Menthetetlenül szentimentális vagyok...

Tegnap volt a hathetes kontroll Lolának és a hallásvizsgálat, valamint meglátogattuk és megmutattuk magunkat a szülésznőnek. De ahogy áttoltam a babakocsit a klinikatelep kapuján megrohantak az érzések :). Ide most fel se nyalom, de tény, hogy nagyon szeretek kismama lenni, nagyon szeretek szülni, szoptatni. Lehet, fajtája válogatja, és nem feltétlenül kell mélyebbre ásnom, hogy miért is van ez. Nem vagyok benne biztos, hogy végleges formáját öltötte magára az Ádám-Seres alom Lola érkezésével... 

Amennyire hasonlóan zajlik minden terhesség és szülés nálunk, ugyanolyan hasonlóan alakulnak a napjaink. A fiúk is 4-6 hétig az égvilágon nem kívántak extra energia fröccsöt, szépen hagyták, hogy mindig eszméljünk az új helyzetre, észrevétlenül simultak bele a napjainkba. Utána viszont beindult az esti-éjszakai zokogás. Ezzel mindig sikeresen átfordítottuk a napok egy részét. Mert valamikor ki kellett heverni a sírás-rívást. Legfőképp a gyerekeknek, mert én örültem, hogy olyankor tudok haladni, bármi mással foglalkozni. Pár napja beindult Lolánál is az esti ramazuri. Bizakodó vagyok, hogy ezek is csak kiugró esetek, de nem építünk belőle rendszert. Egy-egy már korábban is felütötte a fejét, de az még inkább az én táplálkozásom miatt volt. Mostanra viszont nagyon szépen kirajzolódott, hogy mit ehetek-mit nem. Kb semmit :(. Legalábbis mindig erre fogtam azt a pár nyűgösebb estét. Most viszont már nem tudom erre fogni. Általában a hat óra környéki szoptatás után nem alszik már vissza egyből. Elnézeget egy darabig, hallgatja a fiúk ugrálását és csatakiáltását, simogatják, ölelgetik. Viszont nyolc környékén már jön a nyefegés. Még nem az ordítás, csak a szakaszos nyugtalanság. Esetleg 10-15 percekre még vissza is alszik. Mire jön a következő szoptatás már pont eléri azt az állapotot, hogy a legjobbkor esedékes, mert egy picit megint lenyugszik. Bezzeg utána... Ilyenkor már feszíti a hasát ez-az, és hiába levegőztet alul-felül, csuklik, feszeng, és indul a sírás. Egyikünk kezéből vándorol a másikba, a fiúk (ha még ébren vannak) húzgálják a zenélő ketyerét. Szakaszosan megint nyugalom van. És mire feküdnénk, addigra biztosan ott tart a harci helyzet, hogy kínkeservesen zokog... :( Úgy sajnálom, mert látszik, hogy fáj neki. Kap pocak cseppet is, vannak trükkök, amik ideig-10 percig (mert nem óráig) hatnak, utána megint ordítás. 11-től éjjel egyig. Majd nagy nehezen max egy óra szunya (vagy még annyi sem), és megint másfél óra sírás. Tegnap mikor bementem a fiúkhoz, hogy megnézzem be vannak-e takarózva, nem lógnak-e le az ágyról, észrevettem, hogy Mózi úgy alszik, hogy betapasztja a két fülét. Ma viszont olyan gyönyörű napos időre keltünk, hogy babakocsival, rollerrel, futóbicajjal mentünk oviba. 25 perc alatt be is értünk, én annyi alatt vissza is értem gyalogosan nagyon szaporán kapkodva a lábam, hogy ezzel kipipáljam a bemelegítés részét a napi mozgásnak.

Fél 10 óta pedig ébren van Lola, nézeget, fülel. Ölbe kapom, megszorongatom, puszilgatom. Nem tudok huzamosabb ideig koncentrálni valamire, mert mindig bele akarok szippantani meg akarom ölelgetni, hogy érezzem a puha pofiját, meleg "pamut" testét. Tettem mellé könyvet azt nézegeti, hallgatja Rúzsa Magdi Április számát (tééényleg. hát azért merült le reggelre a telefonom, mert már olyan nagyon sírt, és sehogy nem aludt el, hogy éjjel fél kettőkor úgy szoptattam fekve, hogy oda tettem magunk mellé a telefont, arról szólt a hipnotikus white noise. Ebbe aludtunk bele aztán mind a ketten :)).