Fosok. Lassan mindentől IS. Én?

 Ezzel a témával még adós vagyok. Említettem pàr poszttal korábban, hogy majd ezt még kiteregetem magamról itt. Hogy félek. Félek a repüléstől egy ideje, meg úgy arra kellett szép csendesen rájönnöm, meghallanom magam, hogy akárkivel beszélek, mindig gyakran előforduló szó vagy kérdés, hogy ‘félek’ vagy, hogy… ‘te nem félsz, tartasz ettől/attól?’ Akkor hallatszottam ki legjobban magamból, amikor egy focis társ anyukával trécseltem a padon, akivel eddig csak helló-helló viszonyban voltam (mellesleg én mindenkivel csak ilyen viszonyban vagyok ott), de a minap annyira nehezen harácsoltam össze magamban az energiát a futásra, hogy letanyázgattam az anyukák közé. Az egyik kérdezte,  hogy hogy nem futok? És innen indult a beszélgetés. Ő is szokott, de hajnalban, és rajta erősen látszik a sportolói múlt, úszott is egykor, volt két szívrohama stb-stb. Feltűnt, hogy kérdéseim 80 százaléka kb arra vonatkozott, hogy hogy nem fél egyedül futni Sámsonból, hogy nem fél a kóbor kutyáktól, hogy nem fél a következő szívrohamtól, hogy nem fél a vaddisznótól és ilyesmik… :(. Fél füllel hallottam a másik két anyukát, akik Törökországról és Maldívról beszélgettek, és bennem csak az merült fel, hogy basszus, oda el is kell jutni repülve, és az elég hosszadalmas, hogy nem fossák addig össze magukat :(. De nem kell ilyen messzire mennem, rájöttem, hogy napi szinten gondolok arra, hogy remélem nem leszek/vagyok rákos (mint pár éve meghalt nagybátyám), nem kapok szívinfarktust, mint apukám, ha bármilyen ismeretlen eredetű átsuhanó, kóbor nyomó/szúró/fájó érzést tapasztalok magamon valamerre. Nem merek futni eszetlenül teljes gőzzel, mint egykor, amikor minden mindegy volt, mert arra gondolok, van-e előjele, ha vissza kellene vennem, vagy csak bummm, egyszer vége.  Bevittem a témát még anno terápiába is, de már csak pont az uccsó alkalmak egyikén, amikor több más egyébbel ‘kész voltunk’. Akkor úgy tűnt, hogy nagy könyv szerint működök, amikor is az utolsó alkalmakkor, az elengedés fázisában felmerülő témák szoktak lenni a félelmek, vagy ennek csúcspontja a halálfélelem. Akkor kezdtem picit jobban belegondolni, hogy minden pitiáner, viccesnek tűnő félelmem/fosásom a hálál félelemig vezethető el. Mert azért félek a gazdátlan kóbor kutyáktól a tanyák körül a kukoricásban, hogy nekem jön, leteper, szétmarcangol, meghalok. Eddig úgy éreztem, az a félelmem alapja, hogy a gyerekek, meg akik itt maradnak  fájdalmat/traumát élnek át (ezt most leírva kicsit beképzeltnek tűnik, de azért csak úgy gondolom, elmorzsolnának páran értem egy-egy könnycseppet). Viszont a londoni repülés során egyértelmű lett, hogy azért kapaszkodok annyira, mert nem akarok még innen jó darabig elmenni. És úgy tűnik, csak beigazolom, hogy az érzés gyökere, hogy nem éltem eleget/eléggé. Igen. Annyi minden van, ami még felfedezésre, megélésre vár, hogy nem akarok sokat rágódni, toporogni, dilemmázni dolgokon. A ‘nénim’, akit itt Mártiként emlegettem, azzal engedett el többek között, hogy látja, érzi rajtam a nyílást, nyitást, ne féljek ettől, mert ha közel engedek magamhoz igazán valakit, és őszintén meg tudok nyílni, akkor nagyon lehet velem kapcsolódni, nagyon szerethető személyiségem, értékrendem van ❤️.

Ezt a két képet választottam, mert ezekben a mozdulatokban nagyon benne vagyok, nagyon jellemző, sokat elárul rólam :) 

Nyitott könyv vagyok most teljesen, semmi újat nem tudok mondani már  nektek itt 😁.