tűkkelütött

Tiszaszentimrén

Tegnap délben már bele kiabáltam volna a klaviatúrába, hátha magától bepötyögi, hogy na most merjétek megkérdezni, hogy ... Négy gyerek, esetleg? vagy Hogy boldogulsz a hárommal? Vááá....!

Nem sikerült igazán megfejtenem magam, biztosan hormonális is, hogy miért van az, hogy olykor már reggel úgy ébredek, hogy az első 30 perc után tudom, legjobb lenne skippelni a napot. Passz. Minden idegesít. Talán magam a legjobban :). Olyan vagyok mint Garfield.

Ilyenkor úgy érzem, hogy a gyerekek is direkt engem akarnak szekálni, rólam fejtegetik le a bőrt, amiből se perc alatt ki tudok ugrani. Tudtam, és nem adtam fel, hogy a gyerekeknek szabályokkal feszített víztükrös medret ássak a kertes ház körül, hogy mit szabad és mit nem (inkább csak kitartok abban a pár rend-pontban). Legfőképp azért, hogy a saját dolgomat megkönnyítsem persze. Mert nem akarom, hogy sárral kenjék be a hatalmas ablakokat, utána spriccolóval lefújják, felkenjék vastagon a teraszt szappanbuborékos sárral, majd dől a hiszti, hogy 'kiborult' a buborék.... Trutymós lábbal végig csoszognak, és az éppen frissen kitakarított fürdőszobát összehomokozzák. Veszekedés miatt Lola nem tud aludni, elaltatni esélytelen, hiszen nem tudok vele elvonulni, mert Lócinak nem tudom megmondani, hogy ne jöjjön be, mert Én csak anyát szeretem a legjobban... Ha pedig behívom, és bebújik ő is Lola mellé, akkor persze, hogy nincs csendben, és Lola csak sír, csak sír... Jön Mózi, hogy ő is bebújhat-e ő is? Be hát. Kezdetét veszi a rúgkapálás, ki nem fér, kitől. Kiküldöm őket, Lola pedig konstans sír, mert álmos, és kb 10 nyugodalmas percre lenne szükség, hogy elcsendesedjen, de nincs. Én pedig úgy érzem, hogy tőlünk hangos az utca :(

Aztán mikor Attila elviszi őket tankolni vagy szivattyút szerelni a kertbe, vagy bármi, és Lola vigyorogva figyel, akkor elcsitul bennem a vasorrúbába.

Összeszokunk mi pár nap alatt, de a szünet tavaly is így kezdődött...