Most még sz@r...

Nálunk ez nagy családi bölcsesség, mindenre, mindenbe szórunk belőle, ami még folyamatban van :)

G.I Jane vagyok a napokban. 

Még mindig nem vagyok igazán az a fajta, aki mindenért büszke magára, sőt. Amint bármit teljesítek, amire korábban azt gondoltam, hogy kihívás, ahelyett hogy büszke lennék magamra, elbagatellizálom a dolgot, leminősítem, hogy na ez nem is nagy szám. Még akkor sem, ha nekem az (volt) egyébként :). Független szerkesztői hozzászólás, felvezetés volt, hogy súlya legyen annak a büszkeség érzésnek végre, hogy 3 gyerekkel és 4 munkással állom a sarat, távkapcsolatban Attilával és még egy-egy szakemberrel felújítás terén. Beton van alattunk, már csak a wc-ben van áram, dobozban mindenünk. Olyan kempingezős feeling. Eltérő alvási ciklusukkal működük, de egy bokorban alszunk laticelen, ágymatracon.

Elsőnek úgy terveztük, hogy bár nem annyira a mi ízlésünk a ház, kell tisztasági festés féle (bár tapéta van mindenhol :)), és eklektikussá tesszük a régi és a leendő új bútorainkkal, amit már olyan elképzelés alapján szerzünk be, ami most tetszik, aztán majd több ütemben alakítjuk. Mindenkinek van tapasztalata felújításban, mindeninek van ismerőse, storyja, hogy a valóságban hogyan is zajlik ez :). Mi sem hazudtoljuk meg a sort, nekünk sem lesz gyorsabb, kevesebb, könnyebb, mint első blikkre, felmérésre tűnt. Ha meg már belenyúlunk, akkor most koszoljunk... Összes helyiségből lehámozták a tapétát, felkapták a parkettát (ehhez az egyetlen fixnek gondolt szigetet is - konyha - szét kell kapni, és újra rakatni). Akkor már legyen csempe, akkor már legyen jobb világítás, ízlésben passzentosabb kilincs, másik függöny, fessük át a bútort, húzzuk ki a fölös vezetékeket (van belőle bőőőőőven), vizsgáltassuk át a konyhagépeket, ha már kiszerelik, tisztíttassunk légkondit, verjük le a dobozolásokat a plafonokról. Legyen minden egyszerűbb, természetesebb, hozzánk közelebbi. Hihetetlen egyébként, hogy ennyire otthon érezzük magunkat a kezdetektől. Max a Kossuth utcára vissza-visszajárva suhan át rajtam egy 'korcs' honvágy.

Már nyilatkoztam korábbi posztban, hogy Lolával abszolút nem érzem sokkolóbbnak az életet, viszont a szellemi kapacitásom nem konstans. Gondolkoznék valami "szünetmentes tápon", ami átsegít a kaotikusabb időszakokon is. A lehető legjobb igyekezetem ellenére sem sikerül egyszerre kijönni a kapun induláskor még akkor sem, ha több fordulóval mindenre figyelve készülök. Vagy elmarad a bevásárló nagy-nagy szatyor vagy telefon, babakocsi alja, popsikrém vagy pelenka (mert nem feltétlenül készülök arra, hogy a DIEGOban fossa össze magát Lola nyakig. Van nekem is jó válaszom rá. Tartsuk mindig szatyrot az autókban, legyen minden autóban pelenka, törlő, krém, zsepi stb, és akkor ezek kiküszöbölhetők. Olykor igen, de mindig szorul szösz a rendszerbe. Túl sok piszlicsáré dologra kell figyelni a fontosabbak mellett. Mert szeretném egy füst alatt elvinni refomixbe a dolgokat, anyáékhoz, dóriékhoz, mamáékhoz, ami itt maradt, elhoztuk, nem kell stb. Szerencsére ez nem a rendes működést akadályozza, csak én turbózom magamban a szétszórtságérzetet ettől. Hogy nem tudok ennyi gyeplőt egyformán feszesen tartani. Ami zavar. Hiába buy me a pie, evernote, és bármi app ha éppen a telefont hagyom otthon :))

Lola ma fél éves. És bármennyire naptárhoz igazítottam a fiúknál csakazértis a hozzátáplálás kezdetét, most inkább elhalasztom, mert mindig Attila kezdte (és ő most nincs), és inkább kivárok egy nyugodalmasabb időt, amikor azon túl, hogy elvileg kezdhetné igazán oda tudok koncentrálni. 

Augusztusra szééépek leszünk, és nyaralunk. ITTHON ;-). Ha pedig az emeleti rekonstrukció is befejeződik, feltolok egy jelzésértékű posztot - ígérem.
Ugye, megmondtam ;-)