11-10-09

Már most elkezdem írni, min morfondírozok egy-egy hosszabb futás során. Azon, hogy megérkezünk a Garda-tóhoz izgatottan. Azon, hogy elstartol a mezőny és vele együtt én is. Azt érdekes mód nem látom, amint küzdök, szenvedek, falba ütközök, nincs nyálam, görcsöl a lábam - vagy lehet, nem görcsöl, de alig bírja cipelni a 42 kg-ot - hányingerem van, melegem van, fázok, eléhezek stb. Csak szép (ebben az esetben inkább optimális) idő van. Tó van. És régi vágy, ami éppen megvalósulni látszik. Még az utolsó métereknél sem hiszem el, hogy be fogok érni. Hogy életem első 42 km-ét a Garda-tónál szelídíthetem meg magamnak. Azt hiszem, hatalmas munka lesz minden részecskémtől, hogy hadba állítsa egyszerre az agyamat, lábamat, tüdőmet a szent cél érdekében. Tuti, hogy aki lefutotta már ezt a klasszikus távot vagy körbe száguldozta 4 nap alatt (vagy 1) a Balatont, annak ezek nem nagy számok, rég nem kihívás. A 21 km-t is annyiszor lefutottam már csak az edzések alkalmával, hogy teljesen elveszítette a varázsát. Amikor azt írtam májusban egy bejegyzés során, hogy "most vagy soha...." az erre az álmodozásomra utalt. Mert egy gyerek mellett még könnyű felkészülni, főleg ilyen ideális családállás mellett, hogy tobzódnak a nagyszülők, nagynénik, apuka és futótársak. Nagy titokban tartottam, próbáltam, mert nem akartam úgy járni, hogy mindenkinek ellövöm a nagyágyút, csak éppen nem sikerül teljesítenem. Anyát is 2 hete avattam be, hogy valójában ez adta az olasz ulticélunk legjavát.
Nyúlcipőékkel megyünk, mert így nem kell felváltva vezetnünk (ahha, valószínű, én is vezettem volna.... :)), leszerveztek külön apartmant nekünk, visz a busz cuccostól, agyastól Együtt vesszük át a rajtcsomagot stb. Épp csak a célba kell egyedül beevickélnem, ami meg is lesz. Nem álmodok négy órán belüli időről. Majd a másodiknál már talán. Ha nem szoptatnék, ha nem 8 hónapja szültem volna, ha egy huzamba tudnék éjszaka aludni 2-3 óránál többet, akkor talán. Most marad az első maratonisták szlogenje: Cél a célba érkezés!