Very tudatos vagyok az év hátralévő részében - ajándék adventi ötletekkel ;-)

... és nem hagyom magam kifuttatni az időből. Listából dolgozom most is, pipálok, és nem akarok megszakadni, és utolsó pillanatig újabb ötletekkel bővíteni a fogyatkozó "vonalvezetőt". A maximalizmusnak is van határa. 53 nap karácsonyig!!

Végtelenül unom saját magam, illetve másokat is ;-) amikor dől a jajgatás, hogy mire nincs idő, és mire kellene, de mit áldozunk fel azért, vagy mit csinálunk gyökeresen másként, hogy mégis legyen. Én itt most nem a tutit akarom megmondani, azt már sokan megtették, inkább csak kaptam tegnap (is) egy újabb löketet, illetve mostanában szerencsére több tudatos toló mozdulat is jött felém, hogy alakuljanak jól a dolgok. Én amolyan multi-tasking nélküli öreg motorosnak tűnök, akinél egyszerre egy változtatás jön be, és ha az fixálódott, akkor jöhet egy újabb. Nekem egy ilyen nyár környéki elhatározásom volt, hogy esténként igyekszem a lakást "látogatható" formára varázsolni, elmosogatni, elpakolni, mert reggel olyan jó úgy felkelni, hogy nincs gané. Nem vonok statisztikát, hogy hány napból hány nap sikerült, én jelentősnek érzékelem a javulást. Ezt visszaigazolandó a szomszéd kislány, aki többször jött már át úgy, hogy kérdezte, nálunk mindig ilyen szép rend van, és azt szeretné ha nekem 5 gyerekem lenne (az én 3-am és ők ketten a testvérével :D) mert én olyan jó anyuka vagyok (szivecske-jel ;-)). Kétségkívül az én közérzetemhez a család jólműködésén túl sajnos ez  jelentős fundamentum. Van több fejben lévő következő lépés, de csak utólagos sikerekről számolok be, nem puffogtatok előre.

Ebéd után, illetve tegnap ebéd után sikerült a gyerekek adventi kalendárium-tervezetét összerakni beltartalmat illetőleg, mert nem akarom, hogy csak az édesség főszerepeljen. Sőt. Olyan jó, hogy emlegetik a tavalyi mese-gyertyát, ollót miegymást, viszont a Kubu szeletet vagy csokikat nem igazán.

Dobok ötleteket, hátha Nektek is jól jön. Fiszem-faszom kinder-mütyűr nálam nem szerepel, pontosabban lehet DE. Mínuszba.

Saját ötlet vol 1. Idén kitalálok egy adventi csere-bere meglepetés játékot, ami arról fog szólni, hogy ők kiürítik a zsákocskát reggel, de cserébe a reciprocitás elvét alapul véve meglepjük az angyalokat. Hátha nem csak Télapónak esik jól a keksz és tej, hanem nekik is. Szeretném ha lenne foganatja, és kevesebb "haszontalan" kincs kószálna a lakásban. Nem szeretem kidobni az ő dolgaikat, végülis honnan veszem én ahhoz a bátorságot ;-). Ahh, néha muszáj óvatosan rendet rakni. Ebbe a játékba ha belemennek, hátha erőszak nélkül elvisz pár ilyen motyót az angyalka. Jaaa, mert nálunk az adventi meglepetést is az angyalok hozzák, ezzel ágyazva meg a végső karácsonyi boldogságnak.

Saját ötlet vol 2. - Régi kiberhelt telefonnal szoktak itthon fotózni, diktafonon hanganyagot rögzíteni, videózni. Ezt picit tudatosabb szintre fogjuk emelni, és nem fotó-kihívásba állok sorba advent idején, hanem a kezükbe adva a működő gépet, normális telefont, az Ő szemükkel-fülükkel látva-hallva összefűzök dec 24 után egy videómotázst, ami nekem lesz játék és kihívás. Valamint egy maradantó emlék, ami remélhetőleg pofásan visszaadja majd, hogyan látják, élik meg az ünnepi rákészülést. 

Dec 2-án Tompeti koncert az Auchan-nál, már kifigyeltem, oda is megyünk

Lesz olyan nap, hogy meglepetésből reggel nem megyünk oviba, hanem Sanyikámékkal egyesülve csapunk egy görbe napot a Hortobágyon vagy Nagyhegyesen (vagy itt-ott) az 5 gyerekkel. Alig várom, nekünk is ajándék lesz.

Közös cukrászda (ilyen helyre mi nem járunk igazán év közben, így nekik élmény)

Játszóház 

Készítünk közösen mézecskalácsházat, amit ők díszítenek édességgel

Készítek kuponfüzetet, amit bevállthatnak Jolly J. kívánságnak

Hóspray - ilyennel sem fújtak még ablakra, most teszünk egy próbát :D

Hozzávalók lesznek egyik nap a zsákocskában, és hógömböt készítünk.

Mozi

Szomszéd gyerekekkel projektoros házimozizás

Családi Korcsolyázás

Ezeken túl jönnek tölteléknek olyan apróságok, amiket szerettek volna már. Mini tűzőgép, nyalánkság, Lolának csattok, ujjbáb, pecsételős filctoll, tetkó stb.

Az első pofon a legnagyobb... - Slow Parenting

A tékozló lány visszatért. Egy posztig biztosan. 

Vacilláltam már, hogy ezt megírjam-e, főleg, mert az utóbbi hetekben (hónapokban) nem sok téma fogott meg, hogy betűvé tegyem, de magunk miatt szeretném ha meglenne, illetve ugyanezt a témát kb egyszerre két helyről (ovi és fejlesztő pedagógus) is diagnosztizálták.

Előzményként annyit, hogy bár Mózi betöltötte a 6 évet, sőt 7 lesz januárban, nem éreztük úgy (se mi családilag, se az óvónők), hogy Mózinak idén szeptembertől iskolában lett volna a helye. Abszolút elutasító volt az iskola és kapcsolt részeivel kapcsolatban. Én kimerültebb állapotomban ezt szófogadatlanságnak, a szabálytudat slendriánságának bélyegeztem, valójában a "fedőneve", hogy túl játékos... 

Illetve, amit nem eröltettem, de feltűnt, és az oviban is szóvá tettem, hogy a rajzolás elég kezdetleges szinten csörgedezik, DE fejlődött, és az én szívemhez olyan közelálló volt a sok anya-apa, családrajz, VALAMINT szeret rajzolni, vágni, ragasztani. Azt mondták a fiúknál ez simán belefér, és majd az utolsó évben jön az áttörés, és különben is az utolsó ovis évben már tudatosan és szigorúbban veszik, hogy odaüljön a feladatok és fejlesztő játékok mellé, és letegye a kezéből a DUPLÓt . Ehhez hozzátartozott, hogy sem a ceruzafogás nem volt megfelelő, se az evőeszköz. Próbáltuk mutatni a helyes tartást, de nem volt közreműködő CSAKAZÉRTSEM.

Amiben még érést és fejlődést vártunk/várunk az a figyelem és koncentráltság. Amikor 5 éves kora előtt elkezdtünk úszni járni, ott ütközött ki számomra legszembetűnőbben, hogy addig, amíg vele foglalkoztak, addig koncentrált volt, és csinálta a feladatot, viszont, ha megkérték, hogy álljon meg a medence szélén, és várjon, akkor ezt ő nem tudta teljesíteni, mert unatkozott, és saját szakállára elindult felfedezni a medencét, pluszba folyamatosan kommentálta Tibi bácsinak az eredményeket, amiket tett. Ez akkor még cukin viccesnek bizonyult, aki éhezik a figyelemre, és nem áll meg a felfedezésben stb. Kicsi is volt, nem volt elvárás, fog majd érni. 

Hasonló volt a helyzet olykor az oviban, amikor már nem volt napi szinten szükség a délutáni alvásra, és abszolút nem tudott csendben feküdni, hanem a környéken táborozó társait is felkukorékolta vagy TIKI-TIKI-zte vagy az alvó állattal játszott, szórakoztatta a többieket. Mondhatnátok, hogy akkor miért nem ültették ki, és foglalkoztatták (mert az iskoláskorúakkal ezt teszik), de nyilván azért (én is kérdeztem), mert 10 percnél tovább nem tud egy dolgora koncentrálni (pont mint az anyja :( ), nem ül meg az asztalnál csendben rajzolva, matatva.

Ezt most a feladatok szintjén is hozta a felmérésnél. (Annyira édes volt. Az első foglalkozás után, amikor kiértékelte Bea néni a lapot, és ő is ott volt a szobában, játék közben láttam, hogy fülel, figyeli a megbeszélést. Itthon lefekvésnél aztán megkérdezte óvatos elkámpicsorodással, hogy Anya, nem voltam ügyes...? Azt hittem a szívem szakad meg. Ő is érzi a gyenge pontjait, és nyilván zavarja. Mondtam, hogy nagyon ügyes volt, viszont egy-két dologban majd tudatosan gyakorolunk közösen, hogy még ügyesebb legyen, és magabztosabb)

És az első pofon - ami a legnagyobb - a fejlesztő foglalkozáson jött felém. Hogy-hogy utolsó évben derül ez ki??? MI? Mert ennyire nagy a baj...? Nekem ez tasli volt. Tasli a nevelési elvnek. Úúúútálom a fejlesztés szót. A fejlesztő játékok neve már fokhagyma és feszület nekem. Van itthon belőle, hogy ne lenne. 

Tök véletlenül lehetőségünk nyílt, hogy a szakszolgálatnál Mózit a hatéves korosztályban tehetséggondozás címén felmérjék, és ott kérdeztek rá, hogy mit tartok erősségnek és gyengeségnek. Én ezeket a pontokat említettem, és az intelligencia teszt során ezek gyönyörűen ki is jöttek. Felzárkóztatásra szorul a finommotorika, ehhez visszanyúlnak a nagymozgásokba (tehát mozgás fejlesztésen is megnézik, illetve itthon trenírozzuk egymást majd kölcsönösen). Ettől aztán áttörést várnak/várunk figyelem és koncentráltságban is.

Volt egy olyan típusú feladat, amiben szintén magamra ismertem... Dominó szerű káryákat mutattak neki, aminek egyik oldalán állat volt, a másikon valami totálisan az állathoz nem kapcsolódó dolog. Pl kutya-TV. A 10 kártyát sorba állította Erzsike néni, többször hangsúlyozva Mózinak, hogy csak az állatra koncentráljon, az állatok sorrendjére, mert majd ő összekeveri, és neki az állatok alapján ugyanígy ki kell raknia. A másik dologra ne koncentráljon. A 10-ből 5-öt rakott ki sorban, a többire nem emlékezett már tökéletesen. Utána viszont Erzsike néni levágta az állatos felét a kártyának és csak a "mellékes" fele maradt. Most azt kellett kiraknia Mózinak sorban - már ha emlékezett rá... Ahogy Erzske néni is várta - és sajnos ahogy én is működöm - a mellékes felét szinte maximálsan sorba rakta.

Elhangzott a legúúútálatosabb mondat számomra, amikor kérdeztem, hogy tényleg ekkora elmaradás van? Azt mondták, hogy ezeken a területeken jó lesz felzárkózni, nem vészes, de a kora alatt van kicsivel, mert az iskolában azokat a gyerekeket szeretik, akikkel nincs "BAJ", akik megülnek, és "simulékonyak". Itt felhördült bennem megint a népek tengere. Ezt annál a feladatnál kérdeztem meg, amikor jobbra és ballra álló különféle típusú nyíl halmazból kellett Mózinak bekarikáznia a balra nézőket. Mutatta az eredményt a néni, illetve oda volt írva hogy hogyan oldotta meg. Egy darabig válogatta, karikázta, majd elkezdett fáradni, lankadni a türelme/figyelme, és fogta a lapot elfordította úgy, hogy az összes balra eső nyíl lefelé álljon, ezáltal könnyebben felismerje, és úgy karikázta tovább (nem mindent, és sajnos a karikázó mozdulat valóban nem szép..., én mégis olyan büszke voltam rá, hogy nem feladta, nem bedühödött, hanem a számára megfelelő megoldást megtalálva, megoldotta. én ezt kreativitásnak hívom...) Szóval most újra gondolkozom, hogy nem akarom, hogy kiöljenek belőle semmi természetes ésszerűséget, és rákényszerítsék valamire, ami nem feltétlenül ésszerű, csak egyszerűen úgy kell csinálni, és kész, és ezért megutáljon valamit, hogy Waldorf iskolába kacsingatás is van.

Természetesen kérdeztem, hogy otthon ezt, a csúfságos feladatlapokon túl vagy között mivel tudnánk edzeni. A válasz: Pl engedjem tésztát gyúrni, vágni stb. ??? (ha nagyon gonosz és unszimpatikus ;-) szeretnék lenni, akkor azt mondanám WTF???) Pont ez az, amit én vallok, hogy nem a feladatlap kell, viszont teret engedtem időben, hogy bármit használjon, és azt megmutattam neki. Régóta hámoz, szeletel, gombát pucol, mosogat, cspeszelve tereget, kalapál, szögel (nem gagyi műanyag szarokkal, hanem kicsi, de igazi eszközökkel, vág, szúrkál, süteményt söndörget stb. Semmire nem mondom, hogy te még ehhez kicsi vagy, hanem ha látom, hogy érdekli, megmutatom, max felügyelet mellett csinálja, csinálta.

Most direkt a "kritikus" résszel kezdtem. Emelett kiemelték, hogy az anyanyelvi szókincse magasabb a koronál, látszik, érződik a sok MESÉLT mese, tájékozott stb. Kitűnt a szociális érzékenysége, fogékonysága, empátiakészsége, valamint a matematikai készségek is rendben vannak, számol stb. A sorrendiség, a balról-jobbra haladás, olvasás még néha necces. De itt is nagyon örülök, hogy magától érdelődik, kéri, hogy számoljunk a lámpáknál, a mikro számlálójánál, ügyesen kezeli a kerámia lapos főzőlapot, mikrot, fűnyírót, mosógépet.

Elsőre letaglóztak. Mert nehezen viselem a kritkát, és mert tudjuk, hogy Mózi (is) egy nagyon jóképességű gyerek, és ez rosszul esett :). Viszont nem akarjuk elbagatelizálni, így tudatos időt is szakítunk az iskolára felkészítésre azokon a területeken, ahol gyengébb.

(mindjárt megpróbálom tagolni, olvashatóvá és fogyaszthatóvá tenni a masszát, amit hirtelen csak kikalapáltam magamból :))

Utólag olvasva, hagyva ülepedési időt, muszáj vagyok egy lényeges kigazítással élni: sem az óvónőket, sem a szakszolgálati pedagógusokat nem szeretném elmarasztalni, vagy lehúzni, sőt. Az ő közreműködésük nélkül valószínüleg nem indultam volna meg ilyen irányba. És hiába olyan-amilyen a mai oktatási rendszer és elvárás, én szeretném a gyereknek a maximumot adni vagy legalább egy olyan közeget, ahol maximálisan, természetes módon kibontakozhat. Most kicsit olyan lépcsőfokhoz értünk, ahol talán az én ösztönös lazaságom már nem elég, szükséges tudatossá tenni az ok-okozati összefügéseket és eszközöket.

Ne zacskózz, zsákolj! - ... mert szeretjük

Iringót az áprilisi  Pici Piacon ismertem meg személyesen, de munkájával, elhivatott környezetvédő múltjával, zero waste háztartási törekvésével már szimpatizáltam akkor is egy ideje (The Sorting Bags). 

Utolsó pillanatok egyikében viharzott be a LARUSba, az én motyóm pedig saját határaimon túlnyúlva a pakolás során az ő térfelét metszették. Minden fölösleges bűbájt mellékelve megkért, hogy húzzam szorosabban össze magam :D. Később oldódott a(z) - időre történő kipakolás gerjesztette - feszültség, beszélgetni kezdtünk az üres járatokban. Különféle méretű és mintájú textil zsákokkal érkezett, amely alternatíva a bolti nejlon zacskózás helyett. Pont akkora méretre vannak varrva a zsákok, hogy belefér 1 kg kenyér vagy krumpli, vagy 50 dkg hagyma stb. A cél, hogy kiiktassuk a halom műanyag szemét egy részét. Tudatos vásárlással ez is megoldható. Nálam ez kihívás, de tetszik. Bár a  nagypicra mióta elköltöztünk ritkán járunk ki, de ha én megyek, akkor biztosan viszek magammal korábbról felgyűlt nejlon zacsit vagy üveget a kimérős joghurtnak vagy szimplán nem rakom zacskóba, csak egyből a kosárba. Nagyon kezdő vagyok a témában, és tudom, hogy sok mindenhez még nem nőttem fel, de ez tökéletes első lépések egyikének. A zsákokon túl vannak gumis tányér/tál takaró'fóliák', az alu helyett. És abban is biztos vagyok, hogy Mózi szenyáját majd újrahasznosítható, letörölhető, kimosható uzsistasakba fogom csomagolni. Nagyon sokszor felvisít a lelkem szeméthalmozás témában, csak sokszor nyer a kényelem és az átgondolatlanság... Javuló tendencia vagyok, lesz ez még jobb is.

Nyár végén megkért Iringó, hogy Debrecenben nézzek olyan batiszt szalagot, amilyenre a Shumlee márkajelzések vannak nyomva, mert Pesten abszolút nincs ilyen, és ez hasonlít leginkább az elképzeléséhez (neki is ;-)). A szalag- és zsinórgyár mintaboltja pedig tartogat kincseket. Sikerrel jártam, és tudtam, hogy országos szinten nem szövik már az ilyen szalagot, anno én is futottam köröket.

Ennek lebonyolításáért küldte cserébe köszönetképpen Iringó a zsákocskákat, amit saját maga által készített különféle bélyegzőkkel díszít. Nincs megállás!!! Olyan jó egyébként, hogy a gyerekek nyitottak az ilyesmire, és ha ezt tanulják meg, akkor saját jövőjükön is zöldítenek.

Köszi The Sorting Bags! A jó legyen még jobb, a játék még több, még szabadabb!

Lóci megmondja :) - gyerekszáj

Mózi mostanában egyre jobban érdeklődik a számok iránt. Itthon is "iskolásat" játszik az alvó állatkával, és rovátkákat húz, hogy ez 4, 7, 11, 8 stb. És pontosan mindig annyi is. A másik oldalra ugyanezt gombóckákkal. A piros lámpánál kéri hogy számoljam visszafelé, és egyre ügyesebben számolja ő is velem vissza.

Ebbe kapcsolódott be Lóci bölcsen :))).

- Anya, ugye a négy az 4? És ha két számot összepárosítunk, és visszafelé számoljuk, akkor 3.

De ezt olyan magabiztosan előadta, mint egy porszívóügynök. Ha nem kevesebbet mond négynél, hanem többet, meg is vettem volna, olyan meggyőző :D Így viszont csak kibuggyant belőlem a nevetés, és megpuszilgattam a piros lámpánál :))

Más.

Lóci erősen szénhidrát típus, mndig kérem, hogy egyen már mást is, illetve beosztással élünk ezekből az édességekből.

Vacsira bevágott a múltkor egy vajas sonkás kenyeret, és büszke elégedettséggel kérdezte:

- Anya, örülsz, hogy nem csak édességen jár a szám...?

OTI-SZTK

Eddig mindig jó tapasztalatom volt a debreceni OTIban, akár terhesgondozásról, nőgyógyászatról, szemészetről, gyerekszemészetről, fogászatról, csípőszűrésről, laborról volt szó. Nem annyira ma.
Augusztus elején kaptunk ma 7:20-ra időpontot Lócikával a pulmanológiára, mert már tavaly is gyanítottam, hogy allergiás valamire, májustól nyár végéig hol picit, hol jobban tüsszögött. Akkor még nem akartam komolyabb következtetést levonni, de vártam a nyarat, hogy vajon most mi lesz. Májusban megint indult a taknyolós időszak :( Júniusban, mikor a szemét is vakarta, dörzsölte nagyon, akkor felismertem a kivörösödött szemében az enyéimet. Sejtettem, hogy ez már valami. 

Ha mára csak egy büszkeséget kellene írnom a napra, akkor ezt jegyezném. Az utóbbi időben extrán sokat vagyok egyedül a három gyerekkel, ami nem vészes, nagyon szépen működünk, csak van olyan szituáció, amikor minimum kettőt kényelmes lenne más szárnyára bízni, mert bár polip vagyok, Lola és Lóci féltékenykedéséhez nem mindig van elég tér. (és nem is gondoltam arra, hogy ez az esemény extra Nagyi-Powert igényel)

Háromnegyed hatkor keltünk, én. A fiúkat negyedkor elég volt kelteni, Lolát pedig fél 7-kor. Ez volt az első kihívás, mert fél 10-10-kor fekszenek, és nyűgösek, lassúak még ilyenkor. 

Sikerült mindenkit ráncba szedni, és 7 perc csúszással indulni a tervezetthez képest. No para, még jók leszünk. 

Az betegfelvételi ablaknál kiderült, hogy a naptáramból a beutalót Lola kijátszotta indulás előtt, így az ablak mögött ülő mufurc "testnélküli" néni nem akart felvenni minket. Hiába mondtam, hogy TAJ kártya van nálam, a rendszerben csak benne kell legyünk, mutattam az sms-t, amit emlékeztetőül kaptam. Azt mondta, az orvoson fog múlni, megvizsgál-e... Hiába ígértem, hogy behozzuk. Ezalatt azért Lola nyűgösen ölelgette a lábam, mert amíg a táskát berheltem le kellett tennem. Várakozás alatt kijött egy másik rendelőből egy kedves szőke orvosnő, és az ő közbenjárásával kaptunk sorszámot. 

A várakozással nem volt gond, kóma volt mindenki, meséltem fejből a jól bevált Pingu, Danci, Tornádó, Hiperkiberember-Zorro meséket. Amiket a fiúk előre meghatározott mesekellékeiből, leendő eseményeiből rakom és kerekítem ki. 

Belépve a rendelőbe (igen, gyerek allergológián vagyunk!!) kis asztal fogadott, ahova Mózi egyből lecsüccsent, Lócinak mondtam, hogy ne oda üljön, viszont Lola nem tudott elsőre felmászni a székre mert csúszott ki alóla. Én igyekeztem körbeírni az orvosnak, hogy miért vagyunk itt, és különösebb rendbontás nem történt. Lóci megint a műanyag kis székre akart huppanni, mert ott voltak a játékok, Lola ezen felvisított, a doktornő, meg tök nyersen azt mondta, hogy Na idefigyeljetek gyerekek! Itt nincs hiszti, visítás! Na innentől kezdve bennem is keletkezett egy szorongó góc, mert tudom, hogy 3 gyerek, ha semmi extrát nem követ el, akkor is lesz "mozgás". Lolát felültettem a kis székre, közben válaszoltam Mózinak vmire, Lóci játékot próbált kihalászni az asztal alatti ládából. A doktornő megint megszólalt... Rossz gyerekek vagytok? Tufff, fejlövés. Miért lennének rosszak? Próbáltam jelezni nekik egy szemvillanással, hogy most húzzák meg magukat, mert úgy lesz jobb mindenkinek. Doktor néni következő kérdése hozzám. Anyuka, miért nincs segítsége? Hogy fogjuk tudni így megcsinálni a vizsgálatot? Mondtam, hogy nincs segítség, és így fogjuk összehozni, nem lesz gond. Átmentünk egy kis szobába, ahol szerencsére egy asztal mögötti hosszú padra sorakoztunk mindannyian, nem volt igazán menekülési útvonala Lolának sem. Egyetlen aggodalmam az volt, hogy Lola nem bírja, ha nem ő van ölben, sőt, ha látja, hogy Lócit veszem fel vagy ölelem meg. Akkor bárhonnan, bármit elhajítva visítva jön, és tolja le. Pont így csinált... Addigra hirtelen hárman kezdtek el stresszelni, hogy anyuka, csináljon valamit, mert így nem tudjuk megcsinálni a vizsgálatot. Egyébként simán elhiszem, hogy aki nincs hozzászokva, hogy egyszerre párhuzamosan 3 gyerekre figyel, válaszol, kaméleon szemeivel egyszerre fogja be a teret, és mindegyik esetében élesre vannak állítva a reflexek, hogy bármelyik pillanatban a legaktuálisabba avatkozzon be, annak ez kész káosz. Én néha (!) ebben is ki tudok kapcsolni, mert muszáj. És tényleg nem voltunk vészesek. Lócit ölbe kellett vennem, és alkarját az asztalon pihentetve a kézfejét le kellett, ha nem is fognom, de ellentartani, hogy az irritáló cseppek le nem csorduljanak sőt, ha elkezdenének viszketni, ne vakargassa.

Lola odabújt mellém, bevágta az ujjszopis pózt, és így vártunk 20 percet. Mózi pedig kókadozott a pad szélén, és szóval tartott bennünket. Mikor így tyúkanyó köré bújt az összes gyerek, akkor még meg is dicsérték, hogy milyen szépen viselkednek, nem szoktak ilyen csendben lenni a gyerekek.
Grrrr... Miért hiszi azt az öreg poroszos generáció, hogy a csendes gyerek a jó gyerek??? (Erre van egy kedvenc FB bölcsességem: TETRIS TAUGHT ME THAT WHEN YOU TRY TO FIT IN,  YOU WILL DISAPPEAR. Én mindenesetre elástam a bagázst. Egy gyerekrendelőben azt várom, hogy ennél rugalmasabban közelítsenek. 

Húsz perc után Lócika összeszurkált karján kiderült a tuti. HÁZIPORATKÁra és minimálisan PENÉSZGOMBÁra allergiás. Király :(! Nem  is pollen, ami egy évben max 1-2 hónapig kaki, hanem az év 365 napjában ki van téve ennek. Nem világvége, tudom. És nem ecsetelem ide, hogy miért sajnálom... Annyit mondok inkább, hogy ennél rosszabb ne legyen, és ne akadályozza a futásban, mozgásban, játékban, éjszakában. 

A harapós doktornő, a papírokat, recepteket, diagnózist átadva, azt mondta, egy hónap múlva vár CSAK engem, GYEREK NÉLKÜL a leletért, és felküldött még minket laborba, hogy a szurkálós eredményt rendes vérvétel is alátámassza. 

Összeszedtük a mellényeket, kis hátzsákokat, táskákat, és felmentünk a laVorba

Lócika maga volt a hős. Egyetlen pisszenést leszámítva türelmesen várta, hogy lecsapoljanak 3 fiola vért belőle. Utána fincsi automata-kakaóztak, és reggeliztek fornettit, mert a tízórait lecsúsztuk az oviban, viszont nekem fél 10-re rohannom kellett haza.

#momhero

Lola

A héten már megnyitottam ezt a posztot, mert motoszkált bennem az emlékgyártásra késztető erő, hogy Lola fejlődéséről legalább olykor nyomot hagyjak. El vagyok tőle olvadva. Még mindig... Azért is, mert még ő a pici. És azért is, mert a LÁNYOM. Úgy érzem, bármit elnéznék neki, akár mit követne el :). Amikor ilyen heves érzéseim vannak, mindig előveszem a fúkat is, hogy természetesen így vagyok velük is, de ő egy mini én. És ennek valahogy van egy mámoros önző varázsa. 

Mindig azt mondom, hogy másfél éves, holott a héten 20 hónapos lesz. 

Bevallom töredelmesen, fogalmam sincs, hogy miket kell tudnia, ezt nála abszolút nem követtem. Viszont bármit csinál, úgy  érzem, fantasztikus, hogy már tudja :D. Így voltam vele tegnap, amikor először láttam a kicsit leharcolt mini micro-n rollerezni. Szabályosan, nem véletlenül, nem csak éppen elkaptam a pillanatot. Olyannak érzem magam néha kívülről, mint a filmekben eltúlzott kezdő anyukák, akik kb ujjongva szőkenősen tapsikolnak, hogy: Jujj, de cuki!!, Jujj de ügyes!!, Az én gyerekem!! stb...

Sanyikám olyan frappáns tényközlő statisztikát rittyentett a múltkor az 1 éves Pankáról, hogy lehet ilyet is be kellene iktatnom. Csak olyan lényegtelennek érzem, hogy hány foga van (15-16 db) és hány kiló (~10 kg), mert annyira a 

személyiségére koncentrálok: A kenyérre kenhető bőréből szép fokozatosan kibújt, ami nem is baj, kell is akarat, hang és kurázsi, hogy két fiú mellett neki is osszanak lapot. Ezt néha, sőt egyre gyakrabban túltolja, amit nehezen tolerálok, mert nem voltam hozzászokva, hogy akaratot magas Cé-n kell kezdeni  érvényesíteni. Mózi olyan tudományos munkatárs volt, nála a hiszti korszak is kimaradt, rövid volt, vele kicsiként is lehet beszélni (kb). Lócinál kihívás volt a hisztikezelés, ritkán egy-egy még becsúszik. Viszont itt a hiszti visítással kezdődik. Most abban a korban jár, és vele együtt mi is, hogy mindig az kell, ami másnál van, Lóci egy kicsit még rá is tesz egy lapáttal, így tegnap délelőtt már leszívott a csapat.

Mózival nagy-nagy szerelemben vannak, neki enged bármit, Lócival sokat torzsalkodnak. Mózi nagy okos bátyusként hozza-viszi, öltözteti, kádból kiveszi, megtörli, eteti, Lóci pedig max Mózival rivalizálva próbál Lolának "segíteni", ezt pedig érzi, és visít. Látom azért, hogy ez rosszul esik Lócinak. Gyengébb pillanataiban elkámpicsorodik, hogy Lola miért nem hozzá húz. Amikor valami kedves dolgot csinálni vele, akkor nekem jelenti, hogy látod Anya, én is nagyon szeretem Lolát. Amit én tudok, de kívülről látom Lóci küzdését középsőként. Javarészt ő gerjeszti a hullámokat mindkét irányba. Föl és le is.

Étkezés-alvás: Júniusban megritkítottuk a napközbeni szoptatások számát, kialakult a reggel-este és éjszaka. Augusztus második felében elkezdtem az éjszakai dőzsölést is berekeszteni, majd arra emlékszem, hogy szeptember elején Szentimrén már nem kelt éjszaka, sőt előtte már itthon sem.  Azt hiszem, ott volt az utolsó cicizés. Annyira rossz, hogy nem tudom felidézni, melyik is volt az, pedig olyan jól esne ha tudnám... Csak úgy. Hogy emlékezzek az utolsó pici babával töltött koccintásra :(. Egyre gyakrabban fordult elő, sőt gyakrabban igen, mint nem, hogy az ágyában fektetem le, és ott is kel. A leszoktató procedúra részeként kis lépésenként fogadta el a Milumil babatejet. Most végre azt kortyolja esténként. Tudom, hogy vannak, akik összevont szemöldökkel olvassák, hogy miért kell leszoktatni a gyereket az anyatejről, másnak viszont lehet a 19-20 hónap veri ki a biztosítékot. Mindegy is. Sosem érdekelt. Nekem volt már szükségem az átalvadt éjszakákra, és úgy érzem, ez az igény összeegyeztethető volt Lola elvárásaival is. Ahogy kezdtem visszavenni a szoptatást, úgy kezdtem visszakapni magam Lolától és a gyerekektől. Ez az első leválás/elválás egy pici baba életében, aminél mindig igyekeztem figyelni az átmenetre. Az éjszakai "zabálás" elsorvasztásával nem akartam egyből kiebrudalni a franciaágyból, és még most is becsúszik, hogy este nem alszik el a kiságyban, hanem mellé fekszem, majd átrakom, és reggel kel csak.

Hogy mitől Lola? - Csak ami beugrik kócosan

Orrfújás (ezt kb fél éve fújja szabályosan)

Cuppanós puszi osztás

Integetés (ez is régi ügy :))

Lépcsőn lefelé már nem mindig kapaszkodik

Öltözködik, más cipőiben, kacsalábas papucsaiban flangál itthon

Reggeli készülődéskor sertepertél körülöttem, és neki is krémezzük pirinyót az arcát, mert mutatja. Tartja a körmét, hogy lakkozzam (azt egyelőre még nem :))

De minden szépítkezős mozdulatot les, és mutatja, hogy neki is. IMÁDOM :)

Gyönyörűen ért mindent.

Nagyon szeret segíteni. A pelenkát régóta ő dobja ki maga után, de látszik a rendszeretete, mert a cipőt is párjával odailleszti a cipőtartó tálcára, amikor levesszük vagy leveszi.

Nagy kópé, és mindenből kiveszi a részét, ha viháncolásról, birkózásról, "kempingezésről" van szó.

Nagy kedvenc a nyuszi motor és a kis játék babakocsi. Kint a csúszda és a homok köti le.

Egyedül akar mindent. Autós ülésbe bekecmergést. Ha épp szűk az idő, alg tudom begyömöszölni, mert visítva feszíti magát...

Bővítem majd még utólag, ha eszembe jutnak dolgok

Ja. Beszélni nem beszél. Anya, Apa, pámpa (lámpa), dabda (labda), mama, papa, egsz (egészség, és tüsszentések után használja is) Amin csodálkozom, hogy nem mindig értem egyből, mit szeretne. Mutatni nem egyenesen oda mutat, ami kell, hanem valahogy mellé. És nagy komolyan magyaráz nekem, én meg kukán bámulok. Mózinál ilyen nem volt. Minden rezdülésére tudtam, mit szeretne. Lóci meg hamar beszélt.

Önálló étkezés: Enni március óta, sőt... egyedül eszik kanállal, villával, és meglepően szépen az utóbbi időben. Pont néztem, hogy szerintem sok bölcsis nem eszik így.

Ahhh, apropó bölcsi... Ezért is kapott el az ihlet a héten, mert szerdán bent voltunk a leendő bölcsiben. És jaaaaj, sajog a szívem, hogy előbb-utóbb az ő életébe is becsordogálnak az "idegenek". Hígul a vegytiszta anya-gyerek szimbiózis. Egyik felem várja, a nagyobbik felem majd' elbőgi most is magát, hogy ez az én életemben egy hatalmas változás. Na már nem is csak majdnem.... 7 éve ebben a szerepben vagyok, eddigi legjobb szereposztásom. Annyira rezeg körülöttem minden léc, és nyilván ebből is fakad. Hogy feltartóztatni nem lehet, nem tudom. Kb így fogok majd picsogni legközelebb a bölcsi szoktatáson, és majd a Mózi iskoláztatásán.

Roald Dahl: Tanács a televíziózással kapcsolatban

Az a legfontosabb dolog

(A gyerekekre gondolok),

Hogy SOHA, SOHA nem szabad,

Hogy tévéműsort lássanak –

Sőt, legjobb, ha a bárgyú láda

Már be sem kerül a szobába.

Amerre csak jártunk, a tévét

A gyerekek szájtátva nézték.

Két-három óra meg se kottyan,

Csak néznek, míg a szemük kipottyan.

(Múltkor is láttunk egy helyen

Tíz szemgolyót a szőnyegen.)

Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek,

Míg hipnózisba nem kerülnek,

S a sok szennytől, mit egyre néznek,

Olyanok lesznek, mint a részeg.

Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak,

A falnak fejjel nem rohannak,

Nem kezdik egymást hasogatni,

Hagynak nyugodtan mosogatni,

Míg fő az étel, hűl a lekvár –

De azon eltűnődtetek már,

Hogy ez a rémséges doboz

Miféle dolgokat okoz?

ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET!

MEGHAL BELÉ A KÉPZELET!

Az észt betömi, eldugítja!

A gyereket úgy elbutítja,

HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG

TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET!

Az agya lágy lesz, mint a sajt!

FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT!

NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd!

„Na jó! – mondjátok majd. – Na jó!

De ha a televízió

Nincsen, mivel foglaljuk el

A drága gyermekünk, mivel?
”
Ezt fogjuk akkor válaszolni:

Míg nem volt még e bamba holmi,

Míg e szörnyet fel nem találták,

Mit csináltak vajon a drágák?

Hát elfelejtettétek volna?

Ezt mondjuk lassan, szótagolva:

OL… VAS… TAK…! És OLVASTAK és

OLVASTAK, s még ez is kevés

Volt nekik, OLVASTAK tovább!

Fél napjuk olvasásból állt!

A polc könyvekkel volt tele,

A föld, az asztal is vele,

S az ágy mellett, a kisszobába

Még több könyv várt elolvasásra.

Sok szép mese, volt benne sárkány,

Volt indián, cet és királylány,

Kincses sziget, és messzi partok,

Hová sok csempész lopva tartott,

Kampó kezű, komor kalózok,

Egy elefánt, ki csak hallózott,

És rémes, éhes kannibálok,

Üstbe ki tudja mit dobálók…

Mily könyveken busult-vidult, ó,

Az a sok régi-régi lurkó!

Hát kérve kérünk titeket,

A tévékészüléketek

Dobjátok el, s mi hely marad,

Oda tehettek polcokat,

A polcra végig könyveket,

Hadd ontsanak csak könnyeket,

Hadd rúgkapáljanak a kölkök,

A nyelvük hadd legyen csak öltött –

Ígérjük, nem kell félnetek,

Ha vártok egy vagy két hetet,

A drágalátos gyermekek

Egyszercsak rájönnek maguktól:

Egy könyvtől lennének nagyon jól.

S ha már olvasnak ők – juhéj!

Szívükben árad szét a kéj,

Érzékeik kiélesednek,

Nem értik majd, hogy mit szerettek

Az émelyítő, a silány,

Hülye, idétlen masinán.

S azok a drága gyermekek

Hálásak lesznek majd neked.


Sanyikám küldte, és nagyon megtetszett, kitapasztásért ordított :)

Az önbizalom vajon mi?

Ha szeretsz vajon mi? :))

Megint felrobbantottuk a viber csoportot a lányokkal. Önbizalom vs maximalizmus és elfogultság témakörében. Kellemes szokásos esti beszámolásnak indult. Újra kezdtük (noha foghíjasok a napok hol egyikőnk, hol másikónk részéről) a napi győzedelmi lista megosztást, ami lehet bármi, de járjon büszkeséggel, sikerélménnyel. Ez három db/nap :). És annál több kell legyen, hogy reggel felkeltünk :). Megint csak annyira jó, hogy négyen elég mások vagyunk, mást és máshol csinálunk. A legszembetűnőbb viszont, a léc magassága, a kihívás küszöbe, ami kiváltja a jó érzést. Tudatosan, évek alatt rengeteget fejlődtünk, de kudarcaink felismerésében még mindig született profik vagyunk - sajna. Éppen ezért a lista mellé egyikünk sem írhatja oda zárójelben, hogy de ez-meg-ez-elmaradt, eltoltam, átugrottam, kikerültem, elblicceltem, nem sikerült stb. Csak a pozitívat, a melengető érzést rögzítjük. Nehezen indul be egyébkent. mert egyből nagy dolgok után kutatunk. Olyan sikerekhez mérjük magunkat kimondatlanul minden nap, mint könyvírás, Guinness világcsúcs, hegy elmozdítás. Kelljen dolgozni érte. Viszont csalóka. Nincs egyenes arány a megdolgozás és a siker között. Ezt is másként kezeljük. Én biztos, hogy különösen rosszul, ha valamibe beletolom az energiát, az időt, az egész magamat, és alatta marad az elvárt eredménynek. Akkor megtorpanok, nek egyre jobban hasítani akarok. Az ölembe pottyant véletlent pedig nem érzem sajátomnak. Ráadásul sok mindent tekintek ölembe pottyant adottságnak, hiába van közöm hozza, nem jön az elégedettség megnyugtató jó érzése (de tanulom, és alakul). A teljesítmény hiába egyéni tulajdonság, a siker a közönségtől fog függni, hogy mit lát belőle, hogyan értékeli. Eszterrel közös erővel elég kishitűek vagyunk, és ha sikerül valami, azt is elbagatelizáljuk, hogy nem nagy szám, másnak is simán menne. Kata például irigylésre méltóan megadja a módját az ünneplésnek, és a végsőkig elfogult velünk szemben :D. Ettől lett 200 a vérnyomása, hogy mi ezt elfogultságnak érezzük, ő meg komolyan gondolja. 

Csupa tanulás vagyunk. Árgus szemmel igyekszünk észrevenni és elhinni, ha valamit megcsináltunk és jól csináltunk. Tudatosítjuk a munkánk felett született szabad örömöt és megkönnyebbülést, büszkeséget. Mert ezt a "luxust" csak azok engedhetik meg, akiknek kellő önbizalma van - ÁLLÍTÓLAG... 

Ti ebben jók vagytok?

Murakami - ... mert szeretjük

Hogy szolgál az olvasottságotok? (Kis)gyerek mellett is jut belétek elég építő betű? Nekem ez nagyon tud(ott) hiányozni. Azt mondanám, muszáj, ez kötelező. Novellát hozhatok? Jöhet? Eddig úgy tudtam, hogy én nem szeretem... Lehet, abban a kanyarban szerettem meg, amikor bedőltem a sütőtök és cékla csábításának is. Mi volt a bajom vele korábban? Röviden: rövid. Mire kialakulnak a fejemben a karakterek, mire megépül bennem a körítés a leírtak alapján, mire az apró, le nem írt részlettel felöltöztetem a történetet, vége is. Nem tud hozzám nőni. Nem tudok ezek alapján később egy aktuális életérzést, hangulatot visszaidézni. Nem úgy most Murakami Férfiak nő nélkül című novellás kötete. Murakamit egyébként is szeretem, rövidebb-hosszabb munkáiról őrzök benyomást.  Könyvei egyébként nagyon hasonszőrű hangulatatot váltanak ki belőlem, mint Kunderaé. Igaz könnyebb, és 21. századibb. A  nevező a visszafogott, talányos stílusban lehet. Amennyire eddig a rövidségével volt bajom, most annyira ez tetszik benne. Reggel, délben,  este  kerek kis történetekkel gargalizáltam a napszakok között, mert nem kell hozzá túl sok idő. Nem kell félbehagyni és újra felvenni a fonalat. Ráadásul a 7 kis történetből mindig az aktuálisnál éreztem azt, hogy a legjobb a kötetből. 

"Öregszem. Metafora és hasonlat között is különbséget tudok tenni.

(...) Persze eljött a pillanat, amikor újra szem elől tévesztettem. Hiszen nyomában voltak a földkerekség összes tengerészei. Egyedül nem tudtam megvédeni. Mindenkivel előfordul, hogy nem figyel oda egy pillanatra. Hiszen aludni is kell, a vécére is ki kell menni. A kádat is ki kell mosni. Hagymát is aprítunk, a zöldbab végét is lecsipegetjük. Meg a légnyomást az autónk gumijában, azt is muszáj ellenőrízni. Így aztán elszakadtunk egymástól.

Gyorsan, addig ameddig tart

Az orrom már hámlik, belőlem a csí remélem lassabban repedezik majd. Úgy hozta a vizsganaptár és Attila (Tőle kaptam meglepetésként), hogy a péntek-szombat-vasárnap-hétfő az enyém volt magamért a gyerekek nélkül... (a többi része párhuzamosan gyerek mellett). És nagyon rettenetesen jól telt. Egy Anya szájából talán a legcsúnyábban elhangzó mondat, hogy erre a gyermek-mentes övezetre a legnagyobb szükségem volt (és lesz is ;-)). 4 napon keresztül felnőtt emberek között voltam, és valami olyanba szagolhattam bele, ami tetszik. Nem titok, magamtól soha eszembe nem jutott volna, és nem vagyok biztos benne, hogy maximálisan ki fogom használni :)), de maga a tanulás élménye, egy új készség elsajátításának a ténye már önmagában üdítő. Főleg, hogy minden passzentosan elsőre sikerült. Tetszett, hogy egyedüli nőként vagyok ott, és a női statisztikát szépítem. Motoros kisgéphajó és vitorlás vizsgát tettem hétfőn gyakorlatból, múlt hétfőn elméletből. Olyan jó érzés, hogy az agyamba valami teljesen új kuckózik. Hogy videókat nézek, és fejben vitorlázok. Nyilván fényévekre vagyok tőle. Pont annyira, mint a jogosítvány esetében anno. De van rálátásom, némi fogalmam, hogy vízen, szélben hogyan lehet előrébb jutni. Ha nagyon szabályosan negyed szélben estek ki a vitorlásból, akkor jó eséllyel azonnal kikaplak benneteket, de megoldanám szerintem háromnegyedben is. Imádom a csomózást, tök jól látszott, hogy pl ebben jó vagyok. Egyszer megmutatták láttam, visszacsináltam. Sőt emlékeztem is rá. A kormányzás picit neccesebb volt :). Több idő volt ráérezni, hogy mennyit kanyarítok rá, mikor és mennyire tartok ellen, hogy ne legyen ökörhugyozás az irány.

A géphajós csoportban volt még két nő. Tőlük is jó volt hallani, hogy már azon ledöbbentek, hogy 3 gyerekem van. Azt mondták, három gyerek után nem ilyen nyugodt és kisimult egy anyuka, és hol vannak a lestrapált ráncok, nem látják, hogy tikkelne a szemem :D. Mondtam, hogy engem ez a vizsgázás és 4 nap jobban kisimított, mint bármi otthon. Hízelgő volt, hogy azt mondták, én olyan nyugodt vagyok, és belőlem kinézik a vitorlás vizsgát, ők nem lennének rá alkalmasok. De tök mindegy, mit mondtak volna még, most olyannak érzem az egész elméleti-gyakorlati felkészülést, mint egy jól sikerült gyerekkori tábort, hogy nem akarom, hogy vége legyen. 

Könyv és betű - szeretem

És ez már löttyint is ki belőlem egy következő posztot. Ez most olyan erős érzés, és úgy szeretném, ha ti is pont így éreznétek a dülöngélő sok viaskodás közepette, hogy mettől-meddig vagyunk jó anyák (apák), azok vagyunk-e, elég jók vagyunk-e. Igen. Még így is.

Ideiglenesen odaadja magát, ő lesz az én lábam és kezem, rajta keresztül érem el mindazt, amire szükségem van. (...)

Szoktatok olyat érezni pl gyereknevelés - épp valami "harci" helyzet - közepette, hogy egy pillanat töredékére ugyanabban a szituációban találjátok magatokat, mint anno gyerekként a saját szüleitekkel? Én egyre gyakrabban észlelem. Sokszor abszolút nem tudom körbehatárolni az élményt, nincs konkrét képem az eseményről, csak nagyon erősen érzem az akkor, gyerekként érzetteket. Ez ugyanígy igaz a jóra és a rosszra is. Nem is mutogatni, felhánytorgatni akarok, inkább csak letaglóz, hogy honnan a mélyből kerülnek elő. A legutóbbi ilyen olvasás közben kapott el. Gyerek sem volt a közelemben. Rettentő analitikus típus vagyok. Legfőképpen magamat analizálom. Nem könyv vagy más közbenjárásával, csak figyelek erősen, és keresem a miértjét. 

A "legakutabb", hogy rettentő nehezen kérek segítséget, sőt inkább szívességet. A végsőkig elhúzom a kérés idejét, amikor viszont már kellemetlen, hogy az utolsó pillanatban kell összeegyeztetni más programjával, és könnyen dugába dől a rendszer, nem hagyok felkészülési, alkalmazkodási időt a másiknak. Nagyon így vagyok a gyerekek körüli és saját magam körüli egyensúly megvalósításával. Hiába érzem, hogy valami nagyon-nagyon jól esne nekem, egyszerűen lemondok róla, mert több nagymamát vagy bárkit kellene mozgósítanom, és tudom, hogy nekik is van bőven egyéb másuk. Abszolút nem tudom a belső okát, de erősebb a szégyenérzet bennem az empátiánál. Olyan nagyon nem megy a kérés, hogy utána roppantul nyomaszt és rosszul érzem magam tőle. És a program vagy bármi amiért igénybe veszem a segítséget jóóóval jóval kecsegtetőbbnek kell lennie, hogy túlérjen ezen a nyomasztó szégyenérzeten. Mert egyébként nem éri meg nekem. Nem működik jól az sem, hogy 'de hát nagymama bármikor unokázik, neki az felüdülés' vagy 'neked is kell a kikapcsolódás' stb. Van ennek egy másik vége is, amikor excel táblában vezeti a család, hogy melyik nagyi mikor és hol lesz a gyerekkel, megkapják a táblázatot, és KÉSZ. Nekem ez a véglet a masszív kihasználást súrolja, de több helyről is hallottam már ezt a verziót. Ez csak egy kis háttér infó, hogy értsétek, miért fogott meg a következő pár sor.

Feldmár Andrást olvastam. És ugye, ami megfog, ott van a kutya általában elásva. Kimondatlan vágyainkról volt szó. Illetve az anya - (kis) gyerek kapcsolatról, hogy sok nő paranoid módon kihasználva érzi magát a gyerek által, és hamarabb elválik tőle mintha teher lenne. Ekkor jelenik meg a szeparálódás ördöge. Ez még az ősbizalom kialakulás ideje, majd jön az aktív Activity korszak mutogatással, mikor az Anya érzi a gyereket, mit akar, mire vágyik. Kérnie sem kell, nem is tudná még. Ebben eddig nem volt újdonság, de valahogy mégis...

Ideiglenesen odaadja magát, ő lesz az én lábam és kezem, rajta keresztül érem el mindazt, amire szükségem van. Ha ez is simán működik, ha szülők örömmel szolgálják a gyereket (korának megfelelő módon és mértékig), akkor kibontakozik benne a bizalom és a rokonszenv az őt körülvevő világ iránt.... Viszont vannak olyan családok, ahol megszégyenítik a gyereket, ahol félnek a hatalmától, és arra nevelik, hogy ne kérjen, ne akarjon semmit. Ennek a vége mély szégyen lehet a gyerek számára. A gyerek nem tudja, hogy a szülők, a család az őrült, hanem elhiszi, hogy jobb lenne, ha ő nem kérne semmit, és szégyellje magát azért az impulzusért, hogy kérni akar.

Hát ez volt az. És csak egyetlen mondat visszahangzik ezzel kapcsolatban a fejemben. Fogalmam sincs, mikor hallottam, de már nagyobbacska voltam. És az a baj, hogy ilyen bármikor elhangozhat dühből, kimerültségből, csak később előjön, és makacsul észrevétlenül gyökeret ereszt... 

"TE CSAK NE AKARJÁL SEMMIT!"

Idő lesz, mire a többi poszt kikerekedik, mert hirtelen úgy érzem, szűk áteresztőképességű tölcsér az agyam, és túl sok tapasztalat, élmény, minta akar egyszerre a témával kapcsolatban átpréselődni, én pedig nem tudom elég gyorsan és frappánsan rendszerezni. Hétvégén 4 napig a szentimrei nagyszülőknél aludtam, ingáztam, és ez is váltott ki belőlem pár kérdőjelet. Ráadásul ezek már nálam azok a morális pontok, ami ahogy észlelem sokat változott, változik mostanában, és erősen az egyén egyedüli igénye felé mozdul (számomra picit az önzőség irányába), nem annyira a kollektív érdek felé. Ezek bennem nagyon nehezen kimozdítható pontok, paradigmák, mert ha a hatékonyság oldaláról közelítek, akkor elég szomorú eredmények születnek. 

Ahhhh, lehet, lehúzom a wc-n a posztot, hogy ne legyek már ennyire okoska törp. Most viszont ebéd a Kis Padliban, és azért fogok mégis posztolni, mert utána a gépem rehabilitáción lesz, napokig nem lesz ujjbegynyi, normális méretű karakter a kezem alatt

 - nagyszülők-kisbabák hasonlatai

 - teher-e egy idős szülőt gondozni?

 - teher-e egy pici babát gondozni?

 - miként érhetjük el azt, amit akarunk, és ez hogyan függ össze azzal, ahogy kezdetben érzékeltük a világot

 - hogyan válik szégyenné a kérdés/kérés (nagyszülőktől való segítség kérés)

 - empátia (nem használom ki őket maximálisan a saját érdekem miatt)

Ezer bocs. Öregszem ;-)

Egy ajándék

... vagyok a számotokra és a sajátomra is ;-). Visszaolvastam itt-ott magam Lola altatás közben, és tökre szeretem Tűkkelütött jómagamat ezzel az ákom-bákom szívritmussal és fel-fellángoló szívzörejjel együtt itt, a cybertérben.

Mióta nem szopik intenzíven Lola (június) olyan periodikusan visszaköszönő hangulati ingadozásom van, aminek könyv/net szerint nem néztem alaposabban utána, de nyilvánvalóan tudunk a létezéséről nők esetében, de rajtam ilyen kegyetlenül nem ütközött eddig ki. Most annyira mellbevágó már, hogy csinos excel táblában vezetem, mert nem akarom elhinni, hogy ez tényleg rendszeresen és pontosan ismétlődik. Majd szép grafikont is rajzolok, mert van rajta a hangulati változáson túl, aktvitás, önbizalom, elfogyasztott kalória és szénhidrát (kb... na jó ez annyira nem számszerű - habár :), mert utálom számolgatni). stb. Már csak saját magam kedvéért rajzolom és írom, hogy tudjam, mi következik, mikor legyen kéznél a muszáj-dzseki. Nagyon meglepem és elkeserítem magam a vérszegény 'szürke egér' érzéssel, amikor rá két nappal meg tényleg úgy érzem, hogy páromat ritkítom :D (vonjatok megfelelő számú gyököt belőle - én is megtettem...). Most viszont szunya - alattam még mindig ringatózva hullámzik a szék és dől az ágy - holnaptól kezdődik az ovi. Hogy ez most yippiii vagy 'ez a dolgok rendje', döntse el mindenki maga. A végsőkig kihúztuk a szünidőt, a gyerekek nagyon tiltakoznak az ovi miatt, biztos kell pár nap/hét, hogy felvegyék a fordulatot. Én várom az őszt. Imádom. Írtam már...?

Közzététel mint SÁRI

Nem fog a tollam, nincs bennem önként kiguruló betű. Nálatok jobban csak engem keserít el. Biztosan visszatér majd, és dalban mondom el. Két napja pl átsuhant bennem pár szótag, éreztem, hogy közel járok ahhoz, hogy klimpírozzak a billentyűkön, mert rózsaszín felfújt mókus lufi voltam, de ahogy vártam-vártam, hogy Isten igazából leterítsen az ihlet, azzal a lendülettel ki is került. Szoktam rajta erősen gondolkozni, hogy mennyire fogom/nem fogom bánni, hogy ez az időszak kimarad a blogból, de ez sem hozza közelebb a témát hozzám. Közben lepereg a nyár, ide-oda jegyzem a fiúk cuki beszólásait, Lola minden rezdülését, arcát, baba-voltát igyekszem tartósítani, és elrakni 'télire', illetve telefonban rendszerezetlenül gyűlnek a képek. Ha éppen gyűlnek. Én meg leginkább a pete-lárva-báb-kifejlett rovar/pillangó stádiumokon osztozom. Leginkább az első kettő lépcsőfokot gyakorlom, majd úgy kelek reggel, hogy ebben a kérdéskörben már nincs bizonytalannak minősített kérdésem, és a vizsgaszimulátor tovább enged a következő fokozatra. Ehhez a kérdéscsoporthoz már csak akkor akarok visszatérni, ha másik gyakorlómódban hibás választ adok a kérdések valamelyikére. Aztán jöhet a pille szálldosás. 

Néha olyan érzésem van, engem hamarabb utolért a midlife crisis, és nyűglődés van belül rendesen. Egyik pillanatban minden kérdés számomra, ami eddig történt velem, másik pillanatban meg tök evidens, és tisztán egyértelmű a következő lépés, és következő x év. 

Szóval ha megvártok, ha kibírjátok várni a pillangót, és még akkor is itt lesztek, akkor majd utólag lehet elkap a hagyjunk nyomot az utókornak lendület, és ráncba szedve, értelmesen magam számára is kivasalom ezt a sok vasalnivalót. 

Biztos megnyugtatnátok, ha azt mondanátok, pont ilyen nyűglődős, holdtölte és fogyatkozós időszakon átvertétek már magatokat, és az elkövetkezendő 7 év majd megint nyugis és egyértelmű lesz. Biztosan... :))

No para, ez lehet, algásabb színűre sikeredett, és távolról olvasva megint homályosabban fest, mint ami, de van valóságtartalma. Annyi biztosan, mint a KUFLI meséknek.

Kiskatám! Gondoltam Rád menet közben. Hogy vaj' a nyelvtantanárnéni forog-e az ágyában a sok stilisztikai blődségtől, amit ideeresztettem :D ?? Bevenné a gyomra, hogy szépen körbefolyja, és kielemezze? ... Blöeee

Hűűű, de rég kacagtam ennyit

Folyik a könnyem, nem akarom, hogy vége legyen :D

Altatom Lolát, közben 444 telefonról. A MÁV kabala pályamunkákat nézegetem a kommentekkel együtt.

Nyilván ehhez kell egy adag kialvatlanság is, akkor kacagok vég nélkül 😂

Nézzétek meg: https://444.hu/2017/08/18/peckes-bajszu-tulgyurt-szuperhos-lett-a-mav-uj-kabalafiguraja

https://m.facebook.com/media/set/?set=a.1983145201922971.1073741855.1920000621570763&type=3

A.W.S.O.M.E.

Na hi!

☀️ Felétek is tombol a nyári szünet...? 

🍉 Gondoltam, egy kedvcsináló esemény borítókép szerkesztése csak belefér az ebédfőzés (örök hála a sajtos-tejfölös tészta feltalálójának 🙏), gyerekorvos-oltások 💉, úszásoktatás 🏊‍♂️, ebédfőzés, meseolvasás 📚 közé, és most már - köhömmm Lola... - a hamutakarítás közé is 😂valamelyik kanyarban.

🍉 Tudjátok mit? Szusszanjunk rá a sokkezes nyári hőségre!

GYERTEK el augusztus 10-én a Kis Padlizsán vegán étterembe, ahol a Mini Natura márkával közösen tartunk egy nyári <<< gyerekruha vásárt >>> hatalmas akciókkal 🤸‍♀️.

🍉 Igyál közben egy finom smoothie-t, limonádét vagy válasszatok a Kis Padlizsán mennyei vegán sütijei, nyári menüje közül.

Augusztus 10 már nincs is olyan messze. Debrecen Pesti utca 7, a TESCOval szemben.

!!! Játszunk is hamarosan !!!.

Szóljatok minél több - átmenetileg megfáradt - anyának, akinek jól eshet a társaság és a sok szép színes, organikus 'brutál' leakciózott gyerekruha.

Az esemény linkjét itt találjátok:

Hello August

És ez most csak saját magam kicikizése, ha már bevillant ;)

Higgyétek el, sokkal jobb benne lubickolni, mint olvasni a meghatódós Coelhoval átitatott bódult életszakaszokat, na de hogy ez a három gyerek mi érzelmet ki tud még tornázni belőlem - hihetetlen. Eddig sem voltam kőszívű ember fiai, de amikor már nem hallom, hogy mit mond a valamelyik gyerek, mert csak azt érzem, hogy mennyire tökéletes ez az egész anya-gyerek szimbiózis, és hogy a két fiú után Lola még mit ki tud hozni belőlem lányos anyukaként... - az már nekem is sok(k).. Sanyikám, alias Kató Eszter Photography küldött át még este pár képet az úszás utáni és alatti limonádézásról, amikor is megint hangosan megfogalmazódott bennem, hogy mennyivel kevesebb lennék Lola  (és természetesen a többi gyerekek) nélkül... Vááá, könnymorzsoló anyjuk leszek minden megható, és hétköznapi eseményen???

A júliusnak annyi...

Háziorvosnál ülök orvosi igazolásért (hál 'Istennek van légkondi, bár az asszisztens elég kétségbeesett ábrázattal el akart tántorítani, hogy nézzem meg, KETTEN is vannak előttem, és nekem EKG-től kezdve még pisilnem is kell majd. ??? háromnegyed háromkor ez elég nagy kihívásnak tűnik úgy, hogy hatig van rendelés :))...), és szabadon eljárt a kezem, végre előkotorta a telefont, hogy nyomott hagyjak magunkról. Sok minden van fejben, töredéke nem fog felszínre kerülni, de az pont elég hír,

Bendegúz az legifjabb kis császár
... és természetesen Dóri úgy néz ki másfél nappal a szülés után, mintha
statisztának ugrott volna be szülni valaki helyett, aztán egyelőre ott ragadt ;-)

hogy megszületett Bendegúz, Dóriék kisfia, így teljes az unokákból álló vizilabda csapat. Gondoltam, hogy beszámolok a fiúk úszás oktatásáról/tanulásáról/lelkesedésérről. Lassan két éve, hogy elkezdtük Mózival Tibi bácsi óráit látogatni, és egy hónapnyi lelkesedés után (heti két alkalom), jött egy mélypont, majd még lelkesítő beszéddel mesterségesen fenntartott kb kéthétnyi részvétel után kategórikusan kijelentette Mózi, hogy soha többet nem akar menni, mert nagyon hideg a víz és fázik, illetve az orrába ment... Annyira hárított, én meg abszolút nem éreztem, h bármiről lemaradna és erőltetnünk kellene tompítva ezzel esetleg a későbbi lelkesedését, hogy abbahagytuk. Én akkor Lolával a hasamban október végén már annyira nem bántam. Azóta is ellenállásba ütköztünk ha neki futottunk a témának, át is tértünk Lóci fűtésére, hogy hátha kedvet kapnak közösen. BINGÓ!!! Egy hetet lezörgettünk, és annyira élvezem a lelkesedésüket. Minden alkalommal, amikor átperdülünk az Aquaticum forgóajtaján hazafelé jövet, felsóhajtanak, hogy de jó lenne ha még csak most jönnénk, illetve hogy holnap is jövünk e. 

Mózi egyértelműen azért bátrabb, mert már leér a lába, Lóci meg ettől függetlenül is stramm legény ;). Mózi ott tart, hogy már a mellúszás levegővételét gyakorolják, Lóci meg bátran siklik a Tibi bácsi ölébe be a mélybe, majd vissza. Az hogy a fejüket betegyék, lebukjanak nem volt problémás, ennyire szokva voltak a vízhez. Otthon eszkábálok majd fel képeket is.

úszás után mindig csemege
 (Lola itt még elég robbantott mazsola
az egyhetes betegség után)

UPDATE: 

• Javítottam a helyesírási vagy inkább elgépelési hibákon.
• legszembetűnőbb szóismétlés a 'lelkesedés' szó, de ez most így marad...
• csatoltam képeket
• Tényleg fél 5-re végeztem az orvosnál, pedig csak ketten voltak előttem... 
• Egy kis mellékes murphy... Az EKG papír pont nálam/közben fogyott el, és a helyettesítő asszisztens nem tudta egyből hova kell nyúlni, szaladt fűhöz-fához, addig én ott pislogtam félpuckosan a légkondi alatt. Majd fújtatva, bűnbánóan visszatért, és a kezdő pénztárosok gépszalag cserélésének ügyetlen mozdulatával próbálta belezörgetni a tekercset a résbe. Valamelyikbe. Nyomogatott hozzá pár pittyógó hangot, aztán egy-két ON/OFF, de semmi. Félszegen kérdeztem a "piócákkal" a mellem alatt és a négy csipesszel a végtagjaimon, hogy tudok esetleg segíteni...? Végül felkászálódtam, mint egy újjászülető robot, és befűztem a masinát :D. 

Egyébként le a kalappal a néni előtt, mert elég jól állta a sarat a két rendelő és a receptírás, igazolások, papírkeresés-és majdnem befűzés között. Kérte az elnézést is tőlem. Pedig én nem vagyok egy hepciáskodó beteg/várakozó. Mindenben hosszas kezdeti birkatürelmem és empátiám  és őszinte kedvességem van, de kibillenthető pöccre....

Te melyik fajta vagy?

Te melyik selejtező típusba tartozol. Úgy Isten igazán...

a) szőrös szívű racionális - Abszolút nincs feles motyó(m) otthon, tényleg csak az aktuális, az éppen szükséges minimális és/vagy picit több.

b) gyűjtögetek, de egy alapos selejtezés alkalmával a felesleget* ki tudom górálni

c) évek alapos munkájával sok-sok "ez még valamire jó lesz" hasznosat ;-) eltároltam, nehezen válok meg tőle, mert nem szemét - Sok-sok újabb tároló alkalmatosság jelzi, merre járok a lakásban.

d) gyűjtögető kis mókus vagyok, mert nincs szívem kidobni, ami másnak még jól jöhet vagy új életet kezdhet - VISZONT más családtagnál, rokonnál, ismerősnél éles látásom van, kegyetlenül tudnám nyírni a felesleget ;-)

e) mi az hogy selejtezés...?

* a számomra, saját mércém szerint ítélt felesleg

Ezt kérdeztem magamtól folyamatosan, miközben pakoltam a "műhelyben"... ;-)

A hullámfürdő 5 perc múlva üzemel...

Ugyanaz a néni mondja be a nagyerdei strandon, ugyanazon a hangon, aki 32 éve is. Tegnap hallottuk a Stadion oldalában... - nem akartam elhinni :)))

Szokott pofán nyalni Benneteket az a megnyugtató hullám, hogy épp most, épp jó helyen vagytok, épp azt csináljátok, ami Nektek jó? Én éppen pont ezt érzem, amikor bütykölök, varrok. Szülinapomra kaptam egy varrógépet. Sőt. A varrógépet kaptam meg. Fény van a szobában, és most, hogy Lola elaludt odatelepedtem az asztalhoz, hogy ismerkedjünk. A széket még magam alá sem húztam, amikor azt éreztem, hogy ez lenne az egyetlen dolog, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre. Nyilván végig sem ért a gondolat bennem, mire beférkőzött a racionalitás, hogy nem ennek venném a legnagyobb hasznát, vagy minimum el kellene végeznem előtte egy Mac Gyver tanfolyamot, hogy ebből ehetőt, ihatót is tudjak facsarni, és harcba szálljak a bennszülöttekkel - ha szükséges, és nem kenyerezhetem le őket pár aktuális divat szerint varrt fűszoknyával. Szóval ez kikezdhetetlen szerelemnek tűnik, és nem tudom, honnan hozom. Sokszor beugrik a Széchenyi utca pincéje, asztalos kis műhelye, ahol apa farigcsálta, esztergálta Juditkának az emeletes ágyat, nekem a galériát, és én mentem vele ráspolyozni. Hulladék fába mintáztam különböző alakzatú reszelést, szögeltem, forgácsot szedtem, figyeltem. Mózit érzem még picit ilyennek. Nem nagyon tud elmélyülni legózásban, viszont imád szerelni, barkácsolni, öntözőberendezést rittyenteni pár felújításból kimaradt gégecsőből és valami műanyag lefolyó alkatrészből. De mindig alkot valami turpisságot. Kis széket szögel magának a kertben, tegnap pedig életében először kezébe adtam a fűrészt. Picit tartottam tőle, hogy az elején kibicsaklik a fűrész, de frászt... Akkora boldogság volt, hogy azt mondta, ő favágó szeretne lenni, és a favágásért cserébe a királytól rengeteg aranyat kapna :D. Tanulom, fejlesztem, ellesem tőle az imagináció képességét. Miután tegnap beszálltunk a Nagyerdőn a kocsiba, és méretre vágtuk a maki lámpa tartóoszlopát (és a bagolyét) behunyta a szemét, hogy ő most arra gondol, hogy van egy saját fűrésze.... És tényleg láttam az agyában azt a fantasztikus erőt, amivel rajzolja a képernyőre magát saját fűrésszel a kezébe, ahogy fát vág/nyiszál. Egyszerűen nem tudok neki nem venni egy saját kis szerszámot, annyira látom, tapintom a boldogságát. 

Egy Campus-ozós képet kerestem vissza a napokban a blogban, és lassan ment... Több posztba is beleolvastam, és hát a szívem szakad meg. Mármint, hogy így nőnek a gyerekek, hogy lassan kinövöm a kisgyermekes GYES-es anyuka képét, hogy annyira jó, hogy írtam ezeket, és megvannak képek, beszólások, benyomások, viszont nagyon megfogyatkoztak. Lola már annyira lazán nő velük, hogy bár ledöbbenek, hogy mennyire értő, de még nem beszélő lény, aki jár, fut, visít, kooperál, utánoz, és annyira lány a két fiú után, hogy nagyon. Nem mondom azt, hogy az ő fejlődését nem követem, vagy nem örülök a lépcsőfokoknak, mérföldköveknek, de olyan természetesen jönnek, annyira nincs körülöttem sorvezető, hogy mit mikor kellene tudnia, hogy nem akarom saját magát sem leköröztetni magával, hanem minden jön, ha jönnie kell. A szoptatással és a velünk alvással is így voltam. Tudtam, hogy nem fog így maradni, és minimalizálva a fáradságomat nem is pörögtem rá az ügyre. Most júni közepétől a szoptatást kezdtem tudatosan visszaszorítani, mert a napi és éjszakai 4-4 adagot/megszokást már én sokalltam. Még akkor is ha soha többet nem fogok szoptatni. Apránként tudatosan iktattam ki a nap közbeniket, hogy elég a reggel és este, majd kikopik az éjszakai is. Most ott tartunk, hogy este sem kéri, a reggelt is elhagytuk rögtön ébredés utáni reggelizéssel kiváltva, és egyelőre egyetlen éjszakai maradt. Hogy ettől-e vagy sem, elkezdtem látni hirtelen a fényt az alagút végén. Hogy semmi nem örök, de legalább forgandó. Egyre közelebb kerülök magamhoz, ami néha megijeszt, mert a fiúk is annyira önállósodnak, hogy sok helyen kopik a szerepem. Ami természetes, és nem akarom visszatartani a folyamatot, sőt. Érzem is, hogy erre most nekem hatalmas szükségem van, hogy visszatérjek fejben is saját magamhoz. Akarva és akaratlanul tudok nagyon alázatosan viselkedni a gyerekek kedvéért. Pontosabban annyira, amennyire a saját mércém szerint szükségük van, és amit végső soron nem is alázatnak élek meg, hanem zsigerből szorítom magam háttérbe. És mivel tudom, hogy ez nem örök, nem is sajnálom. Alapozok nekik, láthatatlan pufi fóliával tekerem őket körbe, hogy a lehető legrugalmasabban tudjanak reagálni majd a külvilágra. Hiszek a sok-sok befektetett energiába, hiszem, hogy ettől sem elkényeztetettek nem lesznek, sem anyámasszony katonái. A teret, a szabadságot és a választás lehetőségét egy bizonyos szintig meghagyom körülöttük, az idő előrehaladtával egyre tágítva. Hiszek rettenetesen a mesélt, eljátszott, kitalált mese erejében és a szabad játékban. Sőt, talán ebben hiszek a legjobban a látott minta mellett. Aztán hogy kamaszkor körül magamban, illetve az alapozásban bízva mennyire tudom majd elereszteni őket, később derül ki. Nem sok mindenben vagyok annyira eltökélt és határozott és magabiztos, mint a gyereknevelésben és a gyerekeimben. Egyetlen közeli vagy távol ismerőst családot, vállalkozó/dolgozó és/vagy "ős"anyát sem érzek ügyesebbnek, követendőbbnek, sőt. És erre most döbbenek rá. Hogy 7 éve tudom, hogy én ebben jó leszek, jó vagyok, mert maximálisan az akarok lenni. Nekem ez egy olyan kőkemény hivatás, és nem mellékállás, hanem egyelőre minden más egyéb mellékes ehhez képest. Ha ciki ezt bevallani, ha nem. Tényleg úgy érzem, hogy 50-60 év múlva is végig nézve majd az életemen minden egyéb annyira el fog törpülni a gyerekek (és család) mellett. Ééés itt most ne azt érezzétek, hogy csak ennyi az életcél. Sőt. Nálam ez kiindulási alap. Ha ez normálisan működik, csak akkor tudok rápakolni érdemben. Ha minden lépcsőfokon beleadom a maximumot. 

Ez most csak egy hirtelen kibuggyanás volt, mert a víztoronynál nagyon kipihentem magam :). Meg úgy és egyáltalán. Az elmúlt egy hónapban ez a pihenés jól ment, muszáj volt, tudatos volt, nem bántam meg, kellett. Futni is elmentünk a fiúkkal párszor, sőt régi torna videó is előkerült, cardio ellipszis is becsúszott. A Campus után, és egy édeskettes hétvége után remélem kitehetem magamra, magamnak a WELLCOME HOME feliratot ;-)z

A KARE Design pedig elbújhat mögöttem

:))

Volt egy lámpa, szépreményű. Képzeletben elsőrendű.

Amíg nem költöztünk el, és nem volt terítéken lakber. projekt, kezembe akadt egy magazin, amiben lámpák voltak különféle stílusban. Itt akadt meg a szemem egy-két stílusos varrott gyerek lámpán. Rettenetesen megtetszett az ötlet, mert addig ez fel sem merült bennem, hogy akár én is varrhatok. Akár... Nem tudtam még, hogyan és mikor, csak hogy a gyerekeknek (vagy az unokáknak) varrok valamilyeNt.

Tavaly aztán elköltöztünk, és továbbra sem volt élesebb képem a leendő lámpáról, csak hogy a gyerekek szobájába ÉN varrom. Nyilván nem csillárt, és szerencsésebbnek érzem gyerek esetén a falra rögzített falikart, mint az éjjeliszekrényen, kis asztalon elhelyezett világítást. A villanyszerelőnek akkor böktem kettőt a falra, hogy itt és itt hagyja ki a helyet, a LEHETŐSÉGET, mert bizony azt ÉN fogom oda VARRNI :)). Majd. Amikor megszáll az ihlet. Az ő tanácsára nem vezettünk bele 220-at, mert bár egyik gyerek sem pitiszkált bele soha, én is nyugodtabb vagyok, ha kevesebb a veszélyforrás körülöttük. 

Attila minden egyes alkalommal, ahogy haladt a felújítást rákérdezett, hogy állok, mert nem akarja nézni azt a 1,5 cm átmérőjű lyukat a falon a gyerek szobájában... 

Van sok közös vonás bennünk Attilával, és van sok 'válóokra' hajazó. Ez az egyik. Ő robotpilóta módjára a folyamat maximális végeredményre, kipipálására koncentrál, és nem tűr halasztást egyetlen félrehajló fűszálban sem. Legyen jó, legyen tökéletes de inkább legyen befejezett. Az ő erejét szívja, figyelmét szétforgácsolja a befejezetlen ügy, ezzel szemben, én az ilyenek mellett, ilyen "főbenjáró bűnökkel" együtt is vígan tudok, tudnék maximális életet élni, és ha eljön az ideje (és eddig mindennek el is jött vagy el is fog), akkor apránként alakítom, befejezem. Mint ezt a lámpát. 

Sokszor eszembe jutott, lépésenként bontakozott a képe, hogy egyáltalán mije lesz varrva, mije lesz esetleg papírmaséból, hogyan lesz a falhoz rögzítve, állat lesz-e vagy nonfiguratív lófitty. Eltelt egy év. Sokadik nyomasztó kérdésre, hogy lesz e bármi is a lámpából, eleresztettem haragosan a gondolatát, hogy leszarom, így nincs kedvem hozzá, jöjjön a villanyszerelő, és a kültéri lámpák szerelésével együtt hányjon a falra két valami bóti fényforrást... Persze ez sem lett volna egyszerűbb menet, de Lócika észrevétlenül megszülte a fejemben a problémát. Illetve a midsummer costum project (majd erről s bővebben) öntött belém annyi önbizalmat, hogy úgy érezzem, letörlöm a táblát, amit lámpaügyben már Attlával ketten rátaknyoltunk, és tisztalappal, pusztán a Lóci és az alkotás öröméért összehozom. 

Egyik reggel azt mondta Lócika (nem rémlik az előzmény és a körítés), hogy ő egy olyan makit (nem sushit, hanem lemurt) szeretne egyszer (nem feltétlenül tőlem, és nem lámpában, csak úgy általánosságban), amelyiknek banán van a kezében. És itt jött a HEURÉKA érzés!!! Ilyen lesz A lámpa. Egy faág lesz a falra erősítve, és egy farkincájával lefelé csüngő makit varrok, ami banánt tart a kezében félig meghámozva, és a banánba vezetem a vezetéket és a G4-es izzó a banán végéből fog kikandikálva világítani  - A KARE Design pedig lehúzhatja a rolót :))). Tervezésben jó vagyok, és azt kell mondjam, érnek kellemes meglepetések megvalósítást illetően is. Így hát nekiláttam, amíg Lola szunyált.

1. Elkezdtem rajzolni. Én... Hogy kb lássam magam előtt, mi vár rám. Mivel a rajzolás nem erősségem (de gyanítom azt is meg tudnám tanulni, ha vezetést így összehoztam) tényleg csak egy csüngő test formájú állatot vázoltam a papírra kezében egy banánnal :).

2. Olyan régóta szeretnék totál a nulláról figura szabásmintát tervezni. Hogy nem valahol levadászok hasonlót és átalakítom, hanem én, csakis én csinálom. Letelepedtem az asztalhoz / mellé, és megpróbáltam átlátni, hogyan is fogok hozzá. Nem csaptam fel a laptopot szabásminták után kószálva, csak egy lemur félprofilt nyitottam. Hamar rájöttem, hogy nem látok térben annyira jól még, mint amennyire Beethoven hallott jól belülről. Viszont begyűrűzött hamar az a pont, amikor már tök mindegy hogy és miből, de azonnal össze akarom hozni a dolgot, a dolog lebutított modell mását. Látni, mert ha leteszem és abbahagyom, akkor nem tudom felvenni a fonalat még egyszer ilyen jól.

3. Gyorsan leszaladtam a fiúk szikkadó házi só-liszt gyurmájáért, hogy szobrászkodok egy gyors maki fejet. Hogy mennyire lett hirtelen arányos és hasonló - mindegy. Tetszett, így azt mondtam, ez lesz a feje, erre, ehhez kell szabásmintát gyártani. Nem tudom, hogyan zajlik ez komolyban. A számítógép  és tervezőprogram segítsége nélkül, én viszont olyan jól rágombostűzögettem a kritikus pontokon a fejre az anyagot, majd azok mentén kivágtam, aztán finomítottam három "lögybölésen" át, majd megvarrtam a próba anyagból egyszer, utána kézzel az eredeti anyagból tovább csiszolva a szabásmintát, majd varrógéppel ÉS kézzel élesben :D.

Közben felkelt a délutáni szunyából Lola, mentem az oviba a fiúkért, így a testet és végtagokat éjszaka kezdtem el. Annyira örültem neki, hogy amit elképzeltem kb meg is tudtam rajzolni, varrni.

4. Fejben erősen bekábeleztem a maki testét, és ahol a vezeték fog kanyarogni benne, ott nem varrtam össze. Most ott áll a Maki (mostantól egyértelműen nagy M betűs Maki), hogy a posta meghozta a biztonsági szemet is hozzá, amit az első nekifekvő napon megrendeltem, hogy mire odaérek kéznél legyen.

5. Kész a meghámozott banán, amit arányában direkt nagyobbra terveztem.

6. AMI MÉG HÁTRA VAN - még bele kell varrnom a markába, karjába, rögzítenem a hiányzó végtagokat, alkalmas fa dorongot keresni, amiről farokkal kapaszkodva lefelé fog csüngni, sőt fejen állni, így egy pici polcnyi alátámasztásra is szükség van. Azt kell még kiötölnöm, erre hogyan és mivel rögzítem a fejet, hogy ha nagyon kell, akkor én szét tudjam szedni, de Lócinak eszébe ne jusson leszeretgetni a falról. A villanyszerelővel összedolgozva bejelölte, hogy egy gyufásdoboznyi helyet faragja, faragtassak a faág vagy polc belsejébe, hogy ő oda tudjon tenni valami villamossági kütyüt. A polcot úgy szeretném a falhoz fogatni, hogy ne a gyorsabb, de csúnyább megoldás nyerjen, vagyis egy derékszög polctartó fém pöcökkel odafogatom, hanem mint a lengő polcok, aminek külön kell a konzolját a falra csavarozni, és ráhúzni a polcot. BUMM.

Minden lépését imádom, és hogy Lócika felismerte az állatot már félkarúan, fél lábúan . Megszorongatta, alig tudtam kifejteni a fércelt tagokat a karjai közül :)...

A kapcsoló a falban van vezetve, csak az ágyuk között félúton van egy dupla billentyűs kapcsoló, mert a Mózi feje fölé is készül lámpa. Azt egyszerűbbnek remélem, ő a bagoly mániás, neki az készül.

Napi cuki - Lóci

Gurulunk haza az oviból, Mózi kérdezi, hogy a kutyakaka lebomlik-e. És az ember kaka? stb. Mondom neki, hogy le, persze, azért szokta érezni néha a földek körül a kaka szagot, mert az állatok kakájával trágyáznak is, és igen, lebomlik.

- Anyaaa, mi az hogy lebomlik? - kérdezi Mózi

- A-aaa-aa, én tudom..., hogy-hogy, amikor az állatkának a keze lebomlik. Pl a Rókucinak, de Anya visszavarrja. - mondja Lóci

:)))

Van visszatérő kedvenc

momentuma a napjaitoknak? Azon kívül, hogy sok-sok, egy visszaterő állandó?

Nekem egyertelműen lefekvés előtt, amikor bemegyek a fiúk szobájába lekapcsolni a gömblámpa füzért. Leteper az összes nap közben éppen nem bejárt érzelem is. A tény, hogy a két alvó, tökéletes fiú gyermek a miénk, bármikor meghat. Szeretem az alvó gyereket. És abszolút ne abból a szemszögből nézzétek, hogy éppen nyugi van :). Annyira gyönyörű, annyira tökéletes, annyira védtelen és ártatlan. Mindig megállok picit, és csak figyelem őket, megpuszilom, és rettenetesen imádom, hogy vannak, és hogy minket választottak.