In medias res

Minden valamirevaló munkásasszonyból anyává átavanzsált emlős blogol. Miért szaporítanám pont én a kivételek sorát? Ha másért nem hát azért, mert mindig ki akartam lógni kicsit. Egy picivel mindig különlegesebbet szerettem volna találni, alkotni, hogy ennek fényében mind a 156 cm-t is megfürdessem. Most úgy tűnik, mégis elvegyülök a közben J. Az írással nem csak magamat szórakoztatom, hanem a

a) sunyiban,

b) nyíltan,

c) home office-ból munka közben hálót böngésző,

d) otthon betegen döglődő,

e) unatkozó,

f) nyugalmazott

g) GYES-en (TGYÁS, GYED is akár) vagy éppen

h) táppénznek álcázva biciklitúrára készülő (mert ilyen is létezett a kora XXI. században, amikor még nem játszatták ennyire szigorú szabályok szerint a ’betegeskedőkkel’ a lógni akarást. köhöömmmm….) nagyérdeműt is.

(a megfelelő aláhúzandó)

Ami a modell számára adott:  egy főállású szárnybontogató, 2 melltartó méretet növesztett, szoptató, böfiztető édesanya, aki mindezt még élvezi is. Korábbi munkahelyem szétesőben, így bármilyen bedolgozó, borítékoló állást szívesen fogadok J. Frissítem is a LinkedIn profilomat…

A kis nokedli paraméterei: jelen állás szerint 3 és fél hónapos. Kilogrammot és hosszt csak a 3 hónapos státusz jelentés alapján tudok, mert én az a véglet vagyok, akinek a számok mit sem mondanak, csak a szememnek hiszek. 5,5 kg és 62 cm. A centimétereket mindig kétkedve fogadom, hiszen az ekkorka dedek a nyakukat még harmónika szerűen használják és görbe a lábuk is. De tény, hogy 62-es ruhákat hord.

Mivel eljátszottam annak a lehetőségét, hogy a kora kezdeti időszakról is beszámoljak, így nem kívánok részletesen visszanyúlni időszámításunk elé, hogy pocakban mikor észleltem az első lepkeszárny simogatásokat, ami inkább emlékeztetett bélmozgásra. Valljuk be csalódottan, hogy engem még egyetlen lepke sem simogatott kívülről, nem hogy belülről, így butaság lenne ehhez hasonlítani.

Klinikás szülésünk 2011 január 23-án hajnalra sikeredett, hiába iparkodunk, hogy 22-én a kultúra napjára csempésszük gyermekünket. Hála jó természetemnek és női regenerálódó képességemnek csupa-csupa szép emléket őrzök a szülésről a nehézségek ellenére, valamint az egyhetes all inclusive ellátásunkról.

Mióta megszületett Mózi manó (és itt majd szeretnék eloszlatni egy-két kételyt) szépen cseperedik.  Lassan levedli a cserepes virág bőrét, és kúszónövényhez hasonlít. Nem is bánom. Nap közben sokszor állok a kiságy felett csak úgy vagy a játszószőnyeg boltozatánál, hátha megérzi, és felébred. Nem gonoszságból, inkább önzésből J, hogy játszunk. Ha mást nem, csak hallassa a hangját, ami édes egy édesanya fülnek. Amit eddig tapasztaltam? Például, hogy napról-napra növekszik, terebélyesedik bennem a szerelem. Nem szerelem ez. De hasonszőrű. Mondhatnánk, hogy falunk béli. Minden nap rácsodálkozom valamire. Minden nap szeretném megállítani az időt. Minden nap szeretném megismételni az eddig eltelt időt. Az összest. Még a hasfájós múlni nem akaró sírást is, a szülést, a gyermekágyas időt a kemény téllel és „szobafogsággal”, minden kezdeti tapogatózást. Az hogy szétomlok, mint a sikertelen linzer tészta egy-egy kacagástól, komolyan fürkésző tekintettől, semmi. Örökre a fülembe marad a gagyarászása, vércse vijjogása. És még csak három és fél hónap telt el!!!! Miről számolhat be egy ennél idősebb anya, ha van elég ideje, hallgatósága és levegője, nyála? A kiapadhatatlan boldogság forrás.