Jó sok minden

... felgyűlt bennem, és most - mint a Duna deltája - ide borítom egybe, majd akkurátusan körülfolyom, csordogálom.
1. Elköltöztünk. Köszönjük profi költöztető brigád. Név és telefonszám a szerkesztőségben.
2. Gyerekekben lecsapódás, bennünk lecsapódás. Kőkemény 4 napos tapasztalatok.
3. Szülinap
4. Házavató kerti össz.röff
5. Nyár

Hamarosan bővebben is. Ha a laptop töltője is megvan...

Itt kezdődött...

Huhúúú, de szeretem a pakolást, selejtezést. Előkerült az a Napló is, ami még (merített) papíralapú, és már kóstolgatom a blogolás ötletét, valamint leírom benne Mózi érkezését. Még a klinikán kívüli részét. Ugye azt tudjuk, hogy ez maratoni szülés volt, 24 órát meghaladóan? Be fogom ide másolni, mert a Mózi első 5 hónapjáról még nincsen nyom, csak emlékeimben, és Attila CEWE fotókönyvében. A születését annyiszor elmeséltem "lebutított" formában neki(k), hogy most olyan jó volt kvázi az eredetit olvasni. Áldom a kezem, hogy ezt írom. Olyan jó visszaolvasni, mindenkit buzdítanék, hogy körmöljön!

Június 21 - 5 hó, mínusz egy fog

5 hónapos nagylány
az a száj... 

Lola tegnap volt 5 hónapos és 37,8 fokos hőemelkedéses. Az oka egyelőre nem ismert. Lóci is taknyos és köhög, de csak úgy a semmiből hirtelen a hétvége óta. A védőnőnk még éppen elcsípett a Kossuth utcán, utána másikat kapunk. Sajnálni fogom, mert ragaszkodtam már hozzá és megbíztam benne. Csak az elmúlt egy hónap alatt annyit változott Lolika, hogy még a múltkor azon morfondíroztam, van-e akkora önbizalmam, hogy ne aggódjak azon, hogy még nem hasazik jól, és indokolt-e, hogy szaladjak megmutatni szakembernek, addigra most hétfőn elkezdett kúszni hernyó mozgással (a sebesség még kezdetleges, a technika már jó, felügyelet nélkül egy-egy aktívabb időszakában már nem javallt a nagy ágyon hagyni). Nem ugrotta át a hasas verziót sem, ügyesen forog oda-vissza, de aludni továbbra sem szeret így. Húzogatja a lábát a fejéhez a kezével, de még nem jött rá, hogy azon is van pár szopogatni való ujjacska, nem csak 10. Ami késik, megtalálja... :). Bő nyállal utánozza a brümmögést, a hangja az továbbra is jégtörő, Viledával szétmázgálható halmazállapotba zuhanok tőle. Igencsak mozognak a fogcsírák, mert zúdul a nyála, és nem mindig a hüvelykujját szopogatja, hanem rágja az egész öklét, a gumi fogkefét, én kezemet, karomat. Mellé pedig meglepő módon nyűgös, megnyugtathatatlanul sírós éjszaka is a héten. Ez a része újdonság nekem. A fiúk olyanok voltak, hogy bárhol bármikor ciciztek. Nem feltétlenül ettek, de az gyógyír volt mindenre. Lola abszolút nem kér belőle(m), csak ha enni akar. Nem cuclizik rajta, nem is alszik el vele. Ha jól lakott, lecsatlakozik, ujját betolja, és azon alszik el. Ha nem sikerülne, és éppen nem is éhes, akkor sem kellek. Pontosabban csak annyira, hogy jó szorosan összebújunk, szopja az ujját, megnyugszik, és elalszik. Most éjszaka nagyon nem értettem, mi fáj és hol. Olyan alvajáró módjára sírt nagyon. Csak még jobban begerjedt, ha felkínáltam magam neki :). Elfordult, és egész testtel megfeszülve sírt. Ha kinyitott a szemét, olyan volt, mintha félne. A félhomályban riadtan nézelődött, mint aki nem tudja, hol jár. Fel is kapcsoltam a villanyt, attól megnyugodott, kizökkent. Persze újra indult egy kis szünet után. Semmi, de semmi nem hatott. Dobálta a fejét fekve, tolta be a kezét a szájába, de más nem kellett. Persze az ujja sem volt jó, se az ökle. A szünetet kihasználtam a white noise-ra, el is aludtunk, de vmikor megint felkelt, nem tudom az időt, mert lemerültem közben. Akkor is eljátszottuk ezt, és végül nagy nehezen megpihent a cicin. De akkor úgy, mintha ez lett volna a baj, csak éppen annyira kizökkent, hogy mindent elutasított. Ha megöleltem, ölbe vettem, akkor is feszítette el magát :((. Látom rajta, hogy most nem oké valami.

Mindeközben, amíg az ő fogai készülődnek, a Mózié potyognak. Tegnap azzal a nagy örömujjongással fogadott, meg este Attilát is, hogy kiesett a foga. Így a fogtartó dobozkában már két kis egér fog zörög :))

képet nem tudok csatolni, nem reagál az sd kártya :(((( hüppp, vannak rajta le nem mentett képek

szőrös szívem

Nehéz eset vagyok pakolás terén... Mindenhez kötődik valami emlék, de most szőrös a szívem., jót tett a Lényeglátó könyv :)). Próbálom úgy nézni, hogy mikor volt a kezemben utoljára, kerestem volna-e ha most nem kerül elő, és hiányzott volna-e... Régi CD-k, amin pl megtaláltam Alicia Keys-t, amire futottam egykor jól felhangosítva. Superwoman, mi más ;-). És a No oNe. Ilyenkor tényleg rájövök, hogy múlik az idő. Mégis annyira érzem a neon zöld nike futó atléta anyagát, feszülését, a kedvenc adidas futó gatyót, a piros ipodot, azt a legyőzhetetlen érzést, hogy minden akkori fos ellenére két szárny van a hátamon. Azt hiszem, akkor szerettem meg magamat igazán. Tényleg. Ez valahogy most tudatosul. Akkor lettem örök jóbarátom. Akkor tudatosult, hogy nem hagy cserben, becsüljem meg. Sokat megfejtettünk Sárival egymásból akkor. Nem is akarok most beljebb ásni, mert várnak a selejtezésre váró fiókok. Muzsikáljatok ti is a jégeső ellenére.

újabb Bécs

Szombaton újra felkerekedtünk Bécsbe, vásárra. Izgalmas volt, és több figyelmeztető lövés is dördült, hogy vegyem komolyan az ismétlődő hiányosságaimat vagy építsek be szorosabb kontrollt, visító szirénákat. :). Attila szerda óta nem volt, ami nem volt gáz alapból, csak ilyenkor több mindenre kell nekem figyelni, és nem mindig győzedelmeskedek :). Sorolom. Egyébként már fel sem vettem, nem bosszankodtam egy pillanatra sem, de látszik, hogy erősítenem kell. Vásár előtt extra varrás, szaladgálás, intézkedés, nyomtatás, szeletelés a napirend és Attila híján a gyerekek reggeli elvitele, délutáni begyűjtése, fürdetése, és az esti szeánszok főszervezője, főszereplője is vagyok. Ez is működik, néha kicsit több a hiszti, néha kicsit kevesebb a türelem, néha űzöttebb versenyfutás a reggel (vagy éppen laza, mert ilyenkor általában elalszunk, és akkor már hova siessünk, jut reggeli mese, összebújás, bandázás). Péntekre csúcsosodtak a dolgok, és kikristályosodott a hétvége mikéntje. Két fiút este elvittem Nagyanyához aludni fürdés és pizsama után, megvártuk Lolával Dóri táncversenyét, mert ő jött most velem Bécsbe Lolát pesztrálni (Attila a Gyerekszigeten segédkezett). Autóval mentünk fel. Ráadásul én voltam a sofőr. Talán ez volt az első alkalom, hogy Attila nélkül vezettem fel (vagy lehet, nem...), és hogy bemerészkedtem a városba is. Általában az utolsó kútnál átadom a volánt Attilának, de most nem volt kinek. Én voltam most a gondos tankoló, pályamatrica vásárló, szélvédőmosó, és este fél 10-kor már el is indultunk. Felértünk szépen minden baj nélkül, és mikor leparkoltam az albi előtt hasított belém,  hogy a gondos csekklista ellenére is a virágos válltáska (a Lola pelenkáival, ruhájával, pizsamánkkal, én holnapi szerelésemmel, pampucokkal stb) otthon maradt a konyhában a széken. Igaz hogy fordultam sokat, mire minden cuccot kivittem, és a vásárhoz szükséges dolgokat pipáltam sorban, az utolsó fogast összeszerelő csavartól, hivatalos papírtól, személyik, lakcímkártyák,, váltópénz blablabla. Gondoltam a fiúknak váltásruhára, alvókára, kulcsra hozzánk, mert második éjszaka mama jött volna ide a fiúkkal... :)

Ok, virágos táska minden személyessel otthon maradt, de ez a vásárt nem befolyásolta. Annyiban csupán, hogy nem éppen a legcsinosabb nadrágban mentem, és most TEVA szandál volt rajtam :)). Mire becuccoltunk éjfél volt. Utána kerekedtem csak fel Attilával, hogy vmelyik éjjel-nappaliban pelenkát és popsitörlőt vegyünk. Éjjel egykor bújtunk ágyba, négyre húztuk a telefonokat, mert 5-kor indult a busz a kiállítóknak, árusoknak közös szervezésben. Mondanom sem kell Lola egy mesebeli álom. 

A buszsofőr egy nőgyűlölő lógómellű, strandpapucsos pohos alak (és szelíden fogalmaztam), de ez rólam lepereg. A társaság tök jó volt. Úgy éreztem magam mint egy kilencvenes évekbeli osztálykiránduláson, annyi meghasonlással, hogy Lola is velem volt. Szilveszter, a sofőr telefonjáról konstans folyt a Republik, Charlie, Álomhajó, Rózsi és a Honfoglalás stb. 

Bécs fele lezárva a Pride miatt és az 50 fős busz némileg araszolt az idióta Szilveszterrel az élen. Nagy nehezen kicuccoltunk a buszból, felpakoltunk a Lofficeba, aki rutinos az méltatlankodott hol ezért, hol azért, de 11-re kb berendeztük az irodát, és vártunk... 

Nem akarok ide részletezni semmit, elég sok posztot, körlevelet szült a FB zárt csoportban az esemény, hogy kinek a szervezési és/vagy kommunikációs hiányosságából fakadt a gyér látogató közönség. Mert a konverzió nem volt rossz, csak a látogatók nem voltak sokan. Mindenkinek bukó volt az anyagi része, de annál családiasabbra sikerült. Sok remek alkotóval, anyukával ismerkedtem meg, és külön felemelő érzés volt, hogy míg itthon a körülöttem lévő emberek elismerően bólogatnak vagy hümmögnek, hogy 3 gyerek mellett még ilyenbe is fogok, és hogy bírom, és hogy le a kalappal és UFÓ vagyok, addig itt olyan jó volt látni hogy mindenki anyuka 1-2-3-4 gyerekkel, akit a párja támogat, és gyűrik, és akarják és csinálják. Olyan anyuka is volt, aki egyedül neveli a kisfiát, és mégis. És óóó-jajj, remélem, nem süt át falsul az üzenete ennek. Minden más anyuka vásártól, melótól függetlenül brillírozik, amiben tud, csak nekem most olyan jó volt a hasonló közeg, az alkotó, a kézzel alkotó, tervező, megvalósító "sorstársakkal" beszélgetni, és látni, hogy kiből, hogyan telnek ezek ki. Ki mit áldoz be érte, hogyan egyensúlyozik. Ilyenkor sajnálom, hogy nem Pesten (inkább Budán ;-)) élünk, mert ott koncentráltabban vannak ilyen anyák, meg minden más is - nyilván tudooom. 

Jó volt látni a sok-sok gyereket, mert nem én voltam az egyetlen, aki pici gyerekkel volt, most is voltak nagy pocakos kiállítók, és olyan szimpatikus volt, hogy mindenki hordozta a gyerekét. (ez lehet, csak bennem csapódott úgy le korábban, hogy ez a hordozós téma olyan tarisznyarákos dolog, olyan ősanyás, ami rendesen osztotta az anyatársadalmat, és itt inkább kicsit a designer mamák voltak, akik éppoly lazán szoptattak ha kellett, éppoly lazán hagyták a gyereket kúszni-mászni a földön, nem kézfertőtlenítettek folyamatosan, szóval ez is egy olyan nagy piros pont volt a nap margójára) 

A vásár végeztével elindultunk haza, és már hívott Apa (az enyém), hogy a lakáskulcsunkat, amit elvileg kitettem, nem találnak. Nem lehet, hogy mégis elhoztam? És ja. Nem kellett sokat kotornom a táskámban, felleltem. Egy reflex-szerű mozdulattal indulás előtt eltettem azt is. Bocsi. Ez már a második ~hiba, figyelmetlenség az út kapcsán. A dugó miatt bő órát vártunk a buszra, és nem minden gyerek volt már olyan türelmes, mint Lola, és a felnőttek is kezdtek fáradni. Mégis jókat nevetgéltünk. Befut Szilveszter, begóráljuk a cuccainkat, épp hallom még az utolsó csomagtartó lecsapódásakor, hogy valaki húzza a száját, hogy persze, hogy csak most nyitja ki a végén a harmadik csomagtartót a sofőr, amikor már egy gombostűt nem lehetne beszuszakolni a többi kettőbe a csomagok közé...

Végre kikeveredtünk Bécsből, átértünk a határon, és mikrofonba közli Szilveszter, hogy mostanra esik a 45 perces pihenője... Hiába kérték a határhoz közel lakók, hogy legalább vagy 20 km-t guruljon már odébb, hogy ők le tudjanak szállni, nem. Mert most jött el a 4 vagy 5 órás vezetést levezető pihenője... Lola is elfáradt. Nem tudott elaludni így, hogy nem folyamatosan ment a busz, hol ezért, hol azért felkelt sírva :(. A mosoni pihenőt elhagyva szunyált csak be végleg. Eközben Pest lezárva a meccs miatt. Bíztunk benne, hogy Attila azért autóval ki tud jönni, mert sok a motyó. 3/4 12-re értünk be a Blahára. Szilveszter köcsög módjára állt háttal a csomagtartók mellett, és még véletlenül sem segített senkinek kivenni semmit. Fáradtak voltunk. Berámoltunk az autóba, futottam még egy kört fent a buszban, hogy nem maradt-e ott valami, átnéztem a két csomagtartót is, oké minden, mehetünk szunyálni. Most is jó későn. Attila reggel mire mi Dórival kikászálódtunk már kiment a Szigetre. Azt terveztük, hogy jövünk is haza hamar délelőtt. 11-kor mire mindent kicuccoltunk (meg ami maradt Pesten azt be) rájöttem, hogy BASSZUS, a babakocsi alja hol van? Píííjj-pííjjj, 3. hibapont! A figyelmes olvasó rájöhet. Igen, a harmadik (!!!) csomagtartóban. Ekkor kezdtem el telefonálni, és nyilván nem volt más, minthogy kikússzunk a Határ útra, a busz parkolóba. Az még rendben is van, hogy éjszaka, lapos kúszásban felmerészkedek Pestre olyan úton, amit százszor bejártunk, és kb csukott szemmel kéne levezetnem, de egy ismeretlen pesti, városi út izgalomba hozott... De hát 4C. Tanultuk ;-). Önbizalmat csak a bátorság szül :D. GPS-szel nekiveselkedtem. Fosok a sok kis utcában lévő kereszteződéstől, hogy hirtelen kinek van elsőbbsége, mert hol így vált, hol úgy. Fosok a bátran lavírozó, kivágódó autósoktól, mégis kitaláltunk egy kisebb hurok után, meglett a kocsi alja, Szilveszter hozta a formáját megint... BLÖEEE.

És természetesen a család apraja-nagyjának köszönöm a közreműködést, Dórinak kiváltképp, aki kísért és Lolázott :). Pussz

Lola szunyált Debrecenig. Itthon első volt, hogy megfürdessem, és tiszta gúnyát húzzak rá, meg magamra is. Felcsipegettem a fiúkat, és éreztem leülve itthon, hogy hűűű, de tartalmas volt a hétvége :D. Mégis azt kell mondanom: TÖK JÓ!

Mától pedig dobozolunk. A konyha már kész is, és a gyerek játékai, én cuccaim is alakulnak. Most pedig szunyaaaa.

Babyhug

Jó dolog ez a babahordozás, bár az én hátam, elég rozzant, nem bírom mostanában. Viszont bármilyen csatos, megkötős, karikás szerkezet érdekelne, ami nem annyira az ölbehordozására szakosodott, hanem, a babapofi, babatarkó, bébinyak és feje-búbja állandó archoz és szájhoz simítása a hivatása . Mindig akarom érezni (most éppen) Lola simikás bőrét és illatát. Bekapnám az egész gyereket, hogy a lehető legközelebb legyen hozzám.

Lola a Bimba oroszlánnal

Bécs, de inkább Gyereksziget

Ez volt az első bécsi, sőt külfi vásár, amikor a kis Shumlee-t hosszú pórázon sétáltattam idegenben. Lesz ennek még folytatása :). Jött az egész család statisztálni. Mert az egy dolog, hogy Anya önmegvalósít, komoly háttértáncosok nélkül ez sem működhetne. Remélem, érti a család olvasni-tudó része, és ismer annyira, hogy ez itt is egy jóóó nagy köszönöm volt ;-). Még ha picit körülményesebb, macerásabb is volt gyerekkel a menet, nem bántam meg, hogy legalább látják, értik, mire készülnek a ruhák, miért megyek a varrodába, miért készülnek a képek stb. Mózi olyan lelkesen kasszázott, örökösen a kulcsot tekergette a kis 'mackóban', és mindig azt szerette volna ha az euro centekből adok vissza, mert annak van a legjobb színe. Ha elment az asztaltól, és visszajött, akkor megkérdezte, hogy Anya, vettek azóta? Belenézett a kazettába, hogy Úúúú, Anya, de sok pénzed van :D. Ha valaki nézelődött, akkor pedig büszkén bökdösött és óvatosan mutogatott, hogy figyeljek csak oda. Mögöttünk egy nagy füves placc volt, ott fetrengtek, játszottak, buborékot fújtak, LEGO katalógust nézegettek vagy Attila bóklászott velük. Osztogattak Activia joghurtot, probiotikus italt, ez is külön versenyszám volt, annyira örültek neki. Egyedül az alvás hiányzott belőlük, főként Lóciból, épp csak becuccoltunk este az autóba, és beindította a motort Attila, el is szunyáltak...

Cukik.

Vasárnap pedig IKEA, mert azt ki nem lehetne hagyni és Gyereksziget. A szombati zuháré miatt kevesen voltak, de ez nem volt baj. Olyan jót csúszdáztunk a Hajógyári Sziget hosszú csőcsúszdáin, hogy én sem hittem volna,  hogy ennyire fogom élvezni. Először Lóci miatt másztam fel, hogy ha berezelne, akkor ne tartsa fel a sort, ne kelljen kiállnia, hanem anya aláül, és csússsz. Amint felértem éreztem, hogy jujjj... De jó, hogy le mert menni Lóci egyedül, mert én nem biztos, hogy lemernék :D. Nagyon tetszett nekik. Mózi átnyargalt a basic csúszkáról a tekervényesre, ami magasabb is volt. Itt már kért segítséget, támogatást Lóci. Bevallom, nyeltem egyet az első lesiklás előtt. Mert nem láttam a végét, és nem tudtam, mire számítsak belül. Kész kis tréning volt nekem. Tudtam, hogy természetes úton születtem, akkor pedig nincs mese, azok a gyerekek állítólag gondolkodás nélkül csúsznak, másznak az ilyeneken át, be-le és keresztül-kasul. Tényleg jó volt. Finom volt a Cserpes TúróRudi is, mert verseny zabálás volt, mi nem álltunk be, de osztogatták. Ugrálóvár, vízipisztoly, vattacukor, kisautó vezetés, volt itt minden.

A legnagyobb találmányt a Zewa forradalmasította. Vettünk már mi is Aqua tube wc papírt, aminek a hengerét bele lehet hajítani a csészébe, és ezt reklámozták úgy, hogy a fűre két kis talapzaton felállítottak két WC-t tartállyal, mellette tátongott egy nagy karton doboz a tesztelésre váró gurigákkal, valamint a hátsó nagy lefolyó cső átlátszó volt, hogy az egész process-t lássák a gyerekek. Méééég jó, hogy minden 7 év alatti ott lebzselt, és tömködte a hengereket, húzogatták az öblögetőt. Nálunk főként nagy téma még mindig a kaka-pisi-hányás-fos (Lócika ki nem hagyná a végéről..) Ez a téma ilyenkor különösen erős, főleg ha vizezni is lehet, meg valamit (be)dobálni. Maxi respect, aki ezt kitalálta :).

Dózerék és Spicces Anyák ;-)

i.sz. a NAGYOK

(jó lenne... De a spicc majd legközelebb.)

A változó dolgok mellett, között annyira szeretem a fix, bebetonozott embereket, eseményeket. Olyan vagyok picit, mint egy kis gyerek, akinek kellenek a keretek, a napirend, mert ebben érzi biztonságban magát. Lehet, én is így? Mikor a Ygomi-tól felálltam, és követett Barbi, majd nem sokkal Mesi, nem gondoltam volna, hogy ilyen jóban és hosszan együtt maradunk, és egész szorosan összegyógyulva nőnek fel a gyerekek. Jöhet még egy gyerek (vagy kettő), jöhet munka, munkaváltás, de a játszótéri kemény mag vagy délutáni dózer-csapat örök Debrecen határain belül. Ennek az állandóságnak hódoltunk tegnap is keresve egy eldugott játszóteret (köszönjük Kiss Ernő ;-)), ahol nem ciki ha isznak az anyák :D. Sofőrként persze csak 0%-os citrongyos Gössert szürcsöltünk, amíg a gyerekek mezítlábaskodtak a homokban és felavatták az új IKEA homokozójáték szetteket!!! Fontos :).  Remélem legközelebb már vadíthatunk 4%-sal is, autók otthon maradnak.

Mellékelek majd időszámításunk szerinti képet is.

Kinőttük a lakást, búcsúzunk Kossuth utca...

Jujj, nem is tudom, miért ezt a címet adtam, valójában a hétvégi bécsi vásár és vasárnapi Gyereksziget megemlékezése lett volna a cél. Aztán azt szerettem volna kezdésnek ide örömködni, hogy Jupppííí, már csak 12-t kell aludni, plusz a délutáni szunyák, már akinek jut belőle vagy aki szeretne. Viszont mire idetelepedtem a gép elé, felcsaptam, hogy emésztés közben írok, ez lett belőle. 

Mi az? Feldobjuk 'Hétvégi beszámoló', leesik 'Kossuth utca siratás'? Kb ;-)

Nem is fogom elsiratni, nem vagyok én afféle, aki minden lezárásba picit belehal. Áááá, dehogy.... Szerintem ezt Mózi tőlem örökölte. Már amennyire örökíthető. Amint elhagyjuk a DEBRECEN táblát, tök mindegy, hova és miért megyünk, elkezd sírni. Majd mikor jövünk haza, és elhagyjuk azt a helyszínt, ahol voltunk, akkor meg azért kezd el, és emlegeti, hogy milyen jó volt ott és mi tetszett a legjobban. Totálisan mindegy, mit csinálunk, ha valaminek érzi a végét, sír... Számoljuk a napokat nagyon régen, beszéljük nagyon régen, hogy innen egyszer elköltözünk, mert nem férünk. Hiába várja, várjuk a kertes házat, hiába volt hosszú szokatási idő fejben és rákészülésben, mikor élesbe megy, csak feltornyosulnak az emlékek, felerősödnek a kossuth utcai lakás tipikus hangjai, fényei, nem-fényei. Hónapok óta, sőt bő éve biztosan, kérdezgeti Mózi, még azt sem tudtuk, hova fogunk mozdulni, hogy mi az amit elviszünk. Mondtam hogy kb mindent. Azért ő biztosra akar menni. És kérdezi egyesével, hogy a takaróját elvisszük, a lámpát elvisszük, a képet elvisszük, a fogkefét elvisszük, a rollert... és a többi, és a többi... Ha hosszan időzünk a témán akkor biztosan pityereg a végén egy kicsit helyettem is, hogy Lola nem fog emlékezni hogy ide született, meg nem ide kell hazajönni, nem innen megyünk oviba, messze lesznek Nagyanyáék, honnan kell megközelítenünk mamáékat és hasonlóak. Nem is nagyon beszélek róla, nem fogom ide se szaporítani a szavakat, visszük magunkkal, és kicsomagoljuk, kibővítjük, folytatjuk magunkat, a családot, a BLOGot egy kényelmesebb háttér alatt, felett. Pakoljatok picit Ti is, mert a Tűkkelütöttel költöztök velünk. Nincs pityergés, de egy poharat hozzatok magatokkal, mert olyan böszme nagy limonádés üveg csapolót rég szeretnék, öblögetünk majd belőle közösen.

Csillagjegyek

Mózi mostanában kérdezgeti, hogy a családból ki milyen csillagjegyben született. Nyilván nem érti még, hogy mi ez, éppen ezért nem pontosan jegyzi meg :). Egyik reggel kérdezte, hogy Anya, Lola mi? 

- Hogyhogy mi? - kérdeztem vissza, mert nem volt előzménye.

- Én vízköpő, Lóci bakkecske ...

:D :D

A másik aranyos. Egyik séta alkalmával említettem neki, mikor Lóci biciklivel rágurult a sarkára, és méltatlankodott, hogy Lócika ott lesz az esküvőjén. Ezt sem értette (mert így a nulláról nincs is sok összefüggés benne). Magyaráztam, hogy ezt szokták mondani, ő pedig raktározott. Nem is esett róla többet szó. Hétvégén a piacra igyekezve Lóci megint rágurult a sarkára hátulról ahogy masírozott utána biciklivel. Mózi pedig mérgelődve hátraszólt ennyit: LÓCIKA! Nem hívlak meg az esküvőmre!

Már csak 20 cm, és ....

Olyan jó tükröt tart az utca

Nekem nyilván az anyák és a gyerekeik. Főleg akkor látom, amikor rajtam nem lógnak fürtökben, csak lazán tolom a kocsit vagy netán egymagam 'lófrálok'. Érzem a feszültséget egyik-másik anyatigrisben, aki igyekszik kulturáltan reagálni a gyermekére és a visítására, egyszerre három fele figyelésre, kismotorra/biciklire, hamar átváltó zöld lámpára, megfelelő mennyiségű kéz mancsolásra. Látom a megoszló fókuszt, a bűvészkedést, és mindenre reagálást, hallom a haszontalan, de előforduló utcai hisztit és 'fényképezem' a málhás babakocsit a sok motyóval. Ilyenkor akaratlanul elmosolyodok. Valaki osztozik fáradt félmosollyal, amiben benne van mindkettőnk részéről a Kitartás, ismerem, ismered? érzés, valaki tekintetéből csak egy Neked még könnyű egy csecsemővel lesajnálás futja, és ehhez nem kell több egy másodpernyi szemvillanásnál. Néha én is figyelem magunkat kívülről, hogy mennyire vagyunk sokkolóak az utca emberének :D. Van egy-két maradandó vonulásunk, amikor totál kiiktattam az utcát, hogy higgadt tudjak maradni, és ne nekik, ne az ő elvárásuk szerint reagáljak, hanem a gyerek javára és az enyémre (hosszú távon...).

Ez csak a fektetés utáni le/átvezetés volt, hogy belassuljak, mert el tudok fáradni egy-egy nap végére, és totál nincs ingerenciám most nekikezdeni a mosogatásnak, elpakolásnak, összeköpködött tükör letörlésének, felmosásnak. Aztán persze valamit mindig megcsinálok. Sőt jó taktika, ha eleve úgy indulok neki, hogy Sári, nem kell mindent, csak legalább a fürdőszobát tedd rendbe, mert akkor előfordul, hogy végig megyek mindenen, ahol kilóg a lóláb. Ma viszont olvasni akarok, nem mosogatni, holnap majd lenyalogatja a mosogatógép.

Mózi vs Lola

Még hogy Lócira hasonlít... :) Tiszta Mózi

Lola 4 hó +

Lola ma

Mózi 4 hó+

Mózi 4 hó +

Mózi 4 hó +

Stréber konyhatündér

Megcsapott a szele az eshetőségnek, hogy én leszek az az Anya, akit kiutálnak a többiek az osztályból. Holnap lesz ugyanis az ovis csoportban az év végi kirándulás, és pakolom a gyerekeknek a motyót. Reggel 8-ra legkésőbb bent kell lennünk, Attilapa nincs, és én viszem holnap az ebédet Mamának és dédipapának is. Simán megtehetném, és tudom, hogy nem szenvedne hiányt egyik gyerekem sem, ha vennék a szélrózsa bármely irányába eső pékségek közül az egyikben pogácsát. De nem, mert én most élvezem, hogy sündörgök a konyhában, így begyúrtam a tökmagvas pogit amíg fő a zöldborsó leves, hogy reggel kisütöm. Tudom, hogy nem leszek ilyen buzgó mócsing a sokadik kiránduláson, de most olyan jó két kis batyut összekészíteni esőkabáttal, almával-répával, műzlivel ezzel-azzal :))

Lőjetek le, de én most ezt úgy élvezem. Különben is hetente kb 2* főzök, ha a Kis Padlizsán megnyit, akkor pedig még ennyiszer sem ;-), szóval ilyenkor legalább érezhetem magam konyhatündérnek.

Szép álmokat!

Bóbita rajzol

...mármint a másik Bóbita, aki épít. Abszolút nem akartam és nem is erőltetek semmit a rajzolásban, nem színeztetem a fiúkat, nem rajzolok nekik arcokat, fejeket konkrétumokat, hogy tessék így kell, így néz ki, másoljátok. Még akkor sem ha utánzásból tanul. Viszont annyira várnám a kibontakozást, az alakzatok és fantázia formák, figurák megjelenését. Nem feltétlenül török basát, bármit, ami annyira tetszik egy gyermekrajzban. Magam sem tudom, miért. Csak azt, hogy én nagyon szerettem rajzolni, és sajna nem tudok jól felnőtt fejjel. Most mintha érzékelnék egy lépcsős áttörést. Nagy szemű színes embereket kanyarít Mózi. Vmelyik nap is arra mentem be este 10 körül, hogy teli az ágya színes ceruzával és Lócival állnak a sötétben a kis lámpa alatt az asztaluknál és rajzolnak. Tegnapelőtt is fülelek, mintha filctoll kupakolás menne. Benézek, és Mózi rajzol az asztalánál, notesz az ágyában. Anya, de ne tedd e, ne dobd kil!! Hogy ééén kidobni? Alig várom ezeket a mester remekeket. Csak mondtam, hogy holnap folyt. köv, most bebújás.

Csatolok majd képet este:

Egy-két korai MÓZI ;-)

Anya

Óvodai anyák napi ANYA-rajz :)
(kérdeztem Mózit, hogy szakállam van?
De az csak a hajam... :))

Esküvő és gyereknap

Különösen jól esett ez a hétvége. Februárban kaptuk a meghívót a tihanyi esküvőre, ami olyan távolinak hatott még akkor a télből. 

Van egy pár védjegye a családnak, egyszer csokorba is szedem őket. Az egyik pont egy kevésbé szerencsés, de úgy tűnik 'bevált'. Bármennyire is nem szeretném, a statisztika igazolja. Ez pedig az IGEN-ről való lemaradás vagy majdnem lemaradás. Így estünk be most is. Hiába tudtuk, hogy mennyi az út, hiába tudtuk, hogy Ultra Balaton, és hogy 2-3 gyerekkel legrosszabb esetben is meg kell állni 1*-2* pisilni, enni, kinyújtózni. Vagy visszafordulni, mert ott maradt valami, vagy feladatni postán stb ;-). Most úgy nézett ki, egész jók leszünk. Csak a Lócika inge maradt otthon, ezt fixáltam az autóban, na de majd megállunk valahol , és beszaladunk venni. Köhömmm, mi naivak :D. Aztán, amikor már hívtak minket, hogy merre vagyunk, mert gyülekező van az átvonuláshoz, akkor még volt kb 10 perc híjunk. Befutottunk. A hotel népe már kint iszogatott a lejtőn kirántva, apró elegáns mozdulatokkal csipegetve a sós falatkákból, amikor megérkezett egy rakás kusturica Ádám-stáb.
Kicígöltünk 3 gyereket, egy mózest, egy bébi hordozót, egy gyerek gurulós bőröndöt, egy virágos táskát, egy komplett öltönyt vállfástól, egyet hiányosan (ugye, a Lóci inge..), egy gyerek játék, húzós-gurulós kiskocsit, egy utazótáskát (a bicikliről és a játék babakocsiról 2 plüss állattal sikerült a fiúkat még itthon lebeszélni), egy doboz játék az animátornak, kézi táska, cipős szatyor. Amikor minden megvolt, és fent volt, akkor elkezdtem túrni a motyót. Hamar kiderült, hogy a Lóci ingén túl az én ruhám is otthon maradt, Mózi nem akarta a cipőjét felvenni, én meg nem akartam megerőszakolni, meg végül is tök mindegy volt :D. Nevetni, és belelazulni persze már csak akkor sikerült, amikor siettünk a menet után a kikötőbe, ami szemközt volt a szállással. Muszáj volt elnevetni magam, és elszállt a dúlásom-fúlásom, hogy se kifesteni, se lakkozni nem tudtam magam, sőt a zuhanyozás volt az átöltözésem legjava. Még az a szerencse, hogy nem sportcipőben vagy TEVA szandálban és galléros pólóban mentem, hanem koromhoz illően, így annyira rettenetesen nem éreztem magam.

Egyedül Attila és Lola festett alkalomhoz illően, együtt mégis úgy festettünk, mint egy csapat vándor színész. És akkor még finoman fogalmaztam :)). Lóci cuki kis élére vasalt öltönynadrágban, hozzá illő cipő csíkos zoknival és lovacskás pamut póló :D (erre már nem akartam ráadni se a mellényt, se a nyakkendőt, se a zakót. Így utólag, lehet, ki kellett volna próbálni... :D). Mózi is vállalható lett volna leszámítva a neon zöld/sárga crocs-ot. Meg akkor én utcai viseletben.

Ezt a szedett-vetett érzést a levendulás kocsifeljárón elhagytam, a kikötőben pedig már elkapott az ünnepi meghatódós hangulat, és annyira jónak éltem meg az egész hétvégét, esküvőt. Olyan nem túl tupírozott esemény volt, de minden kellőképpen a helyén, egyedi elemekkel (pl nagyon tetszett a hotelszobában bekészített víz és kiadagolt ALGOFLEX kis kártyával, a másnapra gondolva :). Az animátor lány is olyan beleéléssel játszott a gyerekekkel, hogy nem éreztem, hogy a terhén vannak. Kavicsot festettek, volt tollasozás, társas, színezés, bilibozás csomó minden. Kb 10 talpon álló gyerek volt és 3 karonülő ded (Lola volt a legnagyobb). Finom volt a vacsi, nem a szokásos esküvői lakodárés, de nem fancy miniatűrök. Volt játék kártya feladatokkal QR kóddal - FB zárt csoportos feltöltéssel, ami már a szervezéskor létrejött, így nekik egy tök jó kis digitalizált emlék marad az egész.
Készültek tánccal, tangóval, motorcsónakos menyasszonyrablással, nem tervezett, de ad hoc bokaficammal a menyasszony visszaszerzéskor, tósztok, fürdőkádban és kocsiban alvás. A társaság, akit ismertünk lelkes volt Lola tologatásban (bár egy hangja nem volt kb), épp csak etetnem kellett, meg gyönyörködni benne, szorongatni, puszilgatni. A mi fiaink előtt is le a kalappal. Attiláva megállapítottuk, sőt a többiek is mondták, hogy mennyire jó fej gyerekek, és hogy olyan jó, hogy ilyen lazán vesszük. Élvezték a társaságot, a felnőtteket-gyerekeket, nem nyúzták egymást egész hétvégén (szerintem emiatt érzem olyan kipihentnek magam). Lócit és Lolát 11-kor vittem el aludni (persze Lola közben aludt a mózesban hol a Balaton parton toszigálva a hullám nyaldosást hallgatva, hol a zene közelében. Lócival táncoltunk is, mert ő szereti a ritmust. Attila pedig Mózival 1-kor feküdt, addig le sem lehetett lőni. Olyan barátkozós, nyitott, közvetlen, figyelmes-gondoskodó gyerek, hogy hihetetlen. Nagyon tetszett neki a kártyás ajtónyitás, lámpakapcsolás. Amikor felmentünk 11-kor mindannyian, mert csak 1 kártya volt a szobához, akkor ő lement a recepcióra és addig szervezkedett, amíg kapott egy zseblámpát, hogy de anyának kell valami, hogy ne legyenek sötétben, viszont ha a kártya nálunk marad apával, akkor anya nem tudja felkapcsolni a villanyt. Addig nem nyugodott meg, amíg ezt le nem szervezte :)). Olyan kis proakítv gyerek, nem ijed meg, nem torpan meg fél percre sem. Egyből keresi a megoldást, legyen az bármi vagy bárhol. Szeretem ezt benne. Tiszta apja.

Reggel pedig finom és bőséges volt a reggeli (az ugye fontos... ;-)), gyönyörű a kilátás. Én lementem délelőtt a fiúkkal a partra, Attila még maradt Lolával meg a násznép ismerős részeivel, majd jött utánunk. Annyira élvezték a fiúk, hogy lehet sarazni, vizezni jobbra-balra, belefeküdni, tocsogni, csúszdára locsolni. Még hideg volt a Balaton, de őket nem érdekelte. Sőt Attilával bementek viháncolni. Nem úsztuk meg viszont, hogy Lóci bele ne essen, csússzon egy olyan helyen, ami necces, és elhajítva mindent rohanni kell. Jaaajjj, ezt elfelejteném nagyon. Attila már úgy kapta ki, hogy oda futva végig néztük, hogy lemerül, felbukkan, vizet nyel, kiabál, sír, lemerül, Attila utána vetődik. Most is szorul a mellkasom az érzéstől. Szerencsére nem lett semmi látható komoly nyoma. Folytatták a játékot a megnyugvás és a feszültséglevezető, gyógyító Danci-mese után. Este az út második felénél kezdte már mondani, hogy nem akar többet a Balatonra menni :((. Bízom benne, hogy nem ez maradt a legfőbb benyomása a hétvégéről. Bennünk csak a megkönnyebbülés és a hála, valamint a bizonyosság, hogy fél percre nem szabad félre néznünk. Bennem az az önfeledt gyerekes lelkesedésük maradt meg, ahogy először meglátva és megmerülve a Balatonban ragyognak kicsattanóan. 

Cuccolás, búcsúzkodás után megálltunk még Tihanyban a Levendula kézműves fagyizóban, utána bealudtak a gyerekek.

Sok boldogságot a királylánynak és a vőlegénynek! Valamint köszönjük nekik ezt a hétvégét, mert nélkülük nem jött volna létre ;-)

Bóbita épít

Lóci annyira szeret építeni, matatni, hogy én ennek úgy tudok örülni. A LEGO-t is ő használja, nem Mózi. Mózi még mindig inkább a DUPLOval játszik, Lóci viszont olyan kitartóan odafészkeli magát a szőnyegre a nagy halom kocka mellé, és épít elmélyülten. Látszik, hogy teljesen kikapcsol és odakoncentrál, beszélget, dúdol. Vagy ballagási dalokat, vagy anyák napit , vagy éppen amilyen ünnep, esemény van terítéken. Általában addig, amíg nem avatkozom be, nem kérdezek, hogy mi készül vagy bármi, nagyon jól elvan. Viszont ha kizökkenti valaki, valami, akkor elkezd hisztizni minden leeső, nem csatlakozó elem kapcsán, földhöz vágja, amit éppen csinál vagy rám háborog, hogy csináljam meg én. Ha rápattintom az éppen megfelelőt, a kezében mégis leesik, szétesik újból gerjed, dühöng. Viszont olyan büszke magára, amiket csinál. És tényleg tök jókat. Pl.

De ugyanígy van a JAVÁval, egyéb csavarozós fa játékokkal is. Mózi inkább körülöttem sündörög, segít bármiben, pakol.

Tegnap azt mondja a fürdőkádban, ahogy pakolásztam körülöttük: Anya, jó veled élni...

Ehhez azért látni kell a Mózi ábrázatát, hogy milyen szerelmes képet vág, milyen lágyak a vonásai. Imádom őket.

Nevelésem csúcsa :)

Nagyon nem szeretek kidobni ennivalót, és sok mindent elrakok, hogy majd jó lesz még valamire. Pont ezért nem szeretem a dömpinget. Fölösleges dolgot nem vásárolok, nem kérek, inkább visszautasítom, de ne legyen túlfogyasztás, pazarlás legalább itthon. Nem vagyok azért annyira elvetemült, mint Nagypapám vagy Rozika néni ;-) és elég jó szemmel tudom már megállapítani, hogy mi az, ami még kellhet nekem a jövőben. A tojástartó dobozokat is összegyűjtöm, és egy kanyarral kiviszem a piacra a néniknek. Vagy a műanyag virágcserepeket odaadom a virágpiacon valaki szimpatikusnak :). A szétnyúzott ruhákat, megcsorbult játékokat, ennivalókat, amiket nem fogyasztunk el beadom a RefoMixnek, amikor sétálok Lolával a fiúkért az oviba. Ha valamit nem bírnak megenni a gyerekek, akkor viszont egyből mondják, hogy tegyem el, de ne vigyem a hajléktalanoknak :))). Mózi fél tőlük.

Sokadik megragasztás, toldás után kidobtam a tavaly nyáron vásárolt habszivacs kardot, mert már rozzant volt. Délután meglátta Mózi a kukában, és sértetten kapta ki, hogy Anyaaaa, ez még újrahasznosítható  ;-)

Lóla, Lola Bab, Lola Baba (Ezt a Csinibaba ritmusára kell énekelni. Meg a többit is :))

A tüdőnadrágos négy hónapos :D

Lola baba nevess felém

Lola Baba szeress belém! 

...

Lola Baba úgy szeretlek én, 

Így nevezlek én, 

Lóla Baba, légy hát az enyém!

Ma évzáró és M. nénis nap van, valamint varrodás, de Lolikáról felteszem a 4 hónapos képet :). Szépen fejlődik, mint az égigérő paszuly, viszont nem szeret hason feküdni, pillanat alatt begerjed, ritkán kapom el azt a pillanatot, amikor fogékony rá, és nem vakodként túrja a földet arccal lefele. Ebből kifolyólag nem elég erős a kis háta-karja, és nem nyomja még ki magát hasból. Bekeményítettem, és a nyűglődés ellenére hasra teszem vagy álmában átfordítom, hogy így is szokja a perspektívát. Lusti, és csak betömködi a kezét, és nem csinál egyebet, fejre is állhatok körülötte. Védő néni megnyugtatott azért, hogy rosszabbnak képzelte a helyzetet az elmondásom alapján, ez nem annyira vészes, de figyeljem, esetleg jelezzem a gyerekorvosnak. Tudom én, hogy stramm leány, nem akarok egyből mozgásterápiára szaladni, mint Lócival 9 hónaposan. Mert ott is mondták, hogy kutya baja, csak lassabb, ne ijedjünk meg. Ebből a szempontból nem volt szerencsés, hogy egy perpetuum mobile született elsőnek, aki kilenc hónaposan fel is állt, kotort, forgolódott hamar, mert ezt vettem alapnak. Most viszont nem esem abba a hibába, hogy visszanézem a képeket, hogy miket tudott ilyenkor a másik kettő :).

Csak cicizik (a hétvégén Hután azt mondta Mózi, hogy Lola is kap grillezett ennivalót, csak ő még cici-grillt ;-)), éjszaka is, de rég elmúltak az esti sírások. Cukin nézegeti már egy hónapja a kezét, egyre ügyesebben és célirányosabban fog, tömköd a szájába takarót, csörgőt, játékot, nagyon sok színben beszél, gőgicsél. Ettől mindig el vagyok olvadva. Olyan jó hallgatni. annyira könnyű vele az élet, hogy vagy csak megszoktam egy pici baba mellett a ritmust és az időbeosztást, sokat alakultak a rutin tevékenységek, vagy tényleg ennyivel könnyebb természet egy kislány, mint egy (vagy két) kisfiú. Emlékszem, hogy többször megállapítottam ezt egy-egy lányos anyuka-barátnő mellett, hogy mennyivel lassabbak, finomabbak, egy szó mint száz könnyebbek. Túúúúdom, tudom, hogy fajtája válogatja, de nagyon örülök, hogy Mózi és Lóci magasra tette a lécet ;-). És természetesen emlékszem, hogy amikor egy volt, úgy éreztem, hogy zuhanyozni nincs idő, és kb tényleg. Mert akkor a magamra fordított bárminemű idő egy külön PROGRAM volt. Akár tisztálkodás, szépelkedés (kozmetikus, fodrász bármi), akár mozgás, akár olvasás és olvasGATás. Ezek a programok alakultak át kötelező és szükséges RUTINná, ami fel sem tűnik egy napirendben már. Hanem ahol vannak lyukas percek, ott tömök velük. Egyedül a mozgás HIÁNYA hiányzik. Hogy érezzem az akarást, hogy akarjak rászánni időt. Mert ez halványodott még el a korábbi Sáriból. Midig csak azt érzem, hogy de jó lenne kimenni, elmenni futni vagy úszni vagy bármi, ami szívdobogással és szuszogással jár, amikor lenne rá idő, akkor sem erre áldozok. BUMM. Húzd meg, ereszd meg. Majd eljön ennek is még az ideje. Addig pedig süssetek túrós kefíres sütit. Azt azt. Azt a csúfolnivaló fajtát, ami annyira gagyi keverős, de annyira szeretem már nyersen is a tésztáját, hogy kb 1 cm réteget a kis ujjammal lenyalogatok a tepsiből, amíg melegszik a sütő. 

Kedvenc

Tudtátok, hogy eperszezon van? És tudtátok, hogy a kedvencem ;-)? És ha már kedvenc, akkor HÉTFŐ.

Pár hete egyértelműen ez a kedvenc napom. Ekkor érkezik ugyanis hozzánk a meghosszabbított jobb kezem. Beadtam a derekam, és kiengedtem a karmaim közül a lakás "tűzőrző szerepét". Beláttam, hogy nem tudok és nem is kell mindent kipréselni magamból, viszont olyan nagyon kell a komfortérzetemhez legalább az a fél nap, amíg minden mozdulatlan és tisztaság illat van, rend, vasalt ruha, üres szennyes, tiszta tűzhely. Minden egyszerre. Olyan jó úgy dolgozni, Lolázni, bármizni hogy süt a nap és 'süt a lakás'. Egy kiadós, szőrösszívű selejtezés még várat magára, fog örülni Refomix ;-).

Még az is becsúszhat, hogy egymásnak adjuk ma magunkat a délutáni szunyával...