Ez már lehet, az Anyák napja előszele...?

Szeretem, amikor nyüzsög a vérem. Amikor délre már sok mindent elintéznem, és nagyon fontosnak élhetem meg magam ;-). Még akkor is, ha a Földet nem én forgatom... Mégis, amikor úgy érzem, hogy betemet a futóhomok és kicsit megfáradtam - valahogy úgy, mint az ernyedten lógó biztonsági öv az autóban, ami kicsatoláskor nem pattan vissza ruganyosan, és rácsukom a kocsiajtót:) - jó haza menni a Piac utcára. Ott megáll körülöttem az idő, érzem, hogy egy időn túl lassabban beszélek, nem akarom az elmúlt egy-két hét, nap (mikor mennyi) eseményét elmondani, megkérdezni negyed óra alatt. Annyira jól besüti a lakást a Nap, nem tajtékzik, hanem olyan elsimult. Jó nézni a napfényben szálldosó porszemeket, kávézni, ülni a konyhaasztalnál és beszélgetni anyával-apával-Dórival (ha ő is otthon van), és éppen nem lekörözni magam egy újabb fejhosszal. Ennél nagyobb béke csak szoptatáskor száll meg. Minden lényegtelennek, homályos háttérnek fest, amolyan defocus üzemmód. Mondhatni ez a Csíkszentmihányi FLOW élmény megfelelője nálam, és szó szerint csak az a pillanat hangsúlyos. Annyira ki tudok kapcsolni, annyira rettenetesen tudom értékelni azokat a pillanatokat és körülötte mindet. Nem voltam soha egy szókimondó alkat, magamat is meglepem nap, mint nap vele, hogy hangosan kibújik belőlem meghatottságomban, hogy De jó, Lola, hogy vagy. Még ki se mondtam de már érzem, hogy nem csak Lola, hanem az összes Mózi és Lóci is :). Így maradok? Ilyen érzelgős szivacs lett belőlem? Remélem, sikerül megállítanom a blogot, mielőtt beleszáguldok Oravecz Nóra stílusába, de ez van. Öregszem és bölcsebb lettem ;-). Na jóóó, annyira azért nem.