December 14.

Tegnap délutánra annyira felspannoltam magam szépen fokozatosan több dolog miatt is, hogy megint úgy éreztem, ide nekem az oroszlánt is. Olyan extrán jó kedvem lett, és ezt tetőzve elkezdett hullani a hó, így indultam a fiúkért az oviba és a karácsonyi kézműves délutánra. Nyáron költöztünk ki a belvárosból, és akkor azt hittem, nem fogom jobban szeretni semminél a sárga napraforgós, kukoricatáblás ki-bevezető utat Debrecenből/be. Aztán ahogy a hidegben először lettek olyan igazán deresek a fák, és eltűntek fokozatosan a kukoricák, napraforgók (cserébe kiderül, mily' sok tanya van elrejtve az útmentén, csak nem látszottak ki nyáron :)) és először csusszant meg alattam a körforgalom, akkor reméltem, hogy lesz ez még ennél is szebb. És igen. Úgy megörültem a hóesésnek, mint egy kisgyerek. Még így is, hogy vezetni kell, és csúszik alattam az út, nő a belvárosi forgalom és latyak. De itt kint nem annyira. 

A kézműves délutánt nem tudtam igazán úgy befogadni, mint a korábbi években. A fiúk úgy nyüzsögtek (Mózi a  hó miatt akart folyamatosan kimenni, Lóci meg minden áron ragasztópisztolyozni szeretett volna), hogy nagyon örültem, hogy Lolát legalább lepasszoltam, mert így is kevés voltam kettőjükre. Ilyenkor, meg főleg ha Lola is ott van, mint az őszi alkotós napon, akkor nosztalgiával, és valljuk be kicsi féltékeny lenézéssel figyelem azokat a párokat, ahol egy gyerekre jut 2 szülő, és egymást űberelve "tojtatják" a gyereket :). Alkottunk is. Lócika volt a legcukibb a mézes díszítéssel. Ő ugye elég erősen szénhidrát függő, de mindig engedélykérőn rám néz a hatalmas barna szemeivel, és mutatja a kezével, hogy hányat szeretne éppen miből enni. Igazi alku kezdődik. Mutat négyet (általában) lefogva a másik kezével a felemelkedő ötödik ujját :))), én mondok kettőt, és végül megállapodunk háromban. Úgy díszítette a mézest, hogy a habzsákot megfogta, feltornyozott a mézesre egy masszív adag cukormázat, és amikor elkészült a három, meg egyet közösen is díszítettünk, akkor komótosan neki fogott, és elfogyasztotta. Általában úgy szokta kezdeni, hogy Apának is félre tesz belőle. Cukor, csoki, olvadós rágó, mézes stb. De nem bírja ki, és zutty benyeli, megnyugtatva a lelkiismeretét, hogy majd csinál újat Apának. Átröppentünk asztaldíszt készíteni. Itt esett áldozatul a ragasztópisztolynak. Nem egyből. Mikor egy-egy centrális kompozíció elkészült, jött a karácsonyi éneklés mindenki kezében egy-egy gyertyával. Az én ölemben ficergett Lóci, kezemben egy kis gyertyával. Mellettem Mózi szintén egy gyertyával. Előttünk meg kellett gyújtani az új díszeket összesen 6 gyertyával, és még gyorsan átadta Mózi meg Lóci is a csillagszórót, mert megijedtek a szikrától.... Szerencsére egymást nem csipkedték, de folyamatosan nyulkáltak ezért azért az asztalon, szurkoltam, hogy lángot ne kapjunk, közben a háttérben (én csak a háttérben éltem meg sajnos) gitározott egy apuka, s énekeltünk/tek karácsonyi dalokat... Már akkor picit éreztem, hogy de jó lenne ezt fele ilyen szétesetten csinálni, ezután mentek ki az udvarra páran, és jött be ordítva csorgó nyállal Mózi, hogy lefagyott a keze a hóban (mondanom sem kell, nem akart kesztyűt venni - grrrr), majd amíg melegítettem a kezét a csap alatt, Lóci megégette az ujját. Ő nem sírt, csak pituszkálta, dörzsölgette, és azt hitte a hólyagra, hogy ragasztó, azt próbálta letépni. Mondtam, hogy Lócika az hólyag, nem ragasztó, és .... rázendített nagyon. Végig amíg öltöztünk, szedelőzködtünk 100 réteget, addig ordított cukormázas-mézes maradványos szájjal, én meg éreztem, hogy jujjjj, kezd sok lenni úgy a minden. Hogy most jött el mindhármónk decemberi életében az apátlanság állapota és frusztrációja. Mindeközben ember is küzd nagyon. Olyankor érzem, hogy nekünk igazán könnyű és derűs a decemberünk... És valóban az, csak olykor kicsúcsosodik, és mint a kukta kiadjuk a fáradt gőzt. Minden sokkal hosszabb idő, sokkal kevésbé hallom magam. Ez csak úgy megy, hogy ilyenkor 70-80-90 százalékban a gyerekeké vagyok. Miután Lolát felszedtük és hazaértünk, ki akartunk menni az első hóba szánkózni negyed 8-kor. Adott az első hó, a szép havas táj és utca, adott 2 szánkó, egy babakocsi (mert a szánkóra nincs még felszerelve a babaülőke, és végig nem mertem a gyerekekre bízni Lolát a szánkón), 3 gyerek és egy szülő, akinek nincs éppen kondija... 2 fiút húztam futva, amíg bírtam, közben másik kézzel toltam Lolát a babakocsiban :))). Na itt kanyarodott megint vissza a jókedvem. 8-kor mentünk be, vacsi, fürdés, mese, fektetés, altatás egyszer-kétszer. Ilyenkor vagy bírom éjfélig még a napot vagy bezuhanok az ágyba Lolával. Megint nem tud este egyedül elaludni, nem is erőltetem most. Reggelente előfordul (hétfőn-kedden és hétvégén is), hogy Mózi ébreszt fél 8 előtt hiába csörög a telefon... Ma pedig mindenki itthon van csütörtök ellenére, mert Lóci mostanra különösen köhög és taknyos. 

Mózi beköltözött a kamrába, és rendíthetetlenül pucolja a vitamint,
főzi a teát

háttérben a tegnapi alkotások és a mai  :)