Egyben, egyetértésben...

Szinte biztosra vettem, hogy ilyenkorra ketten leszek. De úgy tűnik, egy nagyon szabálykövető és tisztelő nővel van dolgunk, aki jól érzi magát a melegben és bennem. Nem csodálom... :).

Tényleg, arról még nem is osztottam meg betűt, hogy a múlt heti szerdai klinikás napon (amikor szó szerint egész nap kint rostokoltam...) a fiatal UH-os orvos miután kiderült számára, hogy 2 fiú már van a harmadik készülő gyermek mellett segített feltápászkodni az ágyról, és lazán megereszti a rózsaszín galléros pólója alól, hogy Akkor gondolom, várják a kis tököst otthon a többiek... Persze köpni-nyelni nem tudtam :) Csak annyi jött ki belőlem, hogy ez most komoly???!! Ez volt az első UH, hogy nem kérdeztem meg, hogy éppen minek láttatja magát az új lakó, mert már nem akartam hülye lenni :)). Erre ő: miért, nem mondták magának még eddig, hogy heréje van. Neeeeem! Sőt!!! Mivel abszolút nem ismertem az orvost, nem láttam jelét sem a poénnak az arcán. Néztem az asszisztensre, hogy most akkor mivaaaan? Kezdjem el átszortírozni az őzikés, rókás, nyuszis ruhákat? Látta rajtam, hogy nagyon nem tudom, mi a pálya, kicsit közelített. Most kinek hisz? Nekem vagy a többieknek? Mondtam, hogy nekem végül is teljesen mindegy, csak jó lenne biztosra menni, és hogy a többieknek hiszek... Megnyugtatott, hogy jól teszem, és ne pakoljam újra a szekrényt. Kezet fogott, gratulált, hogy minden rendben, sok sikert... Blööeeeeeeeeeee :D!!

Még az is lehet, kivárja a hivatalos februári dátumot, és csakazértis nem csapódik a januári sormintához. Fittnek nem nevezném magam, de azért amit nem lehet tologatni, halogatni megcsinálom féllábon állva is... ;-). Inkább annyi a bajom, hogy már mindent erre tettem fel. Hogy addig már világot megváltani nem fogok. Majd szülés után kezek bele ebbe is, abba is. 

Mózi Brüsszelben - első repülés

Fogynak előlünk a januári programok, amiket felvázoltam az év elején, hogy sűrű lesz még ez a hónap. Majdnem hiba csúszott a rendszerbe Mózi brüsszeli útjával kapcsolatban, illetve Mamát sem műtik januárban. 

Úgy rémlik, novemberben merült fel először a kérdés, hogy Mózi kirepüljön Mamával pár napra keresztmamához. Megkérdeztük, lelkes volt, azóta is ha felmerült a kérdés, büszkén újságolta, hogy repül, és az ablaknál fog ülni, és saját bőröndbe pakol. Picit meg is voltam lepve, hogy ennyire töretlen a lelkesedése és az önbizalma, így az indulást megelőző két napig elhamvadt bennem a gyanú, hogy esetleg meggondolhatja magát. Tudtam, hogy Mamával a világból is kimenne, ez biztos pont volt, máskor is jártunk már kint, Poszikóval is találkoznak rendszeresen, karácsonykor különösen rácuppant, így nem volt min agyalni. Aztán szerdán délután, este jött az első hideg zuhany, és az aggódás, hogy mi van, ha tényleg nem akar menni. Mi akkor a forgatókönyv? Vagy ezen ne is forgassam magam, tartsuk az eredeti elképzeléshez magunkat, ha sírás van, ha nem? Aztán szerda este már volt... Hogy ő nem alszik előtte mamánál, és nem megy Brüsszelbe.... Na, gondoltam, van még 1 bő napunk, hogy ez a vélemény alakuljon, de azért picit meg is nyugodtam, hogy csak jól ismerem a gyereket, és "jól" működik. Csütörtök reggel az oviba menet is mondta, hogy ő meggondolta magát, és nem akar menni, és elbújik stb. Pfűűűű. Valahogy erre nem voltam felkészülve. Nem volt rá megrögzött, biztos véleményem, önbizalmam, hogy mi a jó döntés. Úgy megkönnyebbültem, amikor csütörtök délután lelkesen fogadta, hogy közösen pakoljuk be a bőröndöt, vacsora közben is boldogan, számomra kicsit eltúlzott lelkesedéssel örült, hogy megy. Éreztem, hogy a szorongását leplezi ezzel a fenemód vidám, felajzott állapotával. De könnyebbség volt. Fürdés után, pizsiben Attila vitte el Mamához aludni, mert hajnalban mentek ki a gép elé. Hosszan integetett, de vidáman húzta a koffert, nem volt dráma, nem kérdezett, nem tiltakozott. Örültem, hogy nem kellett semmi trükköt bevetni, nem kellett győzködni stb. Még lefekvéskor is mondtam Attilának, hogy azért ez hatalmas könnyebbség, hogy így ment el... Ahha. Éjfélkor zörgeti valaki a konvektor szellőztetőjét. Egyből tudtuk, hogy ki és miért.... Nekem pedig egyből villant egy régi-régi Tisza parti nyaralás, vadkempingezés. Mama hozta haza a gyereket, hogy fél 10 óta sír, hogy nem megy Brüsszelbe, nem akar, meggondolta magát... Csak az volt bennem elsőre, hogy na ne variáljunk. És szerettem volna magamat is erősen ehhez tartani. Hogy megvan a jegy, megvan a biztosítás, megvan szervezve az ottani transzfer, program, Poszikó várja nagyon, kb csak miatta lett ez az út létrehozva stb. Meg különben is milyen már, hogy a gyerek egyet nyeffen, és lefújunk mindent. Tudtam, hogy izgul. Tudtam azt is felnőtt fejjel, hogy én is szoktam az ismeretlentől parázni, nem kicsit. Hogy sokszor inkább bele se fognék. De az is világos volt, hogy az ilyen helyzetekben nem megoldás. Nem az a jó út, ha visszabújik a melegbe. Tudtam, hogy nagyon jól fogja érezni magát, csak a repüléstől izgul. Ezeken hideg fejjel végig zongorázva bébi-könnyű volt a helyzet megoldása. Csak "sajnos" a téma főszereplője egy 5 éves kisfiú. Aki ráadásul saját. Ilyenkor aztán jönnek a kételyek. Hogy mivel okozok nagyobb csalódást, maradandó traumát? Hogy feltoljuk zokogva, kapaszkodva a gépre aztán egy életre elmegy a kedve a repüléstől? Vagy ha ezt meglépte olyan élményben és önbizalomban lesz része, hogy sokkal többet nyer vele, mint ha maradna. A lehető legrosszabb, ha nincs A vagy B vélemény. A legrosszabb, ha nincs hitem valamelyik elvben, elméletben. Végül csak arra koncentráltunk ami előttünk van. Bújjon be hozzánk az ágyba, reggel/hajnalban folytatjuk a témát. Nem akartam érzelmi zsarolásba belemenni, nem akartam ajándékot, meglepetést ígérni ha kimegy. Tudtam, hogy a repülőúttól fosik. És tök jogos. Én is szoktam mostanában... És eszembe jutott a tiszai éjszaka. Mikor nappali nagy mellénnyel bevállaltam, hogy a túlparton alszom a gátőréknél Juditkával, mert összemelegedtünk a gyerekekkel, ismertük őket. Nem is volt ezzel baj egészen addig, amíg apa átcsónakázott velünk, majd ő vissza, és ott maradtunk. Akkor is csak a fekvési idő, az idegen hely, és az anyahiány hozta elő a honvágyat. Annyira, hogy megint addig zokogtam, amíg a gátőr szó szerint átlőtt Apáért, aki éjféli csónakosként átcsordogált értem, és visszavitt.... Emlékszem arra a nagyon nyomasztó érzésre, hogy én nem bírok, akarok ott maradni idegenben. És annyira nem akartam ezt az érzést, szorongást Mózinak. Viszont arról meg nem volt tudomásom, hogy mi lett volna ha akkor ott maradok. Arról már csak felnőtt tapasztalataim vannak, hogy milyen valamit kipipálni, legyőzni, amitől valójában nagyon fosok. És azt az érzést nem adnám. Attól az érzéstől nem fosztanám meg a gyereket, sőt.

Hajnalban, ötkor keltünk, abban maradtunk, hogy apránként haladunk. Attila kimegy Mózival a reptérre kikísérni mamát, de nem csaptuk be. Nem azt mondtuk, hogy csak azért megy ki, és jön is vissza. Ő azért okos volt, mert egyből megkérdezte, hogy de a bőröndjét minek viszik... Aztán telefonálgattunk párszor, hogy akkor mi legyen, mert még van negyed óra a beszállásig, de sír, hogy nem akar menni... Csak azt tudtam, hogy nagyon jó, hogy nem én vittem ki. És tehetetlenségemben kb feltettem a kezem. Kb most először. És azt mondtam Attilának, hogy ez az Ő döntése, mert nekem nincs. Végül megengedték Attilának, hogy egészen bemenjen a beszállásig. Sírva szállt fel a gépre. Nem kétségbeesve zokogva, de sírt. Az út elejéről is ilyen beszámolót kaptunk. Hogy nyugtalan, nyűgös hányt is, majd aludt.... Aztán felhívtak a lakásból. És minden pont úgy történt, ahogy tudtam. Hogy teljesen fel van ajzva, a telefonhoz sem akart jönni, mert repkedett a lakásban, integetett az emeletről, pakolt, kapott szülinapi meglepetést, a hangján is lehetett hallani, hogy kutya baja, élvezi a helyzetet, és hogy hatalmasnál is hatalmasabb pelyhekben szakad a hó kint. Hogy mekkora megnyugvás tud ez lenni. Még akkor is ha idióta, aggodalmaskodó tyúkanyó módjára ott fog lappangni és motoszkálni bennem, hogy jó megoldás volt-e így elutaznia. Marad-e benne emiatt bármi félelem stb. Aztán mindig azzal könnyítek a lelkemen, hogy nem terror és erőszak és veszekedés és vérengzés árnyékában nő fel itthon a gyerek, és hogy a legjobb képességeink, szándékaink ellenére is szerez olyan élményeket, és még fog is, amiről esetleg mi nem is gondoljuk, hogy nyomot hagy. Nem tudjuk tök sterilen csinálni. Nem is ez a cél. Az élmény biztos, hogy hatalmasabb lesz. 

Jelentkezem még a hazaúttal kapcsolatban is :)

Lóci búcsúzik a pizsamás Mózitól este, útban mamáékhoz

Mindeközben Lóci egyedül kóricál az oviban. Reggel elég elárvultan kereste Mózit, és az oviban is azt mondta, hogy egyedül fog játszani, ha Mózika nincsen... Úgy szeretik egymást a sok csipkelődés ellenére. Nagyon átjön ezen az időszakon most. Kíváncsi vagyok a váltásra, amit Lola hoz majd...

Csak hajat mostam...

Úgy sem tudok aludni. Nagyon a finishben érzem magam, és ezt ma (naptárilag tegnap) az orvos is megállapította. Lola buksija szépen be van ágyazódva, felvette a szüléshez szükséges pózt, a hasam alakja már a hétvégén változott, lehúzódott. Kevesebbet mozog, bár most 1-2 órája elég intenzíven hullámzik :). Reggel mikor tükörbe néztem azt éreztem, hogy tyíííí, de fura az arcom. Nem én néztem vissza. Nem tudnám megmondani, mi változott, csak kicsit olyan saját magam karikatúrájának éreztem. Orvos ezt is megerősítette anélkül, hogy szóba hoztam volna neki. Annyit mondott, hogy a múlt héthez képest mások a vonásaim, és ki vagyok pirulva. Este Anya is rábólintott, hogy pont mondta a kolléganőjének az Otiban, hogy most érzi először, hogy változott az ábrázatom :). Nyilván nem mondta senki, hogy ebből éjszaka szülés lesz, valami miatt én mégis mindig arra készülök, hogy a harmadik is éjszaka indul útnak, és ugyanazzal a mozzanattal, hogy kihúzza a dugót, kirúgja a ház oldalát, mint a többi nagy legény. Annyit súgtak csupán, hogy harmadik gyereknél ez már simán adhat okot akció készültségre... Estére olyan intenzív fészekrakó, rendszerező hormon lépett életbe bennem, mint aki nem tudom hova készül. Cipős szekrény pakolás, csizmák pucolása, mosás, teregetés, vasalás, mosogatógép ki-be pakolás, tűzhely letörlés, szekrény belső elrámolás, sálas-kesztyűs kosár rendbetétele, gyerekek holnapi motyója kikészítve, az utolsó klinikára szükséges dolgokat is bekészítettem, magamat is kicsinosítottam, ahol kurtább volt a helyzet. Kiváltottam ma a szükséges gyógyszertári izéket is, befizettem a csekkeket, átutaltam, amit át kellett, feladtam levelet, ami még nem volt, oviba elvittük az igazolásokat, fénymásolt státuszokat. Mindenezek mellett/után is azt mondanám, kérném, hogy még a holnapot várjuk már meg feltétlenül. A lakást totálisan úgy akarom elhagyni, ahogy valójában hazatérni szeretnék. Hogy minden élére van állítva, felmosva, illatosan, mint ahogy soha :). Annak pedig külön örültem éjfélkor a fürdőkádban ázva, hogy megadatik harmadjára az az áldásos adrenalin bugyogtató helyzet, hogy nem tudom biztosra mikor is élesedik a helyzet a végső fázisába. Ez olyan izgalmas nekem. Már csak ezen jár az agyam, már csak ezt látom, képzelem. Feltétlenül megnyilvánulok az oldalon, ha lesz bővebben miről. Addig próbáljatok meg aludni ti is.

Ömlesztett, LÉDIG születésnap ;-)

Idén sem szerettük volna elbliccelni a családi szülinapot, főleg azért, mert ebben van részünkről egy pici törlesztési, viszonzási szándék is. Járunk ebédelni olykor ide-oda családon belül, karácsonyozni, étterembe enni-inni úgy, hogy meghívott "vendégek" vagyunk. Nekünk pedig ez az egyetlen alkalom, ami elég jól beépült a családi hagyományokba, és végre mi lehetünk a vendéglátók. Most azért sakkoztunk, hogy mikorra is időzítsük, egyáltalán zsúfoljuk-e be a januári táncrendbe, de nyert a hagyományápolás, és hogy a fiúk is szeretik a tömeget :), nagy felhajtást. Kizárásos alapon belőttük az egyetlen szombatot, ami még kb 100% eséllyel bír, és jól céloztunk. Annyi volt a bökkenő, hogy az előző napokban nem voltunk itthon, és az azt megelőzőekben sem voltam már éppen fitt, és tettre-kész :). Így jó pár eltervezett részlet, apróság, ami az én lelkemnek fontos kimaradt. Sebaj. Lesz itt még alkalom a jövőben.

A fiúk nem is tudtak aludni délután annyira pörögtek, sőt a kora délutánra időzített kezdésre annyira begerjedtek, hogy jól le kellett teremteni őket, hogy nyugodjanak már le, és üljenek le legalább 2 percre... Mindig képviseltetve van a pesti rokonság, keresztapa és kapcsolt részei révén, nagyszülők, nagynéni(k) és hozzátartozóik. Mindig kerekedik jó hangulat, finom kv illat, iszogatas-eszegetés, kacarászás. A gyerekek pedig egyenesen imádják, most már a sok ajándék miatt is :D. A vendégség felszívódása után pedig erősen érzik a végét, főleg Mózi szokott hangot adni neki, hogy milyen kár, hogy elmentek, és még este az ágyban is kérdezgeti, hogy vajon kb ki hol jár, merre autózik, alszik-e már stb.

Jó volt, hogy utána volt még egy szusszanós (pakolós-szerelős-délutáni nagy szunyás) vasárnapunk is, mielőtt újra daráljuk a hétköznapokat. Nekem most már heti nst, orvosi vizit.

Ja, és bár a gyerekek nem ismernek egyetlen szuperhősös mesét, Lóci jóérzékkel kiválasztotta a Batman-es gyerekpezsgőt, amit szilveszter óta, csak fiús pálinkaként emleget (mire rájöttem, hogy mire gondol... :)). Most pedig csak mondogatta, hogy betlehemes fiús pálinkát kér :D. 

Tolok majd képeket is.

Bocs, ma már biztosan nem... Maradjunk a holnapban

Jövök még ma...

Gyűlik a fejemben az a pár esemény, amiről még szeretnék feltétlenül megemlékezni, az a pár momentum és benyomás, amit folyamatosan írok fejben. Aztán eléggé körberágom, megkurtítom, lecsupaszítom, mire karaktert ér. 

Karácsony óta ma érzem először azt a megérdemelt semmittevős jutalmat. Hogy nem készülünk semerre, nem tervezek semmi eget rengetőt, csak karnyújtásnyira laptop, könyv, kv. Fölöttem puha takaró, alattam kanapé. Amíg a gyerekekért nem kell mennem, semmiért az égegyadta világon nem akarok kikelni. Max teregetés, némi vasalás. A mai projektem és feladatom mostanra kipipálva, hogy a gumishoz elguruljak az autóval, mert szökik a levegő az első kerekekből. PIPA :).

Megjártuk Pestet csüt-péntek egy évindító esemény kapcsán, ami már tavaly is feltöltött, keretet adott a 2015-ös évnek. Csomó sok jó motiváló lelkes emberrel találkozunk, beszélünk. Két napon keresztül reggeltől estig előadás volt ez, de feltétlenül meg akartam kockáztatni a részvételt. Indulás előtt orvos azt mondta, hogy amíg nem folyik el a magzatvíz elvileg mehetek bármerre főszabály szerint, viszont, ha megint Pesten folyik el a magzatvíz, mint anno Mózival éjszaka, akkor immár ne kockáztassuk a Bp-Db útvonalat, mert nem lenne jó az autópályán szülni :)). Harmadik gyerek esetén már elég nagy sanszom van rá (de jóóó is lenne...., és lesz is), hogy pikk-pakk lezavarjuk a szülést. Mit tagadjam volt bennem szorongás. Az első nap végére egész sok felhalmozódott. Mert állandóan figyelem a kicsivel is eltérő érzéseket a korábbiakhoz képest. És mindig van. Bármi. Akár annyi is elég, hogy este 7-kor egész napot végig ülve, állva már úgy éreztem, hogy borzasztó jó lenne vízszintben lenni, mert Lola hullámzik bennem rendesen. keresi a helyét, levegő kevesebb van, jó mélyeket kell szippantani, hogy jusson bármerre a bálna testbe, valamilyen érzés, fájdogálás, csikarás, görcsölés mindig kerül a hasamba. Már ott tartottam este, hogy fél 7 és fél 8 között mértem a telefonom az időt a fájdogálások közepette, hogy ugye ez még nem az... Na nem mintha ne lennék lassan tapasztalt vén róka, és ne tudnám, hogy mi az a szülési fájdalom, de minden állapot más és más alapon, lehet, hogy ez éppen így kezdődik :)). Fél 8-8-tól este volt még egy VIP állófogadás is, amire Attila kapcsán hivatalosak voltunk. Ha nem inspirált volna ennyire a közeg és az emberek, valamint a téma, tuti elhevertem volna 3 összetolt széken. De így egy hős voltam. Viszont este 9-kor még az IKEA esélyes látogatása sem hozott lázba, tízkor húztam a lóbőrt. A pénteki jelenésünk már sokkal-sokkal kényelmesebbre sikerült. Belelazultam a témába, elhittem, hogy nem fogok itt és most szülni, valamint a mosdó előtt sorban állva a mögöttem lévő nő megnyugtatott, hogy már kifigyelt a tömegből a hasammal, és ő szülésznő ;-). Így tudtam, hogy a 860 ember között lesz olyan, aki észnél van, és tudja a dolgát, ha kell, és nekünk hirtelen nem menne. Olyan jó érzés volt, hogy egyetlen negatív szusszanást, rezdülést nem éreztem azzal kapcsolatban, hogy a harmadik gyereket várjuk és hogy 37 hetesen nem csak felpóckolt lábbal lógok a semmiben. Senki nem sóhajtozott körülöttem (mint tapasztalom az utca emberénél itthon vagy a játszótéren), hogy ő ugyan be nem vállalna hármat, és sok a kettő is és stb-stb. Olyan elismerő bólogatásokat, pillantásokat, mondatokat, buzdításokat kaptam, hogy ezekért már megérte. Nyilván én voltam az egyetlen ágyúgolyó, rajtunk kívül egyetlen "ismerős" házaspár volt, aki a 10 hónapos kisfiával volt ott babakocsival. Felváltva tologatták, etették, putyulgatták, ha kellett, de egy áldott jó kis fiúval volt dolgunk. Péntek hat után aztán csaptunk egy kört Törökbálinton és az IKEA-Decathlon objektumban, majd IKEA külső raktár, könyvelő, üzlet stb után éjjel 1-re sikerült is ágyat érni. Reggel pedig pattantunk, mert szombatra időzítettük a fiúk családi szülinapját. Ezen a fronton volt némi harc bennem, hogy elengedjek egy-két eltervezett, de idén nem megvalósuló dolgot, víziót, elvet, és beadjam a derekam cukrászdai tortának, előre stancolt party dekorációnak.... :). Így is sütöttem, kentem, pakoltam éppen eleget,  hogy estére megint úgy érezzem, éjszaka tuti megszülök :). Ha mostanában estére elfáradok, akkor piszok mód K.O. vagyok, ami meglepő a korábbiakhoz képest. Vasárnapra viszont megint kezdtem látni a fényt az alagút végén. Attila összeszerelt minden hiányzó szekrényt, elég jól elganéztunk a lakásban ahhoz, hogy party képes legyen egy harmadik gyerek fogadására. Érzem, hogy van esély úgy haza jönni majd a kórházból, hogy felkészültünk, és helye van mindennek, mindenkinek a szűkös négyzetméterek ellenére is. A fiúk ezek mellett annyira cukik, és egyre nagyobb egyetértésben játszanak, cimbiskednek itthon, amit nagyrészt az ovinak tudok be. Ha éppen fájdogál a hasam vagy feszül Mózi egyből mondja vagy hozza, hogy olajozzam be. Vagy versenyre nyomják a magnéziumot és a vitamint nekem. Tegnap azon kaptak össze, hogy ki hozza, húzza fel elsőnek és tegye a hasamra a zenélő barit, hogy Lola majd megismerje a dallamát mikor haza jön a kórházból. Mózi azt mondta, be is hozza, amikor bejön meglátogatni... :). Este már nem szoktam befeküdni melléjük az ágyukba, hanem kintről éneklek be a szobába az esti mese után, mert nehezen férek be, kelek ki. Egy-egy nyekkenésnél Lóci egyből mondja, hogy Lola ki akar bújni... Én meg mondom neki, hogy még ne akarjon, még picit várjon. Lassan adagolom nekik, de szó szerint magyarázom, hogy Lola érkezése után biztosan kevesebb időm lesz eleinte rájuk, és a megszokott rutinok is átalakulnak, de ettől egy cseppet sem fogom őket kevésbé szeretni. Pestre is úgy mentünk fel, hogy Mózi kérdezte az autóban, mikor mamához fuvaroztuk, hogy Anya, neked is rossz érzés, mikor el kell válnunk egymástól?.... Neked is fogunk hiányozni?. Lócika pedig egyértelműen attól tart, amikor elmegyünk, hogy visszajövünk-e :(. Hogy ne jönnénk. És amint nincsenek ott, hihetetlen mód félkarú óriásnak érzem magam. Utána oldódik ez az érzés, de mint egy szerelmes kamasz folyamatosan látom őket és emlegetjük.

Most pedig olvasok-olvasok, aztán nyálcsorgatósat belealszom, majd megint olvasok, és folytatom a beszámolót az oldalon képekkel, betűkkel a szülinapról.

Ezt is elkezdtük... - Óvodás lett Lóci

Hétfőn délelőtt fél 10-re mentünk a tízórai után az oviba, és elvileg Lócival délig kalkuláltunk. Ez csak egy szippantás volt az oviból, elvileg ebéd sem volt rendelve neki. 

Olyan pirinyónak hat a vegyes csoportos nagyok között, de Mózi mindenkinek elmondta az első nap az öltözőben (anyukáknak, dadusnak, gyereknek), hogy az ÉN  TESÓM MÁR IDE FOG JÁRNI AZ OVIBA. Fogta a kezét, és moondta, hogy gyere Lócika, megmutatom a csoportszobát... Na, nem mintha ne ismerte volna még a járást, de ez mellékes. Lóci meg nagy egyetértéssel ment és bólogatott utána, hogy jó, Mózika. Aztán ha Mózi eltűnt a mosdóban, akkor Lóci egyből kereste, hogy HOL VAN A TESÓM?? Soha nem hívják így egymást, max bent :). Olyan cukik. Jó látni még ezt a nagy egyetésrtést és támogatást, de nyilván nem lesz mindig így.

Én nem is maradtam ott, háromnegyed 12-re surrantam vissza, hogy Lócit zsebre tegyem, Mózi marad. Ahhaaa... :) A nagy többség már ült az asztalnál, várták a levest, az én két fiam pedig kézen fogva téblábolt az asztalok körül, hogy mi hova üljünk? Mert csak szigorúan egymásmellé szerettek volna. Láttam Bandikát is (a nagy havert), hogy most picit perifériára szorult a Mózi szemében, tegnap azzal várta Mózit már az oviban reggel, hogy Beni, leszünk barátok...? :) Komoly dolgok ezek.

Miután mondtam, hogy Lóci még nem ebédel itt, hanem majd csak otthon, Mózi elkezdett engem kérlelni, hogy deeee, hadd egyen itt Lócika. Lóci pedig egyértelműen Pavlov kutyájaként ha ennivalót lát, beindul a nyálelválasztása, és elvonszolhatatlan az asztaloktól :D. Ildikó néni is mondta, hogy maradjon nyugodtan, fog jutni neki is. Így aztán együtt lapátoltak. Utána pedig egyértelmű, hogy Mózi nem akart maradni egyedül úgy, hogy Lócit elhozom, elhoztam hát mind a kettőt, és itthon ment a szunya.

A második nap (tegnap) már full műszakot nyomtak, evett, aludt. Mózi ugyan újságolta, hogy délben volt nyöszörgés anya után, de hamar bevágta a szunyát, és nagyot aludt. Arra, hogy Lóci is csúszkált-e popsi sível a dombon az volt a válasz, hogy neeem. Lócika csak sétált az udvaron. Egyemmmmeg. Ezeken érződik még az elveszettsége. Hogy egyedül sétál az udvaron... Nem féltem én egy percig sem, picit lehet jó is, ha visszavesz az orcájából, mert amikor ott vagyok, és biztonságban érzi magát, akkor durván darálja az embereket, fiúkat, lányokat, kicsiket, nagyokat. Valszeg ezzel kompenzál, de akkor abszolút nem tűnik gyámoltalannak. 

Különösebb beavatás nélkül, szerintem mondhatjuk, hogy MÁR ÓVODÁS LETT LÓCI!

Ma Attila is jött, megmutatta a jelét, zsákját, törölközőjét büszkén, most pedig indulok is értük. Azért könnyebbség, hogy csak 1 helyről kell felcsipegetni őket.

Lóci 3...

Boldog szülinapot, Lóci Makkos!!

Hazudnék...

... ha azt mondanám, nem várom a holnapi ovi kezdést :). Nekem most következik a pihenés része. A két fiú annyira pörög már itthon egymáson, ráadásul a lakást is erősen kihíztuk, hogy kész megőrülés velük több napon keresztül zárt ajtók mögött maradni. Ráadásul a csípős hideg miatt, és lomha járásomnak köszönhetően túl nagy túrákat nem nyomtunk odakint. Max Attila vitte ki őket biciklizni, rollerezni, meg aprócska körökre én is becsatlakoztam, de egyedül velük járművel már nem szívesen indulok neki. Bármi miatt futnom kellene utánuk esélytelen lenne a helyzet. A négy fal között pedig valakinek biztos hogy megered az orra vére ezért vagy azért. És még ha nem is veszekednek, csak "játszanak", akkor sem tudok nyugodalmasan elhúzódni a sarokba, mint amire iszonytatóan vágynék. Tegnap kivasaltam minden mi cuccunkat, ma kimostam minden Lola motyót, holnap kivasalom azt is, és összerakom a kis gurulós pirosat, hogy bárhol-bármikor útra készen legyek. Kedden még vár rám egy 36 hetes orvosi-védőnői vizit, aztán NST, utána(m) a vízözön. A két ünnep között a fiúkkal letudtuk az 5 és 3 éves státuszokat, hogy azzal már ne legyen macera, holnaptól szokjuk az ovit. Ha orvos-szülésznő is áldását adja rá, akkor csütörtök-péntek még lesz egy pesti ruccanásunk Attilával, hétvégre tervezzük az összevont szülinapi hóka-mókát (Mózi már este kérdezte tőlem, hogy attól, hogy Lócinak holnap van a szülinapja, ő is kap valamit?:))) Ja. Mert a karácsony olyan ínségesnek bizonyult...

Csak hogy igazságos legyen, eddig is beszámoltam szerelmetes, túlcsorduló hangulatomról, most is kijár az őszinteség. A két ünnep között nagyon elkapott a mindenki hagyjon békén, kb látni sem akarok senkit állapot. Elegem volt a felfordulásból, az örökös rumliból, a szűkös térből és hangzavarból, legszívesebben kilőttem volna magamat a világűrbe. Most látom már a fényt az alagút végén. Tegnap megnéztük a kicsikkel az ő klinikás születési képeiket. Na nem a szalonképtelent, hanem a képesebb felét, és olyan rettenetesen előtörtek belőlem az akkori érzések. Mózi sokat kéri, hogy meséljek, milyen volt. Szereti magáról nézegetni a pici kori képeket. Kérdezi, hogy Lola hogyan fekszik most a hasamban, bejöhet-e Apával látogatni a kórházba, hogyan kell majd mindent szépen sorjában kipróbálni, hogy Lolát megnyugtassuk, megvigasztaljuk ha sír. Olyan jól látja (vagy olyan jól elmondtam neki anno, és megmaradt), hogy lesz olyan, hogy nem tudjuk éppen megnyugtatni, mert lehet Lola sem fogja tudni éppen, mi a baja. Akkor csak elég lesz ha megölelgetjük, mellette/vele vagyunk, és hagyjuk hogy kijöjjön belőle a feszültség :). Valószínűleg a kép nézegetés hatására álmodhattam Lolával, vagy egyszerűen csak olyan közelinek érzem a születését, az egész baba-illatot, bababőrt, babaméretet és babás "rutint". Annyira nagyon várom. Főleg, mert valószínűleg az utolsó ilyen élmény, esemény, emlék.

Az hogy holnap nem bölcsibe megyünk már tudatosult bennem pár napja, és elég lezáratlannak éreztem a bölcsis évet. Szerintem most ütötte fel a fejét bennem a nyoma, hogy akkor ott gyorsan lezavartam, és nem hagytam neki időt, hogy tudatosuljon, meghasson. Majd begyűrűzik még ez sok érzelem, sok januári születésnap, majd riogatom Attilát napokig a megmagyarázhatatlannak tűnő érzelmi tébollyal, és sírhatnékkal :). Kösse fel mindenki a gatyát!

Csak erőre kapok

Ma végre kitettem a lábam gyalogosan a lakásból karácsony előtt óta.... Azóta is voltam kint, de csak 4 keréken, és december 27 óta abszolút nem is. Csak feküdtem, ha tehettem. Most viszont kigurult az ágyúgolyó pár elmaradást intézni, mint posta, kozmetikus, petrezselyemzöld és tejföl vásárlás :). Illetve erősen fonom az agyam Lóci Maki szülinapja miatt... Mert bevállaltam, és megígértem, hogy idén Maki Torta lesz, és minimális maki dekoráció. Már, amikor meglátta a PS-ban a maki képet, felcsillant a szeme. Viszont az enyém egyelőre elég homályos torta ügyileg. Mert szeretném, ha hasonlítana is rá. Mózi felbuzdulva azon, hogy kívánhat bármit, mert valszeg úgyis kivitelezem, zebra tortát kért... Még számomra sem eldöntött, hogy a 2 fiúnak összevonva tartunk-e egy nagy családos szokásos hepajt vagy ne kísértsem a sorsot, és inkább lazuljak, készüljek a kb két hét múlva esedékes szülésre. Mert én azt mondom, hogy ha addig kibírjuk, akkor jók vagyunk.

Még néhány kiegészítés érkezett

Hogy teljes legyen az idei beszámoló és képarzenál is, Saniykám mellékelt pár fotót szíves felhasználásra a lányos karácsonyról: Íme :)

Karácsony 2015

Elég részletesen beszámoltam a karácsony előtti napokról, viszont eltűntem utána. Nyilván. Összerázódott a család, térerő nélkül voltunk pár napig - hál' Istennek, utána 26-án még karácsonyoztunk Mamáéknál, anyáéknál, itthon. Jött a belga sörözős este, és 27-én a lányos karácsony is. Mindig úgy érzem, hogy alaposan felkészültünk minden fronton, és hogy az utolsó napok "megőrülése" szükséges ahhoz, hogy a maradék pár nap nyugiban és zökkenőmentesen teljen. Mert hiába mondja nekem bárki, hogy minek ennyi készülés, meg sütés-főzés, pakolás, takarítás stb. Csak azt tudom mondani, hogy ez ÜNNEP. Akkor is ha pizsiben telik, mert az év többi része öltönyös, akkor is, ha kiöltözős. Nekem hozzátartozik a sütés és a főzés, és nem a bolti sütemény, félkész, melegíthető ennivaló. Hiába marad az ünnepek utánra is, én szeretem, hogy még szilveszterig marad mézes, keksz, bejgli, töltött káposzta stb. Még szerencse, hogy nem fogy el és szublimál minden 2-3 nap alatt, mert így van levezetése a sok-sok rákészülésnek. Szeretem ha az ajándékok becsomagolva a fa alatt várakoznak, még akkor is ha 2 perc alatt megfosztják a fiúk az ünnepi gúnyájuktól. Szeretem a fenyő, gyertya és mézes illatot, ami nem elektromos pláza jellegű csillogás. Szeretem az adventi várakozást, készülést. És igen. Nyilván nem megy plusz erőbedobás nélkül. De egyébként mitől lenne megérdemelt ünnepi hangulat? Pont kell a másság, legyen az bármilyen irányú, de térjen el a hétköznapoktól. Így idén sem bántam meg egyetlen éjfél utáni percet, ami sütéssel vagy csomagolással vagy egyébbel telt. Az lehet, hogy most jól esik a döglés. De ez is része a levezetésnek, a lassan felszívódó ünnepi hangulatnak :). 

Nálunk továbbra is a Jézuska és az Angyalok díszítik a fát és az ajándékokat, ezért nehéz a (rá)készülés a fiúk miatt. Illetve hál' Istennek elég terebélyes családdal vagyunk megáldva, és ha nem is nagy dolgokat, de mindenkiről megemlékezünk valamilyen szinten. Szerencsére van 3 nagyon jó-nagyon közeli-nagyon szoros barátság és hagyomány, amely szintén megemlékezésért ordít.

A határidő, minden puccba vágásra, és előkészítésre dec. 23 este. Ekkor ugyanis indul a menet Hutára. Mindegy mikor, de még 23-án este fel kell jutni, hogy a 24 és 25 totális nyugalomban teljen. Sikerült idén is. Igaz akkora ködben Tokajig, hogy bennem komolyan felmerült, hogy valahol aludjunk inkább meg... Valamint volt egy szorongató érzés bennem, hogy én ramatyul vagyok némileg. Ami nem tudtam biztosra, hogy nem valami korai szülési előjel-e. Mert nap közben még nem volt semmi, de alig bírtam ülni az autóban. Hányinger, hasfájás, szuszogás, levegőhiány, valami x. dimenzióba szorult érzés előjött. Meg lett a megoldása éjszaka. Egy kiadós gyomorrontás, ami nálam nem szokott játszani olyan bivalyerős gyomorom van. Most az ebéd, amit rendeltünk 23-ára, hogy ne kelljen főzni igencsak meghatott... Reggelre viszont kisimultam, és megnyugodtam, hogy nem szülök még ennyivel hamarabb :D. Huta egy áldás nekünk (is). Az hogy így el lehet bújni, az hogy ennyire nincs forgalom, hogy ennyire a világvége és ennyire békés. Attila 24-én délelőtt még lekapcsolta a fiúkat, így volt időm aludni, felrakni a fácán levest, kicsit összerántani magam estére. Aludtunk délután, utána bedurrantottak a fiúk a kemencébe, cserépkályhába, olvastunk, játszottunk, és nem volt sürgető nyomás, hogy rajta-rajta díszítsünk, siessünk. Legalább volt fél 8 mire beröppentek az angyalok. Mindennel előkészültünk, megterítettem, felöltöztünk stb, mire "kiderült", hogy nincs erős Pista a leveshez ;-). Na ki jön el velem venni? Nanááá, hogy mind a 2 fiú akart menni Attilával, én meg Marika nénihez mentem át megkérdezni, hogy neki van-e. Természetesen nem járt szerencsével egyikőnk se, de mire visszaértek Újhelyből a fiúk, én feldíszítettem a fát, amit Attila bekészített a helyére, miután a kicsiket beültette az autóba, és a délutáni alvás idejében belefaragta a talpba is. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy felöltöztessem és az ajándékokat alárendezzem, felporszívózzak, terepet csinosítsak, zenét kapcsoljak... Kisétáltam eléjük, de a komódon meggyújtottam 3 gyertyát, hogy kiszűrődjön a fénye az utcára is (a fán nem mertem úgy, hogy ott is hagyom). Mózi egyből észre is vette, és olyan izgatott lett, hogy csuda :D. Még azt éppen kibírta, hogy legalább egyetlen egyet énekeljünk, utána lehámozták az ajándékokat fél másodperc alatt. Meg se nézte mit rejt a doboz vagy csomagolás :).

Csak később kezdtek eszmélni, amikor elfogytak, akkor kezdte feltérképezni, hogy valójában mit is hozott a Jézuska. Igyekeztünk úgy szortírozni az ajándékokat, hogy minden helyszínre (Huta, Mamáék, én Anyáék és itthon) jusson olyan ajándék, amit kifejezetten szerettek volna. Utólag, meg picit menet közben is szoktam érezni, hogy elvetjük a sulykot az ajándékok mennyiségét illetően, de mi nem nagyon szoktunk év közben ajándékozni. Pl a névnap nem túl erős nálunk, se gyereknap (mert olyankor inkább élményre koncentrálunk), se Mikulás, mert az inkább édességes, apróságos. Most is tettünk félre a születésnapokra is, hogy már januárban nem kelljen a beszerzéssel, agyalással bíbelődni. Szóval volt öröm. Mózi azért már dörzsölt, és biztosra vette, hogy itthon is lesz fa és ajándék...

Nagyon jó ajándékokat kaptunk, adtunk, volt hosszú délutáni alvás, mesélés, gyurmázás (intelligens és gyurma-homok), társas szétdíbolás, mert azt nem avattuk még fel. Attila elvitte őket a játszira 25-én és malacot nézni, így én még ebéd előtt is aludtam egyet :)). Nagyon jóóóó volt. Én bárhol, bármikor tudok aludni, szerencsére nem fáj, nem nyom, nem szúr, nem rúg éjszaka semmi. Vagy ha igen, akkor is tudok :D.

26-án délelőtt összecuccoltunk, és Mamáékhoz mentünk ebédre, Poszika főzött, volt Dédipapa is, karácsonyfa, sok ajándék. Utána alvás nélkül áttáboroztunk anyáékhoz, ahol volt nagynéni, keresztapu, dédik, összes sok unokatestvér, nagy hepaj, nagy zabálás, majd jöttek az újabb dédik és rokonok, kapcsolt részek. Ezt is nagyon élvezték a fiúk, majd az itthoni végső eresztést is. 

27-én tartottuk a lányos karácsonyt a fiúkkal, ahol az én kettő fiam erősen begerjedt, Bori saját terepen is nehezen tudott feloldódni... :). 

Én pedig mióta betettük a lábunkat Debrecenbe érzem úgy, hogy mostantól felmentésem van minden alól. Persze a kötelező mosás, teregetés, etetés, pakolás stb örök, de ezentúl enyém a döglés, a fürdés, a fekvés, a Lola születési értesítőjének hímzése, olvasás, blogolás ;-), babavárás.

Nagyon Boldog Új Évet kívánok még, és remélem velem maradtok jövőre is.

December 24, és ami utána következett...

Engem kiütött teljesen az idei karácsony. Vagy inkább a karácsony előtti időszak. Vagy inkább most adtam át magam a fáradtságnak és a semmittevésnek. Ami persze nem semmittevés két fiú gyermek mellett a 8. hónapban, de szívem szerint az összes maradék időt vízszintben tölteném annyira kiszállt belőlem a szusz... Ettől függetlenül beszámolok majd, mert szerintem egy nagyon jól sikerült ünnepen vagyunk túl. Azóta is meggyújtjuk az adventi gyertyákat, mert Mózi is nehezen emészti meg, hogy ennek most vége.

Én még őszinte ember voltam...

... és csacsogtam mindenkinek, aki rám mosolygott. 

Este még kimentünk a fiúkkal a TESCO-ba, mert volt annyi szabad kapacitás, hogy a nagy bébi ruházati kiárusítás és kupon tengerből felhasználjunk valamit karácsony előtt. Sokszor érzem úgy, sőt egyre égetőbben, hogy turbó mód rendbe kellene vágni a lakást és a körítést Lola várás végett, mert sehol nem bírjuk ki a február elejét. És addig még karácsony, szilveszter, Lóci szülinap, Lóci ovi szoktatás, Attila névnap, Mózi brüsszeli kiruccanás, Sári névnap, Mózi szülinap, Mama műtét, Attila elutazás vár ránk. Sűrű január lesz, remélem, csomómentes.

Így összerántottam a fiúkat, és pelenkát valamint pár hiányzó ruhát, zoknit, sapkát beszereztünk. Amíg én válogattam, addig ők a bébi osztályon tébláboltak. A téblábolásból aztán polcszervizes munka is alakult. Besegítettek az ott rakodó néninek labdákat, pelenkákat, játékokat pakolni :)), és mint ilyenkor szokás megindult a pletyó a részükről. Nem voltam mindig hallótávolságban, de azt elkaptam, ahogy Mózi meséli, hogy Mi most pici babát várunk, Anya azért vásárol babaruhát... 

Utána hallom, és látom, ahogy mutogat, hogy Nézd, az az én anyukám :))). A következő körnél már a néni kérdezett engem, hogy valóban kislány lesz a harmadik és Lola? Na akkor ő is elmesélte, hány unokája van, és hogy ugye, jobban örülök, hogy végre kislány lett a harmadik... Grrrrrrrrr.. - erre már nem is reagáltam :). Egyébként egy nagyon kedves néni volt, Mózi kérdései révén megtudtunk, hogy évek óta ott dolgozik a bébi osztályon, és mondta is büszkén Mózi, hogy majd jövünk máskor is, és hozzuk Lolát is :D.

Na kisült a mézes, megyek is feküdni. Szép álmokat!

Üzenet a Jézuskának

Erről még megemlékezem, mert olyan aranyos volt Mózi... Ebéd után lapozgatta a LIDL katalógust az asztalnál, amiben volt napelemes, építhető 6 modelles kütyükészlet propellerrel, illetve gyurmakinyomók különféle fajta színben, szagban. Vele szemben a konyhaablak. Égnek emelt tekintettel sulykolta a Világmindenségbe bele, hogy Jézuska, én ilyen-és-ilyen propellert szeretnék karácsonyra, meg ezt és ezt a gyurmát. Kérlek, nagyon akarom ... 

Közben bökdöste az újságot :). 

A múltkor amikor skype-oltak a fiúk Attilával, az üzletben a háttérben Mózi kiszúrta a rollereket, hogy ő olyat akarna, mert, ami van ezt már kinőtte. Attila próbálta kicselezni, hogy írt-e már a Jézuskának. Mondta elfancsalodva, hogy ő nem is tud még írni. Hát akkor rajzold le :)! 2 másodperc alatt olyan rollert rittyentett, hogy elámultam. Tud rajzolni a gyerek...? Tud. Hátha tényleg hoz a Jézuska. Kitettük az ablakba a művet. 

Maratoni Ridikül

Lehet, az ÖTYÉt át kellene nevezni Ridiküllé, hogy kevésbé legyen öreges és divatjamúlt, persze a téma szigorúan maradna női világmegváltó...

Onnan jött a Ridikül ötlet, hogy felhívtak bő hete, hogy nyitott lennék-e egy farsangi kiadásra, mert a Tűkkelütött profilja, mint "ügyes kezek" anyuka elférnék benne jelmez ötlettel, praktikával :). Viszont szimplán 1-2 perces bejátszásról lenne szó most ezen a héten egy stúdió felvétel anyagából összevágva... Elsőre nagyon felcsillant a szemem, utána visszahívtam őket, és megköszöntem a megtisztelő 'rámgondolást', de nem ért meg annyit, hogy a karácsonyi finishben nagy hassal vonattal 1-2 perc Tűkkelütött reklámért bevállaljam, és a gyerekeket megint lepasszoljam, megzakkantsam. Majd jön még hasonlóan jó, sőt jobb ajánlat, ami nem a családi blog köré épül.

Ebből kifolyólag neveztük át, egyelőre egy este erejéig az ÖTYÉt. Mert csak sikerült még összeröffenteni nálunk a lányokat az ünnepek előtt. Még Marika is átjött, pedig Ő Pestről esett be, és csak 22:00 után csatlakozott. De így volt teljes a csapat. A fiúk még jó darabig nem aludtak, járkáltak ki különféle ürüggyel, de érthető. Engem is érdekelt mindig, mikor az én anyukámhoz jöttek az 'öreg' barátnők, és olyan jókat rötyögtek a konyhában. 

Egy kis lassítás volt számomra, mert bár fél 3 is volt, mire feküdtünk, végül se nem vasaltam, se nem gyúrtam be süteményt közben, se nem varrtam vagy alkottam. Ritkán jövünk össze, s olyan jó vegyes felvágott vagyunk. Mind munka és munkahely, személyiség, életszakasz tekintetében, így volt multis, fiatalos vs. öreges karácsonyi buli beszámoló éjjeli pillangókról :D, váci multis részleges karácsonyi vacsi beszámoló, többnyire anyukákkal és gyerekfotókkal, londoni munka kiruccanás, első és második WAMP élmény megosztás és sok-sok egyéb hasznos pótolnivaló. Természetesen a két tiszteletbeli Sándor/Sanyika miatt a Sanyi videót is meg kellett néznünk, és egyéb régi gyöngyszemet.

Bevégezte a bölcsit Lóci

Tegnap szerencsés hullámban kapott el a búcsúzás, nem hagytam magam elmerülni, belegondolni, nosztalgiázni, mélazgatni. Talán jól is jött a sok egyéb teendő, mert így nem kellett pityeregnem, sóhajtoznom. Olyan jól esett viszont látni (már eddig is), hogy imádják bent Lócit a gondozók, konyhás nénik, a volt bölcsis Erzsike néni (aki még mindig az, csak szeptembertől átkerült másik csoportba), a szomszéd óvoda óvónői... Átsütött a Lócika ragaszkodása is elbúcsúzáskor, végig ölelgetett Mindenkit, elvitték a konyhára is, kapott Erzsike nénitől útravalóul egy sárga kutyust, ami az oviban is pajtása lehet, ezen túl megkapta az egyen kis tarisznyát, mondókás könyvecskét, mappában a rajzait, üzenőfüzetet (majd 2 ünnep között). Készült pár kép az utolsó napról, kiskirályként ünnepelték meg a közelgő 3 éves születésnapját is. Nekem pedig olyan jó ezeket látni, visszaolvasni. Megköszöntük Karolinának, Erzsike néninek, Andi néninek, Ildikó néninek is az áldozatos munkáját. Nem nagy dolgokkal, nincs arányban sajna azzal a bizalommal és hála érzettel, ami uralkodott bennem, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy két óvodás fiunk lesz januártól, és egy lányunk :)).

Lóci már az öltözőben tudakolta, hogy ugye jövünk még bölcsibe. Mondtam, hogy már járni nem fog. Kérdezett is kapásból vissza, hogy de látogatni? Úgy persze... :)

És akkor pár kép az utolsó napról.

a kis kiflis váltócipő

reggeli öltözés-vetkőzés

Jobbján Szabikával a legjobb baráttal
(Domi lebetegedett, ő ülne a balján ;-))

az ünneplő sereg

meghatódás (?) :)

Karolinával

Erzsike nénivel "tüdő" nadrágban :)

A megunhatatlan Róka Koma...

Búcsúzik Lócika

Holnap este/éjszaka tolom a tapasztalásokat ezzel kapcsolatban is. Hjaaaaj...

Gurulunk...

Ma újból ki kellett mennünk a Klinikára, mert a 2 héttel ezelőtti UH-ot megismételték, hogy biztos, ami biztos a vasajtó nem tett kárt bennünk. És valóban nem. Viszont az akkori 2 kg-os gyerek némi aggodalomra adott okot, de Hajnika az Otiban megnyugtatott, hogy nincs az akkora... Remélem is. Most viszont majd' 2,5 kg-ot mértek. Szerintem ez kizárt, hogy ilyen ütemben növekedjen bennem egy kislány. Mindenesetre fel vagyok készülve bármire :). Vagy legalábbis nagyon sok mindenre.

Én már messziről kerülöm a mérleget, majd max ha kijöttünk a klinikáról, akkor rádübbenek, hogy lássam, mekkora projekt áll előttem... Addig viszont jó karácsonyi készülődést Mindenkinek!

Jó napunk volt, flottul ment minden

Ma két olyan simulékony és segítőkész, ölelgetős, bújós fiam volt, hogy mindenkinek ilyet kívánnék :). Nagyon kis pöpec excel táblát rittyentettem a teendőimről karácsonyig, amibe napi beosztás és lokációk is fel vannak tüntetve, sőt költségkeretek is ;-). Szuperül tudok benne szűrni, pipálni, és ennek mentén ügyesen haladtam ma. Még a 4 fajta süteményhez is kiruccantunk a fiúkkal este vásárolni, illetve a Lóci bölcsi búcsúztatójára, ahol megünneplik előre a szülinapját is. Olyan simán ment minden, mint vajban a kés. A napirendi csúszásba így is fért diavetítés, adventi éneklés, vacsi, fürdés, mesélés, bebújás megzizzenés nélkül. A fiúk meg csak ölelgetnek, puszilgatnak, hogy Nagyon szeretlek Anya... Megszokták azért ilyenkor azt is kérdezni, hogy, De anya, amikor mérges vagy akkor is szeretsz minket...? :)) Egy-egy bajusz összeakasztás után, amikor nem akarom, hogy úgy feküdjenek le, hogy éppen összevesztünk mindig megerősítem bennük még az esti bebújásnál, hogy attól, hogy rájuk szólok/kiabálok/türelmetlenebb vagyok attól még ugyanúgy szeretem őket közben is. Innen veszik a kérdést, amit már maguktól tesznek fel megerősítésként. Annyira jó, hogy ez az érzelmi dömping csak fokozódik idővel, gyerekszám növekedéssel.

Ennek örömére nem is húzom ma sokáig az időt, hanem hamar nyugovóra térek, hogy holnap végre 8 előtt beérjünk a bölcsibe, mert utána sorakoznak a teendők, hogy a nehezével készen legyek a héten, sőt csüt-péntek, amíg tart a műszak a gyermek intézményekben...

Péntek délelőttre töltött káposzta-főző kurzusra megyek, mert nem kísérletezek netes receptekkel, mikor az anyukám káposztájánál nincs jobb. Ideje lenne megtanulni az apró árnyalatokat.

És ideje lenne fényképeznem sokat-sokat, többet-többet.

Karácsonyi kézműves délutánok

Lassan lenyugszik a vérem az esti csúcsforgalom után, és saját magam számára is hitelesebb lesz így megörökíteni a ma délutánt, mintha egyből a hazacuccolás-vacsi-könyörgés-fürdés-feltörlés-pakolás-könyörgés-vetítés-skypeolás-odaszólás-fektetés-könyörgés-pisilés-itatás-na_mostmar_aztan_eleg_ebbol sorozat után tettem volna meg. Az a büdös nagy helyzet, hogy most is párhuzamosan két felé koncentrálok, de a másik tevékenységben megfeneklettem, így ez a feloldozás :).

Szentimentális belsőm hátha felére csökken szülés után, mert már magam számára is sok az ad hoc meghatódás :). Elkapott ma (is) egy. A bölcsibe igyekeztem a kézműves délutánra, már sötétedett. Ahogy elértem az ojjektum területét olyan nyugalom lett úrra rajtam. Annyira jó volt ahogy bentről, az ablakokon át kiszűrődött a sárga fény, olyan bölcsis stílusban fel voltak már az ablakok dekorálva. Hóemberek, pingvinek, Mikulás, csoportonként más és más. Az árnyékok picit látszottak, ahogy bent megy a nyüzsi, de hang még nem szűrődött ki. Nem jöttem még rá, hogy milyen régi emlékhez, élményhez kötöttem ezt a békességet, de olyan jól esett. Belépve aztán ez a fajta nyugalom elpárolgott, és nem is talált rám egyelőre :)). 

Lócika már várt. A másik szobában játszottak azok, akikért még nem jött az anyukája. Viszont kifigyelhette a terülj-terülj asztalkámat, mert átlibbenve az ikercsoportba egyből evett-ivott. Készítettünk parafából a Lóci kis tenyere alapján rénszarvast, ami ki lett vágva, és van agancsa, szeme, piros orra, filc szivecske a testén, és fel lehet akasztani. Ezen kívül tömtünk szaloncukrot, ami annyira Lócinak nem feküdt, mert azt mondta, hogy ehetőt tömjünk :)). Nem is ő lenne. Buzgólkodtunk még pepita szív karácsonyfa díszt is, utána elég gyorsan szublimáltunk, mert az oviban szintén ma fél 5-től kezdődött a családi ünnepi délután. Később értünk oda, Mózi már szaladt elém, hogy Anya, nagyon vártalak, már azt hittem, hogy nem jössz.... Mondtam neki pedig előre is, hogy lehet picit késünk, jeleztem az óvó néniknek is. Utána ott ölelgetett, és még este az ágyban is elmondta, hogy olyan jó hogy mentünk a kézműves délutánra, mert ő már azt hitte, hogy én nem megyek és elfelejtettem. Egyemmeg... Mintha bármikor is elfelejtettem volna, vagy elhagytam volna őt valamerre. Érzik a fiúk most ezt a hosszított csonka felállást, én vagyok a zenit jelenleg, és valszeg egyből elbizonytalanodnak, ha nem vagyok azonnal kéznél. Mózi addig sem lustálkodott, mert alkotott ragasztópisztollyal gyertyából, termésekből, tobozokból asztali díszt, amit én a végén még utó-tunningoltam, festettünk mécsest, aminek az alján havazik, mártott/öntött gyertyát (azt is közösen), tekertünk méhviasz gyertyát, volt közös éneklés pici mécsesekkel és nagy koszorúval, volt apuka, aki gitározott karácsonyit, kínálgattak finom mézeskaláccsal, amit a gyerekek nyújtottak, szaggattak, kentek és díszítettek. Nagyon kitett magáért a csoport, annyira szeretem ezeket a délutánokat. A végére persze felgyorsult a társaság, Lóci egyébként is kis kerge birka, így már akkor éreztem, hogy (jöjjön valaki...) fogy az energia (jöjjön valaki, szökik a pénz... :)). Sikerült összeterelni, és csomagolni őket, de így is utolsók között jöttünk el. Úgy szeretem , amikor megfogalmazódik bennem konkrétan, hangosan, hogy nagyon jó ovit választottunk. 

Az idei év kedvenc képe :)

Ezt most leltem meg nyárról, a CAMPUS fesztiválról. Szombat délután csak Attilával voltak kint a fiúk. Igazi fesztivál feeling. Annyira cukik, hogy muszáj vagyok feltapasztani. Szép álmokat!

Kíméljetek

Úgy el tud szomorítani, amikor 1-2 gyermekes édesanyák úgy reagálnak gömbölyödő pocakomra, hogy Pfííí, de jó neked, hogy Te ilyen jól bírod a terhességet... Nekem nyűg volt az egész... vagy Én még egyszer be nem vállalnám... Másik gyöngyszem: Ha tudnám, hogy a két veszedelem után egy tündi-bündi jógyerek jön, akkor sem kellene a harmadik... :(( Azt is csak kell etetni meg öltöztetni (és itt sajna nem az anyagi dolgokra gondolt az illető, hanem a "nyűgre", ami a minimumnál is kevesebb). Nagyon sok elismerő böccintést is kapok és mosolygást a két fiúval kézen fogva sétafikálva, max utánam kiabálnak, hogy de remélem a harmadik már lány lesz... Vagy azzal zárják a beszélgetést, hogy De azért csak jobb ez így. Mármint, hogy a harmadik kislány és nem kisfiú lesz. Ki nem állhatom ezt hallgatni, kíméljetek. És higgye el mindenki, hogy ha a harmadik is kisfiú lett volna akkor is ugyanennyire örültem volna, sőt, ha előre tudtam volna, akkor is akartam/akartuk volna a harmadikat. 

Azt hiszem, ez hiányzik mindannyiunknak...

Csak hosszú ez a december... Még szerencse, hogy mindenki ilyen fene nagy kitartással van megáldva a családban. Kibírjuk Hutáig ezt a pár 10 napot már fejen állva is AttilApa nélkül.

Ez még Advent első vasárnapja volt

A két kis szuszogi

Ezt AttilApának küldjük még.

Lócika pár napja így alszik, hogy az összes fellelhető párnát a szobában maga köré gyűjti, és fészket rak. Szó szerint :).

Mózi remélhetőleg szebbet álmodik, mint amennyire a mozdulata kifejezi :)