Tartogatok mára is egy kis unaloműzőt a számotokra - Sándorság

Már olyan sokszor be akartam számolni róla, hogy Sanyikám és én miért lettünk Sándorok, hogy most nyélbe is ütöm a tájékoztatást. Biztos idiótaságnak tűnik olvasva (meg félre is érthető), hogy egy nőnemű lény, miért Sándor, főleg miért Sándor kölcsönösen. Még ebben a csavarodott világban is furcsa, ahol két lábon szaladgáló Kazetták is vannak anyakönyvezve, bődületesebb baromságokról nem is beszélve.

Próbáltam a neten ráguglizni, hogy megtaláljam az eredeti kiindulási pontot, azt a bizonyos továbbküldős történetet a maga bölcsességével, és amiket rendszerint csuklóból törlök, ha így kezdődik a tárgy, hogy : Fwd:...

Ezt valami miatt anno mégis elolvastam, sőt tovább is küldtem az akkori Kató Eszternek azzal a kérdéssel, hogy ugye mi is Sándorok vagyunk? És ja. Azok lettünk. Keményen összenőttünk a névvel egymás számára.

Próbálom felidézni a történetet.
Egy építkezésről szólt, ahol volt egy nagyon pozitívan gondolkozó, minden szar ellenére szépet kikerekítő (lehet kicsit az a balf*** kategória?) kőmíves, - mondanom sem kell - Sándor, aki egy napon lezuhant munka közben arról az épületről, amelyen dolgozott, és összetörte magát. Arra nem emlékszem pontosan, hogy milyen testi vagy szellemi/érzelmi fogyatékosságot szerzett, minden esetre ebből is csak a jót igyekezett kihozni, nem elmerülni saját bánatában.
Egyértelmű, miért voltunk annyira fogékonyak a továbbküldős, gejl történetekre, hiszen mélyebb bugyrokat kóstolgattunk akkor, de pozitív bőrünkből nem tudtunk és/vagy akartunk kibújni akkor sem. Így ragadt ránk a sándorság :). Most már Ti is tudjátok.