vagyok

Szóljak már kicsit a fiúkról is, legyen nyomom itt is, mert Édesjóanyám már felhívott este, hogy nem tud rólunk semmit, nem lát se a Tűkkelütöttön, se FB-on, se egyéb csatornán. A telefonbeszélgetés közben folyamatosan próbáltam Lócit megfékezni, hogy az Ady park szökőkútjára felmásszon (és ne csak a szélére, hanem bele a közepébe), hogy ne hordják fel rá a mulcsot, ne törjék bele a résekbe a botot. Kicsit olyan ez az időszak körülöttem mióta futás-London-Rácalmás-Budapestről hazajöttünk, hogy úgy érzem itt a kamaszkor :)). Úgy érzem, tök mindegy, mit mondok, milyen hangsúllyal, hatástalan vagyok. Átlátszó majdnem. Max büdös és buta. Mózi szerint... Valamelyik nap azzal várt az oviban, hogy rám csapott, és közölte, hogy nem szeretlek... Itthon is harcban állok velük. Hiába tudja az agyam, hiába ismerem a jól bevált (?) nevelési módszereket, amelyek annyira gyermek-centrikusak (és nem szülő ;-), de egy fél perc alatt képes vagyok mégis elkövetni az összes hibát, amit nem lenne szabad soha. Kb. Állandó, de legalább 90%-os verekedés, rugdosás, csipkedés, püfölés, visítás zajlik kettőjük között. Az oviból hazaérve Mózi úgy üdvözli Lócit, hogy gumicsizmával sípcsonton rúgja. Vagy veri a fejét. Megy ez visszafelé is. Sőt. Nem féltem egyiket sem, csak a saját idegeimet :D. Ilyenkor nyugodtan leülve, és leírva olyan viccesnek tűnik, tűnök magam számára is, hogy miért kell ezt ennyire mellre szívnom, hiszen fiúk, és még most jön majd a neheze. És ja.... De sorozatos ilyen napok után olyan jó azt hallani a bölcsiben is, hogy Lóci verekszik és dobál. Mindegy mi van a kezében. Homok, joghurtos kanál, műanyag pohár, játék, labda, kristályváza (kb). Csak jó mélyet szippantok a tüdőmbe, aztán megyünk a másik gyermekért. Ahol az vár, hogy: Mesélte tegnap nekem Mózi, hogy mi volt ebédnél? Jíííí, már sejtem, hogy nem piros pontot osztogatnak... Hogy a tejbegrízbe beleöntötte a vizet, és kézzel kevergeti... Fülem-farkam kinő, hogy aztán behúzhassam. Alig várom, hogy csukódjon mögöttem a bejárati ajtó, itthon legyünk a négy fal között. Itthon aztán azt hallom játék közben, hogy a K***A   Is*******.... Ezt viszont már nem bírom szó nélkül hagyni. Tudom, hogy fog ilyeneket haza hordani, még akkor is ha ilyet itthon nem használunk. Tudom, hogy nem kell ebbe megfeszülnöm, mert nagyon jól tudja mi a jó és a rossz, hol a határ. De akkor is. 

Tegnap megbuggyant reggelre a piacos tej, ezért ovi-bölcsi után elkocsikáztam a kicsikkel a Lidl-be. Gondoltam gyors leszek, nem is veszek nagy szekeret nekik, csak tej, joghurt kell. Meg mindig kérnek kiflit. Egy kék kosár nyilván nem volt elég. Kettővel ralliztak a sorok között. Ezzel nem is foglalkozok. Az árut nem szedik le a polcról, ki nem mennek. Max kiabálunk a bolt két végéből, hogy ANYAAAAA, hol vagy? IIITTTTTTTTTTTT VAGYOOOOK!!! :))

Megvan a két dobozos tej, Lóci választott 2 joghurtot, kellett kifli és zsömle is nekik. A pénztárig jók voltunk. Persze szatyor nem szokott nálam lenni, a kék kosár meg nem jöhet ki. Nem is volt sok a motyó, de azért kistáska fityegett a kezemben. Mózi meglátott valami ovis nénit, azt magyarázta, hogy hol van, és melyik, Lócika meg a katalógusos állványnál leragadt. Én a két gyerek között félúton. Közben Mózi már kiment, mi is iparkodtunk utána, de Lóci elvarázsolt művészként néha csak vigyorogva téblábol utánam. Most is.... A fotocellás ajtó őt nem érzékelte, és volt közöttünk akkora különbség, hogy rácsukódott, és fejbe vágta az ajtó. Ettől elesett, az ajtó becsukódott. Csak a lába lógott ki, de ez volt a szerencse, mert így vissza tudtam menni a síró fiúért. Megpróbáltam felnyalábolni, közben Mózi kiszaladt a parkolóba az útra, hogy ott van az XY néni. Ilyet ő abszolút nem csinál, benne megbízok már úttest tekintetében (nyilván nem 100%-ig, de korának jócskán megfelelően), most viszont mögötte szorosan állt egy terepjáró, és még 2 autó, mert feltartotta a forgalmat. Itt már kezdtem feszült lenni, mert a kezem nem volt szabad. Odatávirányítottam szép szóval magam mellé mind a kettőt, és az autóba megpróbáltam bepakolni. Amikor felnyitottam a hátsó csomagtartót, akkor kiesett az egyik joghurt a kezemből, és kipukkant... Ezt meglátva a gyerekek elkezdtek műsírni, hogy de nekik az kell pont, és kifolyt, és vegyünk másikat. Peeeersze. Becsüccsentettem őket, és húztunk haza.

Alig merek a kettővel egyszerre kimozdulni. Szökőkút és víz közelébe tényleg csak akkor, ha abszolút nem érdekel, hogy mennyire lesznek vizesek, sárosak, koszosak stb.

Azt hiszem ezt most mind betudom annak az egy hetes távollétemnek, és hamarosan összerázódunk megint. Éjszaka álmában Mózi azzal hozta ma a párnát, hogy Anya szeretlek... Én is.