tűkkelütött: A győztesek nem születnek, hanem azzá válnak ;-)

Rakosgatom a szavakat, mondatokat a fejemben, hogy miként nézne ki a legfrappánsabban a hír közlése, de semmi jóféle nem villámlik a fejemben. Már két napja itthoL vagyunk szülőhonban, de még csak most keveredtem gép közelbe. Na szóval, ott tartottunk, ....hogy szervezett keretek között utaztunk nagy busszal és bő 8 hónapos Mózival, hajnal hatos indulással. Tartottunk tőle, hogy kemény lesz az út a gyerek miatt, de végül ő tűrte a legjobban. Az utolsó fél óra volt nyűgösebb a 12 órából, egyébként jól elugrándozott a vesémen, cicizett, aludt, játszott. Most már biztos vagyok benne, hogy bárhol, bármikor meg lehet jelenni vele annyira jófej. Egyedül a közös esti vacsikat hagytuk ki a társasággal, mert ennek már nem akartuk kitenni. Az utazók nagyobb hányada olyan tipikus futó alkat volt, akik már eleve kényelmes trenyában nyomták a buszon is. Azok a fajták, akik heti lefutott kilométer adagjukat nem adják 100 alatt (jó esetben). Én voltam az egyetlen, aki első maratonjára jött, a többiek egyéni csúcsokat döntögettek vagy legalább évi 6-7 maratont lelazáztak átlag 3 órás idővel. Lehet, hogy itt-ott túlságosan lekerekítettem a számokat, a fő, hogy érezzük kezdő mivoltomat.
A szállásunk egy négyfős apartman volt, mert jött Poszikó is (Attila nővére) Belgiumból. Szinkronban kezdtünk el készülni, mert beizzítottam őt is :).
Most nem térek ki az egész olaszországi kiruccanásra, csak a futás részére. Ez volt az ötödik International Lake Garda Maraton, én pedig 3 éve néztem ki, hogy ha valaha 42 km-t futok, azt itt fogom. Nem bántam meg. Én jobban szeretek kukoricás vagy gémeskút mellett (itt helyette szőlő volt és leander mező) futni, mint tömérdek ember és épület között. Három éve már megnyerte a szívemet a környék, most ötvözve egy első komoly futó élménnyel, még bizsergetőbb volt.
A futást megelőző napon elmentünk közösen a rajtcsomagot átvenni. A szervezésen érződött, hogy ez még nem egy profi, több ezer embert megmozgató megmozdulás, de nem volt fennakadás. A rajt Limone sul Gardában volt (mi Rivában szálltunk meg kb 10-12 km-re), és többnyire a tó mellett kellett futnunk, leszámítva Arco környékét. (A térkép a 15 km-es futást mutatja, ez közelebb áll a valósághoz.) Persze az sem volt nyomasztó.

Este elmentünk a csapattal vacsizni (mi csak borozni, hogy bármikor megfutamodjunk Mózival, ha már nem köti le a grissini sem) hogy ellássanak egy-két jó tanáccsal, mint szűz futót. Láttam, hogy kicsit húzzák a szájukat, mikor mondtam, hogy 4:15-nél nem nagyon szeretnék rosszabbat futni, ha csak nem jön valami hegyomlás, cunami vagy csak szimpla szembeszél. Azt mondták ne legyen csalódás, ha véletlenül többre sikerül az idő, mert sokszor előfordul, hogy az első maratont elszámolja az ember, szimplán a félmaratoni idejét megszorozza 2-vel, hozzá csap még 1-2 percet, aztán helló. A terep első fele lejtősnek ígérkezett, a második emelkedősnek. Jobban örültem volna, ha fordítva van. A titok nyitja, hogy ne lőjem el az elejét, és ne gondoljam azt 21 km után, hogy már csak 21 van hátra. Mert a maraton fele nem 21-nél van, hanem 30 körül. Tartalékoljam az energiát a végére, mert 40-től 41 km-ig szépen emelkedik még... Az ötletes tanácsokkal a zsebünkben az apartmanban nyomtunk még egy nagy tészta vacsit és megnéztük a Fuss Dagi DVD-t hogy ráhangolódjunk a holnapi napra. Nekem nem csak a futás miatt volt izgalmas a helyzet, hanem Mózi cickány miatt is. Soha nem voltunk még ennyi időre külön, és a rajthoz fél hétkor Attiláéknak fölösleges lett volna leutazni, mert Riván is keresztül futottunk, így akkor találkoztunk, illetve a célban. Mivel másik városban volt a szállásunk, és a Garda-tóhoz vezető utakat fél 8 körül totál lezárták, ezért kellett 7-re ott lennünk, hogy a busz még vissza is tudjon evickélni. Az alagutakban elég nagy torlódások alakultak ki, mert 2 böszme nagy turista busz nem fér el normálisan egymás mellett, csak úgy, hogy a tükör súrolja végig az ablakot, és azon szurkoltunk, hogy be ne bökje.

Fél 6-kor keltünk, szarabbul nem aludtam, mint egyébként szoktam a gyerek miatt. Nem volt gond a reggelivel, hogy mit egyek, mert olyan éhenkórász vagyok a szoptatás és a futás miatt, hogy lassan tényleg zsírjába meredt oldalast is tudnék enni reggelire fél hatkor műzlivel. A baj inkább az volt, hogy bármit is ettem meg, az még a rajtig elpárolog. Mindegy. Volt nálam műzli szelet, de semmi extra, meg banán. Zselével soha nem próbálkoztam, így kár lett volna most tesztelni, hogy megfosat-e. A különféle színű izotónikus italok sem hoznak lázba. Megmaradtam annál az egyedüli fél liter narancsos isostarnál, amit bekutyultam, és Attila adta be a 12. km-nél. Az kísért el végig (az uccsó 2 km-nél már csak az üres flakont markolásztam, de nem akartam eldobni, csak amikor már láttam a célkaput). Ezen túl maradt a víz és a 20. km-től kínálgatott banán. Voltak fincsi olasz kekszek is, amik előtt a nagy áruház láncokban perceket időzök és válogatok, beteszem a kosárba, visszateszem, újat és jobbat találok, és nem tudom beosztani, hanem felszippantom gyorsan, utána meg jól elhatározom, hogy a következőt majd szépen kiporciózom (csak sajnos akkor sem jön össze). Most gondolni sem tudtam rá, és arra sem, hogy másnak hogyan oldódik fel a szájában :).

Fél 7-kor gyülekeztünk a busznál még teljes sötétségben dideregve 12 fokban. Nagyon agyaltam, miben fussak, mit dobjak el menet közben. A biztos alap a futáskor már megszokott 2 melltartó volt, de nálam volt még rövid nadrág, capri nadrág, termo nadrág stb. Nagy meglepetés volt, hogy aránylag kevesen jöttünk a csapatból. Sokan futották a 15 km-t (ezért minek jönnek el ilyen messzire :) ?), pont azok akikben reménykedtem, hogy nem néznek ki túl profinak a 42-höz, így én sem lógok ki. Maradt a kemény mag, nőből mindösszesen négy, ebből anyuka 1, ebből szintén egy, akinek első. Nekem. Az úton még ment a jótanács osztogatás, és korábbi élménymegosztás, illetve sakkozás, hogy mennyire melegszik még fel az idő, és mennyire áll el a szél. A buszból ijesztőnek tűnt számomra, ahogy cibálja a pálmákat. Két dologtól vagyok hisztis (amit nem tudok kontrollálni vagy extra erőfeszítésbe kerül :)) az a szél és a hideg. 7 után már Limonéban voltunk, ott kaptuk el a napfelkeltét a parton. Egy szálloda halljában/éttermében táboroztunk le még kvzni, sorszámot felapplikálni, melegedni, várakozni. Itt módosítottam az időmet 4:15-ről 4:30 is akár, ha marad ez a hideg és szél. 9 környékén leadtuk a csomagunkat a konténerekbe, amit áthoztak a célba. Lehet tipikus magyar vagyok, de nem éreztem biztonságban a táskámat belebaszarintva egy nagy rácsos izébe, pusztán egy matricával felragasztózva, hogy ez az enyém. Nem volt semmi ruhatáros néni, simán elhozhattam volna másik táskát, sőt másik ötöt is. Mondom, hogy magyar vagyok ;-). Továbbra is fújt a szél nagyon, de legalább már sütött a nap. Behúzódtunk a verseny központba nyújtani, mert én ezt is el szoktam eléggé bliccelni. Miután mindenki megkávézott és megkakilt, felkerestük a rajt zónát. Az amúgy is vacogtató időhöz hozzácsapódott az izgalmi reszketés, ezt tetőzve bevillant néha Mózi, amint sivalkodik, Attila meg alszik és nem ébred fel rá, vagy csak úgy egyáltalán az, hogy mi van ha nem boldogulnak kettecsként. Nem mintha ne lettek volna már máskor is ketten, de nem ennyi időre. Kb 1300-1400 induló volt, egyelőre mindenki beöltözve abba a kukás zacskó féle poncsóba, ami a rajtcsomag része volt és művészien nézett ki indulás után eldobálva az úton.

Ne kérdezzétek, emlékszem-e a rajtra. Mármint arra, hogy lőttek-e vagy sem. Csak arra, hogy meglódultunk. Arra kellett a legjobban vigyáznom, hogy ne zabosodjak meg, és még akkor se fussak, ha a cipőm felszántaná az aszfaltot is. Poszikóval és Valival együtt indultunk, szépen egyenletesen, nem szuszogtatóan, hanem azzal a fajta kocogással, amivel akár a világból is ki tudnék futni (ha max 50-60km lenne). A terep meseszép. Nekem legalábbis. Én olyan vagyok, akit pusztán ez is meg tud hatni, és végig borsózik a hátam. Amit furcsáltam, hogy az első 2 km-től kezdve kb 10-ig folyamatosan álltak meg a férfiak pisálni. Mindig volt legalább 3 ember az egyik oldalon, és 1-2 a másikon. Hogy ez valami rituálé volt vagy szimplán elégtelen veseműködés, passz. Érdekes volt. A út további részein is voltak, de akkor már beállt a mezőny, rendeződtek a megtáltosodott emberek is. Szépen hoztuk az 5-6 perc/kilométereket. Rivába beérve, elkezdtem keresni a kis családot, mert ők sem tudták még este, hogy pontosan merre vezet majd az út, hol fognak várni. A városból kivezető szakaszon vártak, Mózi édesdeden aludt (Attila szerint kimerült, mire megfestette a táblát, hogy HAJRÁ ANYA :)). Ez a felirat lógott a babakocsin (ami plusz löketet adott, meg az is, hogy aludt), Attila beadta az italt, gyors puszi váltás, biztatás, fényképezés, és lódultam is tovább. Itt tértünk el a parttól, és vitt be szőlösök és mezőgazdasági területek közé az út. Tipikus biciklitúrás hangulat fogott el, ami majdnem végig megmaradt és nagyon hiányzott már, mert 2 kimaradt. Eldöntöttem, hogy nem sasolom folyton az órát, megyek egyenletesen (2 km 11 perc), max ha nem bírom lassítok. Kezdtem éhes lenni, és tudtam, hogy csak a 20. kmtől lesz szilárd. Szürcsölgettem a levet, és próbáltam elhallgattatni magamban a beképzelt futót, hogy mit nekem 42 km, hiszen mögöttem van már 15-17 km, és meg sem éreztem. Aztán csak fel-felbukkant bennem, de megfojtottam mindig, hogy hallgasson, hiszen ez még csak 21 km, még 21 hátra van. Jött végre a banán. Nem álltam meg. Felmarkoltam 2 darabot, menet közben elmajszoltam, kortyoltam rá, uccu tovább. 20-23 km körül beértünk egy városkába. Nem hittem, hogy az érintésnek futás közben is ekkora ereje van. A szőlős elején már lepacsiztam egy rokival, az is nagyon jó volt, de itt a kordonokról lógtak fürtökben a gyerekek, és végig pacsiztam velük. Szabályosan kirázott tőle a hideg, és elkapott az az igazi euforikus hangulat. A leander sövény oldalában megint felül kerekedett bennem a fojtogatni való nő, hogy 25-26 km elmaradt már, és meg sem izzadtam. Nem mertem gyorsítani, mert a legtöbb 31-32 km volt, amit futottam alföldön, így tartottam az esetleges emelkedőktől. Zenét sem kellett kapcsolnom olyan jól elvoltam magammal. Az elejétől kiszúrt magának egy középkorú pali, hogy nagyon jó iramfutó leszek - gondolom - mert mindig ott trappolt mellettem. Buzi idegesítő volt (nem tudom jobban megfogalmazni), már az is megfordult a fejemben, hogy dúvad orrszarvúként felöklelem a 156 centimmel, és beletaszítom egy árokba. Trappolt. Nem emelte a lábát, hanem mint egy kis gyerek, aki most tanul futni. Gyorsítottam kicsit, de nem mertem nagyon. Megint ott volt a nyakamba. Lassítani nem akartam, de mondtam neki, hogy menjen, előzzön meg. Látta rajtam, hogy idegíesít, próbált kicsit csendesebben futni, utána a 28-30. km körül elnyargalt (Az utolsó 5km-en rávertem végül :)). Vártam a falat. Vártam a lábgémberedést. Vártam tüzes Isten nyilát, de semmi nem jött. 32. kmnél bevillant, hogy na innen jön a neheze, ennyit még nem futottam. Pont 3 óránál tartottam. Elkezdtem kalkulálni, hogy 10 km-t kell még lekocognom, ami ezzel a tempóval akár 55 perc alatt meg is lehet. Elkapott a remény, hogy talán futhatok 4 órán belül is. Továbbra sem mertem gyorsítani. Majd max az utolsó pár kilit. Néha éreztem a térdem, és a talpam, de nem veszélyesen, csak hogy itt vannak velem ők is. Nem érzékeltem igazán, hogy lejt az eleje, és itt meg emelkedik. Voltak kisebb bukkanók, de én arra számítottam, hogy legalább 14 fokos fingató hegyek lesznek. A környék, a tó, a domborzat továbbra is mámorítóak. Azon veszem észre magam, hogy mondogatom ütemesen: Mozogj láb, mozogj láb!! Kezdtem fáradni, de szépen haladtam el emberek mellett. Persze engem is előztek meg. Egy-egy városkába beérve különös figyelemmel tapsoltak és szurkoltak a nőknek. Valóban nem voltunk sokan, és ez büszkeséggel töltött el, mosolyogni is bírtam.

Beértünk Malcesinébe - a célvárosba - hamarabb, mint hittem. Egyre több szurkoló volt már. Aztán jött az emelkedő 1 kilométeren keresztül, ami nagyon nem esett jól. Addigra már oszloposodott a lábam, egy cél volt, hogy az időm hármassal kezdődjön. Gyorsítani nem bírtam, próbáltam legalább tartani a korábbi tempót. A 41. km után aztán laposodott az emelkedő majd jött egy nagy lejtő. Ez sem volt túl jó a térdemnek, de azért hagytam, hogy vigyen a lábam amennyire bírja még. Megláttam a 42. km-t, és Attilát a macskakövön ülve, fotózva és Mózi cicát a kocsiban. 200 méter volt még hátra, de ez már könnyű volt. Megelőztem még pár embert (Egyébként tök sokan sétáltak a 40. kilométer körül, ami fura volt. Meg persze menet közben is), beazonosítottam, amint az szpíker olaszosan bemondja, hogy Seres a többi három beérkezővel együtt. 3:57!!! A célban a nyakamba akasztották az "I did it" érmet, és akkor mozdult meg bennem a sírás előtt felgyülemlő katartikus érzéssorozat. Sírás persze nem lett belőle, csak egy hatalmas nagy reszketeg sóhaj :). Nálam így működik egy-egy megvalósított álom kipipálása.
Hogy biztosan elhiggyétek, ott jártam:

További képeket mellékelek majd.

Az egy dolog, hogy legfőképp én kellettem ehhez meg a kósza gondolat, de mintapa és a tágabb család nélkül nem jöhetett volna létre. Szóval hatalmas köszönet nekik, akik pesztrálták Mózit, és Mózinak, aki ilyen jól tolerálta anya önmegvalósító törekvéseit :)