Most vagy soha. Na jóóó… Lehet, nem soha, de egy darabig biztosan nem. Elhatároztam, hát HAJRÁ!
2009 július 4-én futottam az első félmaratonomat a Hortobágyon 1:47 perc alatt. Hatalmas élmény volt. Abból is a siker fajta. Endorfinban zuhanyoztam utána. Bevallom, nem volt egy tudatos felkészülés. Áprilisban elkezdtem futkorászni a rekortán pályán. Csak úgy. Mert szeretek futni. Jó gondolatébresztő, gond(olat)űző. Lettek kint ismerős arcok. Sőt olyanok is, akik később civilben, a városban is megismertek, meg én is viszont. Először csak óvatos fürkészés, de semmi köszönés. Ez hamarosan köszönéssé, sőt iwiw ismeretséggé nőtte ki magát. Miután jött a kósza gondolat, hogy én már pedig rajthoz állok, elkezdtem óvatosan érdeklődni a többi kocafutónál, hogy ők mióta futnak, mit futottak eddig. Volt olyan, aki mondta, hogy jön Hortobágyra, de csak a 6,5 km-t vállalja be ebben a hőségben. Nem úgy, mint én :D. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyobbat akarok fingani az apámnál (igaz ő nem futott soha), és túl korán, túl nagy mellénnyel vágok neki. - De ugye futottál már ennyit legalább edzésként? – kérdezték, én meg ködösítettem, mert a legtöbb 36 kör volt (36*470m). Kevésbé magabiztos pillanataimban inamba szállt a bátorság, ezért gyorsan befizettem a nevezési díjat is. Legkedvesebb lakótársammal (a párkapcsolati nem számít bele J) Sanyikámmal és Marikával vágtunk neki a hőséges, délibábos égnek. Ők voltak az erőt adó energia szeletek és a fotósok. A rajtszámmal együtt megkaptam az időmérő chip-et is a cipőmre, amiben egyáltalán nem voltam biztos, jól erősítettem-e fel, mert soha nem volt ilyen a kezemben sem.
A rajtig még volt 10 perc, pont elég egy pisire. Én naííííív. A sor hatalmas, és a nők nagyon lassúak ezen a téren. Minél hosszabb volt a sor mögöttem, és minél lassabban fogyott előlem annál inkább éreztem, hogy pisilnem kell. Csak le tudtam, és már férkőztem is be a rajtolók közé. Hatalmasnak tűnt mindenki körülöttem. 
Mit tudtam én, hogy abból a zónából kell indulnom, amennyire be van lőve a szintidőm. Szintidő??? Cél a célba érkezés J. Fülemben a kis piros iPod, baseball sityak a hőség ellen, stopperen a kezem. Sanyikám lelkesen fotózott, örök hála neki. Már lőtték is a rajtot, én pedig megindultam. Mondták, hogy nem érdemes elölről indulni, mert a tömeg elsodor. Ja, mert elölről indulnak azok, akik 1:15-re lőtték be az idejüket. No, annyi baj legyen, legalább kapkodom a kis virgácsaimat. Így is tettem. Kb a 6. km-nél zuhant rám a magasságos boldogság kézen fogva egy nagy adag adrenalinnal. Imádtam. Hangosítottam a zenén, és csak futottam. A helyszín nagyon jó választás volt. Legelt a gulya, vágtatott a ménes. Csupa giccses hortobágyi képeslap. Már csak a fonott árukat hiányoltam, és a faragott sakkfigurákat, meg a gusztustalan sas madarat. Jöttek a frissítő 
pontok. Nem akartam megállni, mert rosszabb úgy nekilódulni újra. Próbálkoztam futás közben inni… Ühümmm. No way. Csak a köhécselés jött rám. Inkább a fejemre öntöttem, és dobtam el a poharat, mint a nagyok ;-). Ki-kipécéztem egy-egy nőt magam előtt, hogy na őket kell megelőzni. Volt akit sikerült, volt akit inkább nem is erőltettem. Kezdett idegesíteni a zene. Lelőttem. A futás magányos sport, néha jobb a csönd. Daráltam a km-eket, amennyire tőlem és a hőségtől telt. 1:47 alatt bent voltam mocskosan, szakadt cipőben. Dióhéjban.
A rajtig még volt 10 perc, pont elég egy pisire. Én naííííív. A sor hatalmas, és a nők nagyon lassúak ezen a téren. Minél hosszabb volt a sor mögöttem, és minél lassabban fogyott előlem annál inkább éreztem, hogy pisilnem kell. Csak le tudtam, és már férkőztem is be a rajtolók közé. Hatalmasnak tűnt mindenki körülöttem. 
Mit tudtam én, hogy abból a zónából kell indulnom, amennyire be van lőve a szintidőm. Szintidő??? Cél a célba érkezés J. Fülemben a kis piros iPod, baseball sityak a hőség ellen, stopperen a kezem. Sanyikám lelkesen fotózott, örök hála neki. Már lőtték is a rajtot, én pedig megindultam. Mondták, hogy nem érdemes elölről indulni, mert a tömeg elsodor. Ja, mert elölről indulnak azok, akik 1:15-re lőtték be az idejüket. No, annyi baj legyen, legalább kapkodom a kis virgácsaimat. Így is tettem. Kb a 6. km-nél zuhant rám a magasságos boldogság kézen fogva egy nagy adag adrenalinnal. Imádtam. Hangosítottam a zenén, és csak futottam. A helyszín nagyon jó választás volt. Legelt a gulya, vágtatott a ménes. Csupa giccses hortobágyi képeslap. Már csak a fonott árukat hiányoltam, és a faragott sakkfigurákat, meg a gusztustalan sas madarat. Jöttek a frissítő 
pontok. Nem akartam megállni, mert rosszabb úgy nekilódulni újra. Próbálkoztam futás közben inni… Ühümmm. No way. Csak a köhécselés jött rám. Inkább a fejemre öntöttem, és dobtam el a poharat, mint a nagyok ;-). Ki-kipécéztem egy-egy nőt magam előtt, hogy na őket kell megelőzni. Volt akit sikerült, volt akit inkább nem is erőltettem. Kezdett idegesíteni a zene. Lelőttem. A futás magányos sport, néha jobb a csönd. Daráltam a km-eket, amennyire tőlem és a hőségtől telt. 1:47 alatt bent voltam mocskosan, szakadt cipőben. Dióhéjban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése