Letölthető pdf - Tavaszi nagytakarítás

Lányok, Asszonyok és Dolgos Férfiak!

Nyakunkon a tavasz. Ideje nekifeküdni a tavaszi nagytakarításnak. Egy kis letölthető segítség iránytűnek.

Reggeli ébredés

Addig is, amíg sort kerítek egy következő posztra...

Illetve amíg Lola elszunnyad vagy böffent egyet az ölemben :)

Farsangra hangolva - DIY gyerekjelmez ötletek

Tudnék most szunyálni, de akkor megint nem lenne poszt... 

Hétfőn nem voltunk itthon, kedden pedig végre neki mertem ereszteni az ollót a 2 hete megvásárolt anyagoknak. Érlelődött addig a fejemben a jelmez, de nem volt se konkrét szabásmintám, se tökéletes, végleges forgatókönyv, hogy miként is fog kinézni a végeredmény. Tartottam a dologtól. Mind a kettőtől. A mackótól azért, mert az elég dísztelen, egyszerű jószág :), nem egy karakteres jelmezötlet, a makitól pedig azért, mert nem voltam benne biztos, hogy elég jól vissza tudom tükrözni a makiságát. Aztán mikor Lóci szerda este felvette, és le sem akarta venni, akkor már éreztem, hogy nem csak neki jön be, hanem én is majd megzabáltam a testére feszülő puha szürke anyaggal együtt. Itt ugrált a szőnyegen, pedig senki nem mondta neki, hogy hogyan kell, de a hosszú csíkos farkincáját húzva már láttam, hogy ezt az utolsó öltésekkel sem fogom tudni elszúrni. Elégedett voltam vele. A mackónak is kiszabtam a részeit addigra, megvarrtam a kapucnit, de még nem volt arca, ezáltal jelleme. Annak csak gyerekfektetés után duráltam neki magam, és már éjjel egy magasságában a szoptatáskor ruhástól bealudtam... Nagyon cuki lett az arca, ez a szőrös jószág is elnyerte a tetszésemet, pedig nem sok volt benne a brummogás. Egy picit csak sikerült elszúrnom a testét. Hiába volt kiszabva, és részben összevarrva, mikor reggel Mózira rápróbáltam úgy ítéltem meg, hogy az ülepe nagyon lent van, így segítettem a dolgon. Olyannyira, hogy felvételkor Mózi megjegyezte, hogy szorítja a fütyijét :). Menet közben, illetve mire belebújt az egészbe nem volt vészes a helyzet, de ebbe már 0,5 cm-nél többet nem fog tudni semmije nőni.

Olyan cukin festettek mind a ketten benne, hogy tényleg úgy éreztem, hogy az ő jelmezük a legjobb ;-). Nem feltétlenül az ötlet, hanem a házi megvalósítás. És most eltekintek a gyári ügyes kezektől és gépektől. Itthon, este egyből fel kellett venni, és eljátszani a farsangot, énekléssel, táncolással, amihez ott nem volt affinitásuk élesben. Maradt bennük még levezetetlen farsangi érzés, mert fürdeni, vacsizni kellett, szoptatni, varrás utáni romokat felszámolni (az még most is tart... Ennyi "gyeplő elengedés", nem mosogatás, nem mosás-teregetés stb elég ahhoz, hogy megint úgy fest a lakás, mint aminek se füle, se farka. Kibírjuk még ezt a picit benne ;-)). Így reggel is mackóbőrt öltött Mózi, Lóci pedig csak azért nem mert, nem akartam, hogy le maki kávézza (= Maci kávé, de ugye minden maki jelzőt kapott már itthon, és ez is maki kv), joghurtozza egyebezze. Ma délutánra marad az igazi itthoni farsangozás. De ez olyan jól esik nekem. Ennél nagyobb öröm nem is hiányzik "cserébe", hogy ennyire tetszik nekik :).

Bár DIY, de az etapokról nem készítettem a kivitelezés közben fényképet, cserébe szoptattam olyankor. Most csak a végfelhasználói státuszról csatolok képeket. 

A muri jól sikerült az oviban. Kíváncsian vártam, hogy mennyire fognak/kívánnak részt venni az eseményekben, és úgy mint korábban Mózi, most sem igazán. A bevonuláskor szépen jöttek be énekelve kézen fogva láncban, de utána nem a kispadra ültek a többiek közé, hanem az anya-apa ölébe. Aztán néha leültek, néha vissza. A kis padok U alakban voltak lerakva, azon tanyázgattak az ovisok, és mögöttük voltak a székek elhelyezve az ülő szülőknek. Álló utasok kapaszkodtak vagy fotóztak ;-), babakocsit leparkíroztuk oldalra. Középen a szőnyegen pedig egyesével vagy egyéb ismérvek alapján párosával (testvér vagy hasonló jelmez ötlet vagy visszatérő, már iskolás gyerekek) mutatkoztak be. Mózi és Lóci együtt mentek ki. Bemondták, hogy minek öltöztek, és be is mutatták. Itt jött meg a bátorságuk, és Mózi két kéz-két lábon mackójárásban körbe járkált, Lócika meg két kéz-két lábon ugrált mögötte :D. Na ilyenkor kellene az anyukákról/apukákról egy-egy kandi kamera. Olvadozva vigyorogtunk. Lola végig szunyálta mind a három órát közben. Már csak itthon kelt fel enni. A jelmezesek felvonultatása után jött a nagybőgős, hegedűs, néptáncos mulatság, majd a terülj-terülj asztalkám fánkokkal, zserbókkal, sós-édes nasikkal, zsíros vagy lekváros deszkákkal szörppel, egyéb finomságokkal. Gondolatban végig ettem több mint a felét, gyakorlatilag meg pár sajtos tallérnyit és kukinyit kurtítottam a felhozatalon. Közben volt a gyerekeknek zsákba macska, majd az udvaron a végén a kiszebábu elégetése, aminek készítésében a gyerekek is részt vettek, és pár napja vagy hete már bent kuksolt a bábu a csoportszobában. 

Nagyon remek farsangi mulatság volt, és örülök, hogy újból volt kapacitásom saját jelmezt készíteni, és nem vettünk/kölcsönöztünk. És tudjátok miért? Mert én ezt szeretem csinálni. A PXT is megmondta ;-))).

Jöjjenek a képek:

némileg kitérdelve, éles bevetés után

Igyekeztem a képeket annyira körülvágni, hogy más gyereke ne lógjon bele. Lócikáról pont ezek a képek olyan elmélázósak, de majd csekkolom a videót is, ahol annyira cukin ugrabugrálnak. :)

Most pedig alszom egy órácskát.

Jaaaa, és még kettő. Mózi reggel így ment el az oviba:

... befektette az ágyába a jelmezt, hogy ne hűljön ki. :))

Várjátok már a farsangot...?

Itt, a blogon :)?

Bennem már kedd óta csárdást jár a habverő, ma délután pedig farsangi mulatozunk az oviban immár öt fővel, két beöltözött kis főszereplővel. 

Már csak az egyik ujját kell bevarrnom a Mózi jelmezébe, befércelve már be is van. Szerintem két nagyon aranyos házi készítésű kedvenc született. Lóci este már ebben is akart aludni. Ők választottak ötletet, én pedig jó munkás ember módjára kiviteleztem. Tudjátok, nem áll távol tőlem az újrahasznosítas, de ez most nem az. Este vagy holnap pakolok képeket, mert megint túl sok minden gyűlik a fejemben, amit szeretnék lejegyzetelni :). Bírjátok ki picit még. Fánk evés után visszatérünk. Holnap pedig a blog élvez prioritást.

Így vártak ma délután az oviban...

Itthon aztán bekerült végre a fogtartó dobozba... :)

És hogy hogyan esett ki? Beleharapott Lóciba...

Mozog a rozoga foga I. :))

A vasárnap reggeli kalácsevéskor vettem észre, hogy Mózi tökéletes kis rizsfogai alul furán állnak... Lett egy kis rés az alsó metszők között. Először csak arra gyanakodtam, hogy nő az állkapcsa, és kezdenek a fogacskák kicsik lenni bele :). Akkor megnéztük közelebbről, megtapogattuk, ééés hát mozog!!! Itt tartunk már. Újabb lépcső. Hamarosan igazi Rémfőnök lesz belőle. Most itt kuksol mellettem ahogy írok, Lola szuszog az ölemben, és közben kérdezgeti a betűket, hogy melyik a RÉMFŐNÖK, és hova írtam azt, hogy MOZOG A ROZOGA FOGA. Ez a Berci mesében van, most pedig valóság Tűkkelütött életünkben.

Blogos kimaradásomnak nagyon prózai oka van: Annyi mindent szeretnék mindig csinálni. Természetesen csak töredékét sikerül. Holnap bővebben jövök, kerítek rá időt, mert ma inkább fekszem hamar (remélhetőleg...), holnap meg már 1 hónapos lesz Lola... 

Kell ennél jobb?

A februári tavasznál? Sétánál, anyagvásárlásnál, farsangi jelmez varrásnál :)?
...és kép letöltésnél ;-)?

"Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár..."

na, ők viszont nem... :)

Lola felett az ég...

... és az első árnyék. Mert megjelent ez is a nagy eufóriában. És nem tudok nem nyomot hagyni róla. Még akkor sem, ha nem feltétlenül akarok nagy feneket keríteni neki, és különben sem biztos, hogy súlyos és hosszútávú dologról van szó. Viszont a hatása bennünk mély :(. Lócika péntek délután óta dadog. Ok, hozzáértő már-már rokon-ismerős azt mondta, ne is hívjam annak, mert ezt csak fél év után fennálló beszédhiba esetén szokták kijelenteni. 

Pénteken ovi után egyből elkezdtünk építeni. Olyan kevés kapcsolatom volt a fiúkkal mostanában, mert nem én viszem, nem én hozom őket, sokszor ovi után mamánál vannak, vagy unokatestvéreztek nagyanyáéknál, utána vacsi, fürdés, mese, fekvés. Olyan jó volt most így játszani, hogy tényleg játszani akartam én is. Nem csak belekaptam, nem járt máshol az agyam, hanem, csak erre koncentráltunk. Ekkor tűnt fel, hogy valamit moondani szeretett volna Lóci, és megakadt az elején... Ennek még próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani, de jött egy következő. Hogy pár szótag erejéig ismételte az elsőt, és nem jutott egyből tovább. Annyira megsajnáltam :(. Hirtelen olyan elkeseredés fogott el, mintha valami orvosolhatatlan bajra bukkantam volna. Elpityeredtem rajta, de nem előtte. Mert tudtam, hogy őt ez az időszak meg fogja viselni. Tudtam, hogy valamilyen formában kikezdi az ovikezdés és testvérérkezés, és nagyon jó, hogy valami költözést nem produkáltunk még pluszba. Ilyen szintű érzelmi sokkra viszont nem készültem. Azt hittem, kimerül abban, hogy erőszakosabb és hisztisebb lesz, több türelem kell és megértés a részünkről. Valami miatt úgy tűnik, pont ezekre lesz szükségünk, csak talán mélyebb és hosszabb szinten. Este aztán bevettem a netet. Nem szeretek fórumokon bóklászni, most is összesen 2 cikket olvastam el ezzel kapcsolatban, az egyik különösen találó volt. Az eddig is hiperérzékeny gyerek több fronton is ki van téve: 2-3 éves kor, kisfiú, érzékeny idegrendszer, gyors beszédfejlődés, ovikezdés, testvér. 

Közben elkezdtem egy könyvet olvasni, pont egy időben, amikor ez előbukkant pénteken. Témájában abszolút nem idevágó, de a bevezető részében annyira magamra ismertem, hogy tényleg azt hiszem, ez nem véletlenül van... A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása Dr Stephen R. Covey-tól.

Alapból az a fajta vagyok, aki ha gyerek nem működik jól, akkor magamban keresem a hibát. És nem azért, mert önostorozni akarom magam vagy áldozatként tetszelegni, hanem hiszem, hogy a gyerek erős lenyomata a szülőnek (kicsi korban inkább az anyának)  vagy a legközelebbi kapcsolatban állókénak. A könyv bevezetője kitér a személyiségetika és jellemetika különbségére, mint a siker (egyik) kulcstényezőjére. A kettő között szemléletmódbeli különbség van. Napjainkban a személyiségetika irányába tolódott a 'siker' megítélése, amelynek titka egyre inkább a személyiségben, a társadalmi megítélésben, a hozzáállásban és viselkedésben rejlik. A készségek és technikák tökéletesítését javasolják mások befolyásolása érdekében, bizalmuk elnyeréséért. Két területre összpontosít: kapcsolattartás és pozitív lelki beállítottság. A hangsúly a gyors és látványos sikereket ígérő önérvényesítési stratégiákon, eredményes hatáskeltő mechanizmusokon, manipulatív kommunikációs technikákon  és a pozitív hozzáállás módszerein van.

A jellemetika ezzel szemben sokkal mélyebb meggyőződésekből, alapelvekből táplálkozik. Olyanokból, mint tisztesség, alázat, egyszerűség, szerénység. És hogy ezeket alapelvű szokásokká, mélyen gyökerező jellemvonásokká tegye.

Ezt a kettőt boncolgatva a szerző IS rájött, hogy feleségével a személyiségetikában gyökerező módszereket próbálták meg alkalmazni, és hogy társadalmi tekintélyük növekedését várták egy mintagyerek révén (volt nekik egyébként 9...), de az egyik fiuk (akik kapcsán felmerült ez a része a könyv bevezetőjének) mindig elmaradt ezektől az elvárásoktól. Viszont önmagukról mint ideális, gondoskodó szülőkről kialakított szereptudatuk mélyebben gyökerezett, mint a fiukról alkotott képük, amit szülői énképük is formált. 

Tudom, hogy ez így leírva erős, és nem minden szava igaz így pont rám, ránk, de a felismerés itt is hasított, hogy a mi/én saját jellemünk és indítékunk meghatározó hatást gyakorol Lóciról alkotott képünkre. És bármennyire is tudjuk, hogy tilos az összeméricskélés, csak bejátszik. Egészen születésétől fogva - na jó, addig nem mennék talán vissza - hordozom ezt. Hogy miért indult el később, miért nem mászott hamarabb, miért volt sokkal nagyobb kis buddha, mint anno Mózi. Miért közlekedett elesettebben a lépcsőn, holott Mózi olyankorra már futva meglépte. Hatalmas öröm volt, hogy jóval hamarabb beszélt. Úgy éreztem, valamit törlesztett a "lemaradásából". Megkönnyebbültem, amikor a mozgását vizsgálták, és megnyugtattak, hogy kutya baja, csak lazább izomzatú. Sokkal érzékenyebb bőrű, sokkal csúnyább volt a pofija a kiütésektől szoptatott csecsemőként, sokkal hisztisebb stb. És úgy érzem, az ilyen ingoványos pontokon mindig kintről vártam egy szakember megerősítését, mintha én nem hittem volna eléggé benne... Úgy éreztem, mindig ő a kicsi, mindig őt kell óvni, segíteni, tolni. Közben olyan hatalmas vehemenciával bír (aminek egy része egyértelműen kompenzálás).

Talán ennek felismerése, vagy inkább kimondása, bevallása magamnak is sokkal-sokkal közelebb hozott ahhoz, ami papíron mindig könnyen működik. Hogy olyannak fogadjam el ezer százalékig, amilyen. Úgy sajnálom, hogy ez csak most kerül bennem kimodásra. Nem is látom a betűket és a képernyőt tőle... Tudom, hogy nem katasztrófa ez a fellépő beszédzavar, és tudom, hogy a legkülönlegesebb Lóci Makkosról van szó, aki megbirkózik ezzel a feladattal is. Tudom, mert az anyja is középső, és a lehető legstrammabb Seres gyerek lett belőle ;-).

Primadonna

Lassacskán szívódik belőlem a főszereplő primadonna, az ünnepelt sztár-érzet és az ezt gúzsba kötő díszes hangulat. Napirendre térek a tény fölött, hogy az esőt felszárítani úúúúgysem tudooom. Hiába szeretném újból élni azt a csúcspont körüli pár napot, haladunk bele szépen a hétköznapokba. Előbb-utóbb megerősödök, mehetünk ki kóricálni babakocsival, építhetek hatékony rutint, válogathatok a tavaszi piaci vitamin-özönben. Ami viszont megmarad nekem, hogy jóóó közel húzom Lolát magamhoz a takaró alatt, és csak szívom be az illatát, mintha egy szelence lenne, és Ő tárolta volna el születésének összes momentumát, és az ahhoz kapcsolódó benyomásaimat.
Az utolsó pillanatig hordtam a fiúkat az oviba, és mentem értük, hogy ne csak itthon heverjek. Ez volt már az egyetlen fix pont, amihez igazodnom kellett, igazodni akartam. Azóta sem jártam az ovi körül. Már hiányzik :). Közeledik a farsang, bár dátumot illetően nem vagyok egyelőre teljesen képben, és a gyerekek még két naponta változtatják, hogy mik szeretnének lenni. Mondtam, hogy döntsenek gyorsan, mert így sem biztos, hogy saját jelmezben fognak tetszelegni. Benne van a pakliban, hogy valamelyik nagy áruház polcáról leakasztunk egy gyűrött nejlon kosztümöt, amit itthon max vasalni kell. Hátha nem olvad rájuk :D.

Február

Elkészültem teljesen a Lola születési értesítőjével is, tegnap mentem érte. Tetszik :).

Lola felett az ég

A hétvége elég pörgősre sikerült, picit beleszagoltunk, milyen a sok gyerek, ha közülük már mind túllépte a cserepes virág vagy vekni kenyér stádiumot :). Meglátogatott minket nővérem a 4 fiú unokatestvérrel és hazarepült egy hétvégi vizit erejéig Poszikó is Belgiumból. Cukik voltak a fiúk, ahogy körbe állták hatan (éppen mikor hányan) Lolát az ölemben :). Elég stramm leány lesz belőle... A hat fiúra 10 és 2 év között mindent lehetne mondani, csak azt nem hogy hamvába hótt ;-). Lassan tényleg kirúgjuk a házoldalát.

Olyan nehéz most elképzelni, hogy lesz ebből még dackorszak, hiszti és mufurckodó tinédzserkor is :)). Egy áldott jó lélek ez az Ádám gyermek is.

Tábori feeling :) 3. rész - Feldolgozva (?)

A lehető legközhelyesebb, hogy szeretném megállítani az időt. És ez most tényleg annyira így is van. Mint máskor, amikor ilyet írok :).

Elég sietősen hagytuk el a klinikát. Én már reggel óta készültem, már csak félfenékkel ültem, feküdtem. Kb ugrásra készen. Mégis annyira maradtam volna. Délután volt már javában, mire kiadtak minden zárójelentést, Lola megkapta a BCG-t, lezajlottak előtte a vizitek. A holtidőkben meg csak néztem a gyereket. Gyönyörködtem és hálálkodtam magamban. Fél 5-re jöttek értem a fiúk. Öltöztettük Lolát, lehordta Attila a motyót, és bevágódtunk immár öten az autóba... Éreztem, hogy lenne minek kijönnie. Hogy tudnék nagyon-nagyon pityeregni (hátha kijön majd most visszaidézve), de szóval tartottak a fiúk, nem volt helye megadni magam az érzelmeknek. Igyekeztem rögzíteni a havas klinika képét. Valamiért legelevenebben a villamosfordulós kereszteződés  ugrik be. Amint kikanyarodunk onnan, és irány haza egy új felállásban, egy kibővült családként. Itthon szép rend és tisztaság fogadott. Jól is esett nagyon. Mózi még az akváriumot is segített Attilának kitakarítani, hogy Lola így lássa meg. Mert még sosem látott ilyen szép tiszta akváriumot!!! Tört volna fel mélyről a sírhatnék. De a gyerekek körbeugráltak, indult az itthoni menet. Játék, vacsora, fürdés, szoptatás. Nem volt olyanra lehetőség, mint mikor Mózival hazajöttünk. Hogy mind a hárman csak befeküdtünk az ágyba, és csak voltunk. 

Érintettem pontokat, amikor már nagyon nem fért, és bugyogott fel. A fiúkat sem akartam riogatni, alig vártam, hogy én mehessek zuhanyozni... Vacsora elrámolás közben is áztak az edények a kezem alatt. Ismerős dolog volt, nem akartam elzárni. Tudtam, hogy ez nem ijesztő, ez csupa-csupa élményfeldolgozás, csupa-csupa pozitív emlék miatt van, amit nem tudok egyszerre befogni. Kicsi ez a test még a plusz kilók ellenére is, hogy elbírjon ennyi érzelmmel. Azt hittem, majd a hétfői ovi, és kényelmes itthoni terpeszkedés lehetőséget ad a feldolgozásra, de vagy annyira eltekertem a csapot vagy ez egyszerűen most ennyi volt, hogy nem itattam az egereket többet. Inkább olyan hálás hangos megnyilvánulással többször kibújt belőlem, hogy Istenem, Lola milyen jó dolgunk van.... :)

Viszik-hozzák a két fiút oviba, hozzák az ebédet, bevásárolnak, én meg épp csak a rendet tartom fent, és reggel rántom össze a lakást. Pici leányzó eszik-alszik. Néha nyefeg minimálisat, de az tényleg nagyon az. És mindig van is oka. Egy olyan puha, meleg, selymes kis nyuszi, hogy elvarázsol, mint korábban a többi is. Sajnálom, hogy visszahozhatatlan. Hogy hiába vagyok jelen 100%-ban, akkor sem vagyok képes megőrizni minden mozzanatát.

Úgy érzem, túl sok volt a túlbuzgó jó élmény belőlem. Nem akarok minden nap ömlengeni és olvadozni jó dolgomban, szerelmetes állapotomban. Előbb-utóbb felvesszük a hétköznapi fordulatot, lesznek túlkapások, azokról is beszámolok. Lócit féltem a leginkább, aki egyébként is hiperérzékeny, és nem igazán tudja kifejezni, hanem egyéb tünetekkel reagál. Már most is látszik, hogy Lola érkezése rá lesz a legnagyobb hatással. Tegnap már megütögette Mamát a kubus üveggel, rám is rám csapott, belém rúgott... Utána pedig koala módjára függ rajtam, hogy ő anyát szereti a legjobban. Éjszaka is felsír, és el nem ereszt. Este is hüppög elfolytva az ágyban, mikor már Mózi alszik. Ha bemegyek látom, hogy ül az ágyban, és majszolgatja a körmét, és sutyorogja, hogy csak szeretne még egyszer megölelni, puszit adni...

A hiszti sosem állt távol tőle, de szaporodnak azok is nap közben. Remélem, sikerül megtartani az ő kis maki-szerepét, és nem szorul be nagyon szorosan középre. Rá különösen kell most koncentrálni. Lolát egyelőre nem nyüstölik, sőt. Elmondják este és reggel is 100*, hogy nagyon szeretik Lolát! Simogatják, Mózi előtte öltözik reggel, hogy tanítsa, hogyan kell. Kérdezik, hogy vajon most mit gondol, mit érez, miért csinál ezt vagy azt. 5 szivecskét rajzoltak tegnap, hogy az egyik Anya, Apa, Mózi, Lóci és Lola. Bármiről beszélnek, hogy mit fognak csinálni a jövőben, mindig benne van a legkisebb is. Várják Hutát. Hogy mutassuk meg Lolának. Egy szavam nem lehet. Pontosabban de. Pont egy van. Hatalmasra dagadt, vastag, aláhúzott Arial típusú: KÖSZÖNÖM!

Tábori feeling :-) 2. rész - ...és ami utána következett

Az előző rész tartalmából...

... és esik a hó... - csillogott a szeme Attilának is. Tudta, hogy várom. Sőt lefényképezte, mert kint sötét volt még, bent pedig éppen annyira világos, hogy ne lássak ki a távolból. Aztán elhúzta a függönyt, és lassan látszott a derengésben a Fogorvostudományi Kar épületének fehér teteje. Lolát is a hóesés hozta. Helyére került ezzel minden. Ott pihegett rajtam ez a 2800 grammnyi kis szeretetcsomag, illetve pihegtem alatta én.

Mi úgy érkeztünk, hogy nem volt dömping a szülészeten, csend honolt, de mire végeztünk, és maradtunk fent lábadozni, begyorsultak az események az osztályon. Egy másik anyukát is betoltak mellém a babájával, mert kellett a hely, és egyelőre lent sem volt üresedés a csecsemős osztályon. Aznap reggel, délelőtt 16 (!!!) anyuka és/vagy baba született.
Annyira élvezem a klinikás napokat. Érkezett a nagy kancsó klinikás tea, mi pedig csak meglapulva a takaró alatt ismerkedtünk. Attila fényképezett. És fordítva. Késő délutánra sikerült helyet találni nekünk egy kétágyas szobában. Pont abban az ágyban, ahova Lócikával érkeztünk. Minden ismerős volt. Mintha el sem telt volna három év... Ismerős arcokat kerestem, viszont a nagy többség lecserélődött a csecsemős nővérek között. Vagy épp nem ők voltak. Abszolút nem "piszkáltak" semmivel. Ha kérdezték: első baba?, csak büszkén válaszoltam, hogy harmadik :). Feltett kézzel, mosolyogva megadóan vonultak vissza, hogy akkor gratulálunk... Tényleg éreztem, érzem a magabiztosságot (bár sosem aggódtam túl a dolgokat), olyan jól regenerálódtam, pedig azt hittem, hogy most lesz a leghúzósabb. A három közül most volt a leggyorsabb, legészrevétlenebb.
A trópusi melegben, csak gyönyörködtem Tündér Lolában, és befutott egy nagy AHA-élmény. Korábban is éreztem, hogy felelősség van a vállunkon, és minták vagyunk. Na de most olyan erősen harapott belém a felismerés, hogy női és anyai minta lettem. Ez kicsit más a korábbi állapothoz képest. Nincs lazázás :).

A szobatárs anyukáról kiderült, hogy egy oviba hordjuk a gyerekeket, így ez is kellemes kapocs volt. Szeretem az éjszakákat. Szeretem, hogy be-benyitnak a nővérek, hogy minden rendben van-e, boldogulunk-e, szükség van-e bármire. Jó úgy felkelni éjszaka, hogy a másik anyuka is ébren van, és éppen szoptat, büfiztet, pelenkáz, sétál, putyulgat. Vagy éppen csak nézi a szuszogó sarját. Olyan jó arra eszmélni a felszínről, hogy jönnek takarítani. És ez most nem pejoratív :). Olyan ismerősök a hangok, zajok, ahogy a szemetest ürítik, cserélik, felmosnak, letörölnek körülöttünk. A következő ébredés a reggeli (!!!) Hogy kávét vagy teát kérünk? Én mindkettőt és több pohárba ;-). Következnek délelőtt a vizitek. Csecsemős és anyukás. Lola pedig csak alszik-eszik. Meg-meg csap a szele, hogy hamarosan megyünk haza, és kíváncsian várom, lesz-e érzelmi kiömlés, napokig tartó meghatódás. A fiúk rendszeresen járnak be, napjában többször is, hiába korlátozták a látogatást. Első alkalommal nagy csokor minifejű rózsát szorongatva érkeztek,  A tesók nagyon lelkesek. Versenyre toszigatják a gurulós kocsiban Lolát, simogatják. Belépve egyből kérdezik, hogy hol van Lola? Lócit a szoptatás érdekli legjobban. Azóta is. A Lola-szerelem pedig itthon is folytatódik.
Vasárnap már jöhettünk is haza. Szombaton fakasztottak a fiúk tejet, a lányok részéről még a nagy feladat teljesítésre vár. Bááár. Olyan áldásos helyzetben vagyok, hogy inkább arra gyúrok, kevesebb tejem legyen. Már bent úgy éreztem, hogy az egész újszülött osztályt el tudnám látni. És simán... Hatalmas könnyebbség, hogy ezzel most sem lesz gond. Zalatnay Cini reloaded .

Tábori feeling ;-) 1. rész - AKCIÓ

(csak azért adtam sorszámot neki, hogy esélyem legyen a "kallódó" élményekről is jelentést adni egy következő fejezetben, hiszen elég sűrű és intenzív volt ez a majd' egy hét)

A most következő beszámoló minősége szempontjából nem tudom, jól tettem-e, hogy hagytam pár nap ülepedési-időt vagy egyből olyan túlfűtött érzelmi állapotban kellett volna betűbe kapaszkodnom. A Ti szemszögetekből nézve talán fogyaszthatóbb lesz így, viszont nem biztos, hogy vissza tudom tükrözni azt az adrenalintól és endorfintól tobzódó állapotot. Pedig pont ez a legnagyobb félelmem. Hogy elfelejtem. Hogy nem fogom tudni magamban sem felidézni. Hogy az aktuális mindig felülírja a korábbiakat. Aztán rájövök, hogy nem feltétlenül. Most viszont valóban ez a friss...

Nővérem azzal gratulált, hogy üdvözöl a nagycsaládosok táborában... Már akkor sejtettem, hogy a sűrűje és a "tábori hangulat" majd itthon következik. De ez most jóó. Most még dúl bennem az endorfin, nem tudja semmi elszívni az erőm és a kiváltságos-állapot-mámoromat.

Szerdán az NST után egyhuzamban négy órát aludtam délután, mintha sejtettem volna, hogy ki kell szusszannom előre az elkövetkezendő minimum két éjszaka töredékét. Egyébként az utolsó héten minden nap beiktattam majdnem másfél-kétórás durmolásokat. Ovi után anyával (az enyémmel) és a gyerekekkel elmentünk fonalat venni, és fel is mentünk Nagyanyáékhoz. Ott vacsiztunk, a fiúk megfürödtek, leviziteltem a családnál, és mindenki megkérdezte, hogy nem akarok még szülni? Mondtam, hogy DE, akár már most éjszaka is :). Hét körül kocsikáztunk haza. Attila kb akkor indult haza Pestről három nap után. Azt éreztem, nincs erőm most a fiúkkal alkudozni, hogy vegyenek már pizsit, mert egyből elkezdtek DUPLOzni. Olyan aranyos egyetértésben játszottak, hogy nem akartam belezavarni. Felcsaptam a vasalódeszkát, és gondoltam, legalább a ruhaszárítóról felszámolom a száradt textilt, mást elég szépen rendben tartottam már magunk körül.
Nyolc órakor küldte Lola a liquid üzenetet, hogy Ő útra készen áll, sőt úgy érzi a család is a lehető legteljesebb formájában lesz jelen hamarosan. Csörgettem Attilát, hogy merre jár, szaporázza a kerekeit, mert helyzet van. Az az igazság, hogy hatalmas megkönnyebbülés volt ez mindkettőnknek, mert tudtuk, hogy jövő héten nem lesz elérhető távolságban, és akkor max egy Anya-lánya-unokája szülésről lehetett volna szó. De Lola a lehető legjobban tudta ezt, és a szülésznő javaslatára pont kivárta a 38 hetet, és a létező legjobb időzítést produkálta.
Elkapott az az ismerős érzés. Ami annyira felpörget, energiát ad, hogy nem vagyok se álmos, se fáradt, de közben ott van egy hatalmas izgalom, és persze félsz. A korábbi - pár nap alatt, sőt...  - megszépült emlékek egyre közelebb kerültek, és egyre valóságosabbnak tűntek, ami újból ijesztő, pőre fájdalommá alakult. Még ha nem is ilyen gyorsan.
Semmit nem éreztem egyelőre. Egy lepkeszárnynál sem volt bennem vastagabb fájás, mint a korábbi haskeményedés. Simán eltébláboltam volna még a lakásban órákat, de a szülésznő azt javasolta hogy ő csak azt szereti, ha ilyenkor bemegyek - ha megoldható, és a fiúkat van kire hagynom hamarabb, mint ahogy Attila hazaér, és anyát áthozza. Így amíg a fiúkkal vártunk, zuhanyoztam, behúztam a cipzárt a bőröndön, táskán, kisimogattam magam, és meséltem, hogy útban van Lola, Anyának be kell mennie a kórházba stb. Látni kellett volna rajtuk is az izgalmat :). Mózi megijedt a mentő gondolatától, hogy az jöjjön értem, de ez volt a legevidensebb. A mentős már a telefonban mondta, hogy ne kóricáljak itthon, hanem feküdjek le, bejönnek értem. Na, ezt picit viccesnek éreztem, még akkor is ha tudom, hogy van rizikója, de amikorra megérkeztek vízszintbe csaptam magam. Mózi mondta, hogy elbújik és a kanapépárna mögé sátrat vert felhúzott lábbal, feltolt fenékkel... Lóci nem ijedt meg, ő BÁTOR... :)! Menet közben befutott anya is. Aztán a mentő is. Soha nem ültem még a fedélzetén (hál' Istennek), de hazafelé gurulva pont elszirénázott mellettünk egy. Kérdezte Mózi, hogy Anya, most megy a betegért ? Mondtam neki, hogy az is lehet, hogy már viszi is gyógyítani. Erre nagy okosan hozzátette, hogy Nem, még csak most megy a betegért, mert ha már benne lenne, akkor hátul égne a villany... Hoppá! Az ilyenekkel mindig meg tud lepni. Hogy milyen részletekre és összefüggésekre figyel. Helyes :).
Indulás előtt megmérték a vérnyomásom, majd hordágyon (!!!) vittek ki. Készítettem a gyerekeket, hogy ne ijedjenek meg, elköszöntünk előtte, és úgy váltunk el, hogy már lehet reggel/délelőtt, ovi előtt bejöhetnek meglátogatni. És persze Mózi minden kérés, jelzés nélkül hozta a kulacsomat, hogy megtöltötte friss vízzel, és igyak közben. Ledöbbenek ezen az empatikus képességén is. Egy ötéves kisfiú hogyan lehet ennyire gondoskodó? És ez csak töredéke volt. Attilával utánam küldte még a hajráfot is, és egy szem zöldalmás Tic-Tac-ot. Drága.... Elbúcsúztunk, és elgurult velem a mentő. Hiába nem kellett félnem, nem szenvedtem balesetet, tök kedvesek és jófejek voltak a mentősök, volt egy nyomasztó/ijesztő hatása magának a járműnek. Nem csodálom, hogy Mózi megrettent. A lenyomata mélyre sikerült az estének. Fél 11-ig szülészetet és mentőt építettek DUPLOból Nagyanyával. Nem tudtak ők sem aludni.
A klinikán pedig csupa rezidens fogadott, mindenki fiatalabb volt nálam :). Mire a rendszerbe felvettek, megvizsgáltak, aláírtam, amit kellett befutott Attila is. Ez még mindig 10 óra előtt volt.
Úgy élt bennem a kép, hogy tolunk egy turbó szülést, és mire feljön a Nap én már party-képes vagyok. Na jóóóó, kb :). Csak volt korábbi tapasztalatom. Na de semmi komolyabb jele nem volt, hogy itt két órán belül Lolától olvadozhatunk. Azt javasolták, aludjunk egyet, és majd reggel neki fogunk. Ahhha :). Aludjunk. Ki tud ilyenkor aludni? Én nem. Társasjátékoztunk, sétálgattam, de még mindig semmi rendszeres durvulás. Zuhanyoztam, sétafikáltam, mértem az időt és sasoltam ki az ablakon, hátha meghozom a havat... Nem néztem időjárást, csak Attilát faggattam, hogy Pesten nem esett-e. Járkálva mindig sűrűbb és rendszeresebb volt a minta, mint fekve a mérőműszer alatt. Nem emlékszem, hány óra volt, de meglepően gyorsan pergett az idő így várakozva is, amikor először éreztem azt a fájdalmat, mint Mózinál, és amit annyira azonosítani tudtam egy-egy hatalmas hullámveréssel. Ami közeledik, aztán szépen felfekszem rá, visz-visz..., csúúúcsosodik, majd ellaposodik és közelebb sodor a part irányába. Ennek az ismerős érzésnek megörültem. Viszont ez még mindig az a fájó, mégis élvezhető fajtája volt a sodrásnak. Az, amitől sorba állnak bennem az energiatartalékok és szalutál a kitartás. Öt óra környéke volt, amikor Attilával már többször ugrasztottam az egészségügyet, hogy szerintem valaminek lassan lennie kell. És azt mondtak, igen, lassan tényleg jobb a helyzet. Fél hatra datálom (na nem mintha teljesen képben lettem volna időt illetően), amikor HIRTELEN bedurvutak a dolgok. De úgy in medias res a kellemes hullámzó-ringatózó képzelgésem mellett. Megint megvizsgáltak, és szétkapták alattam az ágyat, hogy szabad a tánc. Judit, a szülésznő még sehol. Abban maradtunk, hogy majd a klinikáról értesítik folyamatosan az állapotom felől, hogy mikorra jöjjön. Annyira jó lett volna ha már ott van. Magam sem tudom, miben tudott volna segíteni, de azt hittem, már a jelenléte is könnyítene vagy gyorsítana a helyzetemen. És ez a fura. Hogy fél 6-tól még bő  óra eltelt?? Én onnan már nagyon intenzívnek, de rövidnek éreztem azt az időt mire felsírt Lola... Attilába kapaszkodtam, az ő kezét törtem el majdnem megint, de cserébe megadatott, hogy harmadszorra is közösen éljük át ezt a - közhelyesen elcsócsált - CSODÁT, és harmadjára is Ő vágja el az addig csak kettőnket összetartó zsinórt. Ami számomra annyira képletes, hogy ezt elvágva kapcsolódik Ő be. Hát így. Azóta keresem az agyamban,  hogy hova tettem azt az első gondolatot, amikor kicsusszant. Csak az érzésre emlékszem, gondolatom nincs arról a pontról. Felsírt, és ott szuszogott a kis 'ragacsos motoszkáló' a hasamon, majd a mellkasomon.

Folyt. köv...

Mózi Cicc 5

Isten éltessen Édes Nagyfiam!!!

Meglehetősen egymásra csúszik az emlék és a valóság. 5 éve pont ugyanitt lettem örökre Anya... Köszönöm Neked!!!

(Debreceni Klinka, Lolával a szülőszobán - a szerk ;-))

Nincs az a rakott szekér, amire ne férne...

Megpróbálok telefonról egy kurta, de aktuális helyzetjelentést pötyögni. Lola itt piheg jóllakottan mellettem, a fiúk most mentek el nem túl rég, így erős okom van azt hinni, érezni, hogy nekem a LEGJOBB...

Nincs olyan gyors ujjam a telefonon, hogy minden benyomást és történést megörökítsek, ami eszembe jut az elmúlt 48 órából, azt majd otthon bőlére eresztem. Itt most csak a tények.

Ádám Lola 2016. január 21-én reggel 6:42-kor hóesésben megszületett!!! Pont úgy, pont akkor, ahogy kellett. 2800 gr és 48 cm. Igazi apró tünemény. Én pedig azóta is szívom magamba és szokom a gondolatát, hogy háromgyerekes anyuka, valamint család lettünk... A sűrűje majd később következik. Ez most még a kifutó pálya, a legáldásosabb pihe-puha időszak, ami mindig csak a miénk. Az enyém, és most éppen Loláé...

Tündér Lola

Jihííííjjjj...!!!

Nem látom, kinek milyen éjszakája lesz, de én szülök :))!!! Egy újabb sorsfordító esemény az életünkben. Juhúúú...!!! 

Küldjétek az energiát, én pedig megörvendeztetlek majd benneteket egy "tisztított" beszámolóval.

Imádok a klinikára járni :)

Persze csak a szülészetre, terhes ambulanciára. Imádom, hogy ilyenkor mindig minusz van vagy minimum hó. Biztos a nosztalgia miatt szeretem, hogy mindig ebben a hónapban van főszereplésem. A mellettem várakozó kismama csomagolt pörcöt szopogat balatonszelettel :D. Amolyan előrecsomagolt töpörtyű nasit... Úgy érzem, lenne még nekem is hova fokozni. Ilyen pl soha meg nem fordult még a fejemben. Szeretem az ismerős kismama arcokat, akikkel összemosolygunk, mert itt ült az előző és az azt megelőző héten is. Keresem azokat, akik rémlenek, de lehet, azóta osztódtak is... Várom, és itt különösen közelinek érzem a csecsemős osztályt, a babaillatot, a éjszakai mocorgást a folyosókon, a kávét, a látogatókat és az egész új fejezetét az életünknek, ami ide köt.

Borzasztó elérhetetlen vagyok, elnézést :D

Valszeg a telefon a ludas, mert egyik percről a másikra kirakja a felkiáltójelet, hogy töltsek, aztán kikapcsol. Vagy éppen alszom, és lehalkítom. Vagy tényleg 50%-os készenlét alatt kilövi magát, majd vmikor vissza. Utána kapom az sms-eket, hogy szülök-e, és miért nem vagyok elérhető stb :). Megnyugtatok mindenkit, és egyúttal köszönöm a névnapi köszöntéseket, sms-t, vibert, virtuális képeslapot, telefont, hogy amint eljön az idő tudni fogtok róla. Ki sem bírnám, hogy az érzelmi túltengésemet ne teregessem ki, szóval működni fog az ugató-lánc.