A győztesek nem születnek, hanem azzá válnak ;-) - első maraton

Rakosgatom a szavakat, mondatokat a fejemben, hogy miként nézne ki a legfrappánsabban a hír közlése, de semmi jóféle nem villámlik a fejemben. Már két napja itthoL vagyunk szülőhonban, de még csak most keveredtem gép közelbe. Na szóval, ott tartottunk, ....hogy szervezett keretek között utaztunk nagy busszal és bő 8 hónapos Mózival, hajnal hatos indulással. Tartottunk tőle, hogy kemény lesz az út a gyerek miatt, de végül ő tűrte a legjobban. Az utolsó fél óra volt nyűgösebb a 12 órából, egyébként jól elugrándozott a vesémen, cicizett, aludt, játszott. Most már biztos vagyok benne, hogy bárhol, bármikor meg lehet jelenni vele annyira jófej. Egyedül a közös esti vacsikat hagytuk ki a társasággal, mert ennek már nem akartuk kitenni. Az utazók nagyobb hányada olyan tipikus futó alkat volt, akik már eleve kényelmes trenyában nyomták a buszon is. Azok a fajták, akik heti lefutott kilométer adagjukat nem adják 100 alatt (jó esetben). Én voltam az egyetlen, aki első maratonjára jött, a többiek egyéni csúcsokat döntögettek vagy legalább évi 6-7 maratont lelazáztak átlag 3 órás idővel. Lehet, hogy itt-ott túlságosan lekerekítettem a számokat, a fő, hogy érezzük kezdő mivoltomat.
A szállásunk egy négyfős apartman volt, mert jött Poszikó is (Attila nővére) Belgiumból. Szinkronban kezdtünk el készülni, mert beizzítottam őt is :).
Most nem térek ki az egész olaszországi kiruccanásra, csak a futás részére. Ez volt az ötödik International Lake Garda Maraton, én pedig 3 éve néztem ki, hogy ha valaha 42 km-t futok, azt itt fogom. Nem bántam meg. Én jobban szeretek kukoricás vagy gémeskút mellett (itt helyette szőlő volt és leander mező) futni, mint tömérdek ember és épület között. Három éve már megnyerte a szívemet a környék, most ötvözve egy első komoly futó élménnyel, még bizsergetőbb volt.
A futást megelőző napon elmentünk közösen a rajtcsomagot átvenni. A szervezésen érződött, hogy ez még nem egy profi, több ezer embert megmozgató megmozdulás, de nem volt fennakadás. A rajt Limone sul Gardában volt (mi Rivában szálltunk meg kb 10-12 km-re), és többnyire a tó mellett kellett futnunk, leszámítva Arco környékét. (A térkép a 15 km-es futást mutatja, ez közelebb áll a valósághoz.) Persze az sem volt nyomasztó.

Este elmentünk a csapattal vacsizni (mi csak borozni, hogy bármikor megfutamodjunk Mózival, ha már nem köti le a grissini sem) hogy ellássanak egy-két jó tanáccsal, mint szűz futót. Láttam, hogy kicsit húzzák a szájukat, mikor mondtam, hogy 4:15-nél nem nagyon szeretnék rosszabbat futni, ha csak nem jön valami hegyomlás, cunami vagy csak szimpla szembeszél. Azt mondták ne legyen csalódás, ha véletlenül többre sikerül az idő, mert sokszor előfordul, hogy az első maratont elszámolja az ember, szimplán a félmaratoni idejét megszorozza 2-vel, hozzá csap még 1-2 percet, aztán helló. A terep első fele lejtősnek ígérkezett, a második emelkedősnek. Jobban örültem volna, ha fordítva van. A titok nyitja, hogy ne lőjem el az elejét, és ne gondoljam azt 21 km után, hogy már csak 21 van hátra. Mert a maraton fele nem 21-nél van, hanem 30 körül. Tartalékoljam az energiát a végére, mert 40-től 41 km-ig szépen emelkedik még... Az ötletes tanácsokkal a zsebünkben az apartmanban nyomtunk még egy nagy tészta vacsit és megnéztük a Fuss Dagi DVD-t hogy ráhangolódjunk a holnapi napra. Nekem nem csak a futás miatt volt izgalmas a helyzet, hanem Mózi cickány miatt is. Soha nem voltunk még ennyi időre külön, és a rajthoz fél hétkor Attiláéknak fölösleges lett volna leutazni, mert Riván is keresztül futottunk, így akkor találkoztunk, illetve a célban. Mivel másik városban volt a szállásunk, és a Garda-tóhoz vezető utakat fél 8 körül totál lezárták, ezért kellett 7-re ott lennünk, hogy a busz még vissza is tudjon evickélni. Az alagutakban elég nagy torlódások alakultak ki, mert 2 böszme nagy turista busz nem fér el normálisan egymás mellett, csak úgy, hogy a tükör súrolja végig az ablakot, és azon szurkoltunk, hogy be ne bökje.

Fél 6-kor keltünk, szarabbul nem aludtam, mint egyébként szoktam a gyerek miatt. Nem volt gond a reggelivel, hogy mit egyek, mert olyan éhenkórász vagyok a szoptatás és a futás miatt, hogy lassan tényleg zsírjába meredt oldalast is tudnék enni reggelire fél hatkor műzlivel. A baj inkább az volt, hogy bármit is ettem meg, az még a rajtig elpárolog. Mindegy. Volt nálam műzli szelet, de semmi extra, meg banán. Zselével soha nem próbálkoztam, így kár lett volna most tesztelni, hogy megfosat-e. A különféle színű izotónikus italok sem hoznak lázba. Megmaradtam annál az egyedüli fél liter narancsos isostarnál, amit bekutyultam, és Attila adta be a 12. km-nél. Az kísért el végig (az uccsó 2 km-nél már csak az üres flakont markolásztam, de nem akartam eldobni, csak amikor már láttam a célkaput). Ezen túl maradt a víz és a 20. km-től kínálgatott banán. Voltak fincsi olasz kekszek is, amik előtt a nagy áruház láncokban perceket időzök és válogatok, beteszem a kosárba, visszateszem, újat és jobbat találok, és nem tudom beosztani, hanem felszippantom gyorsan, utána meg jól elhatározom, hogy a következőt majd szépen kiporciózom (csak sajnos akkor sem jön össze). Most gondolni sem tudtam rá, és arra sem, hogy másnak hogyan oldódik fel a szájában :).

Fél 7-kor gyülekeztünk a busznál még teljes sötétségben dideregve 12 fokban. Nagyon agyaltam, miben fussak, mit dobjak el menet közben. A biztos alap a futáskor már megszokott 2 melltartó volt, de nálam volt még rövid nadrág, capri nadrág, termo nadrág stb. Nagy meglepetés volt, hogy aránylag kevesen jöttünk a csapatból. Sokan futották a 15 km-t (ezért minek jönnek el ilyen messzire :) ?), pont azok akikben reménykedtem, hogy nem néznek ki túl profinak a 42-höz, így én sem lógok ki. Maradt a kemény mag, nőből mindösszesen négy, ebből anyuka 1, ebből szintén egy, akinek első. Nekem. Az úton még ment a jótanács osztogatás, és korábbi élménymegosztás, illetve sakkozás, hogy mennyire melegszik még fel az idő, és mennyire áll el a szél. A buszból ijesztőnek tűnt számomra, ahogy cibálja a pálmákat. Két dologtól vagyok hisztis (amit nem tudok kontrollálni  vagy extra erőfeszítésbe kerül :)) az a szél és a hideg. 7 után már Limonéban voltunk, ott kaptuk el a napfelkeltét a parton. Egy szálloda halljában/éttermében táboroztunk le még kvzni, sorszámot felapplikálni, melegedni, várakozni. Itt módosítottam az időmet 4:15-ről 4:30 is akár, ha marad ez a hideg és szél. 9 környékén leadtuk a csomagunkat a konténerekbe, amit áthoztak a célba. Lehet tipikus magyar vagyok, de nem éreztem biztonságban a táskámat belebaszarintva egy nagy rácsos izébe, pusztán egy matricával felragasztózva, hogy ez az enyém. Nem volt semmi ruhatáros néni, simán elhozhattam volna másik táskát, sőt másik ötöt is. Mondom, hogy magyar vagyok ;-). Továbbra is fújt a szél nagyon, de legalább már sütött a nap. Behúzódtunk a verseny központba nyújtani, mert én ezt is el szoktam eléggé bliccelni. Miután mindenki megkávézott és megkakilt, felkerestük a rajt zónát. Az amúgy is vacogtató időhöz hozzácsapódott az izgalmi reszketés, ezt tetőzve bevillant néha Mózi, amint sivalkodik, Attila meg alszik és nem ébred fel rá, vagy csak úgy egyáltalán az, hogy mi van ha nem boldogulnak kettecsként. Nem mintha ne lettek volna már máskor is ketten, de nem ennyi időre. Kb 1300-1400 induló volt, egyelőre mindenki beöltözve abba a kukás zacskó féle poncsóba, ami a rajtcsomag része volt és művészien nézett ki indulás után eldobálva az úton.

Ne kérdezzétek, emlékszem-e a rajtra. Mármint arra, hogy lőttek-e vagy sem. Csak arra, hogy meglódultunk. Arra kellett a legjobban vigyáznom, hogy ne zabosodjak meg, és még akkor se fussak, ha a cipőm felszántaná az aszfaltot is. Poszikóval és Valival együtt indultunk, szépen egyenletesen, nem szuszogtatóan, hanem azzal a fajta kocogással, amivel akár a világból is ki tudnék futni (ha max 50-60km lenne). A terep meseszép. Nekem legalábbis. Én olyan vagyok, akit pusztán ez is meg tud hatni, és végig borsózik a hátam. Amit furcsáltam, hogy az első 2 km-től kezdve kb 10-ig folyamatosan álltak meg a férfiak pisálni. Mindig volt legalább 3 ember az egyik oldalon, és 1-2 a másikon. Hogy ez valami rituálé volt vagy szimplán elégtelen veseműködés, passz. Érdekes volt. A út további részein is voltak, de akkor már beállt a mezőny, rendeződtek a megtáltosodott emberek is. Szépen hoztuk az 5-6 perc/kilométereket. Rivába beérve, elkezdtem keresni a kis családot, mert ők sem tudták még este, hogy pontosan merre vezet majd az út, hol fognak várni. A városból kivezető szakaszon vártak, Mózi édesdeden aludt (Attila szerint kimerült, mire megfestette a táblát, hogy HAJRÁ ANYA :)). Ez a felirat lógott a babakocsin (ami plusz löketet adott, meg az is, hogy aludt), Attila beadta az italt, gyors puszi váltás, biztatás, fényképezés, és lódultam is tovább. Itt tértünk el a parttól, és vitt be szőlösök és mezőgazdasági területek közé az út. Tipikus biciklitúrás hangulat fogott el, ami majdnem végig megmaradt és nagyon hiányzott már, mert 2 kimaradt. Eldöntöttem, hogy nem sasolom folyton az órát, megyek egyenletesen (2 km 11 perc), max ha nem bírom lassítok. Kezdtem éhes lenni, és tudtam, hogy csak a 20. kmtől lesz szilárd. Szürcsölgettem a levet, és próbáltam elhallgattatni magamban a beképzelt futót, hogy mit nekem 42 km, hiszen mögöttem van már 15-17 km, és meg sem éreztem. Aztán csak fel-felbukkant bennem, de megfojtottam mindig, hogy hallgasson, hiszen ez még csak 21 km, még 21 hátra van. Jött végre a banán. Nem álltam meg. Felmarkoltam 2 darabot, menet közben elmajszoltam, kortyoltam rá, uccu tovább. 20-23 km körül beértünk egy városkába. Nem hittem, hogy az érintésnek futás közben is ekkora ereje van. A szőlős elején már lepacsiztam egy rokival, az is nagyon jó volt, de itt a kordonokról lógtak fürtökben a gyerekek, és végig pacsiztam velük. Szabályosan kirázott tőle a hideg, és elkapott az az igazi euforikus hangulat. A leander sövény oldalában megint felül kerekedett bennem a fojtogatni való nő, hogy 25-26 km elmaradt már, és meg sem izzadtam. Nem mertem gyorsítani, mert a legtöbb 31-32 km volt, amit futottam alföldön, így tartottam az esetleges emelkedőktől. Zenét sem kellett kapcsolnom olyan jól elvoltam magammal. Az elejétől kiszúrt magának egy középkorú pali, hogy nagyon jó iramfutó leszek - gondolom - mert mindig ott trappolt mellettem. Buzi idegesítő volt (nem tudom jobban megfogalmazni), már az is megfordult a fejemben, hogy dúvad orrszarvúként felöklelem a 156 centimmel, és beletaszítom egy árokba. Trappolt. Nem emelte a lábát, hanem mint egy kis gyerek, aki most tanul futni. Gyorsítottam kicsit, de nem mertem nagyon. Megint ott volt a nyakamba. Lassítani nem akartam, de mondtam neki, hogy menjen, előzzön meg. Látta rajtam, hogy idegíesít, próbált kicsit csendesebben futni, utána a 28-30. km körül elnyargalt (Az utolsó 5km-en rávertem végül :)). Vártam a falat. Vártam a lábgémberedést. Vártam tüzes Isten nyilát, de semmi nem jött. 32. kmnél bevillant, hogy na innen jön a neheze, ennyit még nem futottam. Pont 3 óránál tartottam. Elkezdtem kalkulálni, hogy 10 km-t kell még lekocognom, ami ezzel a tempóval akár 55 perc alatt meg is lehet. Elkapott a remény, hogy talán futhatok 4 órán belül is. Továbbra sem mertem gyorsítani. Majd max az utolsó pár kilit. Néha éreztem a térdem, és a talpam, de nem veszélyesen, csak hogy itt vannak velem ők is. Nem érzékeltem igazán, hogy lejt az eleje, és itt meg emelkedik. Voltak kisebb bukkanók, de én arra számítottam, hogy legalább 14 fokos fingató hegyek lesznek. A környék, a tó, a domborzat továbbra is mámorítóak. Azon veszem észre magam, hogy mondogatom ütemesen: Mozogj láb, mozogj láb!! Kezdtem fáradni, de szépen haladtam el emberek mellett. Persze engem is előztek meg. Egy-egy városkába beérve különös figyelemmel tapsoltak és szurkoltak a nőknek. Valóban nem voltunk sokan, és ez büszkeséggel töltött el, mosolyogni is bírtam.

Beértünk Malcesinébe - a célvárosba - hamarabb, mint hittem. Egyre több szurkoló volt már. Aztán jött az emelkedő 1 kilométeren keresztül, ami nagyon nem esett jól. Addigra már oszloposodott a lábam, egy cél volt, hogy az időm hármassal kezdődjön. Gyorsítani nem bírtam, próbáltam legalább tartani a korábbi tempót. A 41. km után aztán laposodott az emelkedő majd jött egy nagy lejtő. Ez sem volt túl jó a térdemnek, de azért hagytam, hogy vigyen a lábam amennyire bírja még. Megláttam a 42. km-t, és Attilát a macskakövön ülve, fotózva és Mózi cicát a kocsiban. 200 méter volt még hátra, de ez már könnyű volt. Megelőztem még pár embert (Egyébként tök sokan sétáltak a 40. kilométer körül, ami fura volt. Meg persze menet közben is), beazonosítottam, amint az szpíker olaszosan bemondja, hogy Seres a többi három beérkezővel együtt. 3:57!!! A célban a nyakamba akasztották az "I did it" érmet, és akkor mozdult meg bennem a sírás előtt felgyülemlő katartikus érzéssorozat. Sírás persze nem lett belőle, csak egy hatalmas nagy reszketeg sóhaj :). Nálam így működik egy-egy megvalósított álom kipipálása.
Hogy biztosan elhiggyétek, ott jártam:

További képeket mellékelek majd.

Az egy dolog, hogy legfőképp én kellettem ehhez meg a kósza gondolat, de mintapa és a tágabb család nélkül nem jöhetett volna létre. Szóval hatalmas köszönet nekik, akik pesztrálták Mózit, és Mózinak, aki ilyen jól tolerálta anya önmegvalósító törekvéseit :)

Riva del Gardát elhagyva

Jön a 42. km

Közel már a célkapu

Hát ezzel is megvolnánk

A kezemben három olasz pite. Csak gondoltam szólok...
(persze nem kívántam még akkor sem, nem én ettem meg)

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál...

Poszikóval

Köszönjük a fotókat az Ádám fényképészetnek!

11-10-09

Már most elkezdem írni, min morfondírozok egy-egy hosszabb futás során. Azon, hogy megérkezünk a Garda-tóhoz izgatottan. Azon, hogy elstartol a mezőny és vele együtt én is. Azt érdekes mód nem látom, amint küzdök, szenvedek, falba ütközök, nincs nyálam, görcsöl a lábam - vagy lehet, nem görcsöl, de alig bírja cipelni a 42 kg-ot - hányingerem van, melegem van, fázok, eléhezek stb. Csak szép (ebben az esetben inkább optimális) idő van. Tó van. És régi vágy, ami éppen megvalósulni látszik. Még az utolsó métereknél sem hiszem el, hogy be fogok érni. Hogy életem első 42 km-ét a Garda-tónál szelídíthetem meg magamnak. Azt hiszem, hatalmas munka lesz minden részecskémtől, hogy hadba állítsa egyszerre az agyamat, lábamat, tüdőmet a szent cél érdekében. Tuti, hogy aki lefutotta már ezt a klasszikus távot vagy körbe száguldozta 4 nap alatt (vagy 1) a Balatont, annak ezek nem nagy számok, rég nem kihívás. A 21 km-t is annyiszor lefutottam már csak az edzések alkalmával, hogy teljesen elveszítette a varázsát. Amikor azt írtam májusban egy bejegyzés során, hogy "most vagy soha...." az erre az álmodozásomra utalt. Mert egy gyerek mellett még könnyű felkészülni, főleg ilyen ideális családállás mellett, hogy tobzódnak a nagyszülők, nagynénik, apuka és futótársak. Nagy titokban tartottam, próbáltam, mert nem akartam úgy járni, hogy mindenkinek ellövöm a nagyágyút, csak éppen nem sikerül teljesítenem. Anyát is 2 hete avattam be, hogy valójában ez adta az olasz ulticélunk legjavát.
Nyúlcipőékkel megyünk, mert így nem kell felváltva vezetnünk (ahha, valószínű, én is vezettem volna.... :)), leszerveztek külön apartmant nekünk, visz a busz cuccostól, agyastól Együtt vesszük át a rajtcsomagot stb. Épp csak a célba kell egyedül beevickélnem, ami meg is lesz. Nem álmodok négy órán belüli időről. Majd a másodiknál már talán. Ha nem szoptatnék, ha nem 8 hónapja szültem volna, ha egy huzamba tudnék éjszaka aludni 2-3 óránál többet, akkor talán. Most marad az első maratonisták szlogenje: Cél a célba érkezés!

Jelentkezem majd, csak most nagyon el voltam/vagyok havazva.

J'ai gagné

A 'Harmincas anya és csoda fia' kategóriában hirdetett szépség és összhang versenyen nívódíjasok lettünk. Mózi bezsebelte a közönség díjat is :))) 

Na jóóó, éppen lehetnénk. Ebben az esetben viszont csak szürkeállományom huncut játéka ez - olyan fáradt vagyok.

Mózi Cica tegnap felállt

Na jó, felkapaszkodott. Így közelebb áll a valósághoz. Viszont megmutatta kétszer is. Másodjára már én is ott voltam. Él-hal az ékszerekért, bizsukért. Minden nőnek, asszonyságnak kiszopogatja a nyakából, füléből. Nem számít, ha idegen is. Anya (mármint a nagymama) láncait kitüntetett figyelemmel majszolgatja. A feltápászkodás is ennek köszönhető. Ráizgult a csüngő, csilingelő bizsura, ahogy leguggolt hozzá, Mózi pedig tekintetét le se véve róla, becélozta, és megindult. Én már csak a kiabálásra mentem be, hogy Sárííííí, Mózi áll!!! Persze addigra már nem. De eljátszotta nekem is. Nagy fiú. Olyan gyorsan meg fog nőni.... 

Déjá Vu

(Az 'a' betű felett az ékezet pont a másik irányba áll.... nézze el a sok franciát tudó)

Jeromos napján ma jó adag déjá vu érzésem lett este. A napunkat nem itthon tengettük, mert ablakfelújítás zajlik. Múlt évben ezt elblicceltük, de idén már kötelező. Mire haza jöttem, mindent olyan finom fehér por fedett, mint tavaly ilyenkor a parkettázás során a homoklapátolást követően..... Grrrrr. De legalább karácsonyra karácsonyi tisztaság lesz. Nézzük a jó oldalát.

Persze fényképezőgép nem volt a közelünkben, így nem sikerült megörökítenem, hogy Mózi szerelmes lett egy hosszú barna hajú Götz babába, Zsuzskába. Holnap megpróbálom őket levideózni, mert meglehetősen felszínre törtek az ösztönei :).

Mindenki a fedélzetre!

Bő 9, azaz kilenc napunk áll még rendelkezésre a szavazatok gyűjtéséhez/leadásához. Huppanjon át mindenki a szomszéd gépéhez, és adja le a voksát a REFLEX SHOP-ra még ma, holnap, holnapután, holnaputánután....

Aztán békén is hagylak benneteket (ezzel)

http://orszagboltja.hu/szavazas/325

Megszületett Marci Baba

Olyan jó, hogy úgy érzem mindenki szül, és nem hogy fogyna Magyarország lakossága, hanem ugrásszerűen gyarapodna. Mondja el helyettem Kafkazka:

Isten hozta Nagybetót (is) ebben a másik dimenzióban!!

Elröppent 8 hónap

Ilyen bizony. Izgága, bár még nem közlekedek szabályosan négy kerék meghajtással. Nem ismerek lehetetlent így sem. Átmászok mindenen. Előszeretettel szopogatom Tolsztoj kutya játékát, integetek, 6 fogam van, 3 napja bővítettem a szókészletemet is ba-ba-ba-ba, pa-pa-pa, táj-táj-táj szószerkezetekkel. Változik a hangszínem, egy-egy hosszabb mondóka után anya majd' elolvad. Szőkülök és lehetetlen tisztába tenni, illetve felöltöztetni. A fürdés továbbra is hatalmas öröm, éjszaka viszont cici leszoktatás van, amit nem díjazok. Hangot is adok neki, punktum! Kezdem észlelni a határaimat, és hogy anya el tud tűnni. Ilyenkor iparkodok utána, és nem engedem, hogy bármi mást csináljon. Az idegenektől egyelőre nem félek, dobálom a mosolyomat és a szemöldök rángatásomat úton-útfélen. Kedvencem a sárgarépa csirkehússal, de csak a bolti formájában. Nem vagyok válogatós, hálásan cuppogtatom anya alkotásait is. Alig várom este, hogy apával halakat etessek, és dörömbölhessek az akvárium oldalán. Ő szokott hajigálni és csiklandozni is. Bemutatta, milyen lehet a HAJDÚ mosógépgyárban. Kacagom hangosan.

Van új cipő, lehet gyűjteni bele a km-eket

Mivel a héten el vagyok tiltva a futástól, ezért legyantáztam szépen a lábamat, kipedikűröztem, és elindultunk Mózival futócipőt nézni nekem. Nem egyszerű a helyzet. Régen könnyebb dolgom volt, amikor csak a dizájnt kellett figyelembe vennem, és nem érdekelt a technikai része. Most viszont fontos szempont, hogy stabil legyen, mert pronál a lábam és olyan lúdtalpam van, hogy már a lábnyomom is hápog. Valami bibi mindig van a cipő választással vagy a mozgás koordinációmmal, mert 2 évvel ezelőtt 3 körmöm lilult be (guszti is volt), a mostani futás után viszont mindösszesen egy. Javuló tendencia.


Tegnap aztán sikerrel is jártunk. Vettünk + fél számmal nagyobbat az előzőhöz képest, ami már eleve elvileg egy számmal nagyobb volt a sima cipő méretnél. Szép fehér, jót fog tenni neki Pallag :)
Meg Mózi is kapott vásárfiát egy húzható teknősbékaként testet öltve, ami nyújtogatja a nyakát. Úgy veszem észre, a vállfa még mindig érdekesebb...

Boldogság a Garda-tónál

Boldogság a Garda-tónál

Ha már a fenséges őszi idővel és érzésekkel zártam az előző posztot, most szentelek egy teljeset neki.
Annak idején, ami pontosan 2008-ban volt szeptemberben .... (Azta Sanyikám, hogy repül az idő!) akkor még Eszternek nevezett barátnőmmel gondoltunk egyet, és bepofátlankodtunk egy jóbaráti fiú társaság kellős közepébe, akik Olaszba (ezt remélem, egy késhegynyi flegma hangsúllyal olvastátok ;-)) készültek autóval bicikli versenyt nézni. A tervek szerint útba ejtették Milánót is, így mivel még nem jártunk erre, tökéletes célpontnak tűnt. Persze ez így nem fedi teljesen a valóságot. Valójában mind2nk élete hasonló ciklusban dübörgött, így szanatóriumi kezelés volt a leghátsóbb ádáz gondolatunk. Nem oldottunk meg vele semmit, de nem is ez volt a szándékunk. Csak, hogy legalább annyi időre távol kerüljünk a kialakult érzelmi lecsótól. A három fiúnak megígértük, hogy csendben leszünk az autóban, nem fogunk csacskaságokat fecsegni, mindig pontosak leszünk, nem kell ránk várni, nem hagyunk szemetet és morzsát magunk alatt, és hogy én viszek fasírtot. Azt hiszem, vittem is végül :). 

Délután indultunk, és róttuk az utat iccaka is. Ami nem rémlik, csak az, hogy amikor a fiúk kiraktak minket Milánó szélén az autópálya bevezető lábánál, meglehetősen összeszedetlen vagyok a képeken. Szerencsére mi mindig pont jókor és jó helyen vagyunk, ezért pikk-pakk találtunk szállást. Egy igazi youth hostel-t. Bevállaltuk, hogy alszunk egy 8-as szobában kékre festett emeletes ágyakon , de legalább többet fagyizhatunk, hátha nem raknak mellénk senkit. Első éjszaka szerencsénk is volt, alhattam szivacsos csavaróban anélkül, hogy riogattam volna vele bárkit is.
Az az áldásos közös tulajdonság lakozik bennünk, hogy egyikőnk sem szeret turbó turista módjára bejárni minden nevezetességet, pipálni a listán, hogy ez is megvolt, de már este nem emlékszünk a felére sem. Ezért váltottunk napi jegyet (vagy több napit?), felszálltunk egy villamosra, és elindultunk az igazi várost megnézni, nem csak a kirakatot. Visszafele 1 órát rötyögtünk a villamos megállóban, mert egyetlen villamos sem állt meg nekünk. Nem értettük, miért. Pedig ott álltunk, jelezve, hogy fel akarunk szállni. Lassított, és tovább robogott. Ma sem tudjuk az okát :D.
Három nap Milánó után átvonatoztunk érvénytelen jeggyel a Garda-tóhoz. Már az állomásnál olyan fenséges virág illat fogadott bennünket. Később ki is derítettük, hogy ez a ligúria. Szállásügyileg itt már nem mentünk bele akármibe. Tóra nézőt akartunk. Alkudtunk is egy apartmant medencével, filagóriával, dimbbel-dombbal és tóra néző kilátással.

Én majdnem mindenhol kávéztam, még ki nem szúrtuk, hogy valami szép színű mellé mindig adnak kis tálka chips-et. Több se kellett, onnantól spritz-re váltottunk.

Este pedig a filagóriában vacsi után bepusziltunk egy üveg habzó bort.
A hatás sem maradt el. Pont megütöttük azt a szintet, ami még nőies ;-) de már a vicces kategória. Jól mondom, Ursula...?
Voltunk azért kompozni Sirmionéban, csatagoltunk a parton, eszegettünk teraszon, majd áthelyeztük a székhelyünket Veronába egy apáca zárdába. Itt 11-kor zárták a kaput, így spizz-től spriccesen éppen beestünk időre. Nem emlékszem, hányan aludtunk, csak arra, hogy én mentem elsőnek zuhanyozni, és nagyon csendben akartam lenni, mert a szobából nyílt a kis helyiség. Ahogy ez lenni szokott, elefántabb voltam az orrszarvúnál is. Nem működtek már jól bennem a finommotoros hangolású mozdulatok, és dűtöttem-borítottam. Eszter pedig kint fuldokolt a nevetéstől az ágy szélén.
Veronában természetesen megnéztük Júlia erkélyét, a colosseumot, számtalan hidat és a piacot.

Verona 2008

Nem jöhettünk haza úgy, hogy legalább az egyikünk ne vásároljon valami csinos olasz bőrárut. Eszter mentette meg a haza becsületét egy pár téli csizmával, fizetéskor abban reménykedve, hogy nem kér PIN kódot a terminál. Mivel induláskor elfelejtette a kódját jogos volt az aggodalom. Csak úgy. Resetelt egyet az agya, és a fölösleges dolgokat törölte. Véletlenül ez is áldozatul esett :). Nem hiányzott kint egyáltalán a 4jegyű számsorocska, kár lett volna megutaztatni.

Verona volt az utolsó állomásunk. Ide beszéltük meg a fiúkkal háromnegyed 10-re a találkát a colosseum elé. Ha ide születtek volna, se tudtak volna pontosabban érkezni. És most, hogy megnézegettem a képeket és leprontóztam az emlékeim, vágyom valami hasonló indián nyaralásra, kiruccanásra :).

Nem tűnünk most el - ígérem

Bár már majdnem beszippantott az anyaföld minket, ezért gyorsan a klaviatúrába kapaszkodok. Kicsit nyűglődős napokat élünk itthon, mert megtalált valami torkos vírus, ami hétfőre némi hőmérséklet változással is járt kis testemben. Jó szar lehet gyereket nevelni betegen. Olyan igazán betegen. Mert így is voltam olyan kóma és zizis, hogy csak lelógó végtagokkal dögledeztem a kanapén és onnan szórakoztattuk egymást Mózival. Amikor nagyon elkóricált próbáltam távvezérléssel irányítani. Ilyenkor elég ha a csörgő dobot rázom vagy énekelgetek. Sokszor nem lehet ugyan eljátszani, de az első alkalmak mindig az újdonság varázsával hatnak. Remote desktop. Ilyen az anya és fia kapcsolat nálunk :). Ma már sokkal jobb a helyzet. Sétáltunk is egy nagyot. IMÁDOM ezt az időt. Ez a kedvencem. Majd ha tavasz lesz a szürke tél után akkor meg az lesz. Vagy ha éppen gyönyörűen esik a hó hatalmas pelyhekben és égnek a lámpák az utcán vagy szikrázik a nap, akkor meg az. Ez nem kérdés. De olyan rég volt már ősz. Olyan rég volt már, hogy nem izzadt be a hónom alja :)

újabb kreatív blogger serleget nyerhetnék

Tyűű, a mindenit! Végre sikerült beállítanom a menüpontokat, így az ömlesztett tartalom, ami a főoldalon megjelenik, szétszelektálttá vált (Üdvözlet Grétsy Laci bácsinak ;-)) téma szerint.

Letargiás csiga

Ha van olyan, hogy őszi fáradság, akkor nekem most az van. Ha nincs, akkor most kitaláltam és diagnosztizáltam. Elértem azt a pontot, hogy semmihez sincs kedvem úgy isten igazából. Csak ímmel-ámmal műveltem tegnap is dolgokat. Hátha, ez csak egy gyorsan múló kedélyállapot. A kezelést megkezdtük azzal, hogy anyát meghívtuk este, hogy Mózi álmát őríze, mi pedig végre megint kettecskén elbandukoltunk a Hal közbe kiülni teraszra sörözgetni. Jó furcsa, hogy ahhoz, hogy kicsit az árnyékunk metssze egymást nem elég már annyi, hogy megkérdezzük egymást, hogy 'pénz van nálad? oks, akkor én nem hozok...' és már nyargalászhatunk is, hanem el kell tervezni, mozgósítani kell még plusz egy embert és nyilván rá is tekintettel lenni. Ami viszont jó benne, hogy már alig várjuk, olyan régi randi féle illata van. A mai napot még kihívásnak élem meg, hogy olyan elfoglaltságot találjak Mózi mellett, ami felpezsdíti a kedvem. Az tuti, hogy ez nem a vasalás, takarítás lesz. Abból nem kérek egy darabig.

Tacsi

Futástól besokallt testem-lelkem a hétvégén átadtam a varrógép zakatolásának, hátha összestoppol kicsit. Mostanában nem nagyon alkottam, főleg nem Mózinak. Épp itt volt hát az ideje, hogy meglepjem egy hosszú tacsival, amit már kiszemeltem neki. Attila leselejtezett kedvenc kockás inge adta részben az alapanyagot hozzá, illetve tömőanyag gyanánt a szoptatós párnához mellékelt extra hungarocell gübicseket használtam fel és persze a szokásos flízt. Ha az egész előszobát nem is lepte el a sok kis elektromossá vált fehér maszat, jócskán ugrándoztak ki a résen még így is, pedig roppantmód cselesen és ügyesen oldottam meg a helyzetet. Így aztán Mózinak is van egy Tolsztoj kutyája tacskóból :). A varráson túl elpusztítottam cirka 70 db After Eight csoki levélkét 4 nap alatt és kiadósat barátnőztem. Ha kiadósat nem is, de sokkal és jófélékkel találkoztunk. 

Na valami hasonló van a rovásomon :)

Az IKEA a második otthonunk

Most már a Mózié is :). 

Hosszas mérlegelés és nézegetés után végre megszületett a döntés etetőszéket illetően. A legtöbb funkciósat hamar kilőttük, mert Attilapának nem tetszik. Nagy monstrum, hiába dönthető, emelhető, gurítható, lemosható stb. Ami fontos volt, hogy tudjon benne normálisan ÜLNI-ENNI és nem aludni, szóval nem számít, hogy hány fokba dönthető hátra. Ez az opció így kilőhető. Fölösleges a magasságot is állítani, ha mi elérjük illetve az asztalunk magasságához igazodik. Ezzel a fix igénnyel újabb opciót nyírtunk. LEMOSHATÓ legyen. Ez nem volt szűkítő, hiszen majd' mind lemosható. Könnyű legyen a szállítása, ha mozgunk valamerre. Könnyen szétkapható és összeszerelhető legyen egy asszony számára is. Ha rommá megy, vagy már nem használjuk ne fájjon a szívünk érte. És persze legyen neki hatalmas tálcája. Nem szükséges, hogy vele nőjön, mert lesz majd külön kis asztal székkel. Egy szó mint 100, nyert az IKEA legegyszerűbb, legolcsóbb, legnagyszerűbb terméke. Felavattuk, kipróbáltuk, nyert! Otthon is. 

Nehezített pálya

(De tisztában vagyok vele, hogy ez még mindig csak sétagalopp) 

Annyira el voltam eddig kényeztetve, hogy csak na. Mostantól viszont érzem, hogy kevesebb idő jut saját szórakoztatásra, mert Mózi zizeg nagyon. Bebarangolja a lakást, megtalálja az összes "úúúú, azt ne!!" dolgot, amit még nem tettem el az útjából, egyre többször ütközik neki/fejel le nagy hévvel egy-egy akadályt, aminek aztán bömbölés a vége. Én meg olyan vagyok, mint aki egy felhúzhatós játékot forgat, és tesz pályára újra, ha kisiklott. Nem lehet magára hagyni szabadon, mint anno, amíg áztam a fürdőkádban vagy matattam a konyhában. Mindezek mellett viszont sokkal élvezhetőbb, mert nem csak locsolni kell, meg kitenni a fényre, esetleg olykor a leveleit sörrel törölgetni, hogy szép fényes maradjon, hanem napról napra bontakozik a jelleme, akarata, egyénisége. Úgy veszem észre nem egy kenyérre kenhető fajta lesz. Ami nem probléma, mert a családban nem divat ez a vonal. A napi nyálvesztesége számottevő volt az utóbbi időben, egy bernáthegyi nem nyáladzik ennyit. Meg is lett az eredménye, két újabb fog tűnt fel a szájában a felső sorban - remélhetőleg a többivel összhangban megférve.

Ország boltja

Kedves Olvasóközönség!

Egy kis segítséget kérek Tőletek. Szavazzatok ahány gépről, laptopról, okos telefonról csak tudtok a REFLEX SHOP-ra a következő népszerűségi versenyen: 

http://www.orszagboltja.hu/szavazas

Köszönjük!!!

Mózit kipurcantottuk a hétvégén

Olyan áldott jó gyermek, hogy mindent kibír. Csak utólag jövünk rá, hogy nem lenne szabad ennyire visszaélni a türelmével. Az autópálya végét már kicsit unta, belemelegedett a kis osztriga az autós ülésbe, úgy kellett  kiszippantani. A szűk négy nap alatt sikerült találkoznunk nagynénivel, meglátogattuk pocakos Bettit Maglódon, korzóztunk Duna parton, kávézgattunk Ágival és Izával a teraszon, futottunk, IKEÁztunk és nem is sorolom.... Itthon estére szegény megzuhant kicsit. Én pedig megadtam neki magam, és csak putyulgattam, putyulgattam :). 

Mutatok egy két futás után készült célfotót is, mert a nagy szurkolásban Mózi jobban megéhezett, mint én. Miután zuhanórepülésben beérkeztem, és a nyakamba akasztották a szó szerint büdös érmet, első dolgom volt, hogy megszoptassam (De nem erről szeretnék képet mutatni). Ezek után elnyammogott a kezében egy banán csücsköt és hatalmas lelkesedéssel falja a sárgarépa főzeléket csirkehússal. Nem kapott eddig még tipikus bébi papit, mert itthon én malackodok neki, de ez nagyon csúszott.

Méééég

Megérkeztem

Nem sikerül elrejteni a csalódottságom, hogy 1:50-re sikeredett a futás :(. Elég jól el tudom helyezni magam az univerzumban, így tisztában voltam vele, hogy most ennyi fog beleférni, mégis bíztam a versenyszellemben, az adrenalinban, hogy majd megtáltosodok. De nem. Fél másodperccel nem tudtam volna jobbat összehozni most. Ezt tükrözi fene nagy izomlázam is. Nem mondhatom, hogy nem futottam előtte tisztességgel, mégis keresem a mentséget - bár nem találok semmi lélekmelegítőt -, hogy ilyen gyalázatos a vége. Ez van, majd legközelebb lesz jobb. Háthaaaa... Kárpótolt viszont az Andrássyn és a célban kis családom, aki szurkolt és fotózott. Köszönöm nekik is a kitartást.

Szeptember 1.

Pár napra eltűnök. Nem valószínű, hogy gép közelbe kerülök, de még okozhatok meglepetést. Remélem, mindenki befedte mára a füzeteit, berendezte az új két szintes tolltartóját, iskolaköpeny kivasalva, és jut ideje nekem szurkolni a hétvégén :). Visszatérek.

Sanyikám, ne bánts senkit! 

Perpetuum mobile

Erről beszéltem....

Írjak már egy kicsit Móziról is

Ne csak annyit, hogy leesett az ágyról. Miután délelőtt valahogyan juhász módjára - bevallom, engem jobban emlékeztetett önnön magamra szülés után a póz... - felült, inkább megtámaszkodott, rájöttem, hogy minden napra tartogat most már valami újdonsült meglepetést. Ez a feltámaszkodás is a véletlennek köszönhető, de az ősember is így jött rá, hogy finomabb a sült hús, mint a nyers mamut. Annyira meglepte őt is ez a szög, hogy úgy maradt. Türelmesen megvárta, hogy a házi fotóriporter a gépért szaladjon, bekapcsolja, fókuszáljon, és lőjön. 3-at is. Hátha jó lesz az egyik alapon :).
A múlt héten azt próbáltam levideózni, hogy a furulyát megkaparintva fordítva bekapta, és elkezdett bele olyan hangokat dünnyögni, mintha szólna a hangszer. Sajnos ez nem jött össze, mert amint észleli, hogy a gépet nem csak egy-egy kép erejéig tartom a kezemben, nem csinál semmit, csak figyel, és befejezi a céltevékenységet.

Szintén a múlt héten (ez egy nagyon termékeny éra volt) a tapsi-tapsi-mamára mondóka mellé elkezdett tapsolni*. Még szerencse, hogy nem csak én voltam jelen, mert azt hinném, csak én akartam így látni. Az is igaz, hogy azóta nem csinálja parancs szóra. Nem baj, nem cirkuszi majom.

Profin nem tud még négy kerék meghajtással közlekedni, de mint egy fóka ütemesen húzza magát előre úgy, hogy közben négykézlábra áll. Különösen gyors, ha vezetéket lát. Minden olyan tárgy, ami vezeték, töltő, szalag, zsinór, madzag szóra végződik veszélyben van. Percekig elcuppog rajta, ha nem vagyok elég éber. A hétvégi IKEA-túra sztár terméke a vakdugó és gyerekzár halmaz lesz. Meglátjuk mennyi időt bírnak ki.

A kezdeti könnyű hozzátáplálás apróbb akadályokba ütközik. Persze, hogy a  spenót etetés közben jött rá, hogy f@szán ki lehet fújni, kibugyborékolni a szájába kerülő dolgokat. Azóta ez megy a cukkinis krumplival, a barackkal és a mai körte is a pucér kis testén, meg az enyémen kötött ki. Még akkor is, ha én kevésbé voltam pucér és kistestű. Viszont nagy felfedezés, hogy a cápa fogai szaporodnak. Kint van a két felső fogacska csúcsa is!!! Előfordult már, hogy használta is rajtam... 

Hétvégén bevetésre került a csőrös pohár, tetszik ez a lehetőség is neki. Valahogy így telnek most a hétköznapok. Ilyen fordulatokkal telin :).

* értsd: a két kis pracliját félig behajlított ujjakkal többször is egymáshoz érintette

Vadásznap a Hortobágyon

az inget nem én vasaltam.
ott kellett vennünk egyet, miután otthon maradt

Tudom, hogy az emberek legalább 90%-ából a vadászat ellenérzést vállt ki, mert nem látják benne vagy mögötte a sportot, a kihívást és/vagy a szórakozást. Én magam is ebbe a részlegbe tartoztam, meg néha ma sem eldöntött, kinek a pártján állok, de már meg-megcsap a lényeg. Nem az újgazdag vadászat lényege, hanem a hagyományos, ami nem feltétlenül arról szól, hogy mindenből vegyük meg a legdrágábbat, aztán toljunk bele egy halom pénzt, és fizessünk be Kanadába egy '10 nap+1 puma' vadászatra, preparáljuk ki, és villogjunk vele. Nem is akarok meggyőzni senkit, hogy álljon be közénk, mindenesetre mi kellemes napot töltöttünk el szombaton a Hortobágyon a vadásszá avatás és vadászkutya bemutató alkalmával. A forróság miatt az összes bemutatót járó kutya megkergült, így Tolsztoj is kihozta a kacsát a vízből, letette a partra, majd visszament hűsölni :). Én pedig olyan éhes lettem már egy órára, hogy a csülök pöri vígan lecsúszott a rezgő részek nélkül. Meg kell jegyeznem, ez akkor is nagy szó tőlem. Csupa meglepetés vagyok magam számára. Ahhoz képest, hogy cirka 4-5 éve még elvoltam egy nap egy kisebb fej nyers karalábéval és joghurttal vagy 2 liter folyadékkal, most kolbász és csülök alkotja étkezéseim 0,5%-át.

Egy ritka szerencsétlen nap

Kezdtem azzal, hogy a reggeli szoptatásba belealudtam, és arra riadtam fel, hogy Mózi lemászott az ágyról a mélybe... :(. 1:0 a gyámügy javára.

Kétszer kiöntöttem a kv-t. Reggel és szinte tökéletes másolataként ebéd után is azonos mozdulattal.
A reggeli kefír fedőfóliáját olyan szakszerűen fejtettem le, hogy egy szép adag a lábujjamra plattyant.

Vasalás közben addig lendítgettem a ruhákat, hogy a fehér pólóm beleragadt a légyfogó enyvbe...

Miután áthelyeztem, hogy ne legyen útban, Mózi etetése végeztél elfelejtettem, hogy száműztem "jobb helyre", így beleragadt a hajam és a melltartóm pántja. Benzinnel sikerült kidörzsizni.

Ha neked ez nem elég, öleld meg a kemencét..., akkor még a spenótos bébi kakát jól lesuvickoltam a pumpás arclemosóval a gyerek fenekéről, mert egymás mellett állt a 2 flakon.

És még csak 4 óra van!!!!

Nike Budapest Félmaraton 2011

Eljött az idő, hogy újból megmérettessem magam. Immár kismama kategóriában. Hivatalosan persze nem indul ilyen mezőny, de próbálom besorolni magam valami hasonló klasszisba, hogy ne legyek csalódás önmagam számára. A nevezéskor leadott várható időt 1:50-re prediktáltam, de titkon ennél jobbat szeretnék teljesíteni, ha nem jön közbe semmi váratlan, legyőzhetetlen akadály. Én azt mondom ne jöjjön, és szurkoljon mindenki értem és velem 2011. szeptember 4-én.

Ja!

És a nagy légyirtásban elfelejtettem szólni, hogy kibújt a második fogacska is alul (pénteken)!!!

:-)

Ezt muszáj vagyok kitenni a kirakatba, mert én is elnevettem magam éjszaka.

Nem szoktam lámpát kapcsolni Mózi mellé, akkor sem mikor éjszaka kel, és megyek hozzá. Elég annyi fény, ami a roló résein beszivárog. Támolygok a sírás irányába, kitapogatom, merre fekszik éppen a hangforrás, és már nyalábolom is fel. Valahogy így jártam el a hétvégén is. Felnyalábolom...., aztán tapogatom a karomban, hogy valahogy nem így szokott kinézni. Hol a feje???! Hát igen :) Fordítva sikerült kivennem az ágyból, fejjel lefele. Meg se nyikkant. Gondolom, jól meglepődött ő is :D. Picit persze megijedtem, hogy ennyire nem vagyok ébren, mégis vicces volt. Hátha a gyámügy nem cserkész be, hogy felelőtlen anya vagyok. Ezen kívül egyszer sikerült a fejét bekoccantanom az ajtófélfába szintén éjszaka. Ahhoz képest, hogy mindig kelek hozzá minimum 3*, nem rossz arány. Remélem...  

Ezt nem hiszem el!!!!!!

A klaviatúrán b@**nak a legyek.....

A romantika jegyében teli aggattam a lakást légypapírral. Nem értem honnan, és miért ennyi a légy a lakásban, de olyannak tűnik, mint falun... Ha a ragadós papír nem segít, következő lépésként felöltöztetem a bejárati ajtót színes műanyag szalagos függönnyel. Vagy durvább esetben szőrös verzióval. Ilyennel pont: 

Vidámpark

A nyáron ide is beszagoltunk. A legidősebb unokaöcskös két hétig volt a debreceni bagázsra bízva, így az állatkerti simogatás után megnéztük magunknak ezt is. Legalább 100 éve nem változott semmit. De tényleg semmit. Max annyit, hogy alkesz lett az összes jegykezelő néni-bácsi. Csoda, hogy még működtetik ezt a kócerájt. Vicces volt mindenesetre ugyanabban a csodák palotájában végig csodálkozni magamat, amiben ovis koromban már megtettem ezt. Persze az is valószínű, hogy nem anyukáknak készül, hanem a feltörekvő nemzedéknek. Ők meg élvezték, és ez a fő. Egyetlen elektromos gépet kellett leállítani a sivalkodó gyerek miatt, ez pedig a kukac hullámvasút volt. Remélem, nem okoztunk maradandó károkat vele. Maradtak a forgó ketyerék, azokból is a legélvezetesebbnek a kis vonat bizonyult.

Úgy tűnik, ennek már fele se tréfa

Visszamerészkedtem kísérteni a Sorsot egyedül is Pallagra. Néha kicsit - nem tagadom - be voltam tojva, amikor egész úton kifelé nem találkoztam senkivel, és visszafele is meglehetősen gyér volt a forgalom. Olykor szentül meg voltam győződve, hogy lihegnek a nyakamba, vagy konkrétan fut mögöttem valaki. Nem tekintgettem én semerre, csak iparkodtam a sorompót elérni. Tegnap már a Biogál oldalában jártam, mikor mellém szegődött egy autó, hogy ne haragudjak, hogy megszólít, de ő rendőr, és azt javasolja ne fussak erre. Kérdem, miért. Azt felelte, hogy.... nem tanácsos, mert már több nő is pórul járt erre.... Egyedül semmiképp nem biztonságos. Így megint be vagyok rezelve, róhatom a köröket a pályán. Pont most, hogy elkezdtem Edomondoval futni. Ő persze nem fog megvédeni. 

Ígértem pár négykézlábazós képet

Oldal Jancsi ringatja magát

fél másodperc pihenőt kérek

hajrá megint

jó lesz?

Hétvégi mérleg

- Sarudon Mózi négykézlábazni tanult. Jól is megy neki. Ringatja magát előre-hátra, és a lábával már kicsit lépeget. Arra még nem jött rá, hogy a kezével is haladni kell, így ha közel kerül a térde a kézfejéhez, előre billen, és állon ügyesen landol    (képek később)

- vasárnapra kibújt a jobb alsó kis metszőfog taraja

- Sári mama megint vezetett egy hosszabbat anélkül, hogy komolyabb károkat okozott volna magában és a környezetében

Tente baba, tente

Nagyhuta, 2011 július

Csak, hogy ne tűnjön olybá, mintha körülöttem mindig sütne a nap, beszámolok az árnyasabb oldalról is. Az igazság az, hogy elég jól tudom az árnyas oldalt is naposnak vélni, vagy pont élvezni és megtalálni a hűsben is a kellemest. Na, ezt ha Attila olvassa, biztos köszörüli a torkát, mert egy-két hete sikerült olyan éjszakát produkálnia Mózinak, hogy éjjel fél 3-kor már közösen sírtunk. Attila vigasztalt engem, én meg próbáltam a bubát.... Ezek után osztom azt a véleményt/tapasztalatot, hogy vannak jól alvó babák és vannak a - hogy is mondjam... - nem annyira sikeresek. Mi telibe kaptuk ezt témát. Amíg a klinikán sütkéreztünk a 2 ágyas szobában, és egy darab hangja nem volt a gyermeknek, addig nem igazán értettem, miért siránkozik pár szülő, hogy fáradt, és miért növesztenek méretes táskákat a szemük alá. Büszkén lapítottam az ágyban, és hallgattam a szobatársnő anyuka exotikus paradicsom madárhoz hasonló hangokat hallató csecsszopóját, hogy bezzzzzeg a mi fiunk.... Sejtettem ugyan, hogy jön még kutyára teherautó, de hogy ekkora, azt nem. Egész nap egy áldomás Mózi. Csodájára jár mindenki, hogy milyen vidám, kiegyensúlyozott, jó fej, vicces, mosolygós stb. Hát valszeg így. Hogy kisírja este a felesleget. Hagyom is. Nem tömködtem cumit a szájába, bár megkíméltem volna magunkat sok óra sírástól. Kitartok még most is a fogzási dömpingben, amikor kelek hozzá egykor, kettőkor, háromkor, ötkor, hétkor, kilenckor. Mégis annak örülök, hogy este már nincs fél 11-től fél 1-ig égbe kiáltó zokogás, múlni nem akaró hasfájás. Talán ezt már kipipáltuk. Lassacskán tovatűnnek a kialvatlan napok is.

Kengurus Feri és Dió

Állítólag több bulvár sajtó is megszellőztette, illetve a TV-ben is műsoridőt nyert Dió, az árván hagyott kis kenguru, mamájával Ferivel. TV és "szakirodalom" híján ez a hír kimaradt majdnem az életünkből. Hála Porcsalmy dédi papának, aki egykori tanítványával, a debreceni állatkert aktuális igazgatójával még ma is friss-ropogós kapcsolatot ápol, így nem csak értesültünk a hírről, hanem meg is fogdoshattuk Diókát, megnéztük, hogyan pelenkázza, és hordozza Feri mama az 5 hónapos kicsinyét. Miután Dió kipottyant (szegénynek nem merik elmondani, hogy lehet nem kipottyant, hanem kitúrta az anyja) az erszényből, és meg is taposták a kis babszemnyi állatot, a gondozója befogadta, és anyja helyett, anyja lett. Egy női táskában lakik, kibélelve Feri pólójával, mert most már csak akkor marad benne, ha érzi a biztonságot adó anya-szagot. Pipettából eszik kecske tejet, és a legkisebb bébi pelenka is hónaljban végződik. A gondos mama minden egyes darabra kis lyukat vág, hogy hosszú vékony farkincáját kidughassa rajta. Munka közben is viseli a tarisznyát, csak kivételes esetekben akasztja szögre. Éjszaka ugyanúgy kel hozzá, mint egy csecsemőhöz, és otthon is igényli a közelséget, foglalkozásokat. Lássuk képekben:

Debrecen Zoo 2011. augusztus
háttérben Feri mama hasa és lába

Csak a méretek miatt
ekkorka egy 5 hónapos kenguru

Regő markát nyalogatja Dió

Egy bicikli kerék mellett

Dió

Egér a Marson

nem sírok, csak fintorgok minden porcikámmal

Valamikor réges régen, sűrű erdő közepében éttermet szerettem volna nyitni. Nem hatalmas, exclusive példányt, csak egy kis sarki vendéglőt kockás terítővel, házias ízekkel. Aztán kevésbé régen a nevét is megszülte az élet: Egér a Marson. A létesítmény mégsem jött létre mostanáig. Itthon nyitottam meg a kis kantint egy lelkes kosztosnak, aki néha tényleg úgy fest, mint Egér a Marson :).

Az első falat alma viccesre sikerült. Meglepően szépen eszik Mózi kanállal, ezt annak is betudtam, hogy rég a kezébe adtam, hadd szopogassa. Tátogott is ügyesen, mint egy kis fecske. Viszont, ha lenyelt egy-egy falatot, egész testében megremegett, grimaszolt, fintorgott egy sort, utána kész volt újra a kóstolásra. Az alma után bevált a sárgarépa is (magában és almával tarkítva), de úgy veszem észre, a nyerő eddig mégis az őszibarack. Jó ízlése van. És nagyon bízom benne, hogy nem lesz válogatós. Azt mondja, megeszi a spenótot is, ha én meg ráveszem magam, hogy magamévá tegyem a céklát és a sütőtököt. Grrrr.... A gondolata is borzaszt, de nem akarom, hogy az ő étrendjéből ez kimaradjon, mint anno az enyémből.

Eltűnt emberek nyomában

(Háttérzeneként dúdoljátok Soul Asylum - Runaway Train című számát...)

Miután ilyen szép számú audienciát szelídítettem meg, nem tehetem meg, hogy elnyel a föld. Történjen bármi.

Így hát itt is vagyok teljes széltemben, hosszamban. Holnaptól Síva istennővé (némi zavar figyelhető meg a képi ábrázolásban, hiszen Síva személye pont a lemondást és a pusztítást jelképezi, én csupán a lengedező karjaira utalok, ami lehet kettő, három, nyolc, tíz az ikonográfus ábrázolások szerint) kell válnom, hogy az elmaradásaimat pótoljam tevékenységben, leütésben, gyermek nevelésben. Nem ismerek lehetetlent, bepróbálkozom ezzel is.