Jóóó regggelt Balaton!!!

Sári in da house!!!

Kört nem hagyunk abba...

... Max a Balatont. Egyelőre ;-)

Ezt a kőbevésett szlogent Sanyikámmal hoztuk létre az érettségit követően elkezdett futkorászások alatt, nem is sejtve, mekkora erőt és irányt ad majd nekem/nekünk. Ez szimplán arra vonatkozott, amit már akkor is jól tudtuk és tapogattunk hogy a futás jó része (is) fejben dől el. ÉS ha a Gyulai István rekortán pályán megkezdünk egy 470 méteres külső kört, akkor nincs az az Isten, hogy ne fussuk körbe. Mert menet közben nincs megállás. Akkor 10 köröket futottunk. Egyből persze nem egyszerre. De a számolásában most is ott tartok, hogy ha átlépek félcipővel egy új körbe, akkor azt már teljesnek veszem, meghódítottnak számolom :). Nem állítom, hogy azóta futok. Sőt! Főleg nem rendszeresen. Igazi kampánykocogó vagyok, aki ha kell, akkor rá tud készülni, de ha nincs cél, ami általában nagyobb kihívás az előzőnél, akkor nincs futás rendszeresen. Hát most volt cél. És nem vagyok rá büszke, de rendszeres felkészülés nem igazán. Sajnos volt velem egy nagy arc, az enyém, aki kicsit azt képzelte, hogy ha lefutottam már egyszer 42 km-t, akkor memory foam-os lábam van, és majd emlékezni fog ő erre, és visz magától. Az is segített növeszteni még januárban is az arcom méretét, hogy kb a nulláról 2 órás félmaratont képes voltam futni. Ok, meghaltam utána, de ment. 

Most pedig itt állok egy újabb teljesítendő feladat előtt, amire saját önbecsülésem miatt van szükségem. Hogy újabb ékes bizonyítéka legyen magam előtt, hogy képes vagyok bármit kigondolni, és azt meg is csinálni. Az Ultrabalaton szlogenje (azon túl, hogy Run&Roll), az egyik legtalálóbb, ami szembe jöhetett volna velem: CSAK EGY KÖR

Nem egyedül fogok bele. Most még nem. Ahhoz nagyon csöpp vagyok. Főleg nem egy szuszra. Viszont csapatostól belevágunk. Öten. 4 lány és egy szem Lóri. Kikötötte a nagy arcom nagy szája decemberben, hogy már pedig én legalább 50 km-t szeretnék futni, mert a többi nem motivál. Legyen annál több, ami már volt. Így akartam én a legnagyobbat fing@ni a csapatból. Most aztán késő a kesergés és bizonytalankodó gyomorgörcs, hogy ennyi felkészüléssel sérülésmentesen végig tudok-e 49 km-t futtatni a talpam alatt. Spanolt a Balaton képe. Hogy én kezdem fent északon. Már láttam, hogy a zennél is zenebb állapotba kerülök, és csak automatikusan lépkedek, vigyorgok kívül-belül, meghatódva futkorászik rajtam/bennem a hideg és az adrenalin. Aztán most módosítottuk a csapat leosztást, szakaszbeosztást egyéb okok miatt, és bevállaltam az éjszakai szakaszt cirka éjjel 1 magasságában.... Van egy fantasztikus tulajdonságom. Tök mindegy, hogy alakul, az agyam egyből alkalmazkodik, egyből keresi az újban a szépet, a kihívást, a pozitív dolgokat. Mint most. Egy 30 km-es déli zéró-árnyék-futás után, itthon behánytam napszúrás miatt. Leégett az alkarom, fájt rettenetesen a fejem. Már akkor éreztem, hogy mennyire jó lesz éjszaka futni, és legalább ez nem fog kivenni belőlem, hogy tűz a Nap. Illetve annál nagyobb energiatartalék-raktározó momentum nem kell, ha tudom, olyan előtt állok, amit még soha nem csináltam, és jócskán nagyot kell rúgnom, hogy a komfort zónám szélét szétzúzzam, és kiférjek rajta. Így állunk. Folyamatosan izgulva már, mint a Garda Maraton előtt lassan 4!!! éve. Kis családom, nem tud jelen lenni a célban, mert senkitől nem várnám el, hogy hajnal 6-7-8 magasságában (főleg előre nem sejtve) kint várjon és szurkoljon. Vasárnap viszont gyereknap a Városligetben. Már előre érzem a rozzant büszkeségem, amit érezni fogok utána. Hogy két nagy lépéssel a föld felett fogom emelgetni izomlázas lábaimat, közben meg úgy fogok örülni magamnak, hogy ezt a pluszt Seres Sárához hozzáadtam :).

Szurkoljatok legalább gondolatban!

az a bizonyos kép: CSAK EGY KÖR

TESCO parkoló

Mózi tegnap a parkolóból kihajtva rákérdezett, hogy: holnap Apa jövünk szegénység vásárra? 

A régiségvásár igazi kincses bánya hétvégente gyereknek, felnőttnek egyaránt... :)))

Lóci és Berci kincsvadászaton

A nagy kapás :)

Főnök! Kapás van...

Hutára járunk vasaltatni magunkon. Olyan rövidek ezek a hétvégék, de olyan jók és tartalmasok. Kell is nagyon. A múlt héten inkább a futás és biciklizés dominált 'kőkapuzás' mellett, most pedig a kőkapuzás pecázással és walkie-talkiezással lett gazdagabb. Attilaból ilyenkor extrán kibújik a gyerek, és lelkesebb a kicsiknél is. Olyan jól be tudja fűteni őket, sőt még gyógyír a darázscsípésre is... Az idő még mindig nem 100% egy_szál_semmiben_szaladgáló_homokozós az udvaron, de így is jut nagy délutáni szunya, némi magazin és D-vitamin a Napon. Ennél szerencsésebb szanatórium nem kell nekünk. Mindig hozunk haza megrázó mesélnivalót is, mint darázscsípés, autóba behányás, orrvérzés. Ezeket is emlegetik a gyerekek. Na de annál nagyobb és hangosabb csatakiáltás visszhangzik az autóban és itthon, hogy VAN MÉG KÉT CSELEM!!! Nyilván a Nagy Ho-Ho-Ho Horgász meséből vannak ezek az idézetek ;-).

Méret és sebesség - mert nem mindegy ;-)

Mózi elérkezett abba a korba, amikor már nem mindegy, hogy milyen nagy és milyen gyors valami. Valami, ami ő vagy mi vagy az övé, miénk. Folyamatosan méregeti magát itthon szóban Lócihoz. Anya, én nagyobb vagyok Lócikánál? Én nagyobb vagyok a bölcsiseknél? Gréti (ovis nagylány) nagyobb nálam? Kendénél nagyobb vagyok? Anya, miért előzött meg minket ez az autó? Anyaaa, megelőztük azt az autót, éljen! Előzzük meg a másikat is! Mi vagyunk az elsők? Én lettem az angyal? Az első számú angyal (mert nálunk mindenki angyal, csak max első számú vagy második, 3., 4.)? Apa, a mi autónk nagyobb ennél és annál az autónál? A mi autónk gyorsabb? stb-stb-stb. 

Nem tudom, hogy az oviban szokták-e méricskélni magukat vagy ott téma-e (valszeg, mert itthon nem), nem meséli, ha kérdezem. Meg nem is nagyon firtatom. Most itt tartunk. A szépség az egészben, hogy az én 156 cm-et még mindig hatalmas nagynak érzi :D. Anya, én leszek olyan nagy, mint Te? Éééédes.... :). Anya, nálad nagyobb valaki? Megzabálom. Bár így maradna...

Anya vagyok. Dupla és gyakorlott

Az anyák napjára viszont nincs az az ismétlésszám és gyakorlási mennyiség, hogy rutinszerűen átrobogjunk rajta. Koncentrációs képességemet most sajnos megzavarta más, de azért ott, abban a pillanatban, előtte és utána is volt módom értékelni és átélni. Arra készültem, hogy a bölcsis megemlékezés ellen még nem kell nagyon felvérteznem magam, majd inkább az ovisra. Végül fordítva alakult... Mind két helyen annyira készültek a bölcsis és óvó nénik, hogy már ez megható számomra. Lócikáéknál még nem volt össznépi ünnepség, csak egyesével várták az Édesanyákat a gyerekek a szőnyegen ülve. Utána a kedves Anyuka lecsüccsent, és pici gyermeke a virágot szorongatva egy kis papírszívvel a kezében ott állt előtte, elszavalta (!!!) a verset, csillogó szemmel ült az ölembe (lehet az én szemem volt csillogósabb), és készítettek egy képet is rólunk. Annyira jó, hogy Lóci imád szavalni, verselni, dalolni, nem kell 2* megkérni. Most is szépen elmondta, nem szaladt el, nem nézett 100 fele a következő versikét:

Anyukám, anyukám, találd ki,

Hogy az én nagy kincsem, ugyan ki?

Ki más is lehetne, ha nem te?

Ültess hát gyorsan az öledbe.

Erzsike néniék is élvezték, mondta is Lócinak, hogy Lócika, még mondd már el Anyának a másik verset is, Te olyan ügyesen megtanultad :)).

Hálásan bújt az ölembe, mint egy kiscica, szorongat, puszilgat.

Néha itthon megkérdezi tőlem, hogy: Anya mérges vagy? 

Mondom neki, hogy nem, nem vagyok mérges. Akkor átöleli vagy a combomat vagy a nyakamat, derekamat, hogy szeretlek Téged!

Hát még én...

Az ovis ünnepség szintén meghitt, nincs külön szavalás, hanem minden gyerek megkeresi a körben ülő anyukáját, mögötte Nagymamáit, és úgy mondják a verseket, dalokat, hogy kb egyszerre, és segítenek az óvó nénik is, mivel vegyes csoport esetén a teljesítmény nem egyenletes :). Vártam, hogy a tavalyi szétszórt Mózi most jobban fog majd tudni koncentrálni már. De nem... Abszolút látom rajta, hogy a szereplés nem az ő műfaja. Főleg akkor nem, amikor kérik vagy kell. Itthon magának mindent elmond, elénekel, nem arról van szó, hogy nem tanulja meg, de ott és akkor nem adja elő a tudományát. Már-már zavarban van, és minden más elvonja a figyelmét. A versikéket kivéve viszont olyan boldogan adta át a meglepetést. Festettek az anyukáknak egy natúr vászon bevásárlószatyrot. Pontosabban nem annyira bevásárló méretű, inkább olyan uzsonnás tasak. Erre láttam, hogy büszke, és tényleg olyan szép színes pöttyös. Kérdezte is, hogy Anya, fogod használni? Úgy éreztem a kérdés mögött, mintha elásnám, nem értékelném kellőképpen a munkáit. Pedig nagyon!! Lerajzolták az anyukákat is, ki voltak szépen ragasztva, mint egy kiállításon. Ezt már elárulta Mózi, hogy lerajzolt, és zöld a pofim :). Kerestem távolról, hogy vajon melyik lehetek én, a "marslakókórban" szenvedő, mert felismerhető alakzatokat eddig nem rajzolt, csak max "ír" cikk-cakkos egyenes vonalakat vagy "fészket" kerekít. Mikor becsüccsent az ölembe, akkor mutatott messzire, hogy azt rajzolta ő. Én vagyok, amint éppen megyek be egy mobil WC-be.... :D. Fogalmam sincs, honnan jött a mobil WC ötlet :)). Az ünnepség végére már azt mondta, hogy éppen a pincébe megyek le a rajzon :). Közelebbről megnézve viszont megdöbbentem. Felismerhető arcot rajzolt, két szemmel, hajjal, piros szájjal.... Alig várom, hogy a családi archívumba kerüljön a kép. 

A nayógymamák is kaptak egy-egy nemezelt piros szivecskét fehér széllel és akasztóval, amit szintén ők csináltak, valamint egy-egy szál rózsát. Megvendégeltek minket sóssal, innivalóval. A gyerekek kínálták, hordták most az anyukáknak, nagyszülőknek nagy boldogan.

Ovi után a tavalyi hagyományhoz hűen lefagyiztuk az izgalmakat, de én MÁR meg vagyok hatódva, hogy jövőre mind a két fiam ott fog állni előttem egyszerre...

A nap bármely szakában jól áll nekik a bajusz, szakáll... :)

Möszjő Lócárt délben

Csíkszemű Mózi korán reggel

Figyelmesség áldozata lettem

Tegnap az ALDI parkolóban már a vásárlás végeztével a 2 gyereket és a vásárfiát szortíroztam be az autóba, és feltűnt közben a szomszédos fiatal nő, hogy figyelget minket. Miután az utolsó gyerek is bekerült az autóba, és tolnám vissza a bevásárló kocsit, odalépett hozzám, a kezembe nyomott egy százast, és kedvesen mondta, hogy tudja milyen két gyerekkel vásárolni, segít visszatolni a kocsit... Köpni nyelni nem tudtam, mert ilyen kedves gesztus még nekem soha nem jutott eszembe. Ő most egyedül volt. Abszolút nem volt hiszti, kiabálás, sírás, hasonló a mi házunk táján. És mégis. Köszöntem nagyon szépen :). Ezek után én is figyelek ilyen apróságokra. Meg Ti is, ugye?

Tudom, hogy a blog erősen parkolópályára van téve, ennek több oka is van, de igyekszem visszaszokni a rendszeres beszámolókra, mert úgy szeretem az évekkel ezelőtt "jelentéktelen" témának hitt dolgokat, eseményeket is visszaolvasni, hogy már csak ezért is tartozom az utókornak,. Megőrzöm betűbe öntve még ha habkönnyű is vagy éppen ólmos, de megint (sőt általában mindig, folyamatosan) azt érzem, hogy ez a legjobb időszak. Olyan édes ez a két kis férfi ember körülöttünk, ráadásul a hét eleje óta Lóci is rákezdett az ölelgetésre, hogy szeretlek Téged... és bújik, fúródik, pedig ő alapból inkább agyoncsap, agyonüt, lekaszál típus.

Gyakrabban megtaláltok itt, ígérem.

Tegnap

Ági néni az oviban megint megkenegette a májamat kicsit :D.

Azt mondja, olyan gyönyörűen beszél Mózi, olyan sok szót ismer, és olyan fordulatokban gazdag, árnyalt a szókincse, hogy egy ennyi idős gyerekre ez abszolút nem jellemző, nem csak a csoportban, hanem úgy, és egyáltalán. A nagyobbak nem beszélnek így. Vigyorogtam is, hogy ezt szeretem hallani, ő pedig tudta jól, hogy még azt is hozzá kell fűznie, hogy, nyilván ez nem lenne így, ha mi nem beszélnénk velük így, nem mesélnénk, magyaráznánk ennyit és ilyen türelmesen..... Már itt zsebre tett :))). 

Pl azon hökkent meg Ági néni, hogy Mózi nagy elánnal mesélte, hogy Képzeld Ági néni, Hután van egy nagy búbos kemence, és ha Apa begyújt, csak úgy ÁRAD belőle a meleg. Nekem ezek nem tűnnek fel, itt sem értettem először, hogy a mondat melyik elemén lepődjek meg, de azt mondta, hogy aktív szókincsében egy 4-5 éves gyereknek ilyen szavak (hogy árad) és árnyalatok nem szerepelnek még. A másik óvó néni meg azzal várt vmelyik délután, hogy nem tudnak olyan magyar népmesét mesélni, amit ne hallott volna, de a többi mesével is kb ez a helyzet. Látszik, milyen sokat olvasunk neki, issza a szavakat a mese elejétől a végéig, amit nem ismer, nem ért megkérdezi egyből, vagy ha hozzáfűznivalója van a témához, és általában van :)), akkor hangosan közbeszúrja, le se lehet lőni.

Pár kép Húsvétról

mádi EU-s játszótér - köszönjük

Borikával nagy szerelemben (éppen)*

Borikával nagy szerelemben
(felhívnám a figyelmet Bori kacér kifordulására és Lóci kaján vigyorára :D)

Mesehallgatás pucéron (kivéve a narrátort ;-))

* A "tisztasági betét" Lócika homlokán egy vasárnap begyűjtött, útonálló-fürdőszoba-ajtófélfa-okozta sebet takar. Kedden az oviban Mózinak is sikerült szereznie az orra alá egy kis 'Kenézy látogatást'. Szerencsére nem olyan vészes egyik sem...

Plusz egy a ráadás...

Valaki fekszik az ágyacskámban

Mindig azt hiszem, hogy nem történik semmi, és azért nem írok, pedig ennél nagyobb események korábban sem történtek gyermek fronton, mint hogy cseperednek.

Lócika már mondja egy ideje, hogy olyan ágyat szeretne, mint Mózi (mert eddig még a kis rácsosban nyomta), így szombaton Attila megvette, össze is rakta, én meg szétszedtem a kicsit. 

Ezek azok a mementók, amik minden kétséget kizárnak, hogy a fiúk nőnek... Olyan aranyosak egyébként ahogy vetkőznek a fürdés előtt, ahogy Lócika öltözik (cipőt húz, nadrágot, harisnyát tol) a bölcsiben. És úgy egyébként is :).

Itt az első lövés az első éjszakáról az új ágyban. Holnap pedig teszek fel Móziról egyet a nagy biciklijével, amit névnapjára kapott.

Ecet :D

Tegnap Mózi odahozta a vacsora asztalhoz, és elkezdte bizgerélni az Attila headset-ét (?). Nézegette a tokját, nyitogatta, kiszedte. Kérdezi, hogy ezt hogy hívják. Attila egyből visszakérdezett: - Na, hogy?

Mózi bizonytalanul:

 - Ecet...(?)

:))))

Majdnem. headset = ecet

Mózi szerint a világ

Mózi mondásait gyűjtögetem, ide is, mert olyan kedvesek.

Valamelyik délután a postára mentünk, de a téren egy kicsit leálltunk kismotorral, biciklivel. A Kossuth szobor mellett egy fiatal pár ölelgette, csókolgatta egymást nem is reagálva a külvilágra, mikor Mózi csillogó szemmel odafutott hozzánk, és pici kaján vigyorral büszkén újságolta (hogy felismerte a helyzetet... :)):

- Anyaaa, kisfiút szeretnének szülni!

Az előzményeket itt bepótolhatjátok :D. Úgy imádom, hogy ilyen egyértelműen gondolkoznak még.

Aranysakál

Attila a FEHOVÁ-ról hozott egy aranysakál hangot utánzó sípot, illetve egy egér cincogtatót. Ezzel szokta bolondítani a gyerekeket :). Néztek aranysakálról szóló videót, téma itthon sokszor. Mózi bizonytalanul kérdezte tőlem, hogy az aranysakál gonosz? Mert a videón nem derült ki, de benne volt a lehetőség, és ezt érezte ő is... Mondtam, hogy nem gonosz, de ragadozó. 

- Anya, az aranysakál a sakállával bánt? :)))

Írom őket füzetbe is. 

Erzsike, husit nem kérek...!

Nagyon szeretek bölcsődébe járni. Tudom, hogy alap, hogy mindenki gyerekét megdicsérik, és jól is teszik. Ezt akarjuk hallani. Hogy még egy ilyen cuki, ügyes, okos, imádnivaló gyerek nincs másik az épületben. Hogy milyen csuda jókat mond, hogy milyen jól fogalmaz, hogy el vannak olvadva az ikercsoport bölcsis nénijei is. Álom etetni, mert 4* kér :D, és hozzáteszi: De Erzsike, husit nem kérek.

Ehhez persze látni kell Lócit, és ismerni. Megzabálom. Jó hír, hogy az intézményben nem harap, nem csíp. Itthon is sokat javult a helyzet. Pl harapni szerintem azóta nem is harapott bele Móziba. Szeretek úgy érkezni, hogy bekukucskálhatok, és nem vesz észre. Elmélyülten játszik, beszélget. Majd észrevesz.... Nagy kerek szeme majd kipukkan úgy felvillan, elhajít mindent a kezéből, csetlik-botlik ha kell, de rohan. Most kezdem azt érezni, hogy már szívesen megy, nem csak azért, mert tudja, hogy ez a menet. Sokat emlegetjük Erzsike nénit és Karolinát. Elhagytuk kb végleg a babakocsit, bár szívom is a fogam miatta néha, mert borzasztó a tempó ahogy haladunk. Végtére ráérünk. Hazafelé meg végképp. Motorral járunk. Néha ölbe kapja, és erőlködve újságolja mindenkinek az úton, hogy Erős vagyok! Megállunk minden gyufaszálat és pókhálóba ragadt porszemet megnézni, lakatot, deszkát, botot, homokot. Néha úgy érzem, nehezebb a helyzet mintha egy részeget akarnék megtanítani gerendán egyensúlyozni. Az első fiú már jól vizsgázott, ő is kitűnő lesz belőle ;-).

Ezt a bölcsis szösszenetet ide akartam még karcolni, hogy mindenki nyugodt legyen, a kicsi (is) jó kezekben van. Olyan sokszor csodálkozom rájuk mostanában mikor itthon vannak, és sertepertélnek, játszanak (vagy éppen visítanak), hogy annyira jó nekem. Fényképként csattannak bennem bizonyos pillanatok. Mint a most vasárnap déli is. Elmentem futni, és mire hazaértem, Mózi nyitotta az ajtót, pontosabban csak kikulcsolta. Kikukucskált a függönyt félrelibbentve, majd visszaszaladt, és egy kis szünet után Attila nyitotta az ajtót. Addigra a lépcső tetején ott kapaszkodott a két kis fiú egy nagy cserepes három-hagymás lila jácintba, közösen visszhangozva, hogy Boldog nőnapot!

Mózi nyomában

Bár nem Némóóó, de gyönyörű gyerek. A jelmez mellékes ;-))

Beszürcsölt az anyaföld

Tűkkelütött kreatív rovatunk diétán van...

Ha sokalljátok a lakásban az egy négyzetméterre jutó polár plédek számát, akkor farigcsáljatok halacska jelmezt ;-). Az ötlet Mózié, és elég régóta mondja. Viszont mióta megnéztük családilag a Némó-t, az szeretne lenni.... Mondtam, hogy vállalom a jelmez kivitelezését, de a kész kosztüm nem feltétlenül jár Némó nyomában. Igyekeztem a színvilágot közelíteni, de nem akartam vásárolni már hozzá anyagot, hanem a fenntartható fejlődés jegyében kiberhelt régi textíliákban gondolkoztam. Még reggel a piros pléd alatt olvasva sem sejtettem, hogy pár óra múlva szétkaszabolom a METRO-s Terrington House pokrócot :D. Ideális!!! Attilát megdöbbentette..., de bolyhos volt, lebomlott a széle, szóval nem vész el, csak átalakul.

Ma lesz a nagy nap. Elmúlt már Hamvazó Szerda, de a farsangi mulatságra az Arany Tulipán csoportban még csak most kerül sor. Arra most nincs kapacitás, hogy mi is beöltözzünk, pedig Mózi jobbnál jobb ötletekkel rukkol elő. Pl (és ezt elújságolta a csoportban is :)), hogy Apa fakanál lesz, Anya lábas fedő, Lócika meg lábas :D. Ma azt mondta reggel, hogy legyek szakács. Lócika meg váltig állítja, hogy Ő kifli lesz... :(. Most biztosan nem. Majd jövőre már lehet neki is varrni. Beadtuk a múlt héten az ovis jelentkezést, Mózival egy csoportba fognak járni. El sem hiszem, hogy itt tartunk. 

Ha felvarrtam a jelmez elejére is a pikkelyeket, akkor lövök róla egy képet, meg majd úgy is, hogy a fehér harisnyás gazdája megtölti.

És a képek:

Itt kezdődött

kapuszni

elölről

hátulról 1.

hátulról 2.

és majd mutatom Mózistól ;-)

Csak kötélidegzetűeknek ;-)

Ez a poszt nem 5 perc alatt született. Több kis részben megfogant gondolkodás, kirakózás bölcsiből hazafelé igyekezve, sertepertélve egyedül, bankba tartva, CBA-s sorbanállás közben vagy magazinokat könyveket keresgélve.

Valószínűleg a helyzet megélése nem egyedi, és sokaknak idegen. A legközelebbi kerékvágásban gurulók, a leghasonlóbb nyomvonallal rendelkezők viszont biztosan fel-felsóhajtanak,  hogy Hjjajj, de ismerős....! 

Ez a blog én vagyok. Hiába szól családról, gyerekről, alkotásról csak az én véleményemet, megélésemet tükrözi. Miért ne lehetnék itt szókimondó és rendszerező? Napok óta (sőt január óta kisebb megszakításokkal) érzek megint, vagy nagyon erősen érezni szeretnék, már-már kézzelfoghatóan olyan nagyon hatalmas jó érzéseket és energiákat és önbizalmat, amit olykor már megéltem. Most a tavasz közeledtével, egy-egy jó könyv és előadás meghallgatásával, olvasásával csak fokozom ezt a változást, aminek részese és kiváltója vagyok. Azt a remegtetően vigyorogva nagyot sóhajtó érzést érzem, amiből minden jó kisülhet. Ami új és várva-várt. Amit éreztem rettenetesen Mózi születése előtt. Hogy sosem voltam anya. Sosem volt több éves igazolásom az otthoni "lézengésre", sosem volt ennyire szabad kezem, hogy megvalósítsam, amit szeretnék, hogy átrendezzem a napjaimat, hogy gyerekem legyen, aki tőlem függ. Akit én bontakoztathatok ki, én lehetek az első, aki megmutathatok neki dolgokat. Olyan nagyon rettenetesen vártam ezt az időszakot. Minden, amit korábban terveztem, képzeltem most megcsinálhatom. Apróságok. Piacra sétálás, főzés, zenebölcsi, séta, séta, barátnőzés, gyereknevelés, alkotás. Egy évig rettenetesen jól ment az új helyzet. Belefért a futás, belefért még minden. Annyira új színű és éles és tarka volt a napi 9 órás munkák után. Sűrű volt és tevékeny, de lelkesítő. Aztán kezdett megtörni. Néha erővel kellett átdobni magam a lécen, utána megint minden tarka-barka volt. Új felfedezések a gyerekkel, csomó sok új és első élmény, ami nem feltétlenül a Mózi érdeme, hanem az ELSŐ kiváltságos privilégiuma. Majd jött Lócárt :)). Akit erőnek erővel szerettem volna megkímélni a "második" szerepétől, de menthetetlen volt :). Igyekeztem úgy átélni, hogy ez is első. Hiszen az első, hogy második gyerek is van. Hogy ezek is merőben új dolgok. Az is volt. De a sok-sok élmény ellenére én kezdem elveszíteni a kontrollt. A több feladat miatt, hogy kikíméljem magam, muszáj volt bizonyos dolgokból leadni. Nem azért mert nem fért volna bele, ha megfeszülök, hanem mert nem akartam folyamatosan megfeszülni. Élvezni akartam ezt a határozott időtartamot, ami tudtam, hogy véges, és lejár, és vissza fogom sóhajtani. Apránként, számomra észrevétlenül helyeztem le a lécet magammal szemben is, és csak az lebegett előttem, hogy élvezzem ezt a megfoghatatlan időt, ezt a szimbiózist a fiúkkal. Most is ugyanígy csinálnám, szó se róla :). Viszont érzem rettenetesen annak hatását, hogy bő négy éve átalakult a gondolkodásom, a fontossági sorrendem, a súlyozásom, a felelősségem. Sokszor hatalmas frusztrációt halmozva, és túl sok vállalást beszorítva, mert az igyekezet és az igény meg volt a régi életem, szokásaim, igényem iránt, de teljesen szétcsinálni sem akartam magam, sokszor inkább csak tüzet oltva, másra vágyva már mint 100%-ig élvezni a gyerekeket és a házimunkát. Közben mindent szerettem volna úgy csinálni, hogy párhuzamos irányú legyen, ne keresztezze a gyerekek érdekeit, igényét, hanem ők álljanak mindenek felett. Ne nagymamának kelljen felnevelni, és ne a TV előtt ülve. Túl sok igényt és célt szültem, lebegtettem, túl sok jó példát, mintát hoztam otthonról, túl sok jót olvastam, hallottam, láttam, amit szerettem volna kipróbálni (és sokat ki is próbáltunk, be is vezettünk, be is tartottunk, tartunk), de könnyebb volt ezeket az értékeket régen, egy tegnapi generációban betartani, amikor kb nem volt más alternatíva. Úgy érzem, mindig zsonglőrködök, úgy érzem, mindig csinálok valamit (és szerintem így is van), de mindig addig akartam feszíteni a húrt, amíg ennek a gyerekek nem látják kárát, és nem kell azt mondani, hogy ülj inkább a TV elé, mert anyának dolga van. Inkább eldobtam a kezemből mindent, inkább olvastam mesét, és inkább duplóztam (volt hogy megerőszakolva magamat), inkább építettem kuckót, ha máshoz lett volna kedvem, és fent voltam cserébe késő estig. Előfordult, hogy begyűlt a frusztráció, hogy én nem akarok a szőnyegen ülni köntösben, bemóban, nem akarok cica lenni, se rakodómunkás, se Feri, a festő, nem akarok kenyeret kenni, almát hámozni, nem akarok fürdetni, pelenkázni, öltöztetni, trolizni, és felnőtt anya módjára tenni a dolgom. Ilyenkor pukkant a lufi. Vagy a gyerekekre, vagy magamra. Mégis úgy érzem, nem maradtam alul, és nem hiszem, hogy más anya ilyen cipőben jobban muzsikált volna.

Most viszont újra változás van. Részben egy teljesen új szerepet tanulok, részben abszolút nem új, csak visszatérés a régihez. És tudom, hogy viccesen tűnik annak, aki férfi ember és aki nem szakadt ki 4 évre az élet körforgásából. Eldöntöttem, hogy adok egy esélyt magamnak, és nem akarok alkalmazásba visszaállni, mert az új, anya szemléletembe nem fér bele egy multis 8-10 órás munkakör. Nem szeretnék másnak dolgozni, más boldogulásáért, más célját megvalósítani. Vágyom egy rugalmas kreativitásra, amelyben felelősségteljesen, felnőtt ember módjára én osztom be az időmet, és ha kell szabad vagyok délben, koszorút fonok egész nap az óvodai ballagásra, ha kell különórára járunk (egyelőre nem tervezzük még), kéznél vagyok. Továbbra is azt vállalom, hogy elsődleges szerepem az ANYA, de nem minden percben. És szó se róla. Ez nyilván nem működhetne így, ha nem lenne mellettünk egy céltudatos, felelősségteljes férfi ember :). 

A személyiségbeli változás legnagyobb lépése, hogy segítséget tudjak kérni, és ha már kértem lenyeljem, hogy nem feltétlenül úgy alakul közben a helyzet, ahogy én szeretném. Olyankor ha már kiadtam a kezemből, és másra bíztam akkor ne agyaljak, görcsöljek rajta. Ne akarjam elérni a lehetetlent, hogy mamáéknál kizárólag orrvérzésig mese és TV nézés van, lesötétített szobában képernyő előtt ülve eszegetve, holott az én apukám-anyukám egész életében ez ellen tiltakozott, és próbált meggyőzni minket ennek veszélyéről most nem tudom megtiltani. Hogy csomó más tevékenység van, ami memóriajáték és gyurma és festés és rajzolás, és süteménysütés, és mosogatás (mert nekik minden élmény még).

Tudatosan tágítom magamban az igényt, hogy új embereket akarjak megismerni, hogy inspiráló és céltudatos, pozitív jövőképpel rendelkező egyénekkel vegyem körbe magam, hogy korábbi sztereotípiáimat lebontsam, hogy új, másként működő gondolkodásmódok befogadására is képes legyek, hogy újra kinyíljak és talpraesett tüzes menyecske legyek. Mert ennek most jön el újból az ideje. Van hozzá támogató közegem. A többieket kikerülöm :D.