Azt szeretem, amikor kicsattanó posztokat tudok írni, de most hiába nincs okom panaszra, hiányzik belőlem a derű. Magam sem tudom, mivel tudnám felpezsdíteni. Megvannak a szeretem tevékenységek, amik tényleg töltenek (csak jó lenne hozzájuk férni), de amolyan mosolytalan kis gépként csorgatom át a napokat magamon.
Egy éve voltunk Máltán, és belefacsarodott a szívem a kékségbe, napsütésbe, ahogy a képeket feldobta a teló, Sanyikám és Kata.
Egy éve kezdtük el a teniszt, amit azóta is űzök kisebb kihagyásokkal (pl most lesz 4 hete, h műtöttek, és nem sportolhattam.), nem mondom, h pótolhatatlan fenomén vagyok, de mindig várom, és szeretem a vörös salakot, az ütőt, neon sárga labdát és pattogást.
Olyan érzés van bennem, hogy egy unalmas, begyöpösödött ember vagyok, akit a gyerekek-háztartás-munka határoz meg. Alszik most bennem még az aprócska őrláng is, ami a tüzet gyújtja, és nem hagyja céltalanul elslisszanni a hétköznapokat. Olyan érzés van bennem, mintha a napokkal karöltve lapítva próbálnék észrevétlen eltűnni. Lapos kúszásban, hogy zajt se csapjak :(
Pedig a munka most megint motivál. Ráharaptam a menedzselés részére. Közel-távol nem jó még az arány, de most végre azt éreztem, hogy az, amiért ezt az egészet elvállaltam, és szerettem volna, h fejlődjön hozzá a személyiségem, mintha megmozdul volna végre.
Ma csak Lócival vagyok, lerottyant. A többiek Apa-építőn vannak. Addig megpróbálom építeni magamat én is. Hátha csak a perimenopauzában vagyok, és csapnivaló hangulatomnak, derűtlenségemnek ez a fő apropója.
 |
| Pont ilyen vagyok én is 😂 (na nem ennyire cuki, de a tekintetem pont ennyire sokatmondó…) |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése