Tente baba, tente

Nagyhuta, 2011 július

Csak, hogy ne tűnjön olybá, mintha körülöttem mindig sütne a nap, beszámolok az árnyasabb oldalról is. Az igazság az, hogy elég jól tudom az árnyas oldalt is naposnak vélni, vagy pont élvezni és megtalálni a hűsben is a kellemest. Na, ezt ha Attila olvassa, biztos köszörüli a torkát, mert egy-két hete sikerült olyan éjszakát produkálnia Mózinak, hogy éjjel fél 3-kor már közösen sírtunk. Attila vigasztalt engem, én meg próbáltam a bubát.... Ezek után osztom azt a véleményt/tapasztalatot, hogy vannak jól alvó babák és vannak a - hogy is mondjam... - nem annyira sikeresek. Mi telibe kaptuk ezt témát. Amíg a klinikán sütkéreztünk a 2 ágyas szobában, és egy darab hangja nem volt a gyermeknek, addig nem igazán értettem, miért siránkozik pár szülő, hogy fáradt, és miért növesztenek méretes táskákat a szemük alá. Büszkén lapítottam az ágyban, és hallgattam a szobatársnő anyuka exotikus paradicsom madárhoz hasonló hangokat hallató csecsszopóját, hogy bezzzzzeg a mi fiunk.... Sejtettem ugyan, hogy jön még kutyára teherautó, de hogy ekkora, azt nem. Egész nap egy áldomás Mózi. Csodájára jár mindenki, hogy milyen vidám, kiegyensúlyozott, jó fej, vicces, mosolygós stb. Hát valszeg így. Hogy kisírja este a felesleget. Hagyom is. Nem tömködtem cumit a szájába, bár megkíméltem volna magunkat sok óra sírástól. Kitartok még most is a fogzási dömpingben, amikor kelek hozzá egykor, kettőkor, háromkor, ötkor, hétkor, kilenckor. Mégis annak örülök, hogy este már nincs fél 11-től fél 1-ig égbe kiáltó zokogás, múlni nem akaró hasfájás. Talán ezt már kipipáltuk. Lassacskán tovatűnnek a kialvatlan napok is.