Tudom, hogy nem ér…

 Tudom, hogy nem ér más kínján felkapaszkodni, más kínját felhasználni, hogy jobban érezzem magam, nem is szándékos. De olvasom a tenger hozzászólást egy poszt alatt, hogy mennyi energiát küldenek, bennem meg csak szétfolyik a fő történet, érzem, hogy ezt képtelen vagyok átérezni, le vagyok sokkolva, zokogok belül. És nem tudok energiát küldeni, mert mind elhagy. És félek. Egyik nagyon erős tulajdonságom (ami nem feltétlenül szerencsés mindig), hogy egyből fel tudom venni a másik érzéseit. Nagyon mélyen át tudom érezni és nagyon gyorsan. Vmikor meg vagyok győződve, hogy azokat is maximálisan érzem, amivel a saját életem/helyzetem során nem is találkoztam. Van olyan, ami annyira ijesztőnek tűnik, hogy nem merem beleengedni magam. És tényleg olyan érzés, mintha csúsznék bele, de kapaszkodnék hogy ne merüljek el. Vannak olyanok is, amiből már kint tudok maradni, és a parton állva tudok segítő kezet nyújtani - ha kell, mert nem kapaszkodásra használom. De sokszor elárasztanak egyik pillanatról a másikra.

Kizökkentenek a korombéli ismert fiatal nők rövid életútjai is 😭. Anno Fábián Juli, most Kátya… És közben rég követem Szentesit. Két regényét olvastam covid előtt ismeretlenül, amikor rákerestem, és azóta élete ‘nyilvános’ felébe betekintést nyerhetek. És letaglóz megint a hír, hogy hogyan juthat egy embernek ennyi fájdalom és küzdelem :(. 

Ilyenkor fel tudnám magam képelni. Amiért néha soknak érzem a szálakat/történéseket egy átlag hétköznap a kezeim között, amikor este olyan kilúgozottnak érzem magam, hogy egy óráig tekerem a semmit a telefonomon haszontalanul… Közben vannak emberek, akik az életben maradásért küzdenek ❤️.

Jó hangulatban indítom a mai céges Summer Event-et… bocs. Pedig a munka tényleg nem számít. Nem olyan súllyal, mint amivel én súlyozok sokszor. Ha az egót letenném, talán lazábban kezelném az egészet én is.

Ma este is olvasni fogok. Szentesi új könyvét, meg régebbit is.