Mózi Brüsszelben - első repülés

Fogynak előlünk a januári programok, amiket felvázoltam az év elején, hogy sűrű lesz még ez a hónap. Majdnem hiba csúszott a rendszerbe Mózi brüsszeli útjával kapcsolatban, illetve Mamát sem műtik januárban. 

Úgy rémlik, novemberben merült fel először a kérdés, hogy Mózi kirepüljön Mamával pár napra keresztmamához. Megkérdeztük, lelkes volt, azóta is ha felmerült a kérdés, büszkén újságolta, hogy repül, és az ablaknál fog ülni, és saját bőröndbe pakol. Picit meg is voltam lepve, hogy ennyire töretlen a lelkesedése és az önbizalma, így az indulást megelőző két napig elhamvadt bennem a gyanú, hogy esetleg meggondolhatja magát. Tudtam, hogy Mamával a világból is kimenne, ez biztos pont volt, máskor is jártunk már kint, Poszikóval is találkoznak rendszeresen, karácsonykor különösen rácuppant, így nem volt min agyalni. Aztán szerdán délután, este jött az első hideg zuhany, és az aggódás, hogy mi van, ha tényleg nem akar menni. Mi akkor a forgatókönyv? Vagy ezen ne is forgassam magam, tartsuk az eredeti elképzeléshez magunkat, ha sírás van, ha nem? Aztán szerda este már volt... Hogy ő nem alszik előtte mamánál, és nem megy Brüsszelbe.... Na, gondoltam, van még 1 bő napunk, hogy ez a vélemény alakuljon, de azért picit meg is nyugodtam, hogy csak jól ismerem a gyereket, és "jól" működik. Csütörtök reggel az oviba menet is mondta, hogy ő meggondolta magát, és nem akar menni, és elbújik stb. Pfűűűű. Valahogy erre nem voltam felkészülve. Nem volt rá megrögzött, biztos véleményem, önbizalmam, hogy mi a jó döntés. Úgy megkönnyebbültem, amikor csütörtök délután lelkesen fogadta, hogy közösen pakoljuk be a bőröndöt, vacsora közben is boldogan, számomra kicsit eltúlzott lelkesedéssel örült, hogy megy. Éreztem, hogy a szorongását leplezi ezzel a fenemód vidám, felajzott állapotával. De könnyebbség volt. Fürdés után, pizsiben Attila vitte el Mamához aludni, mert hajnalban mentek ki a gép elé. Hosszan integetett, de vidáman húzta a koffert, nem volt dráma, nem kérdezett, nem tiltakozott. Örültem, hogy nem kellett semmi trükköt bevetni, nem kellett győzködni stb. Még lefekvéskor is mondtam Attilának, hogy azért ez hatalmas könnyebbség, hogy így ment el... Ahha. Éjfélkor zörgeti valaki a konvektor szellőztetőjét. Egyből tudtuk, hogy ki és miért.... Nekem pedig egyből villant egy régi-régi Tisza parti nyaralás, vadkempingezés. Mama hozta haza a gyereket, hogy fél 10 óta sír, hogy nem megy Brüsszelbe, nem akar, meggondolta magát... Csak az volt bennem elsőre, hogy na ne variáljunk. És szerettem volna magamat is erősen ehhez tartani. Hogy megvan a jegy, megvan a biztosítás, megvan szervezve az ottani transzfer, program, Poszikó várja nagyon, kb csak miatta lett ez az út létrehozva stb. Meg különben is milyen már, hogy a gyerek egyet nyeffen, és lefújunk mindent. Tudtam, hogy izgul. Tudtam azt is felnőtt fejjel, hogy én is szoktam az ismeretlentől parázni, nem kicsit. Hogy sokszor inkább bele se fognék. De az is világos volt, hogy az ilyen helyzetekben nem megoldás. Nem az a jó út, ha visszabújik a melegbe. Tudtam, hogy nagyon jól fogja érezni magát, csak a repüléstől izgul. Ezeken hideg fejjel végig zongorázva bébi-könnyű volt a helyzet megoldása. Csak "sajnos" a téma főszereplője egy 5 éves kisfiú. Aki ráadásul saját. Ilyenkor aztán jönnek a kételyek. Hogy mivel okozok nagyobb csalódást, maradandó traumát? Hogy feltoljuk zokogva, kapaszkodva a gépre aztán egy életre elmegy a kedve a repüléstől? Vagy ha ezt meglépte olyan élményben és önbizalomban lesz része, hogy sokkal többet nyer vele, mint ha maradna. A lehető legrosszabb, ha nincs A vagy B vélemény. A legrosszabb, ha nincs hitem valamelyik elvben, elméletben. Végül csak arra koncentráltunk ami előttünk van. Bújjon be hozzánk az ágyba, reggel/hajnalban folytatjuk a témát. Nem akartam érzelmi zsarolásba belemenni, nem akartam ajándékot, meglepetést ígérni ha kimegy. Tudtam, hogy a repülőúttól fosik. És tök jogos. Én is szoktam mostanában... És eszembe jutott a tiszai éjszaka. Mikor nappali nagy mellénnyel bevállaltam, hogy a túlparton alszom a gátőréknél Juditkával, mert összemelegedtünk a gyerekekkel, ismertük őket. Nem is volt ezzel baj egészen addig, amíg apa átcsónakázott velünk, majd ő vissza, és ott maradtunk. Akkor is csak a fekvési idő, az idegen hely, és az anyahiány hozta elő a honvágyat. Annyira, hogy megint addig zokogtam, amíg a gátőr szó szerint átlőtt Apáért, aki éjféli csónakosként átcsordogált értem, és visszavitt.... Emlékszem arra a nagyon nyomasztó érzésre, hogy én nem bírok, akarok ott maradni idegenben. És annyira nem akartam ezt az érzést, szorongást Mózinak. Viszont arról meg nem volt tudomásom, hogy mi lett volna ha akkor ott maradok. Arról már csak felnőtt tapasztalataim vannak, hogy milyen valamit kipipálni, legyőzni, amitől valójában nagyon fosok. És azt az érzést nem adnám. Attól az érzéstől nem fosztanám meg a gyereket, sőt.

Hajnalban, ötkor keltünk, abban maradtunk, hogy apránként haladunk. Attila kimegy Mózival a reptérre kikísérni mamát, de nem csaptuk be. Nem azt mondtuk, hogy csak azért megy ki, és jön is vissza. Ő azért okos volt, mert egyből megkérdezte, hogy de a bőröndjét minek viszik... Aztán telefonálgattunk párszor, hogy akkor mi legyen, mert még van negyed óra a beszállásig, de sír, hogy nem akar menni... Csak azt tudtam, hogy nagyon jó, hogy nem én vittem ki. És tehetetlenségemben kb feltettem a kezem. Kb most először. És azt mondtam Attilának, hogy ez az Ő döntése, mert nekem nincs. Végül megengedték Attilának, hogy egészen bemenjen a beszállásig. Sírva szállt fel a gépre. Nem kétségbeesve zokogva, de sírt. Az út elejéről is ilyen beszámolót kaptunk. Hogy nyugtalan, nyűgös hányt is, majd aludt.... Aztán felhívtak a lakásból. És minden pont úgy történt, ahogy tudtam. Hogy teljesen fel van ajzva, a telefonhoz sem akart jönni, mert repkedett a lakásban, integetett az emeletről, pakolt, kapott szülinapi meglepetést, a hangján is lehetett hallani, hogy kutya baja, élvezi a helyzetet, és hogy hatalmasnál is hatalmasabb pelyhekben szakad a hó kint. Hogy mekkora megnyugvás tud ez lenni. Még akkor is ha idióta, aggodalmaskodó tyúkanyó módjára ott fog lappangni és motoszkálni bennem, hogy jó megoldás volt-e így elutaznia. Marad-e benne emiatt bármi félelem stb. Aztán mindig azzal könnyítek a lelkemen, hogy nem terror és erőszak és veszekedés és vérengzés árnyékában nő fel itthon a gyerek, és hogy a legjobb képességeink, szándékaink ellenére is szerez olyan élményeket, és még fog is, amiről esetleg mi nem is gondoljuk, hogy nyomot hagy. Nem tudjuk tök sterilen csinálni. Nem is ez a cél. Az élmény biztos, hogy hatalmasabb lesz. 

Jelentkezem még a hazaúttal kapcsolatban is :)

Lóci búcsúzik a pizsamás Mózitól este, útban mamáékhoz

Mindeközben Lóci egyedül kóricál az oviban. Reggel elég elárvultan kereste Mózit, és az oviban is azt mondta, hogy egyedül fog játszani, ha Mózika nincsen... Úgy szeretik egymást a sok csipkelődés ellenére. Nagyon átjön ezen az időszakon most. Kíváncsi vagyok a váltásra, amit Lola hoz majd...