Csak kötélidegzetűeknek ;-)

Ez a poszt nem 5 perc alatt született. Több kis részben megfogant gondolkodás, kirakózás bölcsiből hazafelé igyekezve, sertepertélve egyedül, bankba tartva, CBA-s sorbanállás közben vagy magazinokat könyveket keresgélve.

Valószínűleg a helyzet megélése nem egyedi, és sokaknak idegen. A legközelebbi kerékvágásban gurulók, a leghasonlóbb nyomvonallal rendelkezők viszont biztosan fel-felsóhajtanak,  hogy Hjjajj, de ismerős....! 

Ez a blog én vagyok. Hiába szól családról, gyerekről, alkotásról csak az én véleményemet, megélésemet tükrözi. Miért ne lehetnék itt szókimondó és rendszerező? Napok óta (sőt január óta kisebb megszakításokkal) érzek megint, vagy nagyon erősen érezni szeretnék, már-már kézzelfoghatóan olyan nagyon hatalmas jó érzéseket és energiákat és önbizalmat, amit olykor már megéltem. Most a tavasz közeledtével, egy-egy jó könyv és előadás meghallgatásával, olvasásával csak fokozom ezt a változást, aminek részese és kiváltója vagyok. Azt a remegtetően vigyorogva nagyot sóhajtó érzést érzem, amiből minden jó kisülhet. Ami új és várva-várt. Amit éreztem rettenetesen Mózi születése előtt. Hogy sosem voltam anya. Sosem volt több éves igazolásom az otthoni "lézengésre", sosem volt ennyire szabad kezem, hogy megvalósítsam, amit szeretnék, hogy átrendezzem a napjaimat, hogy gyerekem legyen, aki tőlem függ. Akit én bontakoztathatok ki, én lehetek az első, aki megmutathatok neki dolgokat. Olyan nagyon rettenetesen vártam ezt az időszakot. Minden, amit korábban terveztem, képzeltem most megcsinálhatom. Apróságok. Piacra sétálás, főzés, zenebölcsi, séta, séta, barátnőzés, gyereknevelés, alkotás. Egy évig rettenetesen jól ment az új helyzet. Belefért a futás, belefért még minden. Annyira új színű és éles és tarka volt a napi 9 órás munkák után. Sűrű volt és tevékeny, de lelkesítő. Aztán kezdett megtörni. Néha erővel kellett átdobni magam a lécen, utána megint minden tarka-barka volt. Új felfedezések a gyerekkel, csomó sok új és első élmény, ami nem feltétlenül a Mózi érdeme, hanem az ELSŐ kiváltságos privilégiuma. Majd jött Lócárt :)). Akit erőnek erővel szerettem volna megkímélni a "második" szerepétől, de menthetetlen volt :). Igyekeztem úgy átélni, hogy ez is első. Hiszen az első, hogy második gyerek is van. Hogy ezek is merőben új dolgok. Az is volt. De a sok-sok élmény ellenére én kezdem elveszíteni a kontrollt. A több feladat miatt, hogy kikíméljem magam, muszáj volt bizonyos dolgokból leadni. Nem azért mert nem fért volna bele, ha megfeszülök, hanem mert nem akartam folyamatosan megfeszülni. Élvezni akartam ezt a határozott időtartamot, ami tudtam, hogy véges, és lejár, és vissza fogom sóhajtani. Apránként, számomra észrevétlenül helyeztem le a lécet magammal szemben is, és csak az lebegett előttem, hogy élvezzem ezt a megfoghatatlan időt, ezt a szimbiózist a fiúkkal. Most is ugyanígy csinálnám, szó se róla :). Viszont érzem rettenetesen annak hatását, hogy bő négy éve átalakult a gondolkodásom, a fontossági sorrendem, a súlyozásom, a felelősségem. Sokszor hatalmas frusztrációt halmozva, és túl sok vállalást beszorítva, mert az igyekezet és az igény meg volt a régi életem, szokásaim, igényem iránt, de teljesen szétcsinálni sem akartam magam, sokszor inkább csak tüzet oltva, másra vágyva már mint 100%-ig élvezni a gyerekeket és a házimunkát. Közben mindent szerettem volna úgy csinálni, hogy párhuzamos irányú legyen, ne keresztezze a gyerekek érdekeit, igényét, hanem ők álljanak mindenek felett. Ne nagymamának kelljen felnevelni, és ne a TV előtt ülve. Túl sok igényt és célt szültem, lebegtettem, túl sok jó példát, mintát hoztam otthonról, túl sok jót olvastam, hallottam, láttam, amit szerettem volna kipróbálni (és sokat ki is próbáltunk, be is vezettünk, be is tartottunk, tartunk), de könnyebb volt ezeket az értékeket régen, egy tegnapi generációban betartani, amikor kb nem volt más alternatíva. Úgy érzem, mindig zsonglőrködök, úgy érzem, mindig csinálok valamit (és szerintem így is van), de mindig addig akartam feszíteni a húrt, amíg ennek a gyerekek nem látják kárát, és nem kell azt mondani, hogy ülj inkább a TV elé, mert anyának dolga van. Inkább eldobtam a kezemből mindent, inkább olvastam mesét, és inkább duplóztam (volt hogy megerőszakolva magamat), inkább építettem kuckót, ha máshoz lett volna kedvem, és fent voltam cserébe késő estig. Előfordult, hogy begyűlt a frusztráció, hogy én nem akarok a szőnyegen ülni köntösben, bemóban, nem akarok cica lenni, se rakodómunkás, se Feri, a festő, nem akarok kenyeret kenni, almát hámozni, nem akarok fürdetni, pelenkázni, öltöztetni, trolizni, és felnőtt anya módjára tenni a dolgom. Ilyenkor pukkant a lufi. Vagy a gyerekekre, vagy magamra. Mégis úgy érzem, nem maradtam alul, és nem hiszem, hogy más anya ilyen cipőben jobban muzsikált volna.

Most viszont újra változás van. Részben egy teljesen új szerepet tanulok, részben abszolút nem új, csak visszatérés a régihez. És tudom, hogy viccesen tűnik annak, aki férfi ember és aki nem szakadt ki 4 évre az élet körforgásából. Eldöntöttem, hogy adok egy esélyt magamnak, és nem akarok alkalmazásba visszaállni, mert az új, anya szemléletembe nem fér bele egy multis 8-10 órás munkakör. Nem szeretnék másnak dolgozni, más boldogulásáért, más célját megvalósítani. Vágyom egy rugalmas kreativitásra, amelyben felelősségteljesen, felnőtt ember módjára én osztom be az időmet, és ha kell szabad vagyok délben, koszorút fonok egész nap az óvodai ballagásra, ha kell különórára járunk (egyelőre nem tervezzük még), kéznél vagyok. Továbbra is azt vállalom, hogy elsődleges szerepem az ANYA, de nem minden percben. És szó se róla. Ez nyilván nem működhetne így, ha nem lenne mellettünk egy céltudatos, felelősségteljes férfi ember :). 

A személyiségbeli változás legnagyobb lépése, hogy segítséget tudjak kérni, és ha már kértem lenyeljem, hogy nem feltétlenül úgy alakul közben a helyzet, ahogy én szeretném. Olyankor ha már kiadtam a kezemből, és másra bíztam akkor ne agyaljak, görcsöljek rajta. Ne akarjam elérni a lehetetlent, hogy mamáéknál kizárólag orrvérzésig mese és TV nézés van, lesötétített szobában képernyő előtt ülve eszegetve, holott az én apukám-anyukám egész életében ez ellen tiltakozott, és próbált meggyőzni minket ennek veszélyéről most nem tudom megtiltani. Hogy csomó más tevékenység van, ami memóriajáték és gyurma és festés és rajzolás, és süteménysütés, és mosogatás (mert nekik minden élmény még).

Tudatosan tágítom magamban az igényt, hogy új embereket akarjak megismerni, hogy inspiráló és céltudatos, pozitív jövőképpel rendelkező egyénekkel vegyem körbe magam, hogy korábbi sztereotípiáimat lebontsam, hogy új, másként működő gondolkodásmódok befogadására is képes legyek, hogy újra kinyíljak és talpraesett tüzes menyecske legyek. Mert ennek most jön el újból az ideje. Van hozzá támogató közegem. A többieket kikerülöm :D.