Mármint Mózi. Kb egyébként én is beillek a sorba akkora nagyok a mai gyerekek (mint amekkora szép nagyra én nőttem :)). Fölösleges lesz pár év múlva a törpe szék és kisasztal.
Túl vagyunk az első napon. Ügyesebben vizsgáztunk, mint hittem. Befigyel erősen a bölcsődei múlt. Rutinosan mozog a gyerekek közt, leveszi a lábáról a felnőtteket, 5 gyerekre valót ebédelt (én csak kopogó szemmel figyeltem :)), aztán pedig a legtermészetesebb módon kijelentette, hogy ő itt alszik, és melyik ágy az övé. Egyelőre semelyik, mert ágyneműt nem vittünk. Úgy dobtam be Lócit is reggel 9-kor anyáékhoz, hogy nem lesz ez több másfél óránál... Holnap pedig bepróbálkozunk a szunyával is. Azt mérlegeltem, hogy talán jobb lenne nem húzni ezt a beszoktatást, mert Mózi tudja már, mi a dörgés, meglehetősen nyitott személyiség, és talán rosszabbat teszek vele, ha 1 hétig ott ülök a kispadon mögötte vagy egyáltalán alku tárgyává minősítjük át a délutáni alvást. Ez egyelőre nem opcionális (bár az elmúlt 1 hétben 2* sem aludt, csak fetrengett másfél órát és alaposan összegyűrte a lepedőt, de már korábban is becsúszott egy-egy ilyen eset). Tetszett a tornaóra, nyilván sikert aratott a bordásfal, a trambulin, a zsámoly, a padon szökdécselés, és körbe futkosás, tapsolás. Játékból meg van komoly apró legó, nem csak DUPLO, rengeteg egyéb társas, és fejlesztő, építő cuccos. Asztalonként vannak naposok (amiket én már el is felejtettem, hogy az oviban van ilyen), minden nap mások, veszekedés megy, hogy ebédnél ki legyen a kenyér kínáló, ki miben segítsen. Mivel vegyes csoportok vannak, a lányok különösen anyáskodóak. Ilyenkor érzem rettentően, hogy mi különbség van kisfiú és kislány között. Mert egy fiú is lehet bújóóós, sőt. De a lányoknak annyira a mozdulatában, tekintetében van az etetés és "kiszolgálás". Én pedig a lehető legtipikusabb anya vagyok, aki hiába nem mondja, nem javasolja, de ki is néztem egy Mózihoz annyira passzoló kislányt. Ez a kislány végig pásztázott engem olyan rajongó tekintettel miközben Mózival foglalatoskodtam nap közben, hogy már én éreztem kicsit kínosnak. Hatalmas kék szemei vannak, és szőke veréb fejű/rövid fiús frizkóval, aprócska (és nem csak szép, de okos tekintettel :D). Természetesen csak a szüleimnek ecseteltem, hogy mennyire hülye vagyok, Mózit nem fárasztom még ezzel. Durva, hogy milyen hamar kiütközik ez a szurkolás, hogy valami "használható" nővel térjen egyszer haza, és max azon kelljen aggódnom, hogy az egómat legyűrjem, és azt mondjam. A mérce: nálam Fiam, csak jobb lehet ;-).
27-en vannak a csoportban. Ami elég állatkert jellegű volt egy kb akkora csoport szobában, mint anno a bölcsiben 14 főnek. De ez a mai óvodai helyzetkép, nem is panaszkodom, mert jó helyre kerültünk. Mivel Attila most esett még be az ajtón, holnapra tuti nem viszünk zsinórral összekötött fogkefét és poharat, mert az én mai tanfolyásom is hatkor ért véget, utána felcsipegettem a gyerekeket, és semmi affinitásom nem maradt szétbarmolni egy készletnyi IKEÁs műanyag poharat. Még akkor se, ha ez egyébként nem nagy cucc. Tegnap negyed 12-ig varrtam az ovis zsákot, mert... CSAK. Elhatároztam, hogy veszünk, de olyan silány anyagokat láttam, hogy úgy voltam, van itthon sok maradék majd abból csinálok. A terv nem volt tökéletes, nem lett százas szegény, de a dadus Moncsi néni így is kiszúrta, hogy ez a mi szép zsákunk? Nooos..., igen. Amíg bírja.
Összegezve a sok betűt, jó benyomással zártuk az első napot, nem engedte Mózi hogy segítsek levetkőzni, mert azt mondta, tudja egyedül, és a nagyoktól majd azt is megtanulja, hogy kell a többit levenni vagy felöltözni :D. Imádnivaló, hogy ilyen lelkes és bizakodó. Pont, mint az anyja.
Ez pedig még egy kis hétvégi szánkózás. Köszönjük, Sanyikám!
