Volt időm, megemészteni a sporteseményt, pontosabban még annyira nem is sok, mert csapkodnak a történések a fejem fölött, szerencsére. Ezzel viszont még tartozom. Legszívesebben egyből kitapaszoltam volna a benyomásokat, de hagytam időt, hogy az érzelmi inkontinenciám elüljön, és elsőként magamban dolgozzam fel ezt az összes 48.8 km-t. És összes ultra-élményt. Mert az volt.
Egy héttel korábban már rendesen vizsgadrukkom volt, és olyan gyönge lepkeszárnynak éreztem magam, hogy komoly kétségeim voltak a teljesítést illetően. Úgy éreztem magam, mint érettségi előtt, az első komoly megmérettetés és készülés pillanatában, hogy olyan jó lett volna még 1 hét. Vagy valami varázsütés.
Pénteken indultunk neki Poszikóval Debrecenből, a többiekkel lent találkoztunk. Este sörözés-borozás, tészta party!!! Olyan jó hangulata volt már ennek az estének, ami részben annak volt köszönhető, hogy a Club Aligában (ami mellesleg rettentő retro) csak futók szállhattak meg, így tudtuk, hogy mindenki bennfentes. Találkoztam régi ismerősökkel, ami ilyenkor külön feldob. A Balaton szele meghozta az önbizalmam, kezdett csörgedezni bennem újból a sejtés, hogy olyan nincs, hogy nem futom le a kiszabott penzumot. Tudtam, hogy átadom a stafétát, de azt is tudtam, hogy nagyon tartalékolni fogok, és nagyon óvatos tempóban fogok haladni. Szombaton a reggeli asztal felett délelőttig még taktikai megbeszéltünk, kit ki fog autóval hova vinni, és kit honnan visszahozni, valamint kószáltunk a rajtzónában, fényképezkedtünk még vasaltan.
Szombaton, május 30-án 14:05-kor rajtoltunk.
Az első harcos Poszika, 48.6 km-rel dög melegben dimben-dombon. Le a kalappal előtte, én ebbe belehaltam volna. Megleptük egy ad hoc szurkolással a 25. km körül, Balatonalmádiban. Picit elkalkuláltuk a tempót, és kb 10 percet napoztunk az út mellett, mire számfejtettük, hogy ezen a szakaszon valszeg Edina már túl van :)). Újra kocsiba pattantunk, és áthúztunk egy következő etapra. Ja. mert egyébként fölösleges lett volna mindenkinek haladni az aktuális futóval, mivel nagy mennyiségeket róttunk egyben, ezért én tudtam, hogy rám cirka éjjel 1-2 magasságában kerül majd a sor, addig lehet aludni... A logisztikában 3 autó volt a segítségünkre, és a kíséretben 1 szem bicikli és szelídítője, Dani, aki olykor mellettem már elaludt a cangán, és be-becsalinkázott a nádasba Keszthely körül :). Itt köszönöm meg neki újból azt a szűk egynapos non-stop tekerést, nem alvást, ázást, fővést, holmicipelést, szortírozást, csendes és hangos támogatást. Illetve az autós fuvart Lóri szüleinek, akik pihenni jöttek Siófokra, cserében nem aludtak semmit, de kb 2* megkerülték a Balcsit ;-). A látvány remélem, kárpótolta őket.
Poszikát
Lóri váltotta egy laza félmaratonnal Aszófőn, majd Lórit
Andi egy durvább 45.5 km-rel. Ebbe már cserkésztek meglepetés csúnya emelkedőt, és leszállt az éj is. Ezekről a szakaszokról én nem értesültem frissiben, mert lefeküdtem hunyni. Pontosabban próbálkoztam. De annyira dübörgött bennem az adrenalin, hogy hiába volt még csend a rajt és cél zónában, képtelen voltam aludni. Igyekeztem legalább a sötétben relaxálni, 2* eljutottam az alvás kapujába, de aztán újra dobolt bennem a ritmus. Úgy éreztem, a fülemből fog kilőni, hasra sem tudtam feküdni, mert akkor meg úgy éreztem, a szívem kalimpál. Ja és reszkettem egy darabig a paplan alatt. Éjszaka fél 12-re kellett glédába vágnom magam, kényelmesen felöltöztem, számot applikáltam, órát izzítottam, zenét hegyeztem, nyújtottam, előástam a Sanyikámtól kapott kis '21 km' kitűzőmet, amit az első félmaratonom célba érkezésekor kaptam, és minden nagyobb megmérettetéskor, egész és félmaratonokkor velem volt. Elértem a teljes nyugalom állapotát. Felpróbáltam újból a sapka-fejlámpa kombót, készítettem be isostart, műzlit, banánt, elemet, zsepit, másik fejlámpát, széldzsekit. Mire felkaptattam az első emelkedőn olyan békesség vett erőt rajtam, alig vártam a futást, az éjszakai Balatont, illatokat és ciripeléseket.
Úgy tűnt sok időnk van. Pontosabban kényelmesen odaérünk Balatongyörökre. Aztán Lóri szülei ittak egy kávét a Shell kútnál, majd felhívtam Danit, hogy Andi éppen merre jár. Akkor rezeltem be. A tempót tartotta ügyesen, sőt :)). 6 km volt hátra, amikor nekünk autóval még jóóóóval több. A váltópontokat autóval nem lehet szorosan megközelíteni, így a lovak közét csapott a sofőr... A kocsiból kiszállva rendesen fújt a szél. Ezzel abszolút nem számoltam. Kutyául fáztam az izgulás miatt is. Odaértünk, megtaláltuk a váltó zónát, vártunk is picit, majd belibbent Andi, mint aki 10 km futáson van túl, és még legalább 60-at le tudna futni. Váltottuk a chip-et, zene bedug, és öreges tempóban megindultam. Óóóó, bár még egyszer indulhatnék, és érezném azt a nagy elégedettséget és hitet, hogy bírni fogom, és beérek. A tempót kényelmes 6:30-ra vettem. Az elején nehezemre esett, volt hogy picit rá is húztam, de a vége az már fos volt. Oda nagyon okosan tartalékoltam az energiát. Az éjszaka és a sötétség a víz mellett tényleg nagyon király. Olyan megnyugtató, hogy semmit nem látok, semmit nem érzékelek, azt sem, hogy milyen tempóban megyek. Órát sem néztem. Csak a szakaszok hossza alapján belőttem, hogy hány perc múlva kell ott lennem a következőnél. Olyan ügyesen kalkuláltam a 12-13 km-es etapokat is, hogy percre pontosan tudtam mondani Daninak, hogy már csak 42 perc, már csak 20..., és bent vagyunk a következőnél, hogy magam is meglepődtem. Pedig menet közben nem volt jelezve. Sőt az emlegetett reflektorokból sem találtam egyet sem.... Csak a fényvisszaverő nyilacskák pislogtak, ha jól esett rájuk a fejlámpa és a biciklilámpa fénye. Nem sok volt... Itt volt jó Dani. Vagy előre ment vagy ismerte a terepet. Egyébként kb végig a keróútvonalon kellett haladnunk. Volt olyan óra, több is, hogy darab lámpafényt nem láttam, csak a békák kuruttyoltak. Eleredt az eső is. Abszolút nem zavart, sőt. Állítólag legalább másfél órát esett, de ezt nem érzékeltem. Vizes volt mindenem (a cipőmet kivéve), de csak a régi bicaj túrák jutottak eszembe, amit vigyorogva végig tekertünk több napos zuháréban. Az eső nem ellenfél. A hasfájás igen :)). Nagyon figyeltem, hogy igyak minden check point-nál, viszont enni nem kívántam semmit. A 3. váltópontnál is csak azért markoltam fel a mazsolát, mert max azt éreztem lenyelhetőnek. A következőnél is ezzel frissítettem. Maaaajd, elkezdte a hasamat csikarni. Sajnos nem emlékszem pontosan a városra, falura, ahol elkapott a napfelkelte, de a derengés megmaradt. A képet nem én lőttem, de akár lőhettem volna.
30. kilométerig nagyon jó voltam. Még elvetemült pajzán gondolataim is voltak a befejezést illető véghajráról. Aztán a nagy teljesítménybeli lejtő 35 után jött. Pontosabban onnantól éreztem, hogy már szuszogok, hogy jön a térdem is velem. Az utolsó két szakasz, ami már csak 14 km volt (8 km Máriafürdő-Alsóbélatelep és 6,5 km Alsóbélatelep-Fonyódliget). Ez volt a kihívás. Már világos volt, fárasztó hosszú egyenes szakaszok következtek. Vagy a kerótúra tartott életben, mert ismerős terep volt vagy az egykori "A balatoni nyaralás". Kérdezgettem Danit, hogy haladtam-e 1 km-t az előző helytől, mert már nem érzékeltem, hogy mozgásban vagyok-e. A lábam oszlopos volt. Csak arra összpontosítottam, hogy be kell érnem. Hogy már csak egy
sorompó-pallag táv van hátra. Csak arra tudtam gondolni, hogy NÓÓÓÓRMÁÁÁLIS vagyok én?? :). Mi a manónak nekem ez az egész. A korábbi hatalmas eufóriát, hogy én valami extrán kiváltságos állapotban vagyok úgy és egyáltalán, mert nekem vannak a legszuperebb gyerekeim, párom, családom, szüleim, barátaim, rokonaim és még sorolhatnám felváltotta a túlélés gondolata :D. Ez az érzés ilyenkor olyan erős, olyan boldogságos, olyan kirobbanó endorfin bombát robbantgat bennem, hogy ezért szeretek futni. Ez a 40. km-nél végképp alább hagyott. Nagyon kevesen voltunk. A csúsztatott rajtok miatt, illetve hogy én már ennyire későn futottam széthúzott a mezőny. Éjszaka még találkoztam kb 10 emberrel, de a végén kettő-három maradt, akit megelőztem, lecsoszogtam. Úgy éreztem, én legalább decemberig pihenni fogok utána :). Aztán megláttam az utolsó váltót pontot. Bele tudtam erősíteni. Dani nevetett is, és viccesen megjegyezte, hogy miért is nem ebben a tempóban haladtunk végig.... :). Poszika kifutott elém vigyorogva.
Zsófi váltott a következő 32.2 km-re Zamárdiig. Ő is tolta rendesen, egyszer megálltak lábat masszírozni, sétálni, mert 'pinocchio térde' van, nem is lenne szabad ilyen hosszúkat futnia... Megértem, hogy nehezen áll le.
Nagyon jó volt beérni. De rettentő fáradt voltam 5 és fél óra után. Kifingtam. Az önbizalom később szakadt a nyakamba. A térdem rettenetesen megérezte a betont. Sőt. Kb bárhol magamhoz nyúltam fájtam :). Betoltam egy szelet pizzát, és a kocsiban szinte rögtön elaludtam, bóbiskoltam nyitott, félárbocon lógó szemmel.
Az utolsó etap megint
Lórié Zamárditól a Club Aligáig 24.4 km képében. A célba közösen futottunk be (de egyelőre nem találunk célfotót... :( ). A kipurcanás ellenére már azt tervezgettük, hogy jövőre ugyanígy rajthoz állunk, csak kipróbáljuk a váltott rövidebb etapokat egy buli busszal, és mindenki megy egyszerre, az aktuális futó kipattan, aki befejezte bepattan. A legtöbb csapat így futott. Mi ezt idén direkt vállaltuk így. Főként az én hülyeségem miatt, mert ha már ULTRABalaton, akkor a táv is legyen egyben ULTRA. Legalább az első alkalommal.
Érzem, hogy maradt bennem írni, sőt még futnivaló is. Nem szaporítom viszont a karaktert, elzárva kis kapszulában őrzöm instant őssejtként, bármikor aktiválni tudom, ha szükségem van rá. Így teszek olykor a maratoni és egyéb élményekkel is.
Amit viszont sajnálok, hogy darab kép nem készült rólam futás közben és a célba érkezéskor sem. Nyilván elgyötört voltam, és nekem meg sem fogant a fejemben, de most utólag sajnálom.
Szerelmes kamaszok módjára azóta is sokszor körbecsámcsogtuk a sikerélményt, hálálkodtunk a csapatnak a lehetőségért, a kitartásért és teljesítményért, de itt is megteszem. F@sza csapat voltunk/vagyunk. Igazi MAZSOLAK ;-)
És bár ez az én sikerélményem volt, a család rendesen helytállt mellettem, mögöttem, alattam. Köszönet érte Nekik is, amiért ANYA FUT (?)
