Jövök még ma...

Gyűlik a fejemben az a pár esemény, amiről még szeretnék feltétlenül megemlékezni, az a pár momentum és benyomás, amit folyamatosan írok fejben. Aztán eléggé körberágom, megkurtítom, lecsupaszítom, mire karaktert ér. 

Karácsony óta ma érzem először azt a megérdemelt semmittevős jutalmat. Hogy nem készülünk semerre, nem tervezek semmi eget rengetőt, csak karnyújtásnyira laptop, könyv, kv. Fölöttem puha takaró, alattam kanapé. Amíg a gyerekekért nem kell mennem, semmiért az égegyadta világon nem akarok kikelni. Max teregetés, némi vasalás. A mai projektem és feladatom mostanra kipipálva, hogy a gumishoz elguruljak az autóval, mert szökik a levegő az első kerekekből. PIPA :).

Megjártuk Pestet csüt-péntek egy évindító esemény kapcsán, ami már tavaly is feltöltött, keretet adott a 2015-ös évnek. Csomó sok jó motiváló lelkes emberrel találkozunk, beszélünk. Két napon keresztül reggeltől estig előadás volt ez, de feltétlenül meg akartam kockáztatni a részvételt. Indulás előtt orvos azt mondta, hogy amíg nem folyik el a magzatvíz elvileg mehetek bármerre főszabály szerint, viszont, ha megint Pesten folyik el a magzatvíz, mint anno Mózival éjszaka, akkor immár ne kockáztassuk a Bp-Db útvonalat, mert nem lenne jó az autópályán szülni :)). Harmadik gyerek esetén már elég nagy sanszom van rá (de jóóó is lenne...., és lesz is), hogy pikk-pakk lezavarjuk a szülést. Mit tagadjam volt bennem szorongás. Az első nap végére egész sok felhalmozódott. Mert állandóan figyelem a kicsivel is eltérő érzéseket a korábbiakhoz képest. És mindig van. Bármi. Akár annyi is elég, hogy este 7-kor egész napot végig ülve, állva már úgy éreztem, hogy borzasztó jó lenne vízszintben lenni, mert Lola hullámzik bennem rendesen. keresi a helyét, levegő kevesebb van, jó mélyeket kell szippantani, hogy jusson bármerre a bálna testbe, valamilyen érzés, fájdogálás, csikarás, görcsölés mindig kerül a hasamba. Már ott tartottam este, hogy fél 7 és fél 8 között mértem a telefonom az időt a fájdogálások közepette, hogy ugye ez még nem az... Na nem mintha ne lennék lassan tapasztalt vén róka, és ne tudnám, hogy mi az a szülési fájdalom, de minden állapot más és más alapon, lehet, hogy ez éppen így kezdődik :)). Fél 8-8-tól este volt még egy VIP állófogadás is, amire Attila kapcsán hivatalosak voltunk. Ha nem inspirált volna ennyire a közeg és az emberek, valamint a téma, tuti elhevertem volna 3 összetolt széken. De így egy hős voltam. Viszont este 9-kor még az IKEA esélyes látogatása sem hozott lázba, tízkor húztam a lóbőrt. A pénteki jelenésünk már sokkal-sokkal kényelmesebbre sikerült. Belelazultam a témába, elhittem, hogy nem fogok itt és most szülni, valamint a mosdó előtt sorban állva a mögöttem lévő nő megnyugtatott, hogy már kifigyelt a tömegből a hasammal, és ő szülésznő ;-). Így tudtam, hogy a 860 ember között lesz olyan, aki észnél van, és tudja a dolgát, ha kell, és nekünk hirtelen nem menne. Olyan jó érzés volt, hogy egyetlen negatív szusszanást, rezdülést nem éreztem azzal kapcsolatban, hogy a harmadik gyereket várjuk és hogy 37 hetesen nem csak felpóckolt lábbal lógok a semmiben. Senki nem sóhajtozott körülöttem (mint tapasztalom az utca emberénél itthon vagy a játszótéren), hogy ő ugyan be nem vállalna hármat, és sok a kettő is és stb-stb. Olyan elismerő bólogatásokat, pillantásokat, mondatokat, buzdításokat kaptam, hogy ezekért már megérte. Nyilván én voltam az egyetlen ágyúgolyó, rajtunk kívül egyetlen "ismerős" házaspár volt, aki a 10 hónapos kisfiával volt ott babakocsival. Felváltva tologatták, etették, putyulgatták, ha kellett, de egy áldott jó kis fiúval volt dolgunk. Péntek hat után aztán csaptunk egy kört Törökbálinton és az IKEA-Decathlon objektumban, majd IKEA külső raktár, könyvelő, üzlet stb után éjjel 1-re sikerült is ágyat érni. Reggel pedig pattantunk, mert szombatra időzítettük a fiúk családi szülinapját. Ezen a fronton volt némi harc bennem, hogy elengedjek egy-két eltervezett, de idén nem megvalósuló dolgot, víziót, elvet, és beadjam a derekam cukrászdai tortának, előre stancolt party dekorációnak.... :). Így is sütöttem, kentem, pakoltam éppen eleget,  hogy estére megint úgy érezzem, éjszaka tuti megszülök :). Ha mostanában estére elfáradok, akkor piszok mód K.O. vagyok, ami meglepő a korábbiakhoz képest. Vasárnapra viszont megint kezdtem látni a fényt az alagút végén. Attila összeszerelt minden hiányzó szekrényt, elég jól elganéztunk a lakásban ahhoz, hogy party képes legyen egy harmadik gyerek fogadására. Érzem, hogy van esély úgy haza jönni majd a kórházból, hogy felkészültünk, és helye van mindennek, mindenkinek a szűkös négyzetméterek ellenére is. A fiúk ezek mellett annyira cukik, és egyre nagyobb egyetértésben játszanak, cimbiskednek itthon, amit nagyrészt az ovinak tudok be. Ha éppen fájdogál a hasam vagy feszül Mózi egyből mondja vagy hozza, hogy olajozzam be. Vagy versenyre nyomják a magnéziumot és a vitamint nekem. Tegnap azon kaptak össze, hogy ki hozza, húzza fel elsőnek és tegye a hasamra a zenélő barit, hogy Lola majd megismerje a dallamát mikor haza jön a kórházból. Mózi azt mondta, be is hozza, amikor bejön meglátogatni... :). Este már nem szoktam befeküdni melléjük az ágyukba, hanem kintről éneklek be a szobába az esti mese után, mert nehezen férek be, kelek ki. Egy-egy nyekkenésnél Lóci egyből mondja, hogy Lola ki akar bújni... Én meg mondom neki, hogy még ne akarjon, még picit várjon. Lassan adagolom nekik, de szó szerint magyarázom, hogy Lola érkezése után biztosan kevesebb időm lesz eleinte rájuk, és a megszokott rutinok is átalakulnak, de ettől egy cseppet sem fogom őket kevésbé szeretni. Pestre is úgy mentünk fel, hogy Mózi kérdezte az autóban, mikor mamához fuvaroztuk, hogy Anya, neked is rossz érzés, mikor el kell válnunk egymástól?.... Neked is fogunk hiányozni?. Lócika pedig egyértelműen attól tart, amikor elmegyünk, hogy visszajövünk-e :(. Hogy ne jönnénk. És amint nincsenek ott, hihetetlen mód félkarú óriásnak érzem magam. Utána oldódik ez az érzés, de mint egy szerelmes kamasz folyamatosan látom őket és emlegetjük.

Most pedig olvasok-olvasok, aztán nyálcsorgatósat belealszom, majd megint olvasok, és folytatom a beszámolót az oldalon képekkel, betűkkel a szülinapról.