Egér a Marson

nem sírok, csak fintorgok minden porcikámmal

Valamikor réges régen, sűrű erdő közepében éttermet szerettem volna nyitni. Nem hatalmas, exclusive példányt, csak egy kis sarki vendéglőt kockás terítővel, házias ízekkel. Aztán kevésbé régen a nevét is megszülte az élet: Egér a Marson. A létesítmény mégsem jött létre mostanáig. Itthon nyitottam meg a kis kantint egy lelkes kosztosnak, aki néha tényleg úgy fest, mint Egér a Marson :).

Az első falat alma viccesre sikerült. Meglepően szépen eszik Mózi kanállal, ezt annak is betudtam, hogy rég a kezébe adtam, hadd szopogassa. Tátogott is ügyesen, mint egy kis fecske. Viszont, ha lenyelt egy-egy falatot, egész testében megremegett, grimaszolt, fintorgott egy sort, utána kész volt újra a kóstolásra. Az alma után bevált a sárgarépa is (magában és almával tarkítva), de úgy veszem észre, a nyerő eddig mégis az őszibarack. Jó ízlése van. És nagyon bízom benne, hogy nem lesz válogatós. Azt mondja, megeszi a spenótot is, ha én meg ráveszem magam, hogy magamévá tegyem a céklát és a sütőtököt. Grrrr.... A gondolata is borzaszt, de nem akarom, hogy az ő étrendjéből ez kimaradjon, mint anno az enyémből.