 |
| Nagyhuta, 2011 július |
Csak, hogy ne tűnjön olybá, mintha körülöttem mindig sütne a nap,
beszámolok az árnyasabb oldalról is. Az igazság az, hogy elég jól tudom az
árnyas oldalt is naposnak vélni, vagy pont élvezni és megtalálni a hűsben is a
kellemest. Na, ezt ha Attila olvassa, biztos köszörüli a torkát, mert egy-két
hete sikerült olyan éjszakát produkálnia Mózinak, hogy éjjel fél 3-kor már
közösen sírtunk. Attila vigasztalt engem, én meg próbáltam a
bubát.... Ezek után osztom azt a véleményt/tapasztalatot, hogy vannak jól alvó
babák és vannak a - hogy is mondjam... - nem annyira sikeresek. Mi telibe
kaptuk ezt témát. Amíg a klinikán sütkéreztünk a 2 ágyas szobában, és egy darab
hangja nem volt a gyermeknek, addig nem igazán értettem, miért siránkozik pár
szülő, hogy fáradt, és miért növesztenek méretes táskákat a szemük alá. Büszkén lapítottam az ágyban, és hallgattam a szobatársnő anyuka
exotikus paradicsom madárhoz hasonló hangokat hallató csecsszopóját, hogy
bezzzzzeg a mi fiunk.... Sejtettem ugyan, hogy jön még kutyára teherautó, de
hogy ekkora, azt nem. Egész nap egy áldomás Mózi. Csodájára jár mindenki, hogy
milyen vidám, kiegyensúlyozott, jó fej, vicces, mosolygós stb. Hát valszeg így.
Hogy kisírja este a felesleget. Hagyom is. Nem tömködtem cumit a szájába, bár
megkíméltem volna magunkat sok óra sírástól. Kitartok még most is a fogzási
dömpingben, amikor kelek hozzá egykor, kettőkor, háromkor, ötkor, hétkor,
kilenckor. Mégis annak örülök, hogy este már nincs fél 11-től fél 1-ig égbe
kiáltó zokogás, múlni nem akaró hasfájás. Talán ezt már kipipáltuk. Lassacskán tovatűnnek
a kialvatlan napok is.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése