London 2023 részleteiben_Vol 1 - készülés, repülés

A nyugalom neked mi?

Ideje lenne megszoknom, hogy az a fajta nyugodalmas idő és rákészülés, ami nekem nyugodalmasságot jelent, kb nem létezik rég :D. Hogy a nyugodalmas időnek dedikált szakasz előtt is van egy nyugodalmas rákészülés, és a dedikált szakasz után is van egy nyugodalmas lekeverés :D :D

Ez időszalagon interpretálva így néz ki :))

sűrű napok | nyugis rákészülés |  n y u g i | nyugis lekeverés | sűrű napok

Na jó, ezt leírva/rajzolva már így is bőven túlmutatok a luxus kategórián, viccesen is hangzik :D - bocs. De én nagyon szeretek kényelmesen készülni (és ez nem a sebességre vonatkozik, hanem valahogy a fizikális és a lelki sík összhangja csúszik el ilyenkor nálam). Mint most. Hogy hiába ment el a család többi része bő két órája, már azon taposok, hogy jajjj, még annyi mindent akartam csinálni ebben az időben, és még sehol sem vagyok, hogy ezt a keveset sem tudom lazán kiheverni. Félre is toltam minden kötelezőt, és a blogolást választom. Mert ez még eleven, és minden nap eszembe jut többször, még napi szinten merengek a képek fölött. Mózi telefonján azóta is számol az időzítő, mert a King's Cross-t elhagyva rányomott a vonaton a stopperra, és nézi, hogy 23-49-118-120 stb órája még a vonaton voltunk, és vissza akar menni.... Hát ja.

* Minden ott kezdődött, hogy nagyon szeretném a sok tárgyiasult dolog helyett az élményeket gyűjteni. Olyan pikk-pakk felnőnek a gyerekek, és most még lehet velük utazni, nyaralni, most vagyunk pont abban az állásban, hogy a nagy még el akar jönni velünk (bár sokszor van durcogás), a kicsi meg már kiruccanás-proof, mert akar, tud tekerni (ha még km-ben nem is olyan sokat), tud jóóó sokat sétálni, túrázni, mindent megold egyedül, így csak az alkalmazkodás egymáshoz a legfőbb kihívás ilyenkor. Szóval a kicsi se kicsi már, a nagy se túl nagy még. Jártam már Londonban, de nem ennyire részleteiben éltem át, mint most családilag, és mennyi minden maradt még feltáratlan. Lola még nem ült repcsin - na nem mintha lemaradt volna valamiről így 7 évesen :D, de annyira adta magát az ötlet, hogy ne várjak arra, hogy mikor lesz pont jó, hanem tágítsak a naptáraba bele helyet neki. A decemberben kapott fél havi fizunkat, amolyan éves infláció kiigazításként kaptuk váratlanul, én pedig boldogan foglaltam és vettem jegyet a családnak Londonba tavaszra kari ajándékként!!!! Most március végére. Na nem teljesen végére, mert negyedéves zárás van, egy pénzügyes munkában legalább a tervezhetőségnek ez a része adott. Előre tudom, mikor lesz workday -2 vagy WD5 év végén, és ezekre a napokra nem tervezek. Nevettem is a múltkor, mikor Barbival bent voltunk a cégénél, és február 2-án Kende szülinapja volt, hogy mégis hogyan tervezhetett ő így gyereket/szülést pénzügyesként :D. 

Első családi repülés

Bevallom:

- stresszel a tervezés, mert mindig úgy érzem, hogy ha valamit kiválasztok, tuti nem néztem jól körbe, biztosan lett volna jobb ajánlat, szállás, ügyesebb átgondolással, alaposabb utánajárással, kérdezéssel, olvasással, nyitottabb szemmel járással legalább 0,4%-ot tudtam volna spórólni a teljes költségvetésből stb-stb. Ha ezt a kényszeremet le tudom vetni, akkor minden szép és jó. Egy valami hibádzik még. 

- az utolsó pillanatban reagálás. Rengeteget javultam, és az utolsó pillanatot sem kell már feltétlenül annak értelmezni, de pl az áhított Harry Potter túránkról lemaradtunk, mert hiába tudtam, hogy előre kell vennünk a jegyet, azzal nem számoltam, hogy ez egy olyan szintű időpont foglalás is, hogy márciusban már csak ötőnknek május végére lett volna helye :(. Szóval ha ilyet terveztek, akkor hóóóónapokkal előtte csekkoljátok le, és vegyétek meg a helyeteket. Tudtam, hogy így is ki fogjuk tudni tölteni az időt maximálisan, de az még olyan jó gyerekes program lett volna. Így vissza kell mennünk majd jó időben is ;-)

Szóval jegyek megvoltak, de mélyen folyamatosan bennem volt, hogy remélem, nem változik meg nagyon az indulás-érkezés ideje, többször csekkoltam, hogy biztosan jó dátumra emlékszem-e, hogy szállás foglalásnál se szopjam be :D. A szállást sem bíztam véletlenre. Régi kint élő ismerősnek írtam, aki foglalkozott lakáskiadással, hogy ajánljon megbízhatót, ahol biztos nem húznak le rólunk felesleges bőrt, nem kell high-tech, mert kb csak aludni fogunk ott. Így foglaltam apartmant és 2 fős szobát a Szent István Házba, ami a kint élő római katólikus magyaroknak egy összetartó közössége, és programokat, koncerteket is szerveznek, ápolják a magyarságot stb. Tipikus londoni külvárosi rész tégla házacskával, fehér és/vagy kék színes ajtókkal, ablakokkal, iskolával. Amikor a szállást is lefoglaltam, kifizettem, visszaigazoltattam, akkor nyugodtam meg egy lépcsőfoknyit. Ja meg amikor az útlevelek is megjöttek, mert azt is meghosszíbbítattam. Teljes nyugalom csak akkor járt ám át, amikor a gép letette a kerekeit a debreceni kifutón, és haza is értünk :D. Igen, fosok a repüléstől, nem kicsit... Régen nem, csak mióta gyerek van. Azzal magyaráztam, hogy annyira félelmetes a gondolat, hogy egyedül maradnak stb :( Viszont sajna nem voltam nyugodtabb most sem, pedig most együtt voltunk. Egy csöppet odafele lazább voltam, mert Attila vett nekem egy szilva páleszt a reptéren :D. 

Fáradtnak tűnsz...

A gyerekeknek nem is mondtam, hogy fosok, hogy ne keltsek bennük pánikot, de azért Lócikán is érzékeltem izgalmat, meg kérdezte, hogy nem zuhan-e le stb. Kb egy repcsi látványától görcsbe rándult már a gyomrom karácsony és az indulás között. Szóval tőlem ez extra bátorság volt.

Szent István Ház, nyugat-London

* Pénteken még mindenki dolgozott, volt suli-ovi, és este 7-kor indult a gép innen Db-ből. Abszolút nem kívántam sem felutazni még Pestig, se haza kocsikázni, így ez kézenfekvő volt, még akkor is ha WizzAir tud lenyúlós lenni nagyon. Legközelebb kikalkulálom majd az uccsó km-ig a másik opciót is. Vagy nem :). Rettenet fáradt voltam, mert sok mindent próbáltam előre dolgozni, és hajnal 2-ig gyűrtem, meg a pakolás, összekészülés, szorongás sokat kivett belőlem. A gyerekek nagyon fel voltak pörögve, főleg mert Attila a szilva pálinka mellett a gyerekeknek vett gumi cukrot és kólát is. Pontosan szááltunk fel, 2:45 perc volt a repülés, semmi okom nem volt a rettegésre, szépen szálltunk fel és le is, közben meg játszottunk a gyerekekkel, állandóan pisilni jártak, és cuccoltak egyik helyről a másikra, hogy ki üljön az ablak mellé. Amikor megérkeztünk a gépen várakoztunk még aránylag sokat, már elkezdtek tankolni is, de nem kaptunk lépcsőt. Aztán a csomagokra is sokat vártunk, de a gyerekek jól elviháncoltak a csomagszállító futószalagon, és addigra olyan késő lett, hogy nem kinlódtunk a bejutással tömegközlekedéssel, hanem Uber-rel mentünk. Félúton cserélve, hogy a fiúk élvezzék a jobbos kormányt és a vezetést elölről is. Lola beszunyált. A szálláson jó meleg volt, én Lolával aludtam első éjszaka.

Debreceni repülőtér

Lócika sasol kifele, nézi a fényeket

Nyuszi is a fedélzeten

Kezd hosszú lenni az út

Várjuk a csomagokat

Folyt. köv.

Márciusi kikelet (sőt azóta el is múlt)

 Túl vagyunk március idusán (sőt…), és még nem tettem tiszteletem itt egy friss-roppanós tavaszi poszttal, pedig már gazdag volt a hónap családi összeröffenésekben. 

-» Anya (az enyém) betöltötte a kerek 70-et, és be jó lenne ilyen hetvenesnek lenni majd… Vannak napok, amikor öregebbnek érzem magam nála, sőt 😂, ő mindig is diáklány marad 😁. Nem is kellene lehet itt ezzel a  fáradsággal “elbüszkélkednem”, hiszen csupa jó példa vesz körbe, csak kopiznom kell, de most megint az idő múlásának egy olyan erős nyomát látom magamon, hogy megint meg kell barátkoznom a látvánnyal, ténnyel, amihez idő kell.

Itt még kurta a csapat

Mózi mondta, hogy idén már jó sokat találkoztunk Nagyanyáékkal, és igen. A tavalyi év második fele, elég gyérre sikerült, mindig csak kergettük magunkat, de most itt volt a december, a karácsony, a gyerekek szülinapja, Géza papa névnap, Dóri névnap, Anya mami szülinapja. Szeretem ezeket az 'álló időket', mert ott, a Piac utcán mindig megáll velem, elmúlik a sebesség kényszer, jólesik a semmittevős teázás-kávézás, beszélgetés. Ilyenkor átjönnek Dóriék, bandáznak a gyerekek is, sül palacsinta, kerkedik kolbászos katonás kenyér ;-), szóval ezek olyan jók. És hogy milyen hetvenes szeretnék lenni? Ilyen aktív, ilyen újat tanulni akaró, szenvdéllyel gyakorló, jógázó, Apával állandóan mozgásban lévő (régiség vásárokat látogató országszerte), kiállítás megnyitókat látogató, nemezelő workshopoló Pesten, rokonikapcsolatokat karbantartó, hársfavirágzást sörözve ünneplő, önszorgalomból duolingozó-nyelvet tanuló, nyugdíj mellett dolgozó. Ehhez képest az én energiaszintem a térdemig ér csupán. 

Jöttek Juditkáék, nagy Lola, Dózsapetiék, elmentünk ebédelni, hogy ne kelljen senkinek sem főzni, mosogatni, csak egy kis welcome pogácsa, káposztásrétes, és Firtos mennyei szülinapi tortája volt 'házi' produktum. És hogy mire vágyik egy hetvenes szülinapos? 1hetes jóga és nemezelő tábor kombóra a hegyekbe. Isten éltessen Mami!

Az én hetvenéves Anyukám ❤️

-» És ha már energiaszint, akkor van itt még mire néznem :D. Apa kapott március 14-én állami kitüntetést, Balogh Rudolf díjat, ami a magyar fotográfia legrangosabb díja. Van egy olyan Vörösmarty 'mondás', hogy "Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt"... Ezzel végképp olyan magasra tette a lécet előttünk, hogy jeleztem, én sajnos csak átbújni tudok ezalatt. Büszke vagyok nagyon, és úgy szeretem, hogy az idő múlásával Apával tudok a legjobban mélyebb rétegekről beszélgetni. Érdekelt, hogy mit jelent számára a díj, mi húzta őt eddig, akarta-e ezt konkrétan, érezte-e, mikor átvette, hogy 'Na, ha Apám ezt látta volna...' (nekem ez volt az első gondolatom, hogy ez megfogalmazódott benne, de nem). Bemásolom ide, mert ez adja vissza legjobban talán. Apa a pénztárcájában őrízte az Északnyugati átjáró szöveget, és most meg van az átjáró, őt ez húzta régről.

Az én állami kitüntetett Apukám ❤️

AZ ÉSZAKNYUGATI ÁTJÁRÓ, miként az minden szabad nép képzeletében él, nem más, mint egy szűk, rejtett, nehezen fellelhető ösvény, mely a titokzatos Kelet felé vezet. De tágabb értelemben ez az ösvény a hírnév és dicsőség, a kincsek és kalandok regényes útja. Hány ember él köztünk, aki szüntelenül a saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozza egészségét, minden erejét, sőt egész életét ebben a keresésben. És ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kevesebb boldogságot rejt magában, mint az okosabbak és józanabbak élete, azoké, akik otthon ülnek, a biztonságban ásítoznak, és soha nem kockáztatnak semmit sem. Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapos élet szürkeségéből. Kinevetik őket, de mosolyuk mintha savanyú volna... (KENNETH ROBERTS)

„Élete középső szakaszában a legtöbb ember megszokja a hétköznapok taposómalmát, és olyan gépiesen végzi mesterségét, ahogyan nyakkendője csokrát köti meg reggelenként, Pedig hány olyan ember van ezek közt, aki valamikor saját egyénisége szerint akarta megformálni életét, sőt még a világot is meg akarta egy kissé változtatni! Ezek maguk sem tudják, mikor és hogyan rozsdásodtak meg, mikor és hogyan koptak el annyira, hogy beleférjenek a tucat csomagolásba. Az a lelkesedés, mellyel átlagon felüli céljaikért munkálkodtak, éppen olyan észrevétlenül hűlt ki, mint minden ifjúkori szerelem. Így jutottak el odáig, hogy ifjúságuk lelke – ha fel is támadna – úgy érezné magát férfikoruk gondolatvilágában, mint egy kísértet a régi kastélyban, melyet új gazdája modern bútorokkal rakott tele. Nincs a lelki életnek még egy ilyen titokzatos, hajszálfinom jelensége, mint ez az átalakulás, mely lassanként, fokozatosan következett be náluk. Minden ismerősük, minden rokonuk hozzájárult egy-egy fertőző lehelettel, amit beszélgetés közben az aljas alkalmazkodás hazugságait hangoztatva, vagy feltálalta piszkos tapasztalataiból levont korlátolt következtetéseit. De néha talán egy asszony szemsugara vakította meg őket annyira, hogy életük igazi útjáról mellékösvényre tévedtek” 

-» Kis Padlizsán ÖTYE Brunch: Ez egy vasárnap délelőtti nagyon finom és szép színes reggeli/délelőtti volt. Szeretem látni, hogy teli a Padli, hogy Marikáék fáradhatatlanul dolgoznak rajta, benne, átéltek költözést, covidot, energiaválságot, és még mindig akkora nyugalom oda betérni, olyan tisztán átjön a lelkük, életmódjuk az egész menüsoron, bútorzaton, képfolyamokon, és mindig sok-sok évet kívánok magamban Nekik (meg nem csak magamban, de ilyen fohászként valahogy mindig bennem van). Azt hiszem jócskán volt/van közük a zöldséghangsúlyosabb, hússzegény növényi alternatívákat próbálgató étrendemhez. 

-» Attilkó szülinap. Nem készült közös kép, mert Mózi bedurcázott a nap folyamán kétszer is, de a torta vágáskor annyira, hogy nem volt hajlandó odajönni se. Ettől függetlenül voltunk családilag bowlingozni, ez volt az első alkalom, tök cukin gurítottak a gyerekek, még Lola is jól boldogult segítség nélkül. Utána léghokiztak, kosaraztak a fiúk a játékteremben. Délelőtt áramszünet volt itt Ondódon, még szerencse, hogy a tortát előző este megcsináltam, mert így kimentünk a pályára focizni, kosarazni mind, bementünk Mamáékhoz is du, mert ő is sütött nagyon finom almás tortát, amit azóta is emlegetnek a gyerekek. Én reprodukáltam azt, amit Firtos csinált, nem volt rossz ez sem. Mangós mák torta mangós-barackos kompót réteggel, és egy hétvégén majd még elbújunk a hegyekbe :).

Isten éltessen Attilkó ❤️!

-» Lola iskolai meghallgatás Nem mondom, hogy most kezdtük még az ovit vele, mert ott a covid miatt már nagyon távolinak tűnik, pedig 2019 januárban startoltunk. Most pedig sulis meghallgatás... Hozta a formáját a suliban, kérdezték, hogy szeret-e számolni, mondta, hogy igen. Akkor számolunk egy kicsit közösen? Van kedved - kérdezte az egyik tanító néni kedvesen. Most inkább ne. :D :D mondta Lola. Most nincs kedvem. Amikor beléptünk a terembe, akkor mondták, hogy a tesókat ismerik, és biztosan meséltek már a suliról. Mit szoktak mesélni, kíváncsiskodtak? Hááát, nem csak jót - mondja Lola :D :D. Szóval meg volt a belépőnk...

-» Mózi (alias Benedek) névnap. Névnapjára thai vacsorát kért. Nem főztem még eddig hivatalos thai ételt wokban, de megleőpen jó lett, fogom még ezt űzni. Azóta is emlegeti, és köszöni. Édes.

-» London: Jézuska hozta még a repjegyeket- ezt majd külön posztban holnap megpróbálom megírni, amíg eleven az élmény. 

Ez még február 2023

 Lábamban rugó, érzem a tavaszt, terasz lakberendező sejtjeim mocorognak :D. DE (!) ez még február, ez még tél (? - már amennyire tartja magát a fogalom...). 

Muszáj vagyok néha a családot, magamat fényezni, mert a heti szeletelésben nincs elégszer hangsúlyozva, nem beszélve arról, hogy nem tudom, nekem mi lenne az elég, hol lenne a mérték, ahol el is kezdeném elhinni. Most hogy leírtam, persze nem ennyire ramaty már a helyzet, sokszor tudom magam/magunkat egy 'fucking hero'-hoz hasonlítani, meg minden dolgozó szülőt, vezetőt, vállalkozót, aki életben tart egy vagy több gyereket és/vagy állatot magán kívül, menedzsel családot, csoportot, egységet, üzemet, szervez és megvalósít, fejben tart (és elfelejt), összeegyeztet, kedvet teremt, inspirál, példával jár és nevel. És ha még ezek után marad ideje (bocs, ez biztos, nem marad :D) ereje/kedve/affinitása/igénye bármi mása bármi másra, akkor ő már földönkívüli.... :D :D Hát. Ja. Amikor este nyögve eléri a hátam az ágyat az az első gondolatom, hogy na ne mááár, hogy megint azt érzem, hogy én holnap felkelni sem akarok, csak heverni, olvasni stb, hol az energia belőlem, ki vitte el? Akkor tudatosan megállítom magam, hogy STOP, vegyük már szépen sorba, hogy vajon ki tehette zsebre, hány fele is szórtam szét, ültettem el, adtam át, töltöttem fel. Mennyi mindere is figyeltem, koncentráltam, oldottam meg, vittem el, hoztam el, telefonáltam oda, egyeztettem le, akkor miért csodálkozom azon, hogy nem  a 20 éves kori ledületemet érzem, amikor kb töredékével sem volt dolgom. Most is csak azért van időm pötyögni, mert a munka is végre olyan, hogy a korábbi erölködések kezdenek beérni, éppen stabil a csapat, éppen nem adunk/veszünk át (ja, de. de most még ez sem annyira sok) semmit, én több dolgot/feladatot is el tudtam már engedni, és most megint az építkezős, agyalós, tervezős, stabilizálós rész jön, nem a tűzoltás.

Itthon mi vagyunk a legjobb Anyák-Apák-Gyerekek, annyira szeretem, hogy ezt a gyerekekkel oda-vissza hangoztatjuk is. Annyira cuki. Lola ebben az élenjáró, és Lóci, de a minap Mózi is csak ott állt mellettem a konyhában és megölelt (nála azért ez most kopóban van nyilván). Nekem ezek annyira kellenek. Lola mondatától pedig egyenesen szétfolytam, nem tudom, honnan hallotta, de állandó puszilgatásban, ölelgetésben éli az életét, és azért kaptam a sorozatot, mert ... idézem: "Ezt azért kapod, mert világra hoztál"... Nem is az, hogy mert megszültél :D, hanem VILÁGRA hoztál. Éééédes. Én pedig vele lettem kerek, hogy VILÁGRA jött. Szóval ilyen szerelmetesen telnek a hétköznapok. Ahha.... Mellette van bőven vita a fiúk között, meg szekírozás, flegmáskodás, fikázás. Ezeket visszaverve a kocsiban szoktam ANYÁTOK BÖLCSESSÉGE 10 perceket tartani, amikor nagyon okos vagyok, és próbálok tükröt tartani, húzom be őket az empátia tisztító tüzébe, hogy picit helyezkedjenek már át a másik helyébe, amikor fikáznak/bántanak bárkit is kollektíven az iskolában. 

És ha már iskola, Lolát hétfőn viszem a sulis meghallgatásra, nagyon várja már. Pontosabban azt érzem, hogy ösztönösen és kívácsian várja az elkövetkező lépcsőfokot, de vannak itt hallott/látott tapasztalatok, amiket össze tud hasonlítani az ovis kényelemmel, és akkor nem biztos, hogy akarja :D. 

Voltunk Gittánál logopédián, gyakorolgatjuk a sziszegőket, mert pösze, járunk iskolaelőkészítőre, ahol nem írni/olvasni tanítják meg, csak helyes ceruzahasználatra, nyomatékra, vonalvezetésre, feladathelyzetekre, játékos feladatozásra. Jár alapozó tornára nyár óta, mert nem bíztuk a véletlenre, és mellette itthon állandó szertorna szerű tornázásban van, fejenállni tanul (már egész jól ki is tartja), nyár óta cigánykerekezve közlekedik, ez megy egy kézzel is, bukfencezget előre-hátra, koreográfiákat talál ki a Megtalálsz Párizsban sorozat hatására, kis dresszben tolja szerepjátékozva, ha épp nincs társasága :)). Baromi cuki energia-bomba, állandó anya-lánya megfeleltetéssel, mindenből szeretne egy olyat, ami anyának is van, amit tud, el is kér :). és nagy Apuci szerelemmel. Mellette tartja a felbukkanó dacosságát, amazonságát, amit ugye én mindig lágyítanék, nem biztos, hogy jól megtalálom az egyensúlyt a nyesegetés és a mederben tartás között... Pedig szeretném.

Lezajlottak a farsangok a suliban. Ez már nem olyan rákészülést igényel, mint korábban, nem érzem a fiúkban azt a naaagy készülést, így én is ellazáztam az övékét. De Lóci focista akart lenni, Mózi vadász, ehhez nem tudtam sokat hozzátenni, mert minden volt itthon. Én annyival járultam hozzá a projecthez, hogy fánkot sütöttem a suliba lelkvárral. Ezt is HO mellett, imádlak home-office ;-). A balance nyilván meg van, mert a munka nem vész el, csak estére átalakul.

Lolának ma van az utolsó ovis farsangja, meg is hat az összes ilyen utolsó esemény - ismertek... :D. Őzike szeretett volna lenni, de hogy fessem is ki, mert egyébként nem engedem, hogy sminkeljen, nyilván... Max itthon próbálgatja a szárnyait hétvégente, de azt is csak a szemhéján, gyerek lakkokkal az ujján, és labelloval vagy szájbalzsammal. Most megadtuk a módját, Miss Little Sunshine lett :D. Attila meg is jegyezte reggel zuhanyozva, hogy olyanok vagyunk, mint az amerikai anya-lánya párosok a gyerek szépségversenyek előtt. És valami olyasmik voltunk tényleg. 

Miss Little Sunshine 2006

Lóci focimeccsen volt Attilával vasárnap, nála ez továbbra is elég nagy szerelem, vmelyik hétvégén kimentem vele a pályára rugdosni, és csak kacagtam, mert nem tudtam elcselezni a labdát tőle. Fejlődött. Attilával szoktak minden este Mamusz-Foci bajnokságot rendezni itt a folyosón egy jókora hamburger mamusszal, mert az puha, és nem okoznak vele komolyabb kárt. Elég jól elszórakoznak, bár Lóci naggggyon-nagyon nem tud veszíteni. Úgy megsértődik általában, meg mindig keresi ilyenkor a kifogásokat, hogy mi vagy ki miatt nem ő nyert, hogy pont jól jönnek ezek a helyzetek neki.

Mózinak nagy szerelem most Erika :). Az írógép. Géza papa diploma ajándékba kapott írógépe. Azon pötyög, amit csak lehet. Vagy a sulis banda könyvelését és szabályzatát (?) veri vagy házi feladatot, fogalmazást, verset :D. Olyan nagy fiú már, hogy hihetetlen. 

Na jó, muszáj vagyok folytatni a munkát, mert este olvasni akarok, nem dolgozni. Mindjárt kidekorálom a telómról pár képpel, addig ne olvassátok el a posztot :). Utólag meg majd formázom, kiemelem, aláhúzom, megdöntöm, hogy átláthatóbb legyen a massza.

Jézuska

Jól mondta minap Ági, hogy ő zászlajára tűzte, hogy lehet ultra keményen és sokat dolgozni, meg karriert is építeni, ha jól esik, csak mellette jusson megfelelő mélységű és rendszerességű egyéb program a másik pólusból. Nagyon-nagyon kellenek ezek tényleg. Amikor szinte a bőrömön is érzem egy-egy ilyen alkalomkor, hogy jesszus mennyire szükségem van erre is,  élnek a sejtjeim, megmozdul a vérkeringésem, élesednek a színek körülöttem. 

Nem vagyok/voltam nagy koncertre járó sosem, de mikor Attilával összejöttünk, akkor voltunk pár Anima S. S koncerten a Lovardában, meg a (Pepsi) Szigeten Morcheeba-n. Lehet, ezért nem utálom a vizezett fesztivál söröket sem, mert annyira ezt az időszakot, ezeket a full szerelmes koncert-élményeket idézi ❤️. Aztán voltunk két Dave Matthews Banden (Bécsben és Lisszabonban) meg emlékszem Ben Howard- ra Prágában, Quimby-kre a gyerekek utáni időkből, voltunk ősszel a Főnixben Sting-en, és most a Jézuska hozott Michael Bublé jegyeket a pesti fellépésére, ami sokkal-sokkal jobb volt, mint gondoltam. Annyira, hogy azóta is minden nap eszembe jut. 😘

Szelfit nem csatolok, mert Attila szerint nagyon torzak vagyunk rajta, és valóban 😂😂😂.

Gyűjtöm a programokat, hogy legyen mit várni. Mellette a könyvek is tornyosulnak. 

Mi lennél, ha... ?

Régen játszottunk olyat buszon osztálykiránduláson, nyaraláson, hogy 'Mi/milyen lennél, ha...' pl pénztárca lennél. Vagy bútor, vagy ruhadarab, vagy edény, vagy közlekedési eszköz, vagy állat stb :))). Én ezt azóta is imádom. És rájöttem, hogy mélyebb szinteken állandóan játszom ezt. Sőt ezek a pontok lassítanak, amikor lassú vagyok vagy nehezen döntök. Mert nem találom azt a megfelelő valamit, amit magaménak érzek, amiben magamat megtalálom. De ez lehetett egy betűtípus, színárnyalat vagy anyagminőség is. Sokáig használtam az egyik fekete kis FURLA pénztárcámat is, mert annyira én voltam. Ezeket az eszközöket rongyosra tudom használni, és nagyon nehéz megválnom tőlük, mert nem a tárgyat látom bennük, hanem egy-egy kis darabkámat :). Ezért érzem nehéznek az ajándékozást/ajándékvásárlást másnak, mert abban is annyira ezt brutál klappoló érzést keresem.

Ez a játék most óravásárlás kapcsán jutott eszembe. Valamikor általános iskolában vásároltam meg az első órámat (sőt, most mélyebben belegondolva az a második volt már, mert vettem egy rózsaszín szivecskés szíjjas quartz órát is.) De addigra rengetegszer megnéztem a kirakatban a Széchenyi utcán, gyűjtögettem a pénzem szisztematikusan, míg nem szülinapomra a SWATCH boltban beszereztem. Azóta is látom magam előtt, sőt őrzöm is. Pici volt és nagyon szines. Ez tetszett benne. És a szinek nagyon tarkák voltak :))).

ezt most csak úgy a netről a szinek miatt

Érettségire is kaptam egy órát, amit szintén én néztem ki, de sajnos mikor Pesten laktam eltűnt. Csak arra emlékszem, hogy akkor emlékeztem rá, hogy nem elveszítettem, hanem valahol meg kellett volna lennie, mert rémlett, hogy megvan, csak az nem hogy hol :((. Attilától is kaptam automata klaszikus darabokat, amiket régiségvásáron vadászott (most is keresem az egyik fekete OMEGÁt, de nem találom :((). A gyerekek mellett, alatt nem használtam igazán órát, mert beleakadtunk, nem éreztem kényelmesnek, viszont egy ideje motoszkál bennem az igény, ahogy kerestem magamat is, hogy mi lennék,  ha óra lennék, milyen óra is lennék most :). 

Karácsonyra szerettem volna magamat meglepni vele, de nem volt lehetőségem Pestre utazni, és bár Attila befotózta, de nem mertem anélkül dönteni, hogy a kezemen/kezemben élőben is látnám, ráadásul közben el is vitték. Attól féltem túl nagy, túl hagsúlyos lenne, ha csak képek alapján nézegetem. 

Tegnapelőtt Pesten voltam/voltunk Attilával, és tegnap útba ejtettük az órást is. Még akkor is úgy mentem felpróbálni, hogy majd meglátom, meg még lehet nézegetek, de aztán felvettem, és megtaláltuk egymást. Hazafelé vezetve is azt elemezgettem magamban, hogy miért pont ez tetszett, mi könnyített a döntésben? Tudtam, hogy ezeket hangosan végig gondolva, a válaszokat megfogalmazva magamról beszélek. Vagy arról, aki vagyok, vagy arról, aki lenni szeretnék. Pici-diszkrét (de ez a pici nem kicsi, a pici nekem az apró tünemény kategória :)), klasszikus, időtálló, értékálló automata, egyszerű-letisztult, elegáns, nagyon távol esik tőle a harsányság, megbízható és vízálló :D:D:D. Mindezek mellett van 'csillogó kis bezzegje' (csillogás mániás vagyok, de nem a túltolt kategória, az arány kiválasztása néha nekem is megmagyarázhatatlan algorimus szerint dobódik ki. Nem is kell feltétlenül látszani a csillogásnak, elég ha a zokni az, vagy a körömlakk egy része, vagy egy pötty fülbevalló csillog jobban a többi részemnél). Nos, február 9-én egymáséi lettünk.

A nap, amikor Lócika elveszett

 Ennyire szerencsére nem aggasztó a tény, viszont benne más a megélés :(. 

Szerda, Február 1, Attila No-ban. Viharosan indult a reggel. Na jó, viharos nem volt, de sietős, durcogós. Mózi bedühödött este, mert kilátásba helyeztem, hogy a telefonokon beállítom az időkorlátot, ennek hatása még reggel is érződött... Megbeszéltük, hogy busszal jönnek haza kvázi közösen, külön kis patakként folynak egybe 1-1 megálló különbséggel a buszon, mert Mózi kijelentette, hogy nem megy át Lóciért. Lóci pedig máskor már mondta, hogy ő egyedül is ki tud... 

Jegyeket megvettem (nem veszünk már bérletet, mert nem jönnek olyan sokszor haza egyedül a különórák miatt), már elinduláskor kiderült, hogy - bár többször rákérdeztem, de - egyiknél sincs telefon és kulcs... Odaadtam hát az enyémet, mert én később érek haza Lolával a torna miatt.

Lóci tanító nénijének jeleztem, hogy engedje el, mert egyedül jönnek. 

Látszólag klappoltak a dolgok, DE kielemeztük a hibás pontokat, ahol sorban elhasalt a folyamat:

- voltak KULCSfontosságú hiányzó eszközök (telefonok és kulcsok), illetve mint kiderült Mózinál volt telefon, csak pénz nincs rajta.

- összeveszés miatt Mózi nem ment Lóciért (ezt ő durcánsan ki is jelentette, viszont Lócinak nem volt egyértelmű ezek után, hogy akkor ő menjen-e át a nagy iskolába Mózihoz vagy hogyis lesz)

- Lóci egyedül még bizonytalan busz indulással kapcsolatban, időbeosztásban, hogy akkor mikor is kell indulni, és mennyi idő kell, amíg kibattyog a megállóba vagy át a suliba, de ez eddig ennyire élesen nem jött ki.

- Futott az autó után szegény, hogy még ezeket pontosítsuk, de én a buszöbölből kiállva, csak a mögöttem jövő forgalmat figyeltem, ő kiesett a fókuszomból. Azt sem láttam, hogy szegény neki szaladt a buszmegálló oszlopának... :(()

- Lola bár jelezte kicsit számonkérően (én valamiért annak éreztem, és annyit reagáltam a reggeli fennforgásban és Mózival folytatott vita után, hogy 'Óóó, haggyjatok már...'), hogy Lócinak nem is integettem... Mert mindig szoktunk inteni, ha úgy állok ki az öbölből, hogy még oda tudok vagy viccesen versenyt fut a kocsival párhuzamosan. Amikor Lola mondta ezt, azt hittem erre az intésre reagál, hogy elmaradt, de nem. Ő látta, hogy fut az autó után, és azt is, hogy nekiszaladt az oszlopnak :(((.

Mózi már mindenféle köszönés és szó nélkül szállt ki sértetten a 'nagy' iskolánál. Én nyugodt voltam egészen 5-ig, amikorra Mózi hazaért, és jelezte, hogy Lóci nem szállt fel a buszra, és nem is látta a megállóban... Na itt rámtört némi ijedség, pedig nálam az alap kiindulás nem a pánik hanem, az 'áááá, nem lehet semmi baj' állapot. Most a kettő elkezdett vibrálni bennem, mert éreztem, hogy Lóci még elvarázsoltabb ebből a szempontból, mégis szóvá tette többször Lóci, hogy benne miért nem bízok meg. És mondtam, hogy megbízok én maximálisan, csak még kisebb falatokban, mint Móziban, de majd szépen egyre nagyobbakat harapunk (Úgy tűnik ez még most nagy falat volt).  Lolát felkaptam a tornán, és téptem át a 'kis' iskolába, közben próbáltam hívni a 'nagy' iskolát, ahol jelezték, hogy mindenkit elvittek, nem maradt gyerek. Jajjj :(! Akkor megindultunk a Szotyorin, ahol végig kellett gyalogolnia elvileg, hogy hátha elszámolta magát, és vagy ott még megtalálom vagy a megállóban. Hát egyik helyen sem. Kipattantam a buszt megnézni, mikor indult, és azt reméltem, pont úton van a következővel. Megindultam a busz után, hogy lássam leszáll-e, de még a busz jóval előttem járt/járhatott. Ja és közben is próbáltam hívni a nagy iskolát, ahol nem vették fel a telefont. Végül egy mobil csörgött, a takarító néni volt a fő épületből= 'nagy' iskolából (mivel nem férnek el egy épületben van egy kiegészítő épület pár utcával arrébb a 3-4. évfolyamnak), hogy ott van a portán Lőrinc, és meg van ijedve, nézeget fel-alá, lesi az ablakokat.

- Ő nem mert elindulni végül egyedül, és az maradt meg benne, hogy Mózi nem megy érte, ezért átsétált ő a nagy iskolába bár már később, de Mózi nem erre számított, nem várta, és ő elindult. Lóci kérdezte a Mózi osztálytársait, hogy nem látták-e, de már akkor nem. Fokozatosan kiürült az iskola, és egyemmeg nem mert szólni a portásnak vagy takarító néninek, aki egyébként ismeri és mindig olyan kedves velük, hogy 'Ha ciki hanem, de ő nem tudja, miben maradtunk, nem tudja hogy jut haza, telefonáljanak már nekem, itt a számom az üzenőben'. Ő azzal számolt, Móziéknak szülői volt, csak én nem tudtam menni a torna és foci edzés miatt, hogy, és látta a barátja anyukáját bemenni, mert a testvére meg Mózi osztálytárs, így azt gondolta, szülői után szól az anyukájának, hogy hívjon fel engem. Az üzenőről ő totál elfelejtkezett, hogy abban is benne van a számom.

Így mentem érte fél 6-kor, szegényt megviselte, izgult, egész nap rágta a szorongás, éjszaka velem aludt, azóta is számolj a napokat, hogy 2 napja volt, hogy ott hagytam, tegnap volt egy hete, hogy ott maradt az iskolában stb. Mindig felhívom rá a figyelmét, hogy nem ott hagytam, nem elfelejtettem, hanem arról volt szó, hogy busszal jönnek haza, és voltak kommunikációs hiányosságok, véglegesítés, pontosítás, ami benne bizonytalanságot okozott, és kb mindenki elmulasztott valamit. Amit leszűrtünk ebből, hogy egyelőre ő még nem mozoghat egyedül, max Mózival közösen. Kis Makim ❤️.

Pácse

Olyan jó érzés volt ma bennem magammal szemben. Olyan jó érezni, hogy két év lelki kalapálás után a bennem élő ‘kicsi’ is felnő  a nagyhoz 🥹.

2 éve kerestem fel - legyen - Mártit, mert mindig találtam magamban olyan kis gócokat, amik nem engedtek az arany középúton működni. Pl. óriási és - ha rajtam múltak volna - végtelenségig folytatható elnémulásokra is képes voltam, csupán belső monológokkal. Közismert állítólag, hogy a terápiába szállított probléma max az aktuális megküzdési képességünket tükrözi, és aztán lehet jóóól csúszni bele, és felforgatni, majd újra alapozni az egész személyiséget, megrágva és megdolgozva mindig éppen addig a szintig, amivel még elboldogulunk, helyére pakolva múltat és sérelmeket. Most elérkeztünk egy, vagy A szakításig. Egy leválási folyamathoz, ami rendesen meghat :( . 2 éve simogatjuk ki belőlem azt a személyiséget, akivel megint azt érzem, hogy még nagyon szívesen eltöltenék jó sok időt/évet ❤️.

Hirtelen ezt a képet találtam ide 😁. Kell ennél jobb? Vasárnapi ebéd után mesélés és ájultan bealvás.

Mózi 12

 Ő zárta idén is a januári fiesztát 🥹. Hova lett az elmúlt két év…? Hát még az elmúlt 12 😱? Hátha, felöltöztetem majd a képeket szöveggel is. Ígérni nem merek semmit magamnak sem.

Első Csöppöm, ki Anyává tettél ❤️

Isten éltessen Mózikám!!!

Zippo marcipános pizza-bolognai torta

2011. január 23.

Petivel és Dórival

Lola 7

 Jesszum Pepi…

Folyt. köv holnap talán

Tündér Lola

A helyzet változatlan… ❤️ Tündér Lola 7 évesen

Isten éltessen Baba Lola ❤️!

Apuci (és mindenki) Szülinapos Amazonja

reggelire jár az ubi-pillangó

egy nagyon előnyös 😁, annál jobb szülinapi Anya-lánya mozi
 (Puss in Boots)

Lóci 10

 Jaj… Ahogy bepötyögtem telefonról a poszt címét, mellé nyomtam, és véletlenül azt írtam be, hogy Lóci 20 😳. Rendesen meghatott így leírva látni. Mintha valami üveg gömbben tűnt volna fel a jövő. Olyan pikk-pakk itt lesz az is… Na de még ‘csak’ egy évtizedes a Kis Maki Fiú ❤️. 

Isten éltessen Lócika ❤️!

Mint minden évben, karácsony után levegőt sem tudtam még venni, már számolta is vissza a napokat, hogy mikor lesz 10. Így, hogy a téli szünet hosszabb volt, itthon lébecoltak a gyerekek, nekünk viszont berobbant a munka :(. Mondta Lócika, hogy szeretne ő is szülinapjára saját kulcscsomót, jelképezve az első érettségi szintet. Telefont a Jézuska hozott neki, hogy ne számítsa ennyire ki a forgatókönyvet. Ezen kívül mivel rengeteget rajzol, és már karácsonyra is szemeztem vele, kapott egy jóó nagy számos kifestőt felrámázva. Egy Maki Uraságot ❤️. De olyan részletes, hogy kb 20 éves korára el is fog készülni. 

A tortának utána jártam, honnan fogjuk rendelni, focisat természetesen, mert hogy a kapacitás nagyon szűk keresztmetszetem :( Viszont Lócika azt mondta, azt szeretné ha én csinálnám és palacsinta torta legyen, valamint focista marcipán… Nem találtam jó focista marcipánt, így feltűrtem az ingem ujját és se’perc alatt összedobtam (köhömm… ahha 😁). A tortát is úgy sütöttem, hogy párhuzamosan ott volt a gép is mellettem. Ez így elég fos, de másként sehogy se lett volna saját torta.

Mindegyik gyerekemet én szültem, de a Lóciéra emlékszem a legjobban, és az a szülés-élmény a legkedvesebb/legintenzívebb. Akármikor eszembe jut, olyan mintha most lett volna. Ennek a közeliség érzésnek az ellenére, Lóci többször szóvá tette mostanában, hogy vele nem foglalkozom :(. Mert vagy Mózival kell tanulni vagy Lola annyira kisajátít (ez tényleg így van), hogy alig van olyan, hogy csak ketten vagyunk, vagy csak vele játszom. Ez megütött, de bevéstem magamnak egy felkiáltó jelet, hogy (anya) hiány van. Pedig ez a szórakozott bolondos kis Maki benne van a dobogós kedvenceimben gyerek kategóriában ❤️ 😉. 

Egy szórakozott művész lélek. Felvett szülinapjára is egy kinőtt inget, hiába mondtam neki, hogy ugyanott van a kettővel nagyobb méret. Suliból kilépve mindig nyitva van a táskája, hol a fél pár cipőjét hagyja el és Mózi vadássza le az iskolában, hol a sapkák kelnek lábra körülötte. Nagyon tud szorongni, vissza is fejtettük, meg is beszéltük, hogy nem kell ennyire görcsösen akarni megfelelni nekem :(, így is-úgy is imádom. A Mózival való nyűglődések hagynak benne ilyen lenyomatot, és ezt szeretné elkerülni. De mindig aggódik, hogy elkésünk/elkésnek, hogy valamit nem csinált meg és le fogják szidni, valamit nem visz be, itthon marad. Sokan vannak az osztályban, ez is zavarja, mert nem mindenki példás magatartású, és a tanárok is ágálnak. Nem bírja hallani, ha mást leszidnak, még ha jogos is. Itthon ezt a feszkót eregeti ki, mondta is a minap, hogy azért cukkolja a többieket, mert figyelemre vágyik. Anyás, bújós kis birkózó, nem a lágy finomkodó fajta :). Pont jó, úgy ahogy van . Középső Csöppöm, Isten éltessen ❤️!

Majd még itt lesz egy videó is ha feltöltött.

 Mielőtt elkezdtem pötyögni, visszakerestem ezt. Mert rémlett korábbról hasonlóan kiégett állapot. Ami nem tudom, valóban ilyen ciklikus lenne naptár nélkül is, vagy van emögött pszichés megadás az évvégével kapcsolatban, teljes gyeplő eldobás. Ez sosem lehet teljesen teljes, de ha tehetném, kb egy hétre elhajítanám messzire. Minden nagyon nehezemre esik, amit nem akarok csinálni, és most nagyon nem akarok semmit csinálni. Ja, és borzasztó telefonfüggő vagyok. De az a legrosszabb fajta, aki semmi hasznosat nem csinál rajta, csak pörgeti a semmit a képernyőn, akár abban az 5 mp-ben is, amíg lefut a riport vagy piros a lámpa :(. 

Visszatérek derűsebb hangulatban. Addig képzeletben csak hegyezem a zabot.

ez pedig annyira nagyon ❤️