Azokról a dolgokról, amelyek a modell számára adottak, ritkán ír az ember, és így nem annyira a valós helyzet szűrődik át pixeleken, karakteren. Általában akkor ütöm a klaviatúrát, amikor érzelmi állapotom amplitúdója (hűűű, de tudományosra sikerül a mai nap :)) izeg-mozog minden irányba. Aztán, ha kicsit végiggondolom, mindig rádöbbenek, hogy hiányoznak azok a bejegyzések, amik arról énekelnek, hogy mennyire f@sza kis csapatot alkotunk itthon, és a meg-meglóduló indulatok mellett (amit a főállású anyaság kivált belőlem) jócskán a pozitív érzések dominálnak, mint befoghatatlan, táltos szeretet, büszkeség (és balítélet :) - ez csak eszembe jutott), megelégedettség stb általános iskolában előszeretettel használt fogalmazási jelzők tárháza. Az is erősen motivál idegbetegségem kiteregetésében, hogy még mindig inkább arról szól a Nagyvilág, hogy ez egy szuper intenzív érzés és csoda és stb, de csak a pozitív irányba. Aztán hopp, itt a kopp, mert hiába hallotta eleget az ember, hogy Vigyázz, óvatosan, mert sírás lesz a vége...., nem hiszi el. Nincs ideje és - tapasztalat híján - kellő tudása belegondolni, hogy a sok-sok változás és Pillangó-Anyává válás kőkemény lemondás is egyben. Nem átmenetileg, hanem végleg. Főleg, ha megszakítás nélkül műveli a nő hosszú éveken keresztül anélkül, hogy visszakacsintana cserben hagyott szakmájára. Jóóóó, tudom, hogy kb mindent lehet gyerek mellett is csinálni, csak jól kell szervezni, tervezni, leosztani, logisztikázni. De hát pont ez az. Hogy ugyanúgy, olyan hetykén, "félvállról" már semmit.
Elfogyott az ebédutáni kv, kihasználom az alvó gyermekeket, és élvezem a nihilt magam körül. Ti pedig húzzátok az igát helyettem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése