‘Baszki Sári’

 (Ezzel a címben szereplő velős mondattal reagált az egyik work bestie :D Minden gratuláció közül a kedvencem :))

X MAN Románia - első triatlon-élmény, Olimpiai táv.

Itt volt fejben egy ideje, hogy ezt egyszer olyan jó lenne még összehozni, adna több első-alkalmas élményt, csak mindig sok az egyéb. Sok a kor, sok a kimustráltság érzés. Attilával közösen neveztünk és mint minden hosszútávú tervezésben és kivitelezésben Attila verhetetlen. Az edzés nálam nem volt sok és tudatos, csak annyi, amit kívántam is. Az Attila Zone 2-je olykor összeért az én Zone 4-emmel 😂 Viszont ahogy közelítettünk a naphoz utolsó pillanatig vacilláltam, hogy kell-e ez nekem (csak az elmúlt egy hétben éreztem fixnek, hogy nem táncolok vissza, már azzal nyerek, ha ott vagyok és megpróbálom)

#1 Úszás 1500m: Élő vízi úszó tapasztalatom csak a Balcsiról van, ráadásul csak mellben tudok. Most először próbáltam a neoprén overálban  úszni 17 fokos vízben. Nem lett a kedvencem. Azóta sem tudom, hogy a több réteg ruha vagy a hideg víz okozta, hogy sokáig nem tudtam felvenni a ritmikus fej be-fej ki mozgást, mert légszomjam volt.

#2 Bicaj 40km: Ezt szerettem a legjobban. A falu mentén kint üldögélő és szurkoló öregek és a kiabáló, egy darabig szaladó, pacsizó gyerekek abszolút kedvenceim. Imádtam. Az utolsó 8km-es szembeszelet nem annyira.

#3 Futás 11.6km: A biciklit felakasztva, mondogattam magamban, hogy ‘Sári itt még futnod is kell, ne örülj!’. Igyekeztem totál egyenletesen menni, 2-szer ittam keveset, és csak a cél előtti nagy zenélős szakaszon omlott rám az adrenalin, hogy mennyire hiányzott ez a versenyélmény. 10 éve volt az utolsó ultra futás Lolával már a hasamban. 

A kocsiba félig becuccolva mondta Attila, hogy menjünk vissza az eredményhirdetésre, mert a depoban egy staff megmutatta az eredményeket + az online certificate-et, és korosztályos 3. lett ❤️. Már ott keresett rá, hogy nézzük meg az enyémet is, hiába mondtam, hogy nem kell. Én pedig korosztályos 2. 💪🏻. A mezőny megint többségében férfiakból állt. Igyekszem büszke lenni magamra, nekem ez sírig tartó tanulás.

esti díjátadó után

'Hanyas vagy...?'

első merülés előtt

életem első dobogója
(ha a vers- és prózamondót nem számoljuk :D)

Age group 3. 

Age group 2.

puttony visszatöltés

befutó után

csatornában küzdés a hidegvízzel

Hogy én mennyire büszke vagyok magamra

 Ritka mondatok egyike, de reggel annyira hangosan megfogalmaztam ezt. Hosszú időszak után megint teli a fejem a futás és mozgás gondolatávával, érzésével, ami már önmagában akkora sikerélmény számomra, mert évek óta nem éreztem ezt, mindig felkapta és vitte a fókuszt valami más. Most pedig egyre azon kapom magam, hogy jelentős részét teszi ki a gondolataimnak. Ezért is kerestem fel a 'FUTOK' menüpontot, mert próbáltam visszakeresni, mennyi is volt a legjobb félmaraton időm, vagy hogy mennyit is futottam régen, mennyi alvás nélkül, szoptatás és kisgyerek mellett vettem alapnak a maratonra felkészülést. Nem akartam elhinni, hogy a legjobb félmaratont kevesebb mindt 5 perc/km alatt tudtam hozni, nem is tudom, hogyan. Próbáltam rájönni, hogy mi kellett ehhez. Mit is csináltam másként akkor. De futottunk Poszikóval 55 perces 12,5 km-t is, ami 4,4 perc/km. Nekem ez edző és tudatos felkészülés nélkül nagyon szép. Sanyikám azt mondta minap, hogy földönkívüli vagyok (függetlenül a futástól), és picit én is így éreztem most magam :D :D. Hogy hogy a búbánatba tudtam ezt összehozni. Arra jutottam, hogy biztosan benne volt a kor (28-31-32 évesen), benne volt a tudatlanságom. Hogy abszolút nem érdekelt, hogy mit hogyan kellene, mi elvárható, miből mennyit kellene, mikor-mit ehetek, hogyan kellene edzenem, felkészülnöm. Ismertem magam, és teljesen csak megérzésre mentem. Kellett az is, hogy nem vagyok túl kíméletes (magammal legkevésbé voltam), ezért legalább most megsimogattam a buksimat, hogy basszus, de jól összehoztam ezeket régen. Iszonyatosan hiányzik. Benne volt biztos a szakítás is Attilával, a rendelkezésre álló idő, a kevésbé szétaprózott, szétforgácsolt figyelem. És kellett önbizalom. Bár fura. Fel sem merült bennem akkor az, hogy ez benne van. Nem volt kérdés, hogy amit kitaláltam, az meglesz. Most pedig csak dagad a mellkasom, hogy ismerhetem magamat :D. 

Tegnap a futóruházatot is kiseljteztem, megváltam a csoda nadrágtól, pólótól, amiben az első félmaratont futottam a Hortobágyon, azt sem tudva, mi az , hogy szintidő, főleg nem azt, hogy TERVZETT szintidő, alkalmas futócipő, terepcipő, hidratálás a nyári melegben a júliusi Hortobágyon. Inkább nem ittam, csak pár kortyot, hogy ne rontsam az időmet :D. Tényleg csoda, hogy célba értem. Főleg hogy 10.ként a 163 nőből. Ma ilyen nosztalgiázós szabadnapom van.

#apaépítő hétvége

 Tudjuk már egy ideje, vártam is :). Hogy lesz egy egész hétvégés Sári-építő időm :D. 

Az apaépítő hétvégét a Master Mind csoport hívta életre, ahova Attila jár évek óta. Ez egy fix vállalkozói társaság, akik havi-kéthavi rendszerességgel összejönnek egy ottalvós alkalomra, amikor egymás vállalkozásait veszik górcső alá, és egy-egy hozott problémán ötletelnek, kapcsolati tőkét cserélnek. Ez a fő váza ennek az aránylag, számomra friss kapcsolódásnak, mert az ilyen rendszeres munka szintű programokon túl vannak családi vagy páros megmozdulások, színház, itt-ott főzés, kerti partik pl. Ezen túl az apukák minden évben felkarolják a saját csemetéiket, és foglalva valami jó helyet, elmennek programolni, kalandparkozni, túrázni, kincset keresni, állatot simogatni egy egész hétvégére. Taval vmiért nem jött össze nekünk, az előtt igen, és most is oda van a család nagy része péntek du óta. Én péntekre alapból szabit terveztem, hogy pár dolgot elintézek, meg csak úgy nem intézek épp semmit csak POCOLOK, szellőztetem az agyam :D. 

Csütörtök éjjel még dolgoztam, és eldöntöttem, nem leszek pénteken szabadságon, mert akkor megint csak tolom magam előtt a munkát, ami nyomaszt, inkább a délelőtt egy részét lecsúsztatom, elmegyek kozmetikushoz, ide-oda, utána folytatom a munkát. Így is lett. 10-től du 6-ig befejeztem az sos dolgaimat, fél 3-kor elment Attila Lócival és Lolával, Mózit Pesten vették fel, mert ő az osztállyal aznap szabaduló szobában volt és Petőfi Emlék-kiállításon. Az utazás előtt mindig kapkodás van és feszkó itthon. Vártam már, hogy ez az energia kiürüljön itthonról. Viszont, mikor 6-kor lecsuktam a gépet, és felálltam, olyan nyomott volt az idő, félhomály, nem kapcsoltam lámpát sem, hogy engem is meglepett, mennyire hiányzik a család... Olyan tényleg sanyargató hiány csavarodott bennem. El is mentem futni :).

Viszont. Tudtam, hogy ha van 2,5 szabad napom, akkor az alsó hangon fog jelenteni 3 jógát Travis Eliottal, 3 futást, olvasást belealvással, majd újrakezdéssel, varrást-blogolást, éééés.... biztosan vagy a hűtőt takarítom ki vagy az evőszközös fiókot vagy a kamrát, de valami rendszerezés-selejtezés is lesz benne(m) :D. Meg ÖTYE és Ágis program - of course.

Olyan jól jön a mozgásban megmutatozó rendszeresség, mert ezt nagyon kívántam, de nagyon nem bírtam megteremteni. Már ennek létrehozása spanol, meg az hogy a futásban nagyon gyatra teljesítményt mutattam magamhoz képest, és most sem vagyok még a régi, sőtőőőt, DE látszik javulás, és ezt imádom!!! Veszek is új futó cipőt, mert a régi kaksi, és jó lenne valami célt is tűzni, de most ezt még nem érzem... Hiába nagyon távoli egy félmaraton vagy maraton most (a fél annyira nem is, azt érzem már a kanyarban), de nem is vonz. Ráadásul, amivel valahogy meg kell küzdenem, hogy 3/4 óránál többet szánjak rá. Csak megunom :D. Biztos vagyok benne, hogy bírnám tovább, de nincs kedvem, így meg megáll a fejlődés. Ráadásul fosós vagyok. Sajnos jobban, mint kéne, majd ezt is elmesélem itt, mert a héten Barbival olyan jót reggeliztük az irodában sokáig trécselve, hogy őt, mint rendszeres blogolvasót megleptem, hogy nem érezte ki a sorok közül rólam abszolút, hogy aggódok vmin... Pedig nagyon :(. Emiatt, nem merek itt a kukoricásban futni, meg a kis ösvényeken, földutakon, pedig minden adott lenne hozzá. Egy sorompó-pallagot sem merek egyedül bevállalni, pedig anno ez volt a minimum futás. Később a Főnix mellől indítottam ezt a távot, meg a Kossuth utcáról oda-vissza, megspékelve egyéb kanyarral, vagy 3 Pallag oda-vissza volt a hosszú futások egyike. Fülembe nem szoktam dugni semmit, mert zavar. Pont azt élvezem, hogy magammal vagyok, nekem ez egy meditatív tevékenység volt mindig. Állandóan magammal beszélgetek, magamat inspirálom, magamat analizálom. Valszeg találnom kell valami jó podcast-ot, amire tudok figyelni, amit kívánok, és azzal talán tudnám növelni a futásra szánt időt. Egészségileg úgy érzem, bírom most, nem fáj semmim, nem lötyög :D. Többnyire egyedül vagyok, Ági lemorzsolódni látszik, mert ő napi szinten jógázik, és a kettő nem ugyanazt az erőnlétet igényli, így ebben most lehagytam. Ő meg a jógában. Azért a Föld napja alkalmából futottunk kerezstül kasul az erdőben csupa olyan útvonalon, ahol sosem jártam, csak ő ott nőtt fel a környéken, és minden csapást ismert kb. 

Holnap az Ötyével megyünk kerámia (mázazó) workshopra, amjd ebédelünk és mozizunk. Ezek még mind karácsonyi ajándék beválltások lesznek, alig várom/várjuk, csak úgy izzott az ötye viber már a héten. Ma este színházba megyek Ágival, és felhajtom végre az egyik ruhám alját, egy másiknak az oldalából veszek be, mert ez is régóta vár rám. A függönyfelhajtásokból maradt ki csomó anyag, ami pont ideális lesz ilyen hálós bevásárló zacsinak, azokból is megcsinálok párat, hátha Attila is átszokik erre a zacskók helyett.

Ha még marad mára időm, akkor visszatérek egy Anyák napi megemlékezés erejéig, és beszámolok a 'mindentől fosok' érzésemről. Ezt már leírva olyan fura volt nekem is. Hogy én félek bármitől is? Hajjajjj, sajnos igen.

Lola szülinapi zsúron :)

Amíg én futok, ő fára mászik, bunkiban játszik

Mózi isteni finom brokkolis-tejszínes csirkét főzött

Lócika megint kiemelt Bozsik játékos volt

Ezek mindig nagyon előnyös képek :D - de mi ennyit tettünk a Föld napján.
'Kihasználtuk', hogy van nekünk

Foci edzés után mindig a Lidl az első megálló :)

Áprilisi mindfulness

 Mindig úgy örülök magamnak, amikor futok. Sokszor csak az ad erőt, lendületet, hogy korábban ez olyan jól ment. Na nem lazán, de imádtam. Most bőven nehezebbnek érzem, sőt egy újrakezdőnél is kezdőbb vagyok minden alkalommal. 5-6 km amit bírok tüdővel-szívvel, koncentrációval, és nem akarok éppen már máshol lenni, mást csinálni. A legjobb alkalmak erre Lóci foci edzései, mert amíg ő a bőrt rúgja a füvön, mi Lolával kondiparkozunk (akarom mondani, ő kondiparkozik, én meg fekszem a fűben szétvetett végtagokkal, iszom a Napot és nézem az eget. Ez olyan kincs, amit régen nyannyer bénaságnak éreztem volna :D) majd poroszkálok a salakon. Futás közben Lola talált egy bokrot, terebélyes tuja félét, ami kiváló bunki, be tud bújni alá/közé. Amíg én a köröket róttam, ő a fű közül csipegette a százszorszép fejecskéket a markába. Szusszanásként pedig rám bízta, hogy kezdjem el feldíszíteni a tuja-kuckót. Ahogy így tűzögettem a rövidke szárakat a levelek közé, megint a csontomig hatolt az energia, hogy ez mennyire jó nap, mennyire cuki és mennyire jó dolgom van ❤️. Lola akkora intenzív anya szerelmben él, h minden alkalommal mikor belémtemetkezik és ölelgetjük egymást, megkérdezem, hogy ugye így maradunk, és nagylányként is az ölembe kucorodik majd mindig. Volt egyszer egy facebook kép erről, ami olyan megható volt számomra. Nagyon sokszor gondolok erre. Megpróbálom megkeresni. …

megtaláltam

Azért ez már nem véletlen... - Vivicittá 2016

Kergetjük egymást a háztartással, de fej-fej mellett haladunk, hol egyikőnk táltosodik neki, hol a másik nyomja le az egyiket. A legtáltosabb a vasalnivaló... Hányás mekkora kupac tud összegyűlni belőle. Mindegy is. Ma végre 'cittá beszámoló, hiszen ez már nem a véletlen műve volt, hogy a BRIO babakocsit harmadszor zötyögtettem sikeresen végig egy majd' három hónapos kisdeddel. Hatalmas tapsot érdemel a BRIO Sing kocsi, amely maradéktalanul kiszolgálja a harmadik gyermeket is, és nem szakadt, nem eldeformált, nem kifakult, max picit koszosabb... 

Sajnos vagyok annyira örök elégedetlen magammal, hogy hiába tudom, hogy nem szabad méricskélnem az 5 évvel korábbi dolgokhoz semmi ideit, általában legbelül - saját vonatkozásban - csak megteszem. Nem így voltam a futással, most. Pedig 1 perccel rosszabb lett az eredmény, mint 3 éve, és 5-tel, mint 5 éve (de az rövidebb táv is volt, okééé? ;-)). Szóval ez most legbelül sem vette el a kedvem, hanem nagyon-nagyon élveztem. Ez receptre járna a visszaszokó anyukáknak. Mert 7 km-t tényleg le lehet futni egy szuszra még egész rakpartos szembe szélben is. Toltam neki alaposan a kondimhoz képest, Lola megint hozta a Tündér Lola formáját. VISZONT ő volt az első csemete, aki ébren fogott hozzá a futáshoz, és egy darabig mosolyogva, sőt vigyorogva szurkolt nekem, majd elpilledt. Kutya meleg volt, és kb szó szerint habzott a szám, mire beértem. 1 ponton volt frissítés, a fele körül. De én már az utolsó km-nél kértem vizet a mellettem kocogó embertől, hogy tényleg bejussak 2 láb és 4 keréken hordágy helyett. Amíg én futva szürcsölgettem, ő tolta Lolát :). Ez valóban nem egy nagy teljesítményű táv, csak így, babakocsiban végződő végtaggal érezhettem kicsit "extrábbnak" (idiótábbnak?) magam. És kijárt a szurkolás, az elismerő pillogás, Lolától olvadozás, pacsizás, integetés stb. Így tehát belül egy nagyon virgonc, ficánkoló jókedv és büszkeség futott velem. Mert előtte és utána 3 férfi várt ránk. És én ezt úúúúúúúúúúúúgy szeretem :).

Lola a kötelező "béka" kardigánban.
A fiúk is ebben futottak ;-)

A fiúk addig csúszdáztak, kavicsot gyűjtöttek, fetrengtek a porban, utána egyetemi barátnőket mentünk családostól látogatni, majd Attilának az úúúj, hatalmas nagy központi raktárát és irodáját csekkoltuk. F@sza egy hely, igazán komolyan kinőtte magát a reflexshop a garázs-irodából és polc-saroknyi év végi raktárkészletből. Maxi respect és büszkeség :). De ezt tudja is az ember...

Emlékeztek erre?

2013-ban azt írtam, hogy "Az összes januárban született ÉS születendő anyatejes droghatás alatt álló Ádám porontynak kijár az áprilisi Vivicitta babakocsis ámokfutás 7 km-en anyával". Nos, ha ezt írtam, akkor így is lesz. Lolának addig meg kell gyógyulnia, hogy lötyögjünk kicsit a friss levegőn és a napon. Jön az egész csapat, beszámolunk majd róla, mint tettem itt és itt  ;-)

Az első lépések

Nekem.

Ma saját napot tartottam. Most jött el tehát az első futás ideje. A legutolsó élményem az UB volt, azóta sajna hanyagoltam a mozgást. Most sem állítom, hogy ezen lesz a fő fókusz.

Reggel viszont, ahogy kihúztam a futó cuccos fiókot szembe köpött sok nagyon jó futó (siker)élmény. Ahogy kotorásztam a megfelelő futó outfit-ért minden darabhoz tapadt jó érzés. Gyakrabban kellene hódolnom ennek a szenvedélyemnek, mert sokat vasal rajtam. 31 percet kocogtam így elsőnek a pályán, és nem mondom, hogy nem szuszogtam... Hután majd próbálkozom hegymenettel is.

Mondtam már, hogy annyira költöznék?

10 db elszánt földigérő láb a Balaton körül - első ultra futás

Volt időm, megemészteni a sporteseményt, pontosabban még annyira nem is sok, mert csapkodnak a történések a fejem fölött, szerencsére. Ezzel viszont még tartozom. Legszívesebben egyből kitapaszoltam volna a benyomásokat, de hagytam időt, hogy az érzelmi inkontinenciám elüljön, és elsőként magamban dolgozzam fel ezt az összes 48.8 km-t. És összes ultra-élményt. Mert az volt.

Egy héttel korábban már rendesen vizsgadrukkom volt, és olyan gyönge lepkeszárnynak éreztem magam, hogy komoly kétségeim voltak a teljesítést illetően. Úgy éreztem magam, mint érettségi előtt, az első komoly megmérettetés és készülés pillanatában, hogy olyan jó lett volna még 1 hét. Vagy valami varázsütés. 

Pénteken indultunk neki Poszikóval Debrecenből, a többiekkel lent találkoztunk. Este sörözés-borozás, tészta party!!! Olyan jó hangulata volt már ennek az estének, ami részben annak volt köszönhető, hogy a Club Aligában (ami mellesleg rettentő retro) csak futók szállhattak meg, így tudtuk, hogy mindenki bennfentes. Találkoztam régi ismerősökkel, ami ilyenkor külön feldob. A Balaton szele meghozta az önbizalmam, kezdett csörgedezni bennem újból a sejtés, hogy olyan nincs, hogy nem futom le a kiszabott penzumot. Tudtam, hogy átadom a stafétát, de azt is tudtam, hogy nagyon tartalékolni fogok, és nagyon óvatos tempóban fogok haladni. Szombaton a reggeli asztal felett délelőttig még taktikai megbeszéltünk, kit ki fog autóval hova vinni, és kit honnan visszahozni, valamint kószáltunk a rajtzónában, fényképezkedtünk még vasaltan.

Szombaton, május 30-án 14:05-kor rajtoltunk. Az első harcos Poszika, 48.6 km-rel dög melegben dimben-dombon. Le a kalappal előtte, én ebbe belehaltam volna. Megleptük egy ad hoc szurkolással a 25. km körül, Balatonalmádiban. Picit elkalkuláltuk a tempót, és kb 10 percet napoztunk az út mellett, mire számfejtettük, hogy ezen a szakaszon valszeg Edina már túl van :)). Újra kocsiba pattantunk, és áthúztunk egy következő etapra. Ja. mert egyébként fölösleges lett volna mindenkinek haladni az aktuális futóval, mivel nagy mennyiségeket róttunk egyben, ezért én tudtam, hogy rám cirka éjjel 1-2 magasságában kerül majd a sor, addig lehet aludni... A logisztikában 3 autó volt a segítségünkre, és a kíséretben 1 szem bicikli és szelídítője, Dani, aki olykor mellettem már elaludt a cangán, és be-becsalinkázott a nádasba Keszthely körül :). Itt köszönöm meg neki újból azt a szűk egynapos non-stop tekerést, nem alvást, ázást, fővést, holmicipelést, szortírozást, csendes és hangos támogatást. Illetve az autós fuvart Lóri szüleinek, akik pihenni jöttek Siófokra, cserében nem aludtak semmit, de kb 2* megkerülték a Balcsit ;-). A látvány remélem, kárpótolta őket.

Poszikát Lóri váltotta egy laza félmaratonnal Aszófőn, majd Lórit Andi egy durvább 45.5 km-rel. Ebbe már cserkésztek meglepetés csúnya emelkedőt, és leszállt az éj is. Ezekről a szakaszokról én nem értesültem frissiben, mert lefeküdtem hunyni. Pontosabban próbálkoztam. De annyira dübörgött bennem az adrenalin, hogy hiába volt még csend a rajt és cél zónában, képtelen voltam aludni. Igyekeztem legalább a sötétben relaxálni, 2* eljutottam az alvás kapujába, de aztán újra dobolt bennem a ritmus. Úgy éreztem, a fülemből fog kilőni, hasra sem tudtam feküdni, mert akkor meg úgy éreztem, a szívem kalimpál. Ja és reszkettem egy darabig a paplan alatt. Éjszaka fél 12-re kellett glédába vágnom magam, kényelmesen felöltöztem, számot applikáltam, órát izzítottam, zenét hegyeztem, nyújtottam, előástam a Sanyikámtól kapott kis '21 km' kitűzőmet, amit az első félmaratonom célba érkezésekor kaptam, és minden nagyobb megmérettetéskor, egész és félmaratonokkor velem volt. Elértem a teljes nyugalom állapotát. Felpróbáltam újból a sapka-fejlámpa kombót, készítettem be isostart, műzlit, banánt, elemet, zsepit, másik fejlámpát, széldzsekit. Mire felkaptattam az első emelkedőn olyan békesség vett erőt rajtam, alig vártam a futást, az éjszakai Balatont, illatokat és ciripeléseket.
Úgy tűnt sok időnk van. Pontosabban kényelmesen odaérünk Balatongyörökre. Aztán Lóri szülei ittak egy kávét a Shell kútnál, majd felhívtam Danit, hogy Andi éppen merre jár. Akkor rezeltem be. A tempót tartotta ügyesen, sőt :)). 6 km volt hátra, amikor nekünk autóval még jóóóóval több. A váltópontokat autóval nem lehet szorosan megközelíteni, így a lovak közét csapott a sofőr... A kocsiból kiszállva rendesen fújt a szél. Ezzel abszolút nem számoltam. Kutyául fáztam az izgulás miatt is. Odaértünk, megtaláltuk a váltó zónát, vártunk is picit, majd belibbent Andi, mint aki 10 km futáson van túl, és még legalább 60-at le tudna futni. Váltottuk a chip-et, zene bedug, és öreges tempóban megindultam. Óóóó, bár még egyszer indulhatnék, és érezném azt a nagy elégedettséget és hitet, hogy bírni fogom, és beérek. A tempót kényelmes 6:30-ra vettem. Az elején nehezemre esett, volt hogy picit rá is húztam, de a vége az már fos volt. Oda nagyon okosan tartalékoltam az energiát. Az éjszaka és a sötétség a víz mellett tényleg nagyon király. Olyan megnyugtató, hogy semmit nem látok, semmit nem érzékelek, azt sem, hogy milyen tempóban megyek. Órát sem néztem. Csak a szakaszok hossza alapján belőttem, hogy hány perc múlva kell ott lennem a következőnél. Olyan ügyesen kalkuláltam a 12-13 km-es etapokat is, hogy percre pontosan tudtam mondani Daninak, hogy már csak 42 perc, már csak 20..., és bent vagyunk a következőnél, hogy magam is meglepődtem. Pedig menet közben nem volt jelezve. Sőt az emlegetett reflektorokból sem találtam egyet sem.... Csak a fényvisszaverő nyilacskák pislogtak, ha jól esett rájuk a fejlámpa és a biciklilámpa fénye. Nem sok volt... Itt volt jó Dani. Vagy előre ment vagy ismerte a terepet. Egyébként kb végig a keróútvonalon kellett haladnunk. Volt olyan óra, több is, hogy darab lámpafényt nem láttam, csak a békák kuruttyoltak. Eleredt az eső is. Abszolút nem zavart, sőt. Állítólag legalább másfél órát esett, de ezt nem érzékeltem. Vizes volt mindenem (a cipőmet kivéve), de csak a régi bicaj túrák jutottak eszembe, amit vigyorogva végig tekertünk több napos zuháréban. Az eső nem ellenfél. A hasfájás igen :)). Nagyon figyeltem, hogy igyak minden check point-nál, viszont enni nem kívántam semmit. A 3. váltópontnál is csak azért markoltam fel a mazsolát, mert max azt éreztem lenyelhetőnek. A következőnél is ezzel frissítettem. Maaaajd, elkezdte a hasamat csikarni. Sajnos nem emlékszem pontosan a városra, falura, ahol elkapott a napfelkelte, de a derengés megmaradt. A képet nem én lőttem, de akár lőhettem volna.
30. kilométerig nagyon jó voltam. Még elvetemült pajzán gondolataim is voltak a befejezést illető véghajráról. Aztán a nagy teljesítménybeli lejtő 35 után jött. Pontosabban onnantól éreztem, hogy már szuszogok, hogy jön a térdem is velem. Az utolsó két szakasz, ami már csak 14 km volt (8 km Máriafürdő-Alsóbélatelep és 6,5 km Alsóbélatelep-Fonyódliget). Ez volt a kihívás. Már világos volt, fárasztó hosszú egyenes szakaszok következtek. Vagy a kerótúra tartott életben, mert ismerős terep volt vagy az egykori "A balatoni nyaralás". Kérdezgettem Danit, hogy haladtam-e 1 km-t az előző helytől, mert már nem érzékeltem, hogy mozgásban vagyok-e. A lábam oszlopos volt. Csak arra összpontosítottam, hogy be kell érnem. Hogy már csak egy sorompó-pallag táv van hátra. Csak arra tudtam gondolni, hogy NÓÓÓÓRMÁÁÁLIS vagyok én?? :). Mi a manónak nekem ez az egész. A korábbi hatalmas eufóriát, hogy én valami extrán kiváltságos állapotban vagyok úgy és egyáltalán, mert nekem vannak a legszuperebb gyerekeim, párom, családom, szüleim, barátaim, rokonaim és még sorolhatnám felváltotta a túlélés gondolata :D. Ez az érzés ilyenkor olyan erős, olyan boldogságos, olyan kirobbanó endorfin bombát robbantgat bennem, hogy ezért szeretek futni. Ez a 40. km-nél végképp alább hagyott. Nagyon kevesen voltunk. A csúsztatott rajtok miatt, illetve hogy én már ennyire későn futottam széthúzott a mezőny. Éjszaka még találkoztam kb 10 emberrel, de a végén kettő-három maradt, akit megelőztem, lecsoszogtam. Úgy éreztem, én legalább decemberig pihenni fogok utána :). Aztán megláttam az utolsó váltót pontot. Bele tudtam erősíteni. Dani nevetett is, és viccesen megjegyezte, hogy miért is nem ebben a tempóban haladtunk végig.... :). Poszika kifutott elém vigyorogva. Zsófi váltott a következő 32.2 km-re Zamárdiig. Ő is tolta rendesen, egyszer megálltak lábat masszírozni, sétálni, mert 'pinocchio térde' van, nem is lenne szabad ilyen hosszúkat futnia... Megértem, hogy nehezen áll le.
Nagyon jó volt beérni. De rettentő fáradt voltam 5 és fél óra után. Kifingtam. Az önbizalom később szakadt a nyakamba. A térdem rettenetesen megérezte a betont. Sőt. Kb bárhol magamhoz nyúltam fájtam :). Betoltam egy szelet pizzát, és a kocsiban szinte rögtön elaludtam, bóbiskoltam nyitott, félárbocon lógó szemmel.

Az utolsó etap megint Lórié Zamárditól a Club Aligáig 24.4 km képében. A célba közösen futottunk be (de egyelőre nem találunk célfotót... :( ). A kipurcanás ellenére már azt tervezgettük, hogy jövőre ugyanígy rajthoz állunk, csak kipróbáljuk a váltott rövidebb etapokat egy buli busszal, és mindenki megy egyszerre, az aktuális futó kipattan, aki befejezte bepattan. A legtöbb csapat így futott. Mi ezt idén direkt vállaltuk így. Főként az én hülyeségem miatt, mert ha már ULTRABalaton, akkor a táv is legyen egyben ULTRA. Legalább az első alkalommal.

Érzem, hogy maradt bennem írni, sőt még futnivaló is. Nem szaporítom viszont a karaktert, elzárva kis kapszulában őrzöm instant őssejtként, bármikor aktiválni tudom, ha szükségem van rá. Így teszek olykor a maratoni és egyéb élményekkel is.

Amit viszont sajnálok, hogy darab kép nem készült rólam futás közben és a célba érkezéskor sem. Nyilván elgyötört voltam, és nekem meg sem fogant a fejemben, de most utólag sajnálom.
Szerelmes kamaszok módjára azóta is sokszor körbecsámcsogtuk a sikerélményt, hálálkodtunk a csapatnak a lehetőségért, a kitartásért és teljesítményért, de itt is megteszem. F@sza csapat voltunk/vagyunk. Igazi MAZSOLAK ;-)

És bár ez az én sikerélményem volt, a család rendesen helytállt mellettem, mögöttem, alattam. Köszönet érte Nekik is, amiért ANYA FUT (?)

Jóóó regggelt Balaton!!!

Sári in da house!!!

Kört nem hagyunk abba...

... Max a Balatont. Egyelőre ;-)

Ezt a kőbevésett szlogent Sanyikámmal hoztuk létre az érettségit követően elkezdett futkorászások alatt, nem is sejtve, mekkora erőt és irányt ad majd nekem/nekünk. Ez szimplán arra vonatkozott, amit már akkor is jól tudtuk és tapogattunk hogy a futás jó része (is) fejben dől el. ÉS ha a Gyulai István rekortán pályán megkezdünk egy 470 méteres külső kört, akkor nincs az az Isten, hogy ne fussuk körbe. Mert menet közben nincs megállás. Akkor 10 köröket futottunk. Egyből persze nem egyszerre. De a számolásában most is ott tartok, hogy ha átlépek félcipővel egy új körbe, akkor azt már teljesnek veszem, meghódítottnak számolom :). Nem állítom, hogy azóta futok. Sőt! Főleg nem rendszeresen. Igazi kampánykocogó vagyok, aki ha kell, akkor rá tud készülni, de ha nincs cél, ami általában nagyobb kihívás az előzőnél, akkor nincs futás rendszeresen. Hát most volt cél. És nem vagyok rá büszke, de rendszeres felkészülés nem igazán. Sajnos volt velem egy nagy arc, az enyém, aki kicsit azt képzelte, hogy ha lefutottam már egyszer 42 km-t, akkor memory foam-os lábam van, és majd emlékezni fog ő erre, és visz magától. Az is segített növeszteni még januárban is az arcom méretét, hogy kb a nulláról 2 órás félmaratont képes voltam futni. Ok, meghaltam utána, de ment. 

Most pedig itt állok egy újabb teljesítendő feladat előtt, amire saját önbecsülésem miatt van szükségem. Hogy újabb ékes bizonyítéka legyen magam előtt, hogy képes vagyok bármit kigondolni, és azt meg is csinálni. Az Ultrabalaton szlogenje (azon túl, hogy Run&Roll), az egyik legtalálóbb, ami szembe jöhetett volna velem: CSAK EGY KÖR

Nem egyedül fogok bele. Most még nem. Ahhoz nagyon csöpp vagyok. Főleg nem egy szuszra. Viszont csapatostól belevágunk. Öten. 4 lány és egy szem Lóri. Kikötötte a nagy arcom nagy szája decemberben, hogy már pedig én legalább 50 km-t szeretnék futni, mert a többi nem motivál. Legyen annál több, ami már volt. Így akartam én a legnagyobbat fing@ni a csapatból. Most aztán késő a kesergés és bizonytalankodó gyomorgörcs, hogy ennyi felkészüléssel sérülésmentesen végig tudok-e 49 km-t futtatni a talpam alatt. Spanolt a Balaton képe. Hogy én kezdem fent északon. Már láttam, hogy a zennél is zenebb állapotba kerülök, és csak automatikusan lépkedek, vigyorgok kívül-belül, meghatódva futkorászik rajtam/bennem a hideg és az adrenalin. Aztán most módosítottuk a csapat leosztást, szakaszbeosztást egyéb okok miatt, és bevállaltam az éjszakai szakaszt cirka éjjel 1 magasságában.... Van egy fantasztikus tulajdonságom. Tök mindegy, hogy alakul, az agyam egyből alkalmazkodik, egyből keresi az újban a szépet, a kihívást, a pozitív dolgokat. Mint most. Egy 30 km-es déli zéró-árnyék-futás után, itthon behánytam napszúrás miatt. Leégett az alkarom, fájt rettenetesen a fejem. Már akkor éreztem, hogy mennyire jó lesz éjszaka futni, és legalább ez nem fog kivenni belőlem, hogy tűz a Nap. Illetve annál nagyobb energiatartalék-raktározó momentum nem kell, ha tudom, olyan előtt állok, amit még soha nem csináltam, és jócskán nagyot kell rúgnom, hogy a komfort zónám szélét szétzúzzam, és kiférjek rajta. Így állunk. Folyamatosan izgulva már, mint a Garda Maraton előtt lassan 4!!! éve. Kis családom, nem tud jelen lenni a célban, mert senkitől nem várnám el, hogy hajnal 6-7-8 magasságában (főleg előre nem sejtve) kint várjon és szurkoljon. Vasárnap viszont gyereknap a Városligetben. Már előre érzem a rozzant büszkeségem, amit érezni fogok utána. Hogy két nagy lépéssel a föld felett fogom emelgetni izomlázas lábaimat, közben meg úgy fogok örülni magamnak, hogy ezt a pluszt Seres Sárához hozzáadtam :).

Szurkoljatok legalább gondolatban!

az a bizonyos kép: CSAK EGY KÖR

Mert bár én mostanában nem futok

de vannak olyan kitartó ismerőseim, rokonaim, akik igen. Vasárnap Varsóban lesz maraton, ahol Poszika sokadik 42 km-ét tapossa, és a belső késztetésen, illetve a saját maga által tűzött "szent célon" túl idén első alkalommal még tiszteletreméltóbb szándék is felfért a zászlajára. Ez pedig a Fészek Gyermekvédő Egyesület, amely országos nevelőszülői és helyettes szülői hálózatot működtet, helyettes szülői és nevelőszülői képzéseket tart, illetve átmeneti Gyermekotthont tart fent.

Egy Brüsszelből haza költözött kollégája és jó barátja helyezkedett itt el, hogy munkájával segítse a születésüktől fogva hatalmas érzelmi és fizikai hátrányokkal induló gyermekek életét. Ezt a munkát segíti pénzbeli adományával Poszika, és biztat Bennünket is, hogy legyen bár jelképes, de adományunkkal támogassuk ezt az eredetileg önsegítő és érdekérvényesítő céllal megalakult, mára viszont több átfogó feladatot is ellátó gyermekvédelmi egyesületet.

Belgiumban:

Edina Adam
IBAN: BE03 3101 4042 6784
BIC: BBRUBEBB

Magyarországon:

Fészek Gyermekvédő Egyesület
IBAN: HU54 1174 2111 2002 7928 0000 0000
BIC: OTPVHUHB

Itt pedig a FB link.

Mint majom a farkának

Nem vagyok egy futást FB-on posztoló fajta, de a mai hirtelen jött 21 km-t majdnem kitapasztottam olyan büszke voltam magamra :D. Úgy érzem magam, mint a Bridget Jones naplójában Tom a meleg jóbarát, akinek "egy sláger elég volt ahhoz hogy végigkefélje a kilencvenes éveket" :). Nekem egy maraton és az arra való felkészülés valamint 5 félmaraton, meg a környékén született sok-sok jó élmény, érzés volt elég ahhoz, hogy úgy képzeljem, a futás az én sportom. Sajnos túl sok kifogást szülök az utóbbi időben, így ímmel-ámmal jutok ki. Most sem neveztem a szeptemberi 21 km-re, mert idén nem sok kilométert gyűjtöttem, legkevésbé sem rendszeresen. Viszont Poszika megint maratonra gyúr, sokadikra, és csütörtökön volt bátorsága megkérdezni, hogy nem futunk-e szombaton egy 21-est. Dehogyisnem!!! Mondta a nagy mellényem, ami nem hagyott cserben. Úgy örültem magamnak, hogy legalább idén is csempésztem egy félmaratont a virgácsaimba. A tüdőm elég jól bírta, viszont a lábam és a térdem a 17 km-től durván lemerevedtek - talán soha nem is éreztem ilyet, de tök mindegy, a fő, hogy ezzel is megvolnék :).

M'sH Runner's

Ez volt az a bizonyos magazin, ami miatt enyhe összetűzésbe kerültem egy belvárosi újságos standdal. Pontosabban egy remek értékesítő papussal :). Császkáltunk haza hétfőn a gyerekorvostól, és a téren megálltunk a fiúkkal fagyizni, szökőkutat nézni. Akkor figyeltem fel a sarki stand hatalmas plakátjára, hogy magyarul is megjelent a Runner's magazin. Amúgy is gyűjtögetem a motivációt, hogy a futás újra rendszeresen beépített tevékenység legyen a napjaimban legalább heti 3*-i eresztésben, szóval nem is jöhetett volna jobbkor a plakát. Gondoltam, belelapozok, hogy egyáltalán megvegyem-e. Félkézzel kocsit tolva, másikban Mózit mancsolva kérdeztem a bácsit, bele lapozhatok-e vagy le van fóliázva.... Azt mondta: öööö, nem lehet, mert összetöröm az újságot. ???? Összetöröm? Mondtam, hogy ki sem hajtom, csak óvatosan belenézek. Erre ő: Akkor meg mit látok benne. ???? Pfűűű, kezdett bennem mocorogni az emberi butaságra érzékeny mutató, de igyekeztem higgadtnak maradni. Mondtam, hogy anélkül nem tudom, érdemes-e megvenni. Jött megint ő, dobta az arcomba a következőt: Úgy sem fogja megvenni!! ???? Na itt már csilingelt bennem a kis műszer :). Nem tudtam, mi legyen az a frappáns 2 szó, amivel felelhetnék neki. Biztosan nem hatottam kis szoknyában 2 gyerekkel, babakocsival nagyon futó alkatnak, na de ez mindegy is. Ha lenne érzéke, akkor a Barbie és Donald Kacsa magazint is rám tudta volna sózni egy gagyi fröccsöntött tiarával. Annyit feleltem neki, hogy ezek után biztosan nem is veszem meg, de hadd nézzek bele. Közben észrevettem a felső sorban a bódé ajtajában kiállítva fólia nélkül, elkezdtem hát lehámozni. Na erre nagyon megijedt, hogy tényleg összetöröm. Pedig abszolút nem ez volt a célom. Mondta, inkább ad ő egyet innen hátulról, de azt ne vegyem le, mert összegyűröm... ??? Erre megint mondtam, hogy pont ezt kértem elsőre, hogy adjon egyet, amit megnézhetek. Megint kibuggyant belőle, hogy de úgy sem fogom megvenni. Bólogattam is, hogy magától SOHA semmit!! Itt már ő is eldurrant, pattant ki a bódéból, hogy adjam vissza, mert zár, hat óra (ép elmúlt egyébként háromnegyed), és ő pedig soha nem fog eladni nekem semmit! Vissza adtam neki az újságot, de előtte óvatosan belelapoztam, hogy ne törjem össze, mutattam neki is, hogy látja így gondoltam csak a fellapozást. Mikor újra a kezébe foghatta az újságot azzal búcsúzott, hogy UGYE, MONDTAM, HOGY NEM FOGJA MEGVENNI!!!

Mózi szegény csak figyelt, utána elkomorult arccal kérdezte, hogy Anya, mit mondott a bácsi? Milyen volt a bácsi? Alig bírtam megállni, hogy előtte ne mondjak csúnyát, de érezte ő, mi van bennem :). Kérdezi csillogó szemmel, hogy végre megtalálta a fajtáját: Anya, ez kaka bácsi volt? Hatalmasakat bólogattam, hogy na, eeeez, az volt. Ilyen, Mózikám a KAKA Bácsi. Örült, hogy fokozhatja :). Meg Pisi Bácsi, Hányás!!! (most ha csúnyát akar mondani vagy éppen vicceset, akkor így jönnek sorban: Kaka, Pisi, Hányás. Olyan is volt, hogy valami játék kapcsán kérdeztem, hogy hívják őt, erre: Ádám Kaka, Ádám Pisi, Ádám Hányás :), és közben erőltetetten nevet a saját poénját) Még este itthon is tartott a feldolgozás, legalább 50* elmeséltem a kérésére, hogy milyen volt a bácsi, és mit mondott, és miért nem engedte meg, és én mit mondtam, és miért...

Úgy tűnik mostanában az öreg bácsik nem lelkesednek a futásomért. Márciusban elhajtottak minket Sanyikámmal az Oláh Gabi rekortán pályájáról. Amikor beütött a jó idő, kimentünk a gyerekekkel (én csak Lócival), hogy felváltva futunk, addig a másik szórakoztatja, eteti bulátával a gyerekeket. Már eleve nem a nagy fűre telepedtünk, mert tudtam, hogy a babakocsit nem lehet rátolni a pályára, így csak szélen egy csücsök zöld részre heveredtem ki a kicsikkel, mikor én már letudtam az adagot. Csak hasaló, ülő, kúszó gyerekekről van szó, semmi kárt nem tettünk, nem szemeteltünk, nem sírtak, nem hangoskodtunk, nem edzés időben voltunk kint, látszólag nem zavartunk senkit. Miután Sanyikám is lefutotta a magáét, leült szusszanni a plédre. Kb 10 perc telt el, jön a portás vagy pálya felügyelő, hogy távozzunk, ez nem játszótér!!! Hö? Mondtuk, hogy futottunk, csak most pihenünk még. Kérte, hogy menjünk, mert már túl vagyunk rajta, és ott a szomszédban a játszótér!!! Ebben az esetben, én maradtam a higgadtabb, Sanyikám agya durrant el :). Hát, távoztunk. De ma sem értem, kit és miért zavartunk, ahelyett, hogy örülnének és támogatnák a lelkes kocogni vágyó anyákat... Ilyenkor írnék be a NAPLÓba :D, hogy ezek az emberek nem jó helyen vannak, monnyanak le!!!

Glória nélkül szaladgáló halandó vagyok

Abból is a kevésbé istenes fajta. Fogadkozom, hogy na majd hétfőtől jobban megy. Majd jövő hónapban vagy 10-étől, 20-ától ügyesebben megoldom. Majd tavasszal könnyebben legyőzöm. Terpeszkedik bennem egy ördögfajzat, holott olyan lazán dobálózunk a „ez csak napi tíz perc” vagy „heti háromszor +30 perc, és ölünkben a megváltás…”. Eldöntöm, hogy jobban beosztok. Mert tényleg mi heti 3* 40 perc mozgás, vagy akár napi 20 perc, megfogadom, hogy gyakrabban mosogatok. Vagy inkább egyből, amikor használtuk. Elhatározom, hogy nem áztatom annyit lustaságból a nyakig szaros kis body-kat, és nem dobálom a kagylóból a kád sarkába, hogy majd még a mai adagot megvárom, és akkor gépbe teszem. Hogy a mosogatógépet egyből reggel, mikor fél 6-kor mindenki előtt felkelek… - de jó is lenne, ha menne, és a kávét elszürcsöltem (vagy még jobb lenne előtte), kipakolom. Hogy fél hétre a piacot is megjárom, és este mindig megfőzök, hogy ne másnap nyitogassam két percenkét a hűtőt, hogy hátha most találok benne valami ínycsiklandót, ami azelőtt még nem volt ott vagy most majd megkívánom. Eldöntöm, hogy gyakrabban mosok. Úgy, mint a pedáns családokban, ahol van mosás és vasalás nap, és fixen be vannak építve tehermentes nagymama-napok. Nálunk mindig lóg valami a szárítón, mindig teli a szennyes, Mózi mindig szerteugrálja a vasalásra hadba szólított ruhatárat a kanapén, ázik a vödörben valami, ázik a kagylóban vagy a kádszélén, jár a gép vagy mosogatógép. És hiába minden csak 10-20 perc. Tudom én. De bármit szívesebben űzök a házimunkánál. Különben meg ritka hogy összefüggő 40 perc legyen napközben a birtokomban, akkor meg ki ne találjátok, hogy háztartásbeli legyek J. Inkább hátat fordítok a kupacnak, és megőrülök majd tőle holnap, de mást cselekszem. Azért próbálkozom. De nem megy csomómentesen. Én alkalmatlan vagyok az ilyen táblázottságra, programozottságra. Hol van az ad hoc meglepetés, Pató Pál Úr még elviselhető lazasága, a spontaneitás? Pedig néha hiányzik a kőkemény beosztás. Utána pedig megfojt a gondolata is.

Ez a bejegyzés akkor fogant, amikor délután a BSI félmaratoni kis programfüzetét lapozgatva 1 héttel a futás után rátaláltam egy olyan felhívásra, hogy regisztráljunk a BSI oldalán, és 2014-ben fussunk 2014 km-t. Ez annyira megtetszett. Utána levezeti, hogy ez napi 5,5 km futást jelent csak. Vagy ha nem tudok naponta szánni rá ennyit, akkor heti lebontásban vagy haviban ennyi és ennyi. Na ez a része ijesztett meg. Habár tényleg nem sok napi 5,5 km. Csak ha elmarad, utána összegyűlve már nehezebb törleszteni. Úgy döntöttem, belevágok. Aztán eltántorodtam. Talán nem is jó ötlet várni 2014. januárig. Elkezdem holnap, itt Hután. Ezt nem megpróbálom, hanem megcsinálom. Ezt már Csernustól rég megtanultuk, hogy bár olyan romantikusan álbuzgónak tűnik (én fogalmaztam így a Csernus gondolatát) a megpróbálom szó, amögé el lehet bújni, lehet vele takarózni, kifogást keresni. Nem megpróbálni kell, hanem megcsinálni J. Majd valakit megkérek, segítsen kovácsolni az oldalra egy számlálót, amin monitorozhatóvá válnak a tények magam számára is, hogy hol tartok a gyűjtött km-ben, és hogy hol kellene tartanom…

Most pedig élvezem, hogy alszik a két fiú egyszerre, Attila a tornácon szivarozva hallgatja a szarvasbőgést valami könyvvel a kezében. Én is keresek pár betűt, amit nem én szórtam szét az éterben, hátha bölcsességre tanít. 

Nekifutok még1* az esemény prezentálásnak - Nike félmaraton 2013

Erősen sejtem, hogy ezt a FUTOK menüpontot átrajzolom NEM Futok menüponttá, hacsak tényleg el nem kezdek futni.

Az utóbbi héten eléggé ki voltam már pukkanva, főleg mert… már nem is tudom igazán. Minden napra jutott valami rohannivaló, turbó módjára (meg)oldódó, instant keresztelő, így végre van egy darab keresztelt fiunk, a másik pogány gyermek még picit várjon valahára J. Ez a mondatvég bármennyire is sántít, itt most lila dalra kelt egy nyakkendő.

Az ünnepi esemény fő mozzanata körülbelül a családon belüli erőszakra hajaz, a szenteltvízzel locsolkodós kép pedig a Nők Lapja hasábjain gyermekvédelmi összefogás témájában tökéletesen elhelyezhető azzal a szöveggel, hogy a kép csak illusztráció… Meg sem mutatom J. Vallási témában nem kezdek okosnak mutatkozni, mint ahogy politikaiban sem, de abban házon belül megegyeztünk és meggyőződtünk, hogy számunkra a református szemlélet és hozzáállás a passzentos, így nem volt kérdés a keresztelés milyensége sem.

Péntekre (szeptember 6.) kaptunk időpontot, tehát nem csaphattunk hatalmas ünneplőzést és rákészülést. Aki nem nyugdíjas és GYED-en lévő, annak egy idő után még tolni kellett a szekeret a gyárban. Aki pedig tudott maradni, azzal jót belga csokoládéztunk és kávéztunk még délután is a romok felett, amíg aludtak a gyerekek. Miután felkeltek én továbbra is csak zsibbadtan néztem ki magamból, és nem volt erőm nekifogni összecuccolni két hétre a konyhát, a gyerekeket, magamat. Ez végül szombat kora reggeli, délelőtti projekt maradt: ki tud jobban száz irányba csoportosítani, hogy mi kell még 2 napra Pesten, mi kell a futáshoz, mi kell a gyerekeknek, amíg őrizetben lesznek, és mi kell a maradék 2 hétre, amíg szertelenkedünk a Dunakanyarban és a Zemplénben?

Ilyen még nem volt, hogy mindenki futott. Hogy anya, apa, keresztanyu is a flaszteren nyomja. A gyerekek meg csak szaporodnak, egyre több Pestre szakadt ismerőst és rokont kell beizzítanunk, hogy segítsenek a gardírozásban. Jelentem, eddig remekül helytállt mindenki. Kiskatám! Csillagos ötös a pelenkázás, nem csak elpőtyög, hanem én sem tudom jobban. Még akkor is ha telefonos segítség kellett egyéb anyukáktól. Keresztapa is felavathatta frissen született posztját, mert Mózi hozzá lett leosztva ;-). Mindezek ellenére sem voltam nyugodt. Nem attól tartottam, hogy anya nélkül nincs élet a Földön, hanem, hogy helyénvaló-e ez így, hogy én megint önmegvalósítok, még akkor is, ha nem versenykategóriában, a sarjak meg lekapcsolva valahol. Aztán valahogy próbáltam elhatalmasítani magamban a megnyugvást, és összetömöríteni a bűntudatot, hogy valamiből nekem is fel kell töltődnöm. Tömörítések ellenére is úgy szoktam magam érezni, mint egy repülőgép, akinek nincsen elég hosszú felszállópályája a repüléshez, és sokszor nekifutok a feltöltődésnek, azért ez nem mindig elegendő az interkontinentális szárnyaláshoz, csak az intrakontinentálishoz. Próbálkozom. Egyébként banya vagyok J. Csak bizakodni tudok, hogy senki nem fogja komolyan az orrom alá dörgölni, hogy B@sszus Anyjuk, amíg Te futottál a Duna parton, alattam nem csúszott a csúszda, mert összepisiltem magam, és teljes új szettet kellett vásárolni a belvárosban, hiszen semmi nem volt kéznél a játszótéren…

Végre a tömegben. Ez volt az első olyan futás (talán a legelsőt leszámítva), hogy nem voltak elvárásaim magammal szemben. Abszolút nem akartam kipécézett időt futni, vagy azon belül. Tényleg csak azt reméltem, hogy nem fog szúrni a bordám, nem csíp a pisi, nyom a kaki. Zenével sem terveztem, de azért Attila behajította az iPodomat a táskába. Jól tette J. Volt rajta 6 és fél órányi karácsonyi zene…. (rég használtam). Mire ez tudatosult, és kedvet kaptam hozzá, hogy valószínűleg én lennék az egyetlen, aki szeptember elején a NIKE félmaratonnak bő hatórányi mézeskalács illatú muzsikával vág neki, rá kellett eszmélnem, hogy fölösleges fülhallgató nincsen nálunk. Nem baj. Az idő tökéletes. Levakarhatatlan félhosszú szerencsenadrágban sem volt melegem, és hiába kaptunk egyen futómezt a nevezéshez, én azt szeretem, ha le vagyok szorítva, nem rázkódik semmim. Nem vagyok kabalához ragaszkodó, de azért nagyon figyeltem, hogy a kék nike csuklószorító rajtam legyen (ami mindig rajtam van), rátűzve a 21 km-es kis kitűzővel, amit Sanyikámtól kaptam az első hortobágyi 21 km után. A nagy rohanásban és végső szoptatásban viszont Kiskatánál hagytam a napszemüvegemet L. Ez rendesen elszontyolított. Mert ápol, és eltakar. Nem látszik alatta a kimustrált, fáradt asszony, csak a lelkes két gyerekes futó anyuka, akire büszke lehet lenni.

Idén megint voltam olyan szófogadó, hogy a nevezéskor megadott célzónából indultam. 2:15-re lőttem be magam, és ezt halálosan komolyan is gondoltam. A környezetemben sok első félmaratonista, trióban futó, vagy felező (a partedlin fel volt tüntetve) izgult. Nincs is ezzel gond, én pedig abszolút nem futottam a nyáron, közvetlen mellettem egy nőci azt ecsetelte, hogy jó lenne maratont futni, na de jó annak, akinek van ideje. Hiszen ő fél 5!!!!-ig dolgozik, hogyan készüljön így fel???! A másik asszony mögöttem azon jajjongott, hogy futott ő maratont, jó is az, de erre nem kell annyit készülni, ez befér az idejébe, illetve most is fájdalomcsillapítóval fut. Na, gondoltam, csak ebből a lehúzó mezőnyből pattanjak ki. Csúsztatott rajt volt, mert vagy kilencezren indultunk neki. Nem lehetett az elején így sem kipattanni a mezőnyből. Nekem 11 perc kellett, hogy elérjem a START-vonalat. A hangulat viszont annyira jó. Már ezért megéri. Most volt először olyan, hogy nem idegesített az útonálló rezesbanda, a kukákon doboló biztatók, sőt. Nem nézegettem az órám, nem akartam jobb lenni saját magamnál. Csak úgy élveztem a futást, a Dunát, a jóidőt, az eseményt. Mikor a 10. km-nél megnéztem az órát, és láttam, hogy 55 perc telt el, csak megörültem, hogy beférhetek a 2 órába. Aztán láttam elöl a tömegben himbálózni a 3 zöld lufit, ami a 2 órán belüli időt jelező iramfutók kis csapata volt. Ennek is megörültem, hiszen én percekkel későbbi zónából startoltam. Na akkor viszont próbáltam nem szem elől téveszteni, sőt a 18. km kölül a hídon le is hagytam őket. Végig nagyon jó volt az egyenletes tempó, viszont az utolsó 2 km-ben kiderült, hogy mennyire nem készültem/készültünk erre a futásra. Ilyenkor szokták tolni a felkészültek. Nem lőttem el az erőmet az elején, de abszolút nem bírtam gyorsabban futni. Hányingerem lett kicsit így is. Tartottam a tempót (már ez is szép  teljesítmény volt szerintem). Aztán nyomom az órát, látom 1:55. F@sza vagyok. Tavalyelőtt mélységesen csalódott voltam az 1:50-től, de akkor futottam rendesen. Most viszont úgy örültem ennek, hogy csuda.

Attila már bent várt. Ő 1:46-ot alakított ilyen felkészületlenül. Nem reménykedett az 1:29-es idejének a javításán Ő semJ. Utánam surrant be Poszikó 2:2 perccel. Egyszerűen ez így volt tökéletes. Nekem biztosan.

Van bennem potenciál ;-)

1:55. És ebben minden mellékes is benne volt/van :)


To be continued...

Fuss Dagi!

Én akarok lenni a friss Fuss Dagi (aki bokaficama ellenére cirka 23 óra alatt, de lefutja a londoni maratont).

Veszélyben a szeptember 8-ai NiKe félmaraton. Az csupán egy elenyésző indok, hogy 2 kezemen megszámlálható, mennyiszer voltam futni az elmúlt hónapokban, a másik tény kicsit makacsabb, és "csakazértis" teljesítésre sarkall. Két hete elkapott egy gyors lefolyásúnak remélt torokfájás, ami két nap rekedt bizakodás után, orvosi javaslatra sem folytatódott antibiotikumos kezelésben csak hasonlóan reményteljes rekedt kézrátétben a szoptatás miatt: homeopátia, köptető, szopogatós Tantum Verde, ezüstkolloid, C-vitamin, propoliszos méz, tea, crossed fingers... Sajnos csúnya köhögési rohamok, és hajnali átvirrasztott SPAR, TESCO, Müller, ALDI katalógusnézegetés és fuldoklás sem segített, így három nap után bevetésre került az antibiotikum. Pusztította is bennem, amit kellett, de addigra az egyik köhögési rohamban megnyekkent a bordám. Eléggé... A röntgen hivatkozik mellhártya gyulladásra és nem zárja ki a törést sem :(. Mondanom sem kell, még nagyobb kedvem lett futni. Kimerészkedtünk egy pallagi tesztelésre, hogy képes vagyok-e futást imitálni. És igen. Imitálni mindenképpen. Beszélni nem bírok közben, ami nem baj. Felsőtesttel mozogni, forgolódni derékban nem bírok, de nem is kell. Szimplán az alsó végtagjaimat pakolni egymás után, és karral hajtani magam előre szegezett fejjel megy. Megállni nem volt jó. Sőt, este igen csak mondogattam, hogy talán az ötlet sem volt jó, de ennek ellenére még neki futok egyszer-kétszer. És ha nagyon nem megy, akkor storno ez a program egy időre.

A hétvégén Murakami Harukival futottam

Felbugyogott bennünk ugyanis Attilával a vakmerő buzgalom, hogy szeptemberben elinduljunk a NIKE félmaratonon.  Két évvel ezelőtt ilyenkor már javában róttam a köröket az erdőben vagy a pályán, most meg ímmel-ámmal lötyögök néha-néha. Elszállt belőlem a bizonyítási kényszer magam előtt, hogy már pedig én szülés után egy gyerekkel is tudok futni, és tudok majdnem úgy kinézni, mintha nem szültem volna (ezt viszont ne kérdezze senki tőlem, hogy miért akarok úgy kinézni, mintha nem szültem volna, mikor de). Valakinek egyből megy az átszokás, elfogadás, majdhogynem megváltás, hogy sosem lesz olyan, mint volt, sosem tud úgy bármibe belefogni, mint egykor. Nekem ehhez is idő kellett. Egy kicsit azt hiszem, én is elkezdtem ezzel takarózni, nem csak elfogadni a megváltozott tényeket, hogy két gyerek után ennyire vagyok képes. Valamikor zavar. És akkor szeretném megint a csillagokat is lehozni, de hamar lehűtöm magam azzal, hogy én még mindig inkább az aktív kétgyermekes anyukák táborát szaporítom, és legyek már nyugton.

A hétvége viszont olyan szerencsés lehetőséget hozott, hogy kb soha ilyen jó dolgunk nem volt. A Margitsziget ugyan még nem futható, de futópad akad a közelemben. Kiadós reggeli után (IGEN, IGEN, ez a legeslegjobb része ….:)) fürdőkádazás, olvasás, pocolás után én megcéloztam a padot félórára. Aztán vagy az időszámláló vagy a kalória vagy a kilométer számláló akadályozott meg abban, hogy 55 percig ne álljak meg. Nem is álmodok most két órán belüli 21 km-ről. Csak annyiról, hogy a második gyermek után is legyen egy kicsi erőlködést igénylő futóélmény (vagy egyéb sportteljesítmény).

A szállodai gym-ben a drabál, masszív gépek között csupán két meglett férfi kocogott mellettem. Először csak egy, majd csatlakozott egy kopaszodó mosolygós is. Az első japán. Úgy képzeltem, mintha Murakami maga futna mellettem, és gondolatban írná a Miről beszélek, amikor futásról beszélek című kis gyűjteményét. Egyszer nekiveselkedtem angolul (What I talk about when I talk about running), hogy na de jó olvasmányt találtam, aztán élvezhetetlen volt idegenben. Kiskatától kaptam meg magyarul karácsonyra, és decemberben olvastam Hután. 

Midicittá, 7 km

Na itt is van anyátok, átesve a célszalagon 44 perc poroszkálás után a 30 fokos dög melegben: 

A vonaton nem állt módomban elkápráztatni most benneteket, mert Lóci, illetve a telt házas IC annyira nem hagyta. Pedig csúcs-szuper, free-wifi MÁV szerelvénnyel robogtunk csupa-zöld plüss kárpitos ülésen, teljesen le voltam nyűgözve, nem láttam én még ilyet hazánkban.
Ott fejeztem be az előző posztot, hogy felértünk Pestre.
Nyomokban tartalmazok még valamicskét korábban túladagolt spártai önmagamból, de egyre inkább a jólesés irányába tendálok a pusztuljak bele, akkor is megcsinálom kategóriából.
Veszett sokan voltunk mindenfele, de ügyesen megszervezte BSI. Ott öltöztem át, ott szoptattam meg Lócit, ott tettem tisztába a rajt előtt, ott vettem fel a rajtcsomagot, ott adtam be levetett gönceimet, ott pisiltem, és sehol nem volt fennakadás, sorban állás.
Gyerek mintha csak megérezte volna, hogy jobb ha alszik, a rajt előtt várakozva elbólintott :), és végig aludt. 3 babakocsis anyukával-apukával találkoztam futás alatt, ebből én voltam az egyik eszement. Két évvel ezelőtt a Hősök tere, és 56-osok tere körül, Andrássyn, Dózsa Györgyön vezetett az út, nem volt lejtő és emelkedő, bezzeg most :). Az Árpád híd eleje rövid, de meredek, a Margit hídra felvezető szakasz, és a rakpart egy része sunyiban emelkedik. Ott azért volt szuszogás fél év kihagyás után. A tömeg nagy, fél sávon néhol csak sétálva vagy még úgy se lehetett haladni :(. Jó lenne azt hinni, hogy ezzel futóévadot nyitottam, mégsem vagyok benne biztos. Most mást szeretnék. Lehet megmaradok heti 1-2 alkalommal 40 perc kocogásnál. Ennél alább Ti se adjátok!

Vivicitta Varosvedő futas 2013

Tobben kerdeztetek, megeri-e gyerekkel felvonatoznom Pestre 7 km-nyi majalis futasra, es a valaszom: MEG. Nem anyagilag. De ez mellekes is. Itt hagyomanyteremtes keszul, kerem szepen. Illetve nem lehet, hogy minden elmenyt az elso szulott folozzon le, es a tobbi ivadek semmi pozitiv externaliabol ne reszesuljon. Ez engem is feldob, kikapcsol, eltet. Nem csak a huto-tuzhely es a gyerekek kozott mandinerezek.

Az osszes januarban szuletett ES szuletendo anyatejes droghatas alatt allo Adam porontynak kijar az aprilisi Vivicitta babakocsis amokfutas 7 km-en anyaval. Kettesben vonatoztam fel Locival, kivancsian varva, beigazolodik-e a hipotezisem, miszerint egy oriasnak novo harom es fel honapos Loci vegig fogja szunyalni nemcsak a vonat utat felfele, de a margitszigeti kellemes 7 kmnyi zotykolodest is. Az elso igazolodni latszik :-). Haromszor nyitotta fel bagyadt pillait, h szetnezzen nem hancurozik-e cici a szaja korul, majd aludt tovabb. Cukiii. A tav 500 m-rel hosszabb, mint 2 eve, a gyerek legalabb 1 kg-mal sulyosabb nehezek illetve magamon is hordozok meg nemi maradekot a varandossagbol. A babakocsi nem kimondottan futasra tervezett, de egyszer mar mukodott, hatha fog meg tobbszor is. A felkeszulest nagyon nem vittem tulzasba, de fulem-farkam behuztam ennek merlegelese kozben, mivel Attila kijelentette: ennyit reszegen is barmikor lefut az ember. Igaza van. Iszom is egy citromos Gossert ha leszalltunk a vonatrol. A tobbirol majd beszamolok hazafele.