Helló Szeptember!

 Nehéz az 50 fokban arra gondolni, hogy berúgta az ajtót Szeptember, pedig ha máshol nem, a tornyokban álló iskolakezdési tanszerek között lavírozva itthon nehéz nem észrevenni, illetve a kikészített fehér blúz és sötét szoknya látványa emlékeztet rá, hogy holnap vége a lazzer nyári napoknak :(.

Ígértem, hogy jelentkezem, de annyira elkámpicsorodott, letargiás állapotban voltam, hogy nem volt kedvem írni sem. 

A Medicover-ös szoba és ellátás hibátlan volt. Jött értem a nővér (?, betegirányító, betegkísérő srác), aki megmutogatott mindent, kitöltött pár papírt, kérdezett egyet-kettőt, és mindig mondta, mi lesz a kövi lépés. Jött az orvosi konzultáció (ez húzta ki alólam a talajt, mert sajnos nem azt mondta, hogy tévedés történt, és semmi keresnivalóm itt, hanem, hogy van dolgunk, jeleznek a HPV értékek, hogy valami van. Ő sem mond többet a szövettanig). Utána jött az altatóorvos, ő is elmondta, mikor mi fog történni, és hogy majd kb egy órán belül jön értem a műtős, addigra kellett felvennem a fehér kórházi szerelést és bebújni az ágyba, mert ágyastól gurítanak majd le. Nem volt kedvem egyből öltözni, ahogy elment, viszont hamarabb jött a műtőbe kísérő bácsi, így gyorsan átvedlettem, és takaróztam. Nagyon rendes volt (gondolom, ez protokoll is, de amíg tolt végig a folyosók labirintusán és lifteztünk, beszélt, kérdezett, hogy oldja a feszültséget). Jól jött. Addig nem izgultam, de az egésznek a hangulata, ahogy csak a plafont látom és tolnak, és elfogynak a felszíni külső szemlélőknek készülő design-os terek, falak a repkedő pitypanggal, fa burkolatok, és közelítünk a műtő steril színeihez, anyagaihoz, fényeihez, hőmérsékletéhez, kezdett inamba szállni a bátorság. Ki kellett bújnom a fehér kórházi felöltőből, a bácsi próbált a kék műtős lepedővel takargatni, majd fekvő helyzetben átpattantam a a gurulós kényelmes ágyról a műtősre. Elkapott a gyermeki állapot. El akartam magam sírni. Csak úgy a gyámoltalanság miatt, de nem hagytam kibújni. Aztán betoltak a műtőbe, átfeküdtem a végső bútordarabra, felpattintották a nőgyógyászati lábtartót, volt bent ha jól rémlik 4 férfi és egy nő. A műtőbe toló bácsi betakargatta a lábam, mert fáztam. Közben az egyik kezemen vérnyomást mértek, meg betekerték azt is vmi anyaggal, h ne érjen fémhez, a másikba a kanült szúrta a néni. Az altató orvos mondta, hogy majd mindjárt elkezdi adagolni az altató, de előbb jön az oxigén maszk, amiből szippantsak. Emlékszem, hogy megnézték a szaturációt, 99%… A többi kiesett.

Legfrissebb, első emlékképem, amikor visszaértünk az ággyal a szobámba, és mondta a betegkísérő srác, hogy minden rendben volt, kb 10 perc volt a műtét, ébredezzek, és majd be fog nézni. Nagyon jó érzés volt az ébredési, eszmélési fázis. Nem voltam még altatva, de ha másért nem, már ezért a béke és nyugalom érzésért megérte. Csak arra emlékszem, hogy azt éreztem, olyan jó minden körülöttem, velem, bennem. Beugrott a család, hogy olyan jó emberek vesznek körül, és hogy annyira jó helyen vagyok. Nem volt bennem semmi nyugtalanság csak egy ilyen lebegő, könnyed életigenlés. Vissza-visszaaludtam, majd jött az orvos, hozta a zárójelentést, de nem nagyon tudtam belőle kihúzni információt a jövőre nézve, mert azt mondta a szövettant várjuk meg. Szóval most azt várom. Néha pedig egyáltalán nem várom. Én nem tudok szembenézni bizonytalansággal, mert olyan szintű félelem van bennem, hogy inkább hallani sem akarom, homokba dugom a fejem. Itt most nem lehet.

Ez nagyon megnyomta a hangulatom péntek-szombaton. Késő délután beszéltünk Ágival bő órát, ami után úgy éreztem, hogy megint visszazökkentem a hétköznapokba, és nem ragad el a kétségbeesés. Most igyekszem itt is maradni. Itt pont, ahol vagyunk és amit tudok. Se előrébb, sem hátrébb. Minden jó lesz!!!