BUÉK!

Mózi - Az a fene nagy testvéri szeretet :D

 Ez a karácsony és időszak (az elmúlt pár hónap) a két ünnep közével dobál rendesen. Az időszak önmagában persze kevés. A tartalom az okozója. A tartalomfelelős pedig én vagyok a saját színházamban. Tudom jól. Én szeretem a belassulást, sőt. Elemben vagyok a lassú sodrásban. Kevésbe világít benne a fáziskésésem. De csak egy darabig van erre igényem, mert különben ellustulok. Utána megint pörgök, majd megint kell a széthúzó idő, hogy utolérjem magam és benneteket. Még mindig keresem a helyem, keresem magamat bennem, mert egy ideje nincs meg. El-elcsípjük egymást egy-egy kanyarban, de utána megint kicsúszok a saját markomból. Oltári elcsépeltnek tűnik, hogy az élet értelmét keresem, de jelenleg baromi céltalan. Helyesebb az eszmétlen. Hiányzik belőle az a velős nagy MIÉRT, ami mozgásban tart. Erről nem 2020 tehet. Sem a korona. Sem a 40 (vagy lehet...?). Kb úgy érzem, fölösleges nyúlnom bármihez, mert jobbá nem tudom tenni, akkor meg minek kapirgásszak a tömegben. Most csak akkor érzem jónak magam ha jó könyv van a kezemben. A többihez most gyenge vagyok. Visszaolvasva egyértelmű, hogy ideje futnom egyet, mert megint megáll a vérkeringésem, és elhajlok, mint egy csendes fűzfa.

Boldog Új Évet Kívánok Nektek!!!

Karácsony karácsony után

 Laposan kúszó szemmel pillogtam félszegen körbe a testét. Biccentett fejem, hullámba szaladó, kíváncsian aggódó szemöldököm is bocsánatot motyogott. Megadóan rogytam elé (lúdbőrös voltam a fűtetlen szobában) és nyúltam hozzá: ‘itt vagyok-itt vagyok, lenne magyarázatom, ha kérdeznél....’ hadartam magamban, hogy ne halljam tiltakozását, cérnát-tépő nyígását. De nem haragudott. Örült és dorombolt. Mindketten. Én bűnbánóan nyomtam a pedált, Ő pedig zakatolt a kezeim alatt. 

Részlet: Seres Sára - Kiskarácsony, 2020karácsony című művéből

:D

Advent negyedik vasárnapja

 ... sőt, Szent Este árnyéka. Azt hittem, keresek majd ide egy ütős ünnepi idézetet, utána elvetettem. Nem kell most ide. Nem hiányzik nekem.

Békés, nyugis készülődés van bennem, pedig még mindig van híjam, de már ezt is elfogadtam, hogy én így működök. Csak utolsó pillanatig tudok készülni. Ha most derülne ki, hogy még van egy hetem, akkor elkezdeném kifesteni a hálónkat is. Vagy bármit alkotnék, főznék, sütnék, vásárolnék, magamat kozmetikáznám, futnék stb. A héten még dolgozom. Köhömm... A napi riportokat megcsinálom, némi zárásra való előkészületek, közben sütés, Harry Potter 4. rész nézés a gyerekekkel, amíg ők aludtak délután hajtogattam és Nagy Katalinokat néztem. Közösen bejglit sütöttünk, közben szól Óz a nagy varázsló vagy Harry Potter hangoskönyv, Lócika non-stop gyurmázik, Mózi Legozik, Lola meg hol így-hol úgy. Attila még segít a Jézuskának, tegnap Pesten volt, ma az irodában még személyes átvételek. Én reggel 7-kor kijutottattam futni Ágival, nagyon jó volt. Csendes-ködös-szomorkás :( Mégis azzal zártuk, hogy a 2020-as sok fos mellett ebben az évben egymást köszönhetjük magunknak. Mert tavaly kb ilyenkor jött az ötlet, hogy áprilisban indulunk a Gerecse 50-en, amit még márciusban is úgy reméltünk, hogy megtartanak... Ami késik nem múlik. És kb ebből az apropóból melegedtünk még jobban össze, és a látható közös párhuzamok mellett láthatóvá váltak a rejtettek is.

Mindenkinek rendhagyó az év és a karácsony. Én az uccsó pillanatig bíztam benne, hogy a mikro környezetünkre ennek nagyon nem lesz hatása, de DE. Attila vonalával megbeszéltük, hogy nem is találkozunk. Jenő Papa is felhívott, hogy megbeszéljük ezt, hogy bármennyire is nehéz, ne bontsunk szabályt. Poszika sem tudott haza jönni, ő is távol lesz :(. Én még a múlt héten is úgy voltam, hogy olyan nincs, hogy legalább én haza ne ruccanjak a Piac utcára, de van. Nem fogok. Anya Szentimrére ment múlt héten, mert Nagyi kórházba került kiszáradással. Miután hazamentek, kiderült, hogy pozitív is :(((. Nagyapát nem tesztelték, de nagyon gyönge, nagyon kedvetlen, nagyon étvágytalan. Anya így odaszorult karanténba. Apa Dóriékhoz fog átmenni, illetve Ő attól készül. Mennek az angyalok, süt, díszít, csomagol (szivecske).

Dózsapetivel, Lolával sem igen találkozunk, mert abban maradtunk, hogy akkor senki sehova :(((. 

Itthon leszünk hatosban (és a halak... :))) - Lola mindig hozzászámolja a családhoz őket is). Jó lesz, lassabb lesz.

Gondoltam, lövök még a gyerekekről valami összeszedett képet advent alkalmából, aztán letettem róla. Nem rántok ki senkit (majd max karácsonyra), mert anélkül is annyira jók itthon, annyira élvezik és várják a Karácsonyt. Annyira jó gyereknek lenni, látom rajtuk :). Ilyenkor különösen.

A körülményekhez illeszkedő Legbékésebb és Legmeghittebb Ünnepeket kívánunk Nektek!!!

Találtunk még itthon bontatlan formákat, így hajó, helikopter és
LEGO figura mellett készült karácsonyi tematika is ;-)

Idén nem fértem hozzá a második adag mézeshez sem.
A gyerekek szaggatták, én csak begyúrtam.

Olyan nincs, hogy az én bejglimet ne lássátok :D

 

Olyan jó íg dolgozni. Főleg, mert ez már csak lightos lekeverése
az évnek munka fronton. Na majd a január...

Advent harmadik vasárnapja...

 ... sőt a negyedik árnyéka.

Képzeljétek, meg van az esélye, hogy nem vesznek fel az IKEÁhoz bútorszerelőnek. Megbuktam a pályamunkámmal :D.

Nagyon hiányzik a kétkezi alkotás, a szellemi munkán túl. Ezért is nem engedtem ki a kezeim közül a festést és a bútor szerelést. Szeretem látni, ahogy kerekedik, és ahogy elkészül. Annál jobban idegbe tudok jönni, és tudom magam taposni, ha valamit elkefélek. Miután kifestettem a gyerekek korábbi játszó szobáját, elkezdtem összerakni a bútorokat. Eladtam a Lola kiságyát, így szabadult fel némi hely. Így is elég búúútor raktár kinézetünk volt, mert van a két kicsi szobára 2 összerakott (korábbi) ágy, két (új) asztal, egy nagy (régi) háromajtós ruhásszekrény, 2 (új) ruhás szekrény, 2 könyvespolc. Próbáltam sakkozni úgy a hellyel, hogy ne kelljen sokat tologatni a bútorokat, de legyen hely összekarni 2 db emeletes ágyat. A másik szobát is kifestettem, ez már haladt szépen. Leszámítva, hogy elfogyott a szegőző csík. Csak két nap késéssel fejeztem be a plafon egyik sarkát. Nagy boldogan húztam aztán le óvatosan a ragasztót, és két sarokban persze, hogy felszedte a plafont. Pedig ennek nem lenne szabad. Ez nem jött jól, utáltam, mert kezdhettem megint glettelni, ragasztani, festeni azt a részt. Az egyik ágyat hibátlanul összehoztam Mózival. Leszámítva, hogy az egyik szekrényt nem mi raktuk össze, és mivel a bútorok kombinálhatók jobbról, balról, az ágy alá nyilhat a szekrény vagy kifelé, nem mindegy hogyan forgatjuk a lapokat, lyukas minden oldala, lehet felülről és alulról, jobbról és balról is használni. Utolsó lépésként a létrát hozzá kellett volna csavarozzam a szekrény oldalához, de jött a ménykű, hogy az az oldal az általunk választott kombinációhoz képest fejjel lefelé van. Na ettől lettem morci. Mert ehhez kb szét kellett (volna) bontani az egészet. Végül jó pár lépést visszabontottam, alá toltam a másik összerakott szerkényt, hogy vmi tartsa az ágyat, és nagy kinlódással kidöntöttem annyira, hogy nyilván a szekrény legalján lévő csavart is ki tudjam tekerni, és meg tudjuk fordítani az oldalát. Ezek után pipa. Ablak pucolással, függönymosással, és kis karaácsonyi hangulattal, játékok selejtezésével, szőnyegek, matracvédő mosásával.

Ez a kis baki még el is ment volna, na de itt úgy elbíztam magam valszeg, hogy a másik ágyat rendesen elb@sztam. Két szar csavart csavartam be. Ráadásul az akkus csavarhúzónak brutál ereje lehet/van, mert különösebb megeröltetés nélkül becsavart egy olyan csavart az anyába, ami abszolút nem kompatibilis, valszeg esztergáltam neki egy mozdulattal új menetet. És innen se ki, se be(senyő). Ez az a derékszögű oldalakat összetartó csavar, amelyiket egyik oldalról tartani kell a lapos csavarhúzóval, a másik oldaláról meg betekerni a kurblival. Az egyik beszaladt, bár nem tudott befeszülni, a másik be sem ment. Ott tűnt fel.... Modelleztem magamnak a maradék csavarral, hogy hogy a búbánatba tudtam ezt így betekerni, mikor kézzel esélytelen. És innen nem volt elmozdulás. Napok teltek el, hogy megemésszem az eseményeket, és egyértelművé váljon, hogy szét kell vésővel túrnom az egészet, és ezzel nem lesz még megoldva semmi. Kivésőztem a műanyag védő valamit, ami látni engedte, hogy a másik csavar is beletekeredett az anyába, csak az megállt félúton, és innentől kezdve azzal együtt forgott, de nem lehetett ráfogni, kitekerni. Ajjj.... Szomszed Zsolt(i bácsitól) elkértem a fémfűrészt,. Kérdezte, pontosan mire kell, milyen vastag valamit szeretnék elvágni. Elmeséltem az esetet :)). Mondta, hogy megnézi, és segít ha kell. Azzal az egy feltétellel jöhetett át, ha nem teszi fel vmi kandikamerába, hogy milyen az ha egy asszony kezébe szerszám kerül :). Elmondtam neki a tervet, azt mondta, nincs más út szerinte se. Segített új furatot csinálni, kimérte profin, hozott olyan 'derékszög csavart', fúrt bele még 2 másikat is hogy ne aggódjak, nem esik össze a gyerek alatt. Mózi kétségbe volt esve, hogy nem lesz kész az ágya karácsonyig, pedig ő azt szeretné kérni.

Tegnap este a mérlegképes online tanfolyam közben összeraktam, befejeztem, ma meg kitakarítottam, elpakoltam, amíg vadászni voltak. Nem tudom, ti hogy működtök, nekem ezek az erőkifejtések ez a rászánt idő rengeteget lendít a karácsonyi hangulatomon. Most éppen azon - itt advent idején. Mert miközben szerelek, annyit járnak a fejemben pl a gyerekek. Nem mondom, hogy kompletten kész minden. Sok játékot összeraktam szeretetotthonnak, többgyerekes családnak. Fogantyúk és az asztal alsó nagy fiókjának az előlapja hiányzik még, de a gyerekek így is boldogan birtokba vették. Mózi van egyedül, Lóci pedig Lolával. A szobabeosztást nagyban meghatározta a bútor és a szobák mérete. Bár hiába nagyobb picit az egyik, béna hogy az egyik falon van az ajtó és a másik hosszú oldalán két ablak. A kisebb szobában szembe van az ajtóval a két ablak, így a hosszanti falakon elférnek az ágyak.

Múlt hétvégén, amikor Attila nem volt az egyik nap, akkor szereltem össze a Lóci ágyát és festettem ki az ő szobájukat. Mózi kérdezte, mikor szoktuk kiszedni a postaládát. Tudom is, hogy kiment, de aztán úgy elfelejtettem, hogy talán kedden néztem bele, és vettem ki ezt. Annyira meghatódtam rajta. Mózi továbbra is ennyire kifejező. Úgy imádom. Valszeg azért is hatódok meg rajta mindig, mert nekem ez a vonal nehezen megy, és mert tudom, hogy neki az írás nem az erőssége a legnagyobb igyekezet ellenére sem. Mindig megkérdezi, ha ír valamit vagy csak figyel messziről, hogy radírozok, írok-e még a könyvébe, mert átnézéskor szoktam. Vagy kérem őt, hogy hogy javítsuk ki.

A boríték másik oldalán a cím

A decemberi FORBSból kiszedett képeslap :)

(szétolvadó szivecske...)

A másik Lócika. Mindjárt írom azt is. A sulinak vége. Tegnap olyan felszabadultam röpködött még este is a lakásban, hogy olyan jó, hogy nem kell most tanulni, és lazíthat, mert nehéz az iskola, és Lolának könnyű, hogy ő még csak ovis és játszhat. Továbbra is rápörög minden "kötelezőre". Utolsó nap nem kellett táskát vinni már, csak egy kis hátizáskot némi elemózsiával, innivalóval és tolltartóval (max rajzfüzettel), mert a tantó nénijük vitt be egy mini sütőt, gyúrt be otthon mézes tésztát, és mézeskalácsot sütöttek. Mekkora jófej!!! Ezt tudtuk is előre, de hogy pontosan mit kell vinni, nem. Lócika egész este ezen izgult, hogy megjött-e a levél Edina nénitől, mert Gabi néni napköziben azt mondta, fog írni. És akkor most biztosan nem kell nagy táskát vinni? Biztos, hogy csak enni és innivaló kell, mi lesz ha kell könyv és nála nem lesz. Még esti puszinál is kérte, hogy ellenőrizzem nem kaptam-e levelet. Ezek után baromira átérzem, mekkora megnyugvás neki is most ez, hogy nem kell attól rettegnie, valamit elfelejtett, valami nem lesz maximális.... Tegnap este is éreztem, mennyit 'simult', mikor mondtuk neki, hogy Apának is volt beírása, anyának is már elsőben. Akkor azt kérdezte megkönnyebbülve, hogy nem baj, ha neki is lesz. Azt hiszem egyértelmű, hogy a Mózival való hadakozásunk hagyott benne ennyire mély nyomokat, ami miatt ő szeretne 'makulátlan' lenni.

Amit még Lócival kapcsolatban akartam, hogy vmelyik este (talán csüt) annyira ki voltam már fingva a mindentől, hogy mondtam, hogy este a nagyágyban mesélek, ott adok már jóéjtpuszit is, mert én ki nem bújok utána, hanem bealszom. Ez a kijelentésem akkor simán átment, de a mese végével jött a hiszti, hogy de takarjam be őket. Lola és Mózi el is fogadta, be is bújtak, de Lóci csak kiabált fél sírva, hogy de takarjam be-takarjam be. Minden egyes kurjantása csak tolt egyet a hangulatomon és a fárdtságomon, hogy nem igaz, hogy nem bírja felfogni... Miután csak nem hagyta abba, kirobbantam az ágyból, és mondtam neki, hogy hogy lehet ennyire önző, hogy majd szétrohad a hátam, ki vagyok fingva, és be tud takarózni, puszit adtam és stb. Ezek után nyilván nem engedte hogy betakarjam. Dirrel-durral visszafeküdtem, és nem tudom mennyi idő telt el, de csak hallom, hogy még mindig sír az ágyban... Így viszont annyira nem szeretek, sőt nem is szoktunk lefeküdni. Csak felkeltem, felmásztam hozzá. Egyszer kérette magát, durcogva befordult, utána csimpaszkodott a nyakamba, beszélni sem tudott a szaggatott sírástól, hogy ő nem akart nekem rosszat... Mondtam, hogy nem csinált rosszat, húzós pár hónap van a hátunk mögött. Kettőnknek különösen nagy újdonság, és extra magas megfelelési kényszerrel van megspékelve, ami nagyon fárasztó tud lenni. Kimerültünk, de jön a szünet, és hogy ne haragudjon, anya is csattant, stb. Ilyenkor olyan jó lenne csak úgy ott maradni a puha kis maki pizsama oldalában, nyakamon az összekulcsot gyerekmancsok... 

Az ovi is nagyon jól tartja magát a korona idején. Ettől is meg vagyok mindig hatódva, hogy bár az egyik oszlopos óvónénink szeptember óta nincs, a másik novemberben lett covidos, és már nem jöttek idén. A dadusok és a ped asszisztens Réka néni úgy állták a sarat, hogy nocsak. Itt is voltak alkotásk, kézműveskedés, ajándék, Mikulás, mindig meggyújtották az adventi koszorún a gyertyákat nap közben is, szólt a zene, énekeltek, szóval olyan jó volt érte menni, és minden egyes nap érezni, hogy jó helyen van. Köszönjük Nekik itt is!

Hát így buddognak bennünk az érzelmek, sőt ennél még sokkalta jobban jobbra-balra. Mégis úgy érzem, rég volt ilyen nyugis karácsony előtti időszakom. Mert a héten 4 napot szabin voltam. Mikor volt ilyen? Gyerek óta soha. Hogy nem kell varrnom, nem érzem azt, hogy na még ezt bevállalom, ezt még megvarrom, feladom, lefotózom stb. Ezt az anyagi, kiszámítható biztonságot egyelőre baromira élvezem, főleg hogy a 11 nap szabiból 10-et decemberben vettem ki. Ágival és találkoztunk sok hét kihagyás után, és egy délelőttöt ellófráltunk a városban kávézva, ajándékokat becserkészve közben. Még egy karácsony előtti futást is összehozunk csakazértis.

Elkészült a papír betlehemünk is, majd mutatom. Néztünk csütörtökön Reszkessetek betörőket projektorral a gyerekekkel (én közben kivasaltam mindent), este megsütöttem az örök klasszikus cantuccinit, ma a mézest és a bejgliket fogjuk. Lóci még szeretne képviselőfánkot, és mivel sosem csináltam kipróbáljuk azt is. Szent estére csak töltött káposztát és fácán levest csinálok, utána pedig átlépve önnön magamon rendelni fogom étteremből a tálat. Nem szeretném az egész karaácsonyt a konyhában tölteni. Rendhagyó lesz az idei ünnepi forgatókönyv, de ezt majd a következőben.

Mózi Mikulásvárása

 Még egy hozzáfűzés ehhez a poszthoz, Mózi mikulásvárásához, hogy mennyire elveszíti a realitását, holott baromi jó megfigyelő, és technikai segítséget is tőle szoktam kérni, mert jobban látja a dolgokat. VISZONT. Hozott neki Miklós egy vadász nadrágot, mert kinőtte a korábbit. Attila a biztonság kedvéért vett két méretet is, mert másabb a méretezése, túl szűk a dereka. A nagyobbat csempészte be a csizmába, de reggel (hajnal 3-kor kelt Mózi, és ébresztett mindenkit, bár senki nem akart még kelni. Úgy kellett visszaterelni, hogy még szunyáljon kicsit. Végül 6-ig bírta, de addigra 2* felkelt, és átfeküdt hozzánk - ÉDES :))) próba után látszott, hogy ez nagy lesz még. Mondtam, kacsintva Attilának, hogy nem baj, betesszük a szárítóba, az első szárításoknál mindig mennek össze a cuccok. Na jóóó, nem egy számnyit, de.... Mindegy. Betette, nem tűnt fel neki, hogy szárazon van, és hogy csak elfordítottam a gombot, de nem indítottam rá szárítást. Mint ahogy azt sem vette észre, hogy kicseréltem közben a kisebbre, és fél óra sem telt el, szóltam, hogy szerintem lejárt, nézze meg. Nagy boldogan vette, ki, hogy na így már jó lett :D.

Advent második vasárnapja

 Megint kezd belémszorulni a szó. Ilyenkor nehezebben tudok írni is. Valahogy nem kívánkozik ki, szeretnék mindent betartani. Ha van olyan, hogy grafomán hajlam, akkor kell legyen akut vagy krónikus literális szorulás is. 

Ami egyből beugrik az elmúlt napokról: Mózi és a Mikulás. Tavaly biztosra vettem, hogy az utolsókat settenkedjük Miklósként, de nem. Még az iskolába is jár! Igaz, ott csak beöltözött, meg Judit néni az vagy Gabi néni teszi ki a csomagokat :). Hétvégén mondtam Neki, hogy hétfőn tuti, nem lesz írás/felelés, csak Télapó volt hétvégén. Aztán kedden jön a szemrehányó morgolódás: Judit néni kérdezte sorban a gyerekeket, kinek mit hozott a nagyszakállú, DE (!!!) képzeljem el, csak párat hallgatott meg, utána mondta, hogy vegyük elő az olvasó könyvet, ÉÉÉÉS (!!!) nem is Mikulásos történetet olvastunk, hanem az Isten kardját :D :D. Ezen legbelül nagyon elkezdtem cicongni :))). Annyira érezhető volt a csalódása, hogy az ünnepi hangulatot egy honfoglaló olvasmánnyal ennyire ünneprontó módon lemosták, és slussz. Nem úgy itton. (egy darab csizma pucolós és ujjóngós nem készült idén. Még szerencse, hogy Attila mindig videózik)

A helyzet most totál más nekem a munka miatt, amit picit kihasználok, hogy valahogy átmenetet képezzek a gyermeki csodavárás és a felnőttként értelmezett ünnep között.  Illetve nem is tudnánk napi programokat zsákolni az adventi kalendáriumba sem, mert kb ki sem mozdulunk. Próbálom hétvégére szorítani ezeket. És amíg az adventi kalendárium az angyalok asztala volt, addig idén már az egyéb meglepetések a kalendáriumon túl a miénk. A tavaly bevált kész kalendárum idén is bevált. Lolának LEGO Friends, Lócinak Hot Wheels, Mózinak távirányítós helikoptert kell apránként építeni, ami december 24-re fel fog tudni szállni.

Egyik reggelre csoki rénszarvasokat csináltam meglepiként, aztán sütöttünk sós pereceket és adventi vásároztunk itthon a teraszon. Lóci elsírta magát novemberben, amikor felolvastam Papp Laci polgármester bejelentését, hogy idén nem lesz karácsonyi vásár. Legalábbis nem úgy. Lóci nagyon várta. Kérdeztem, hogy miért várta annyira, sosem szoktunk a vásárban venni semmit (semmi maradandót). Az első a kürtőskalács volt, amit említett, meg az egésznek a hangulatát (szivecske). Ezen felbuzdulva vasárnap délután a 2. gyertyát a teraszon gyújtottuk meg. Visszatekertem a nyári lampionfüzért, kivittük a fénylő fenyőtobozos üveget, egyéb gyertyákat, füzéreket, és sütöttem sütőtököt vettem kürtőskalácsokat, főztem forraltbort és sűrű pudingos forró italt a gyerekeknek. Attila Mózival volt vadászni még vasárnap, én meg a gyerekekkel Géza papát leptem meg a klinikán. Ünnepi moziztunk szombat este, délután pedig a Mesepostát olvastuk el, csináltuk meg. A kakaóvajas masszázs tetszett nekik a legjobban. Nem csoda :). Ezt a pakkot Ágiék küldték, olyan jók ezek a kiszakadások a kötelező dolgok közül. 

Meseposta Ágiéktól

Géza papának tojta Miklós, csak kicsit félre szaladt :D.
Ezt vittük be a gyerekekkel

Tényleg, szombaton még a téren is voltunk kicsit

Adventi vásár a teraszon

Ezen kívül még közös betlehem készítés van, mert nincs betlehemünk, és a családi papíralapú fotóalbumok közös berendezése. A betlehemet úgy terveztem, hogy profin fából megcsináljuk, de a rengeteg kibontott IKEA bútor dobozban olyan sok jó karton volt, hogy abból fogunk valamit ügyködni az újrahasznosítás jegyében. Az Anyaparadicsomos Móni kampánya jött szembe velem már több oldalon #azidődetadd címmel, amiben pont erre a kiszakított időre szretné felhívni a figyelmet. 

Az itthoni kupi nem alakul, sőt egyre rosszabb a helyzet. Nyomaszt a rendetlenség, közben annyira szeretnék elereszteni minden kötelezettséget, és csak élvezni ezeket az ünnepváró napokat munkán-sulin-ovin túl, ami általában a kedvencem. 

A nap, amikor Mózi megtanult fonni (októberben),
és mindent befont, ami a kezeügyébe került :D

Titus-jóga

David H. fodrász előtt felpelyhesített hajjal :D

Boldog focista - köszi Miku

"Legyen minden magyar utód,
különb ember, mint apja volt"

A első fekete pont - ‘egyemmmeg’... :(

 Tegnap Lócinak már a tartásán láttam, ahogy baktatott ki az iskola épületéből a sötétbe, hogy valami VAN... Aztán oda söndörödött, és lehajtott fejjel beszorított síró torokkal mondta, hogy kapott ma egy fekete pontot. Úgy megsajnáltam. Mi gyűlhetett fel benne azóta, hogy ez megtörtént. Ennek még óóriási súlya van. Teljesen hazavágta a napját, iskolába sem akart ma menni, betakarásnál-esti puszinál is kapaszkodott még a nyakamba, hogy ő nem akar fekete pontot, és hogy lehet visszacsinálni. Amiért ez a pont becsúszott, mert napköziben nem tudta, hol járnak olvasásnál... Azt mondta, elkalandozott. Mózi vállrándító tanácsa: radírozd ki Lócika. Ő nem stresszeli túl. Én pedig totál átérzem. Azt mondta már többször is, hogy ő egész évben nem akar feketét és mindig mosolygós fejet akar kapni magatartásra. És amikor a legnagyobb igyekezet ellenére is becsúszik a tiszta lapra egy ilyen, az kaki. Hiába mondtuk neki, hogy tojja le. Hogy meg kell tanulnia súlyozni az ilyeneket. Nehéz erre azt mondani, hogy sz@rja le, mert tudom, hogy neki ez fontos, és nem akarom, hogy azt higgye, elbagatellizálom. Viszont lazítani kell a hurkot a nyaka körül. 

Hát így esett, hogy a mai/tegnapi estére ráült a lelkére a súlyos elefánt, mi pedig répahúzó meseszerűen próbáltuk lerángatni róla mind.

Mindennél jobban...

 Befejeztem mára a blog visszaolvasását, mert rendesen meghatódtam, szorul a torkom :(. Mindennél jobban szeretnék visszamenni az időben. Rendesen fáj a gondolata. Nem vagyok biztos benne, hogy elmondtam, átadtam a gyerekeknek ott és akkor, hogy mennyire imádtam a pici korukat (is) az összes kimerültség és ventilálás ellenére. A legjobb időszaka volt az életemnek. (Bazi nagy piros szivecske.) És biztos, ami biztos, holnap elmondom nekik szóban is. Szép álmokat.

Advent első vasárnapja

Ha akarnék sem tudnék (pedig valójában akarnék... :))) meghatóan meghitt, békességgel átitatott fenyőillatú adventi képeket csatolni, mert nem alkalmas a helyzet, nincsen meg minden hozzávaló. Amivel napok óta hangolom magam az, hogy a blogból visszaolvastam a karácsonyi menüpontot... Annyi mindenért tudom nyomorgatni magam, de a blogot akármikor visszaolvasom úgy érzem, óriási emlékanyagot gyűjtöttem össze magunknak, amit imádok, és nagyon örülök magamnak.

Pár hete a gyerekeknek megrendeltük az új ágyakat, asztalokat, szekrényeket, mert szeptember elején és aug végén készlethiány volt, viszont pont egy hete megérkezett (van még hiányossága, mert a fogantyúk, és 2 fiók előlap szintén nem volt, várjuk). Ebben a 36 db lapjára pakolt dobzban bukdácsolunk, és addig nem akartam összeszerelni, amíg nincsen meg a helye. Viszont ahhoz két ágyat ki kell ebrudalni és átrendezni a szobákat. És ha már új bútor, akkor egy gyors tisztasági festét is csináljunk már. Felhívtam Ferit tegnap, mert éreztem magamban az energiát :D, aki festeni szokott nálunk legalább 10 évre visszamenőleg, hogy mennyi festéket vegyek, milyen hengert, adjon pár praktikus jó tanácsot, mert akkor én erre ráugrom gyorsan. Így is lett. Három gyerekkel felkerekedtünk a festékboltba, bekevertettük a korábbi halovány szürke árnyalatot, megvettük a takarófóliákat, szegőragasztót, hengert, és négyeseben kirámoltuk az első gyerek szobát. Attila Pesten szív, így a gyerekek voltak a segítségek. Kiszedtem a tipliket a falból, a lázcsillapító szirup adagolójával befecskendeztem gipsszel a lyukakat, kigletteltem a párkányt, leszedem és kimostam a függönyöket, körbe ragasztóztam a kapcsolókat, szegőlécet, és nekiduráltam magam. Az első fél óra után kétségbe voltam esve, mert baromi foltos volt az egész, és nem emlékeztem, hogy Ferinél is így nézett-e ki. Féltem, hogy esetleg a festék nem volt jól elkeverve, hiába kevertem rajta én is. Ez elég jól kirántotta alólam az önbizalmat és a lendületet, ráadásul a plafon fehér, ott is szegélyezni kellett, mert itt ott, belefestettünk Mózival (Ő picit jobban is :D). Vártunk egy kicsi, és látszott, hogy ha megszárad, akkor szép lesz, így tovább hengereztünk létráról és alóla. A létra kint rohadt a kertben, így először azt is le kellett pucolni. Estére készen lettünk több rétegben is (az egyik fal annyira retkes volt, Mózi még a villanykapcsolókat is körbe rajzolta tanulás helyett, és neon festék pacák vannak rajta, amit 6 réteg sem fed le :(. Mára maradt a plafon széle, ahol a két szín találkozik, és az ablak pucolás, romeltakarítás. Ez eddig jó. Viszont a másik szobát is ki kellene, de nem férek.

Amit tudok bútort, pl az asztalokat össze is rakom, és beteszem a helyére, utána a romok felett lehet mézeskalácsot sütünk inkább. Kata olyan tündér vagy inkább angyal volt, hogy a szomszédjuk méhészetéből rendelt mézet házhoz is szállította nekünk. Óriási köszönet érte, mert ez most rengetegett le vett a vállamról.

 A hét megint húzós lesz a zárás miatt, nem látom egyelőre a végét és a karácsonyt.

A túltengő energiát este még levezettük egy kis futással, amit nem is a futás aprópójából űzök már, pusztán azért, hogy a napi lépésszám gyűljön, mert siralmasan keveset mozgok, ez pedig gyorsabb, mint a sétálás.

Egyébként 10 éve pont így éreztem magam Mózival a hasamban, amikor betonozták, parkettázták, felújítottuk a Kossuth utcát karácsonykor Mózi érkezése előtt még egy szűk hónappal.

ezt a WC-n ülve csattintottam, ide is jutott motyó :D

Elmúlt napok-hetek (hónapok? - nem is tudom, mióta alszom)

Olyan vérmes reményekkel kezdtem a szeptembert, olyan jól egyenesbe rántottam magam szellemileg, fizikailag, érzelmileg (ami persze, sosem egy kész állapot, mindig van mit gömbölyíteni rajta), aminek most töredékét érzékelem, töredéke tart ki. Grincs megérkezett, de a karácsonyt és az adventet nem adom!! Ellopta a 2020-at, bár én lekopogom, mert most kezd csak kaksi lenni, eddig nem érzékeltük a közvetlen hatását. Most is csak saját magamon nem tudok túllépni, a saját energiámat nem tudom visszapótolni. Benne vagyok a csőben, előre látok csak munka fronton, de máshoz nincs ingerenciám. Kimozdulni, mozogni se. Sőt kb semmi olyat, ami korábban töltött. Most max az olvasás. 

Ehhez képest, amikor kb egy bő hete ezt a posztot elkezdtem írni, picit jobban állok. Hála Lolának talán, hogy itthon van nap közben, és annyira drága, hogy elmondani nem lehet. Csak úgy alapból. Ilyen. Illetve picit magamnak, mert megbeszéltük, hogy muszáj a munkán és pár muszáj dolgon túl erölködnöm, mert anélkül nem megy. Mert ha ráveszem magam, utána belendül az energia. Ilyen a mozgás. De akár csak a sétálás, gyaloglás és a munkán túli hobbi, ami türelmesen vár és értem van. Belefogtam egy Immunkihívás online jóga sorozatba, ami már a végéhez közelít, és bár nem csináltam meg minden nap, de már az sokat segít. És vagy puszta agykontroll vagy tényleg így van, hogy bennem a futás indítja el a vérkeringést. Legyen 10-15 perc szaladgálás Lolával a gumisnál, amíg a téligumit felteszik, és kint fogócskázunk, de egyből azt érzem, hogy élek, és hogy közvetlen előtte nem. Hiába tudom, hogy nekem ez szinte gyógyító erejű, kakibb időszakomban nem bírom rávenni magam. Biztosan köze van ezeknek a keringésemhez, a vérszegénységemhez, pont úgy mint a rendszeres ivásnak. Alap helyzetben baromi fázós vagyok. De szó szerint meg tudok fagyni, ha 20 fok alá megy a hőmérséklet, és a fázáson túl egy kétségbeesett sötét világvége, védtelen állapot lesz úrrá rajtam, ad hoc sírást is be tud indítani. Nem tudom az okát. De ez lehet nyáron is, ha azt érzem, fázom. Piros az orrom, hideg a kezem, lekékül az ujjam hegye. Futás, mozgás után és közben nyilván beindul bennem az élet. 

A munka - zárás és mérlegszámla egyeztetés után a következőig - egyelőre laza. Jeleztem is itthon és az amcsi partnernek is, hogy adjon valamit nekem, amivel a keze alá tudok dolgozni, mert kitelik még belőlem. Azt viszont szeretem, hogy kezdek otthonosabban mozogni. Azért ma hangosan felröhögtem (most másik gépen pötyögök, de lehet bemásolom majd a képet), mert bemutatták az új termékeket, fejlesztéseket, és hát szivattyúk, szelepek, alkatrészek voltak terítéken, hogy mennyivel jobb felhasználói élményt nyújtanak. Egy kb szürke-piros keresztmetszeti kép (nyilván szöveg is és paraméterek) egy szivattyúról. Na ilyenkor azért eszembe jut, hogy mekkora boldogsággal olvasnám, ha varrógép fejlesztés vagy szabasminta szerkesztő programról lenne szó :D. Ez pedig csupán egy hasznos háttér infó, hogy tudjam, mik is vannak a több ezer soros riportok mögött. 

Rettenetesen hiányoznak az emberi kapcsolatok. A szüleim, testvéreim, anyós-após, sógornő, unokahugok, öccsök, barátok, munkatársak, ovis-sulis anyukák, szomszédok. HOL VAGYTOK?

Lola egy hétig megint karanténba került, mert két óvó néni pozitív lett :(, így leredukáltam a gondolatban betervezett találkákat is. A 'legtestközelibb' koronás élményünk Kiskata anyukája (Gitta Mami), unokatesóm-keresztapu és Ági+ családja. Én annyira szeretném ha megúsznánk. Covid-szűz akarom, hogy maradjon a család. Gondolom, más is így van/volt ezzel :(.

A hétköznapok (sőt, nem csak azok) pont annyira egysíkúak, mint egy ködös november. Reggel arra nyílik a csipa, hogy Attila behozza a kávét, Ő elviszi a gyerekeket (most csak a fiúkat), én összernántom a lakást (nem minden reggel), utána elkezdek egyből dolgozni, majd a napi meeting után 10 előtt fürdök, öltözök, aztán munka. Közben evés itt-ott. Du én megyek a gyerekekért, itthon gyakorlás, mert muszáj. Lócika kezd rástresszelni az iskolára. Ráadásul bünteti magát. Ha valamit nem tud, azon túl, hogy mondja magának, hogy buta, a fejét is üti :(((. Mondanám, hogy az iskola hibája, de tudom, hogy alapból ilyen, viszont nem lazít, könnyít ezen az iskola sem. Egy olyan gyereknek, aki nem tudott még olvasni, hirtelen sok a sok betű, amit olvasni kell. A kiosztott olvasó gyakorlólapokat ELVILEG háromszor kellene elolvasni, viszont annyit mondtak, hogy napi 15-20 perc gyakorlás elég. Ez nálunk akkora ellentmondás, mert 3* elolvasni Lócinak kb egyelőre bő másfél óra. Közben pedig haragszik magára, hogy lassú (más miért gyorsabb, ő béna, ő a legrosszabb stb. - fúúú, nem tudom, hogy vajon ezt az anyatejjel szopta-e át :(). Pluszba még Mózi miatt is aggódik. Ezeket nagyon szeretném "gyógyítani" benne, de azt hiszem magammal kellene kezdeni :). Mindig kérdezem tőle, hogy ezt csak ő érzi így vagy így is van, és mondja-e neki Edina néni, mert a visszajelzések és a munkája alapján abszolút nem ez jön le. Sőt. Ez meg Móziban növeli a bánatot, hogy neki ez miért nem ment ilyen jól, és hogy olyan ciki, hogy neki ez nehéz volt, pedig bébi könnyű. Most. De ezt már csak én teszem hozzá mindig.

A mai nap rövid kocogással indult, majd rövid hasizmozással, 20 perc jógával Lolával, este 5 órányi adózási tanfolyammal, délután Lolával szunyálással. Ő aludt, én mellette közben pár kötelező tréninget zörgettem le. Holnap pont így indítom a napot, mert ez a sorrend bevált. Vigyázzatok magatokra, tartsatok ki. Keresek majd képeket is, mert úgy mindig izgibb egy poszt  ;-)

Szög a zsákból

Nálatok milyen formában bújik elő a stressz vagy a szorongás? Produkáltok testi tüneteket?

Én nagyon ritkán álmodok rosszat vagy olyat, amire emlékszem vagy olyan, aminek egyből látom az okát.

Pont a napokban oldoztuk fel egymást Ágival, és erre tessék másnap megjelent álom formájában is. Annyira szörnyű volt.

kép forrása

Azt álmodtam, hogy Anyáéknál a Piac utcán voltunk, de már jöttünk el, ők nem is szerepeltek az álomban, csak hogy a másodikról jövünk le. Nem volt korlát a gangon, és Lola ott vicceskedett a szélén. Én meg rászóltam, hogy jöjjön bentebb, mert leesik. Tudtam, hogy nem fogom tudni elkapni, így csak abban bíztam, hogy szót fogad... Ő meg vigyorogva lesz@rta, mit kérek, és a virágos kis nyári ruhájában direkt rám mosolyogva lelépett a másodikról... Nyilván hiába rohantam oda, nem tudtam elkapni. Nem tudom leírni azt a gyomor reakciót és remegést. Néztem le, és azon szurkoltam, hogy csak mozduljon meg. Csak egy pillanatra legalább... És megmozdult. Rohantam hívni a mentőt, utána csak az rémlik, hogy lent állunk a ház előtt, várjuk a mentőt fogom Lóci kezét, és szintén ökörködik, és kérem, hogy ne csinálja. Érzem magamban azt a feszültséget, amit nem tudok visszanyelni, de csak nem fogad szót. És ahogy fogjuk egymás kezét visszatöröm a kézfejét egy hirtelen pici mozdulattal, hogy nyomatékot adjak a szavamnak. De ez úgy sikerül, hogy hallom azt a filmekből ismert csonttörés/reccsenés hangot.... Vááááá.... Konkrétan kitörtem a gyerekem csuklóját :(((. Olyan iszonyat bűntudatom volt, hogy erre, ezzel keltem.

Jajj... nyilván a korábbi időszakhoz képest "el vannak hanyagolva". Legalábbis én annak élem meg, és itt kiütközik. Lehet holnapra Attilát nyírom ki.

A másik álom, ma reggelre futott be. Ez vicces, de van alapja. Kb egész nap trenyában nyomom itthon, alig mozdulok ki, és sport tevékenységi szintre ugrott a szelektív elvitele, és a kutya kivitele a mezőre (ide nem is szoktam mindig csatlakozni a családhoz, Attilához).

Na de azt álmodtam, hogy az ÖTYÉvel strandra megyünk, pont mint itt, és az öltözőben jöttem rá már kint a strandon, hogy baromira nem vagyok strandképes :D. És ezt értsétek a lehető legátfogóbban :D :D :D. Annyira szégyelltem magam, hogy ők meg olyan tipp-toppok :D. ÖTYE, valljatok színt! Ugye nincs így mindig otthon ;-)?

Gyerekes lenne azt mondanom toppantva egyet a lábammal, hogy legyen már vége ennek a korona vírusnak, de attól még jó lenne (toppantás nélkül is :))

Miért szeret(t)ek olvasni?

Gondolkoztatok már ezen? Hogy miért vagy miért nem? Mit ad nektek egy-egy jó könyv, és milyen  szubjektív vélemény alapján soroljátok 'tetszett-nem tetszett' kategóriába?

Én 'jó' könyv olvasás közben rájövök, hogy vak vagyok a világra. Legalábbis nagyon sok vakfoltom van. Annyi féle árnyalt rétege van mindennek, aminek én csak a felszínét kapirgászom. Ezt a fajta “alkotói” érzékenységet 'jó könyv' olvasáskor érzem át leginkább.  Képi és metaforákkal tompított világban élek, de imádom ezt fokozni, stimulálni. Ilyenkor valami rácsodálkozó irigység üti fel a fejét bennem, hogy nekem ezek hogy nem mennek, hogy nem jutnak az eszembe? Hogy tud valaki így írni, ilyen storykat kitalálni, és ennyire átélhetővé tenni. Elgondolkozom közben, hogy vajon mennyi kutatómunka előzi meg, hogy egy-egy lázán odavetett történelmi utalás, szóhasználat, öltözködés, eszközhasználat és bármi megállja a helyét ott és akkor. Nem csak rommá aggatott jelzős szerkezetek és hasonlatok jelennek meg előttem, hanem egy szeletnyi beirdalt szerzői lélek, ami egy jó könyvben kinyílik számomra, mint egy sárga húsú bevagdosott mangó. 

Pont egy ilyen kép ugrott be vasárnap olvasás közben, amikor megint el voltam hűlve :)

Őszi szünet

Azon veszem észre magam, hogy szorongok. A gyerekekkel is olyan irányba terelődik a beszélgetés, hogy mi a próbaidő, hogy elküldhetik az embert ilyenkor egyik napról a másikra a munkahelyéről vagy komolyabb indoklás nélkül én is távozhatok. 

Lócikával hasonló cipőben járunk. Ő este sutyorogja nekem vasárnap, hogy fél, hogy valamiből megbukik. Hogy le fog maradni, hogy nem tud egyenletesen koncentrálni órán, és csak egyszer mondják el, és nem fogja megtanulni. Itthon is kéri, hogy gyakoroljunk. Érzem, hogy a dicséret mélyebb nyomot hagy benne. Indulat feszíti, hogy a barátja feladata mindig hibátlan. De hogy csinálja? Neki nem mindig az, de azt szeretné ő is. 

Nem rémlik, hogy bármikor számon tartottam volna, hogy a próbaidő alatt elküldhetnek. Most kb ettől rettegek. Hogy mi van, ha tényleg. Lehetek vajon annyira szétszórt vagy bamba, hogy ez megtörténjen? Mi az a türelmi idő, ami alatt természetes, hogy nem vágom oda-vissza az egészet. Tudom, hogy hülye vagyok :). Olyan visszajelzés érkezett, hogy ‘hard worker‘ vagyok. De én arra fogom, hogy valójában arra gondoltak, hogy lassú vagyok, és ezért sokáig tart. 

Ebből a fajta minden téren tökéletességre törekvő énemből valahol el kellene hagyni egy darabot. Mert persze nyilván közelében sem vagyok az általam kikiáltott tökéletesnek, viszont fáraszt, ingerültebbé, türelmetlenebbé tesz a katona énem. 

Lócikát továbbra is baromira élvezem. Az a fajta elsős, akit kívánni lehet a Nagy Könyvben, mert akadálymentes iskolás éveket jósol előre. Ragyogva meséli, hogy mikyen betűt tanultak, alig várja a következőt, teli van lendülettel, és van ott a sarokban jó adag megfelelési kényszer. Még nagyon nem önmaga. Egy DISC elemzés lényeges különbséget mutatna a természetes és a felvett viselkedés között. Nálam pl ez a kontroll sosem működött. Én ‘átlátszó’ vagyok elég hamar.Nincs különbség vagy csak nagggyon minimális. Tényleg, lehet csináltatok év elején megint egy ilyet. Kb 5 éve készült pont az első és utolsó ilyen részletes elemzés rólam.

Meglett az újabb modulzáró vizsga. Persze már azon agyalok, milyen újabb tudás lesz a következő, holott a neheze még hátra van. Akár ezt a szakmát mélyítve, akár valami tök újat megkóstolva.

Mi mással lazítanám le a hetet? Gyerekeknek bedugtam a ‘villanypásztort’, Attila maratoni több napos tréningen van (az emeleten). Én pedig olvasok.

Máglya

Mózinak köszönhetem Dragomán Györgyöt. Ez volt az első, amit tőle olvastam. Érte bóklásztam hasonló tartalmat keresve már elsőben, hogy ismerkedjek a másságnak ezzel a fokával. Azóta is ha elolvasom óriási szimpátiát/empátiát ébreszt bennem az irányába. Mózi irányába, mert nekem ilyennel nem volt problémám, így figyelmeztetnem kell magam néha. És rettenetesen büszke vagyok minden napjára, mert tudom, hogy hasonlókat él meg.

A napokban így dolgozom. A reggeli riportokig az ágyból. A napi meetingre kelek fel. Lola még akkor is szunyál. 10-kor kel magától. Tudom, hogy hiányozni fog ez. 

Dragomán György: Máglya

Kiszállni sem merek az ágyból, pedig mindjárt lemerül a telefonom, hogy ne dőljön össze bennem az írni akarás. Tudom, hogy nem akarok nagy dolgot. De nem akarom, hogy az elképzeltek elboruljanak bennem. Mert fejben mindig előrébb vagyok. Mindig ügyesebb es gyorsabb. 

Ma a riportok értem ilyen lassúak. hogy közte is tudjak olvasni. Pár mondatot, de iszom. Így szeretek olvasni. Ennyire szomjasan egy könyvre. Ami megmagyarázhatatlan okból, de szív.

Ki kellett kelnem, befejeztem a piszkozatot, megszakadt egyelőre a könyv varázsa...

Októberi ősz

Pénteken Attila szabin volt, és Lolával kóricáltak erre-arra, felavatták az új gumicsizmát, én pedig nyugiban haladtam pénteken.

“Nagy fagyizásokban kicsimmel:)” - küldte a képet Attila :D

A hétvégén hosszú idő után megint egyszerre van minden kimosva, kivasalva, összehajtogatva és bepakolva a szekrényekbe. Béke belém. Aludtam nagyokat reggel és délben, simultak a gyűrődéseim. 

Viszont hiányzik a program. Hogy már többedik ilyen-olyan esemény marad el vagy mondjuk le a covid miatt. Most egy Révfülöp :(. Tudom, hogy ez most a legkevesebb, de mégis. Csütörtökön bentről dolgozott a csapat, kivéve én, aki nagyon vágyott volna arra, hogy arcot pakoljak a kollégák neve mellé, viszont Lola a héten még itthon volt, és lesz is. Nem érzem biztosnak a helyét az oviban, ahol 3 óvó néni és 3 szülő lett koronás. Pedig egyszer csak vissza kell eresztenem :). 

Vasárnap kimozdultunk ebédelni, mert bár Attila bőszen grillez és vásárolgat/rendel hozzá, én ezt már beígértem a Családnak, hogy felavatjuk a Szép kártyámat, ha fel lehet. A gyerekek is annyira igénylik a (helyszín és esemény) változást. Legyen az bármi. 

Nagyon szeretem az őszt. Abból is kedvencem az indiános, de a szürke esős is annyira jó. Amikor lámpa kell nap közben, és olyan jó egy bokorban lenni.

A hétfő reggel pedig ha így indulhat, csak jó hetet ígér.

Dragomán György: Máglya

Mondanám, hogy hajam szála sem rezzent...

 ... de DE. Szombaton fél 1-kor felemelkedett a mellkasomon ülő elefánt - egy időre. 

Az elmúlt 9-10 munkanap húzós volt a javából késői fekvéssel, bizonytalankodó tapogatózással megspékelve aggodalommal, hogy mi lesz velem, ha magamra maradok Moosicon (a fő amcsi site-on, amit könyvelek, riportálok). Nem is simulhattam volna szebben bele a munka sodrába:én sok év kihagyás után evezek vissza pont egy olyan 30-as leányzó helyére, aki szülni indul... (pont így tettem én is 10 éve). Ő leteszi a stafétát az egyik fronton, én leteszem a másikon, és csere. Szeretem az ilyen folytonosságot :).

Amit viszont nem szeretek az az űzöttség. Hogy egyik frontvonal sem maximális, mindenhol vagyok egy kicsit, de nagynak érzem a ‘zajt’ körülöttem (=bennem). Ezt fokozza, ha valamit elfelejtek. Pl online angol óra. Amire még délelőtt készülök, amivel még tervezek, de munkából startolva a gyerekekért megszűnik az itthon hagyott feladat, és kb se kép-se hang 1,5-2 órára. Szégyenteljes az ébredés ebből... Meg jelzésértékű, hogy valami egyelőre túlnőtt rajtam, és ritkítanom kell a feladatokon és elvárásokon magammal szemben. Mérlegképes modulzáró meg volt szombaton, zárás lezajlott, gondoltam, jön a megérdemelt béke érzés belül, de még nincs itt. Várom. Ovi nincs, Lola itthon, ez is nyilván nyomaszt, hogy zavargálom el magamtól, pedig egy szavam nem lehet olyan türelmes és alkalmazkodó ehhez a helyzethez. 

Vizsga után Lolával és Lócikával elmentünk Glamour-napozni, mert megérdemlem :D. Pár nagyon hasznos női csacskaságot vettem + vasalót, festéket, hígitót. Vasárnap pedig Ágival csapattuk a jól megérdemelt futást. Durvák vagyunk, hogy végig bírjuk pofázni az utat megállás nélkül. Inkább megfulladnánk, mint hogy csendben csoszogjunk egymás mellett. 

A gyerekek űber cukik, segítenek sokat, Mózi tanulása továbbra is egy fekete lyuk, ahol elvész sajna a szülők és az ő energiája. Itt muszáj katonának lenni :(. Lócin és Lolán érzem leginkább, hogy igényelnének belőlem még jóval többet, és talán Attilán. Mózi pedig Apát igényelné többet. Nehéz egy egyensúly ez. 

 

Nem tudok elég hálás lenni...

 (bocs, telefonról írtam gyorsan elalvás előtt, képeket gépen majd elforgatom :)). 

... Covidnak, hogy focimeccsen és próbaidő alatt nem terjed. Eltelt egy hónap a munkaba állásom óta, és lehet, vért pisiltem volna, ha még két gyereket tanítani is kellett volna az első hónapban. Így viszont szimplán csak azt érzem, hogy rég éreztem ennyire szétfeszítve magam. Egyértelmű, hogy most is az újdonság varázsából, és a csakazértismegtudomcsinálni érzésből táplálkozom, viszont muszáj leszögeznem, hogy ez zárás idusán korántsem ennyire evidens. Sőt. Kétségbeesett kérdőjelek mandinereznek bennem, hogy lehetek tényleg ennyire lassú felfogású vagy alap, hogy egy hónap alatt nem vágom az egészet kisujjból? Ha visszanézek, így is sokra jutottam, valszeg a köv havi zárás is jóval gyorsabb lesz. Bár még bőven van hátra

Óriási háttértáncos brigád tolja mögöttem, én pedig 4 napja szinte megállás nélkül a gép előtt ülök, és rágom a kefét. Vagy a laptop vagy a varrógép előtt. Barátom a tejberizs, amit gép előtt is kanalazhatok, Attila hordja a kávét, teszi alám a széket, hozza-viszi a gyerekeket, bevásárol, logopédiázik, angolozik, Lolával táncol. Én meg csak fogyok. Aminek egyébként örülök, mert a bekövesedett 46 kg-ból egy fél zárás már levitt másfelet. Se kocogás, se okos mérleg, se kevesebb evés nem mozdított a dolgon.

Sajna továbbra sem tudok párhuzamosan kettőnél több dolgot végezni. Pl vasalás közben nézem a mérlegképes vizsgatételeket videón, daily huddle-ön festettem a nihil időszakban a körmöm, szedtem a szemöldököm, mosogatás közben gyakorlom az angol házit. De ez még mindig kevés ahhoz, amennyi vége van egy napnak. A mese szent és sérthetetlen, már ha valaki nem trollkodja szét hisztivel, akkor a gép elől is felpattanok.

Lolika ma itthon volt, ’kovidos’ az óvó neni, bár ő már két hete nincs, ez egy s.o.s. kötelező ovimentes nap volt mindenkinek. Annyira isten-császár gyerekeink vannak (leszámítva a tanulás elleni hisztit és kiborulást - ezt elcserélném) akkora szívvel-lélekkel, hogy... ez olyan jó. Nem is tudom, hogy megérdemeljük-e őket.