tűkkelütött

Egy Campus-ozós képet kerestem vissza a napokban a blogban, és lassan ment... Több posztba is beleolvastam, és hát a szívem szakad meg. Mármint, hogy így nőnek a gyerekek, hogy lassan kinövöm a kisgyermekes GYES-es anyuka képét, hogy annyira jó, hogy írtam ezeket, és megvannak képek, beszólások, benyomások, viszont nagyon megfogyatkoztak. Lola már annyira lazán nő velük, hogy bár ledöbbenek, hogy mennyire értő, de még nem beszélő lény, aki jár, fut, visít, kooperál, utánoz, és annyira lány a két fiú után, hogy nagyon. Nem mondom azt, hogy az ő fejlődését nem követem, vagy nem örülök a lépcsőfokoknak, mérföldköveknek, de olyan természetesen jönnek, annyira nincs körülöttem sorvezető, hogy mit mikor kellene tudnia, hogy nem akarom saját magát sem leköröztetni magával, hanem minden jön, ha jönnie kell. A szoptatással és a velünk alvással is így voltam. Tudtam, hogy nem fog így maradni, és minimalizálva a fáradságomat nem is pörögtem rá az ügyre. Most júni közepétől a szoptatást kezdtem tudatosan visszaszorítani, mert a napi és éjszakai 4-4 adagot/megszokást már én sokalltam. Még akkor is ha soha többet nem fogok szoptatni. Apránként tudatosan iktattam ki a nap közbeniket, hogy elég a reggel és este, majd kikopik az éjszakai is. Most ott tartunk, hogy este sem kéri, a reggelt is elhagytuk rögtön ébredés utáni reggelizéssel kiváltva, és egyelőre egyetlen éjszakai maradt. Hogy ettől-e vagy sem, elkezdtem látni hirtelen a fényt az alagút végén. Hogy semmi nem örök, de legalább forgandó. Egyre közelebb kerülök magamhoz, ami néha megijeszt, mert a fiúk is annyira önállósodnak, hogy sok helyen kopik a szerepem. Ami természetes, és nem akarom visszatartani a folyamatot, sőt. Érzem is, hogy erre most nekem hatalmas szükségem van, hogy visszatérjek fejben is saját magamhoz. Akarva és akaratlanul tudok nagyon alázatosan viselkedni a gyerekek kedvéért. Pontosabban annyira, amennyire a saját mércém szerint szükségük van, és amit végső soron nem is alázatnak élek meg, hanem zsigerből szorítom magam háttérbe. És mivel tudom, hogy ez nem örök, nem is sajnálom. Alapozok nekik, láthatatlan pufi fóliával tekerem őket körbe, hogy a lehető legrugalmasabban tudjanak reagálni majd a külvilágra. Hiszek a sok-sok befektetett energiába, hiszem, hogy ettől sem elkényeztetettek nem lesznek, sem anyámasszony katonái. A teret, a szabadságot és a választás lehetőségét egy bizonyos szintig meghagyom körülöttük, az idő előrehaladtával egyre tágítva. Hiszek rettenetesen a mesélt, eljátszott, kitalált mese erejében és a szabad játékban. Sőt, talán ebben hiszek a legjobban a látott minta mellett. Aztán hogy kamaszkor körül magamban, illetve az alapozásban bízva mennyire tudom majd elereszteni őket, később derül ki. Nem sok mindenben vagyok annyira eltökélt és határozott és magabiztos, mint a gyereknevelésben és a gyerekeimben. Egyetlen közeli vagy távol ismerőst családot, vállalkozó/dolgozó és/vagy "ős"anyát sem érzek ügyesebbnek, követendőbbnek, sőt. És erre most döbbenek rá. Hogy 7 éve tudom, hogy én ebben jó leszek, jó vagyok, mert maximálisan az akarok lenni. Nekem ez egy olyan kőkemény hivatás, és nem mellékállás, hanem egyelőre minden más egyéb mellékes ehhez képest. Ha ciki ezt bevallani, ha nem. Tényleg úgy érzem, hogy 50-60 év múlva is végig nézve majd az életemen minden egyéb annyira el fog törpülni a gyerekek (és család) mellett. Ééés itt most ne azt érezzétek, hogy csak ennyi az életcél. Sőt. Nálam ez kiindulási alap. Ha ez normálisan működik, csak akkor tudok rápakolni érdemben. Ha minden lépcsőfokon beleadom a maximumot. 

Ez most csak egy hirtelen kibuggyanás volt, mert a víztoronynál nagyon kipihentem magam :). Meg úgy és egyáltalán. Az elmúlt egy hónapban ez a pihenés jól ment, muszáj volt, tudatos volt, nem bántam meg, kellett. Futni is elmentünk a fiúkkal párszor, sőt régi torna videó is előkerült, cardio ellipszis is becsúszott. A Campus után, és egy édeskettes hétvége után remélem kitehetem magamra, magamnak a WELLCOME HOME feliratot ;-)z