Harmadik hét a 2023/2024-es új időszámításban - Málta

Apró lélegzetvételenként fogom tudni ezt leírni, mert egyszerre nincs annyi "levegőm", de szeretném megörökíteni, mert nagyon-nagyon jó volt, már-már családi. Nézzetek olykor vissza. Akár poszton belül, akár külön posztban is frissítem majd. Ja. és előre szólok, hogy halom képet és szelfit fogok csatolni, mert mindent (IS) megörökítettünk, hogy egy hirtelen jött demencia magával ne vigye ezt a sok napsütötte emléket :D.

Nagyon intenzív hét volt ez a harmadik szeptemberi. Május körül, de lehet, már áprilisban, amikor kiderült, hogy Kiskata Máltára dobbant előre nem látható ideig, akkor megfogant, hogy repülési rettegésem ide vagy oda, meglátogatom a közeljövőben (abban bízom, ez a félelem majd oldódik, ha sokat repülök megint, bár ez még egy hangya f@** bokányit sem javult :( ). Aztán Sanyikám is feldobta, hogy mi lenne, ha szeptemberben 'letámadnánk', amikor normalizálódnak a költözés utáni bizonytalanságok, de még javában tart a nyár Máltán. Júniusban megvettük a jegyeket (Marika sajnos nem tudodtt csatlakozni, mert ő a nővérét és unokahúgát látogatja Skóciában hosszan majd), és szeptember 20-án 12:30-kor már úton is voltunk. 

Az indulás előtti napok mindig sűrűk, hogy mindent lemondjak, beírjak, átütemezzek, átadjak, bepakoljak. Az itthoni dolgokon való pörgést hamar leállítottam magamban azzal, hogy senki nem fog éhenhalni, és különben is mindent meg tudnak oldani nélkülem, csak az én hülyeségem, hogy nélkülem a Föld sem tud forogni. Attilának leírtam a fontos pontokat, mikor kit honnan-hova kell szállítmányozni délután, mikor és hol lesz ottalvós zsúr, de a többi menedzselésébe, hogy amikor ő nincs, akkor hol vannak a gyerekek, már nem akartam abszolút belefolyni. Előző este 10-kor pakoltam csak össze, de fejben már készültem egy ideje, vártam nagyon. Munka fronton azért még volt bennem kicsi feszkó, hiszen amikor a jegyeket megvettük még nem volt képben, hogy én októbertől pozit váltok, és az átadás-átvétel, csapat tréning stb még nem látszott. Éjjel fél 3-ig dolgoztam indulás előtt. DE. Elmentem kereket fújni, tankolni, pályamatricát venni, parkolót foglaltam, becsekkoltam, és reggel 8-kor indultunk Sanyikámmal, ő gurult ki hozzánk, mert mi innen pikk-pakk fent vagyunk az autópályán, és elég jól sikerült itthon hagynom az anya  és háziasszony és munkásnő énem, mert elég jót lazultunk. 

Minden simán és időben történt a reptér környékén, leszámítva, hogy utolsóként futottunk a kapuhoz, mert elpálinkáztuk az időt 😁, viszont nem tudom, milyen megfontolásból a priority sorba állítottak be minket, simán elsőként szálltunk fel a gépre :D. ‘Hátha oldódik a feszültségem’ címen túrórudi vásárlás után bekaptunk egy-egy páleszt, Sanyikám kap egy naaagy piros pontot, hogy bevállalta, sőt javasolta. Az út gyorsan eltelt, főleg így a távolból, semmi izgulnivalóm nem kellett volna hogy legyen, nem is volt vészes. Az ereszkedést-kanyarodást különösen imádom, főleg, hogy világosban mentünk. Landolva a mosdóban egyből átöltöztünk (én csak pólót, de Eszter alul-felül megrövidítette a textiliát). Busszal mentünk a Kata munkahelyére, és gyalog tökön-paszulyon majdhogynem autópálya szélén gyalogolva, húzva a kis koffert, mert a közelekés kicsit kaotikusnak tűnt számomra, és Eszter sem hagyott időt, hogy megemésszem, nézte a googlemapet, és ahol utat látott, mentünk, menni kellett :D. 

Biztosan felhangosította az érzelmeket ez a pár nap, meg ez a távolság, de olyan jó volt a viszontlátás ❤️. Amíg Kata befejezte a napját, mi lent nasiztunk a hallban.

Így sem érkeztem még teljesen haza, de most ezt a sok képet túrva, még inkább visszamennék.

TD2-n

A hallban várjuk Katát