Adok Neked diót...

Mint a legnagyobb gyermeki elismerés, szeretet és elfogadás jeleként :). Vagy ennek épp ellenkezője jó durcásan, véresen komolyan hangsúlyozva, érzékeltetve a villámló haragot és Világ ellen fordulást: Nem adok Neked diót!!!

Szeretném, ha ezek nem vesznének el, nem bújna meg a ködben. Mert ezek komoly dolgok ám itthon. Mózi vezette be, amikor már jócskán óvodás volt, tavaly ősszel. Onnan eredt, hogy van egy nagy diófa az ovi udvarán, és ősztől tavaszig mindig diót tör valaki a kövön. Ott kucorognak a gyerekek, és bármilyen évszakban találnak még lehullott, eltemetett, de használható diót. Pont egy ilyen időszakban mentem Móziért, és valamit nagyon nem akart csinálni. Nem emlékszem, min dühödött be, de ezzel büntetett. Ez volt a puffogásának utolsó záróakkordja, amikor már látszott, hogy szavakkal igazán nem tudja kifejezni, de még nagy a feszültség odabent :). Nem adok Neked diót...!

Annyira bevonult, hogy azóta főként Lóci használja. Ő maga nem tudja az eredetét, de ha büntetni akar bárkit, akkor ezt mondja. Ha pedig nagy a szerelem vagy hálás, akkor bújik, hogy Adok Neked diót...!

Most pedig elrámolok kicsit, mert jön a védőnő, hamarabb, mint ígérte, ez csak a kv szünet volt.

Mózi az irgalmas szamaritánus :)

Eddig is gyanús volt, hogy hóónnnan van ennek a gyermeknek ekkora nagy hatalmas szíve, kitől örökölte a jó lelkét. Mert természetes, hogy minden gyerek JÓ, de Mózi valahogy annyira önzetlen, annyira segítőkész, annyira szamaritánus, hogy már elgondolkoztam rajta. Pont az ő saját megfogalmazásán. Hogy főleg honnan tudja így megfogalmazni a tettét anélkül, hogy érdek vagy szándék fűződne hozzá. Mert nem. Az ilyen fajta összefüggésektől még mentes, szűzies teremtés. Nem feltétlenül gondolok világmegváltó tettekre, de mint a gumilabda ugrik, ha bárkin segíteni kell, ha bárki kér. Nem is kell szóval kérni. Csak érzékeli a kis csápjaival, hogy neki itt szerepe van, és segítsen. Vasárnap este az esti meséhez fészkelődve Lóci mindig hozza a Kisrókáját (néha a Barit is) és az elmaradhatatlan takaJót. Le se lehet vakarni róla, ha itthon vagyunk. A 100 fokos lakásban is magára tekeri éjszaka, alábújik, lába közé gyűri vagy hentereg rajta, de olyan élvezettel vagy éppen rágcsálja. Általában nem szabad nekünk ki és bevinni, csak ő hurcolhatja. Most este nem akarta, hanem engem kért meg, hogy hozzam ki az ágyából. Nem ugrottam egyből, mert nem akartam, hogy sírás legyen belőle. Visszakérdeztem, hogy nem Te hozod, Lócika? Nem. Mózi már ugrott is, és szaladt. Gyorsan újabb kérdést szellőztettem meg? Lócika, nem baj, ha Mózi hozza ide? Nem... Ok :)

Mózi boldogan kuckózta vissza magát (már előtte is segített valamikben), és mondta, hogy Anya, én mindig meghallom, ha segíteni kell, és egyből megyek is. ... Fáradhatatlanul, tényleg.

Vmelyik korábbi posztban írtam, hogy milyen jó és szükséges néha csak az egyik gyerekkel lenni. Tegnap volt időm picit Mózival is gyakrolni ezt. Neki még nem volt ovi, Lóci már bölcsiben volt. Együtt vittük el, utána egyből piac, főzés, játék, kuckózás, alvás, ébredés, takarítás stb. Mindenben ott akart lenni és segíteni. De nem tolakodó módon. Olyan boldog és büszke volt, hogy ő hámozta meg a répát és a hagymát, ő karikázta fel a virslik felét a levesbe. Ellágyult vonásokkal élvezte, hogy közösen isszuk hatalmas poharakból a vizet (mert szoktam mondani, hogy milyen fontos, és hogy mégis milyen rettentő keveset iszom), hozta nekem bizonyos időközönként, hogy ne felejtsem el. Segített csillogó szerelmetes szemmel takarítani, törölgetni. Olykor szünetképpen odaszalad megölelt vagy a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy nagyon szeretlek, Anya... Hihetetlen, hogy fér el benne ennyi érzelem.

Amilyen felgyorsult és szeleburdi volt kicsinek, most olyan megfontolt, okos. Olykor az egész gyereket egy szívnek látom csak. Az összes vonását és nézését. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nincs néha bajusz-összeakasztás, de most ez az első gondolattársítás, ami eszembe jut az elsőszülöttemről. És ide képzeljetek legalább egy piros szívecske karakter ;-)

egy kora reggeli ébredezés (visszaalvással) a konyhában...

Lóci várja a sült krumplit a Street Bistro teraszán. Közben olvas, mert a tájékozottság magabiztossá tesz ;-)

Anya, Te szép vagy!

Mint egy kis majom... :)))                          /by Lóci/

Megpróbálom picit felgöngyölíteni a jelenlegi Lócit, aki annyira cukorfalat. Mindezek mellett erősen vannak olyan dolgai, amit nem tudunk kordában tartani és megregulázni. Szó szerint sz@rik a fejünkre :). Benne nem működik csöppnyit sem egyelőre a megfelelési kényszer vagy hasonló. Cserébe be nem áll a szája. Mesél, kitalál, kombinál, és úgy adja elő, mintha megtörtént esemény lenne, hogy pl Hután elment futni, és vaddisznóval találkozott és sárkányt űzött el. Összemontázsolja a mesékben hallottakat, szereplőket, tárgyakat (ami éppen hatással van rá) kiegészíti valós cselekménnyel, amit mondjuk Attila mesél Nekik vagy nekem. Minden mondat végén és közben meggyőzően beleszúrja, hogy IGEN..., IGEN..., és égnek emeli nagy barna szemeit. Olyan, mint a visszhang. Ismétli Mózit, de bizonyos fáziskéséssel, sokszor csak a mondat végét, amit utána tovább fűz és kiszínez. 

Ahogy sejtettem, Hután elhagytuk a pelenkát. Nappalra teljesen, alvásokhoz még felcsatoljuk. Olyankor is előfordult már, hogy szárazon kelt a délutáni szunyából vagy éjszaka felsírt, hogy pisilni kell, de ezt még nem kockáztatnám. Ügyesen intézi bölcsiben is. Élvezi, hogy le tudja húzni, itthon is inkább a fellépő+WC kombót használja, mint a bilit. Nem is bánom. Imádom a kisgatyás seggét és a kis birkózó alkatát.

Körömrágást jó ideje elhagyta, amit akkor szinte közvetlenül felváltott az orrtúrás, pituszkálás. Most egy ideje ez sem számottevő, csak ha tényleg van benne valami. 

A hajigálással még most sem vagyunk sokkal előrébb. A szandált, papucsot is leveszi, és eldobja. Most talán ez a favorit. Törékeny dolgokat nem górál, viszont ha valamit talál az ennivalóban, ami beazonosításra szorul, azt is kihajítja a szájából. 

Mózival hol így vannak, hol úgy. Ez a közösen megférésre vonatkozik. Általában Lóci kezdi a csipkelődést, Mózi kitart, tűr, aztán visszacsap, csíp, de azt erősen. Vagy csak törleszt, és a fejét veri... Hol flakonnal, hol ami a kezébe akad. De nem a fenekét vagy kezét vagy hasát. Szegényt annyiszor leteremtettük már ezért, mert Lóci annyira "fejnehéz" :). Mindig azt érik a sérülések, azt vágja be, az lesz zöld és dudoros, és ragasztani való, röntgenezni való. Lekopogom, de most ezzel is jól állunk, senkivel nem kell szaladni semerre. 

Tudom, hogy annyi mindent begyűjtöttem a fejembe, hogy na majd ezt se felejtsem el leírni, meg azt se, de kicsit szita az agyam. Majd pótolgatom még. Ez úgy is csak a tegnapi restanciám volt.

A képek egy hutai reggelizés pillanatát örökítik a meg a lépcsőn éppen a tettetett mufurc arcát mutatva:)

Most férnék a bloghoz...

... dög vagyok. Pedig Lócárt napja is volt ma. A család csorba, mert Mózi visszament repetázni Hutából Nagyanyáékkal. Lócika ma bölcsit is kezdett, de már fél 10-kor telefonáltak, hogy vigasztalhatatlanul zokog :(((, érte tudnék-e menni délben, mert látszik, hogy ez most hirtelen sok neki... Érte is mentem délben, itthon szunyált a kis kópé. Viszont annyira nagyon élveztem ezt a töredék napot vele. Annyira nincs ilyen alkalom, hogy kettesben legyek akár pár napot is a fiúkkal külön-külön, pedig szerintem nagyon kellene. Nekem biztosan :). Annyira könnyűnek és idillinek éreztem, mint anno, mikor még csak Mózi volt (természetesen ezt csak utólag érzem könnyűnek, akkor nem :))). Minden figyelmem és türelmem csak rá fókuszált. Közösen szitáltuk, dagasztottuk, sütöttük az aranygaluskát, belepte a liszt a konyha felét szó szerint. Adtam neki egy tálat, hadd szitáljon kedvére. Úgy is tett :D. Először katonásan a tálba, majd kezdte magasabbra emelni a szitát, utána ment mellé, majd a kezére, székre, és élvezte, hogy szóródik, nyalta az alkarjáról. Egyébként ritka jó lett a kelt tészta, és az egész galuska. Isten éltessen Lócika! Holnap ez a blog lesz a fő fókusz. Szép álmokat!

ezt meg csak azért ide, mert most mentettem le

Nem tűntem/tűntünk el!

Jelentkezem hamarosan.