Mindig úgy örülök magamnak, amikor futok. Sokszor csak az ad erőt, lendületet, hogy korábban ez olyan jól ment. Na nem lazán, de imádtam. Most bőven nehezebbnek érzem, sőt egy újrakezdőnél is kezdőbb vagyok minden alkalommal. 5-6 km amit bírok tüdővel-szívvel, koncentrációval, és nem akarok éppen már máshol lenni, mást csinálni. A legjobb alkalmak erre Lóci foci edzései, mert amíg ő a bőrt rúgja a füvön, mi Lolával kondiparkozunk (akarom mondani, ő kondiparkozik, én meg fekszem a fűben szétvetett végtagokkal, iszom a Napot és nézem az eget. Ez olyan kincs, amit régen nyannyer bénaságnak éreztem volna :D) majd poroszkálok a salakon. Futás közben Lola talált egy bokrot, terebélyes tuja félét, ami kiváló bunki, be tud bújni alá/közé. Amíg én a köröket róttam, ő a fű közül csipegette a százszorszép fejecskéket a markába. Szusszanásként pedig rám bízta, hogy kezdjem el feldíszíteni a tuja-kuckót. Ahogy így tűzögettem a rövidke szárakat a levelek közé, megint a csontomig hatolt az energia, hogy ez mennyire jó nap, mennyire cuki és mennyire jó dolgom van ❤️. Lola akkora intenzív anya szerelmben él, h minden alkalommal mikor belémtemetkezik és ölelgetjük egymást, megkérdezem, hogy ugye így maradunk, és nagylányként is az ölembe kucorodik majd mindig. Volt egyszer egy facebook kép erről, ami olyan megható volt számomra. Nagyon sokszor gondolok erre. Megpróbálom megkeresni. …
 |
| megtaláltam |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése