Boldogság a Garda-tónál

Boldogság a Garda-tónál

Ha már a fenséges őszi idővel és érzésekkel zártam az előző posztot, most szentelek egy teljeset neki.
Annak idején, ami pontosan 2008-ban volt szeptemberben .... (Azta Sanyikám, hogy repül az idő!) akkor még Eszternek nevezett barátnőmmel gondoltunk egyet, és bepofátlankodtunk egy jóbaráti fiú társaság kellős közepébe, akik Olaszba (ezt remélem, egy késhegynyi flegma hangsúllyal olvastátok ;-)) készültek autóval bicikli versenyt nézni. A tervek szerint útba ejtették Milánót is, így mivel még nem jártunk erre, tökéletes célpontnak tűnt. Persze ez így nem fedi teljesen a valóságot. Valójában mind2nk élete hasonló ciklusban dübörgött, így szanatóriumi kezelés volt a leghátsóbb ádáz gondolatunk. Nem oldottunk meg vele semmit, de nem is ez volt a szándékunk. Csak, hogy legalább annyi időre távol kerüljünk a kialakult érzelmi lecsótól. A három fiúnak megígértük, hogy csendben leszünk az autóban, nem fogunk csacskaságokat fecsegni, mindig pontosak leszünk, nem kell ránk várni, nem hagyunk szemetet és morzsát magunk alatt, és hogy én viszek fasírtot. Azt hiszem, vittem is végül :). 

Délután indultunk, és róttuk az utat iccaka is. Ami nem rémlik, csak az, hogy amikor a fiúk kiraktak minket Milánó szélén az autópálya bevezető lábánál, meglehetősen összeszedetlen vagyok a képeken. Szerencsére mi mindig pont jókor és jó helyen vagyunk, ezért pikk-pakk találtunk szállást. Egy igazi youth hostel-t. Bevállaltuk, hogy alszunk egy 8-as szobában kékre festett emeletes ágyakon , de legalább többet fagyizhatunk, hátha nem raknak mellénk senkit. Első éjszaka szerencsénk is volt, alhattam szivacsos csavaróban anélkül, hogy riogattam volna vele bárkit is.
Az az áldásos közös tulajdonság lakozik bennünk, hogy egyikőnk sem szeret turbó turista módjára bejárni minden nevezetességet, pipálni a listán, hogy ez is megvolt, de már este nem emlékszünk a felére sem. Ezért váltottunk napi jegyet (vagy több napit?), felszálltunk egy villamosra, és elindultunk az igazi várost megnézni, nem csak a kirakatot. Visszafele 1 órát rötyögtünk a villamos megállóban, mert egyetlen villamos sem állt meg nekünk. Nem értettük, miért. Pedig ott álltunk, jelezve, hogy fel akarunk szállni. Lassított, és tovább robogott. Ma sem tudjuk az okát :D.
Három nap Milánó után átvonatoztunk érvénytelen jeggyel a Garda-tóhoz. Már az állomásnál olyan fenséges virág illat fogadott bennünket. Később ki is derítettük, hogy ez a ligúria. Szállásügyileg itt már nem mentünk bele akármibe. Tóra nézőt akartunk. Alkudtunk is egy apartmant medencével, filagóriával, dimbbel-dombbal és tóra néző kilátással.

Én majdnem mindenhol kávéztam, még ki nem szúrtuk, hogy valami szép színű mellé mindig adnak kis tálka chips-et. Több se kellett, onnantól spritz-re váltottunk.

Este pedig a filagóriában vacsi után bepusziltunk egy üveg habzó bort.
A hatás sem maradt el. Pont megütöttük azt a szintet, ami még nőies ;-) de már a vicces kategória. Jól mondom, Ursula...?
Voltunk azért kompozni Sirmionéban, csatagoltunk a parton, eszegettünk teraszon, majd áthelyeztük a székhelyünket Veronába egy apáca zárdába. Itt 11-kor zárták a kaput, így spizz-től spriccesen éppen beestünk időre. Nem emlékszem, hányan aludtunk, csak arra, hogy én mentem elsőnek zuhanyozni, és nagyon csendben akartam lenni, mert a szobából nyílt a kis helyiség. Ahogy ez lenni szokott, elefántabb voltam az orrszarvúnál is. Nem működtek már jól bennem a finommotoros hangolású mozdulatok, és dűtöttem-borítottam. Eszter pedig kint fuldokolt a nevetéstől az ágy szélén.
Veronában természetesen megnéztük Júlia erkélyét, a colosseumot, számtalan hidat és a piacot.

Verona 2008

Nem jöhettünk haza úgy, hogy legalább az egyikünk ne vásároljon valami csinos olasz bőrárut. Eszter mentette meg a haza becsületét egy pár téli csizmával, fizetéskor abban reménykedve, hogy nem kér PIN kódot a terminál. Mivel induláskor elfelejtette a kódját jogos volt az aggodalom. Csak úgy. Resetelt egyet az agya, és a fölösleges dolgokat törölte. Véletlenül ez is áldozatul esett :). Nem hiányzott kint egyáltalán a 4jegyű számsorocska, kár lett volna megutaztatni.

Verona volt az utolsó állomásunk. Ide beszéltük meg a fiúkkal háromnegyed 10-re a találkát a colosseum elé. Ha ide születtek volna, se tudtak volna pontosabban érkezni. És most, hogy megnézegettem a képeket és leprontóztam az emlékeim, vágyom valami hasonló indián nyaralásra, kiruccanásra :).