...mert ez most mélyre szaladt bennem. Annyira, hogy az óvodai csoportszobában ketten sírtunk Mózival :(((. Az öltözőben még csak éreztem, hogy meg-meg ránt már belül a feszültség, aztán a legjobb helyen, már bent a szobában óvó néni és terítő dadus néni előtt végleg kibuggyant.
Olyan jó hullámok lovagolnak körülöttem, hogy kicsit tehetetlen vagyok a gyerekek bármilyen negatív irányú kilengéseivel szemben, mert úgy érzem, most nem bennem, bennünk kell keresni az okot. Mózival nem éltem át az ovis beszoktatás kellemetlenségeit, mert bölcsi után kb semmi nem történt, nem kellett levakarni rólam, nem mondta, hogy nem szeret járni stb. Max a viselkedésében volt változás, hogy nagyon kereste a határokat, olyanokkal bepróbálkozott, ami abszolút nem volt rá jellemző korábban, illetve elkezdett malackodva enni. A bölcsi szoktatásnál anno felvérteztem magam, bár így is okozott szorongató érzést, de legalább nem tudta szóval kifejezni. Aztán emlékszem egy pici törésre itt, az oviban is, amikor valamelyik gyerekkel összeakasztott a a bajszát vagy tudta, hogy valami olyat csinált, ami nem szép. Most viszont új óvó nénit kaptunk nyár végétől, és eddig az égegyadta világon nem volt gond, nem panaszkodott semmire. Most viszont pár napja, múlt hét vége óta valami történt odabent. Odabent az oviban vagy "odabent" nála. Pénteken reggel Attila vitte 8-ra, és 9-kor már haza is, mert hányt. Tartott egy fél napig a tisztító kúra, alaposan kipucolta. Valami vírus leteperte... Hétfőn én vittem, én hoztam, de nem észleltem még semmit. Kedden Mama vitte és hozta, nem volt gond, csak hogy hányingerre panaszkodott, kedvetlen volt, de se láz, se hányás, látszólag külső tünetmentes. Szerdán én vittem, és már reggel jelezte, hogy nem szeret oviba járni, mert sokat kell ott lenni (??). Éreztem, hogy van valami... Hogy történt valami. Az autóból kiszállva, mondta, hogy nem akar bemenni, nem szeretne soha oviba jönni. Közelítve az épülethez, már mondta, hogy vigyem haza, és kicsit már nyöszörgött. Az öltözőben aztán jött a krokodil könny eregető zokogás, de nem mondott semmit, csak mint a koala maci kapaszkodott belém, hogy vigyem haza. Kérdeztem, hogy mi a baj, elmondja-e, tudok-e segíteni neki. És sírva sutyorogta, hogy az új óvó nénire azt mondta hogy Kaka vagy, I****ó, és megszorított a kezét az óvó néni... Passz. Nem akarok ebből nagy következtetést levonni. Valóban ezt mondja mostanában, ha nem az van, amit szeretne. Hogy Kaka vagy, Anya!; Kaka vagy, Mama! stb. Nem is szoktuk mellre szívni. Most már egyre jobban tud, próbál érzelmileg zsarolni, hogy Nem szeretlek, Anya, ha nincs ez vagy az, de ezzel nem szoktam különösebben foglalkozni, max annyit, hogy Én attól, igen. Szóval ez gyerekbeszéd, szerintem tudják bent is kezelni. Remélhetőleg... Megígértem neki, hogy hamar megyek érte, és már 3 előtt ott voltam, hogy ahogy kinyitja a szemét kéznél legyek. Lehet, nem ez a megoldás, de elvileg ezért (is) szerettem volna rugalmas munkát, hogy a gyerek legyen a legfontosabb, és ha kéznél kell lennem, akkor én legyek az, aki elhajít mindent a kezéből. Rendszert nem szeretnék építeni ebből, de nagyon jól meg tudom különböztetni, és nagyon jó ráérzéssel bírunk egymás irányába a gyerekekkel, hogy tudjam, mikor van rá tényleg szükség, és mi a mesterséges hiszti. Most valamitől összedőlt a kis világa.
Ma reggel már nem akart felkelni. Mufurckodott mindenkivel, leginkább Lócin tudja levezetni. Én vittem, és már az autóban sírt, és mondta, hogy haragszik rám, mert nem tudok vigyázni rá, és ő itthon akar maradni, és csak velem akar lenni, és úúútálja az ovit, és a gyerekeket, játékokat stb. (Olyan jó lenne kinyitni benne/rajta valami biztos szelepet, ahol ki tudná ereszteni a gőzt, így meg próbálom én tekergetni a csapokat, hátha éppen szerencsém lesz, és beszél, kizúdítja, mi a baj.). Bent aztán zokogott, kapaszkodva az ölemben, kint ücsörögtünk egy darabig, igyekeztem megnyugtatni, közben jöttek-mentek anyukák-apukák, és elkámpicsorodva nézték, hogy Ádámbeni, mi a baj...? Csak azt hajtogatta, hogy nem szereti az új óvó nénit, és nem megy be, mert nem engedték botozni (ez nagy fegyver ellene, mert az autó és a lakás bejárat is tele van bottal, Mama külön dobozban gyűjti, amit rábíz megőrzésre.) Mondtam, neki, hogy beszélek majd Emőke nénivel, hogy engedjék meg, de csak akkor ha nem hadonászik, nem szurkál senkit vele (nem mintha ezt csinálta volna, de gondoltam, ezért nem engedték, pedig általában fúr, szegélyvágózik, porszívózik, szerel, tankol vele...). Annyira rossz érzés volt, hogy tudtam, hogy ott kell hagynom, és tudtam, hogy nem fogok tudni neki olyat mondani, amitől meg is nyugszik, és úgy tudom nyugodt szívvel ott hagyni, hogy mosolyogva kalimpál utánam az ablakból. Végül azt hiszem a tehetetlenség hozta felszínre a sírást bennem, hogy próbálva lefejteni a kezét magamról, Emőke néni valami jó játékot ajánlgatva csábította, de nem volt nyerő a helyzet. Még az autóban próbálkoztam értelmes felnőtt ember módjára meggyőzni, hogy az nem megoldás, ha nem jövünk, inkább béküljön ki az új óvó nénivel. Próbáltam mesélni róla, hogy I. néni már sok-sok éve ebben az oviban dolgozik, csak éppen másik csoportban volt korábban, és hogy olyan nagy gyerekei vannak, mint Dodó, és szereti nagyon a csoportban az összes kislányt, kisfiút.
Mindegy, ma megint próbálok hamar menni, még akkor is, ha tudom, nem ez fog célba vezetni minket. Viszont látom, hogy őt pillanatnyilag ezzel tudom "megmenteni". Bízom bennem, hogy gyorsan rendeződik a helyzet, és újra vidám kiscsikóként nyargalászik bent. Addig viszont jó élménynek és programnak és eseménynek megmarad az úszás, amit azóta is rendületlenül szeret, és alig várja, és ügyes és cuki, és imádom.
