Egy Campus-ozós képet kerestem vissza a napokban a blogban, és lassan ment... Több posztba is beleolvastam, és hát a szívem szakad meg. Mármint, hogy így nőnek a gyerekek, hogy lassan kinövöm a kisgyermekes GYES-es anyuka képét, hogy annyira jó, hogy írtam ezeket, és megvannak képek, beszólások, benyomások, viszont nagyon megfogyatkoztak. Lola már annyira lazán nő velük, hogy bár ledöbbenek, hogy mennyire értő, de még nem beszélő lény, aki jár, fut, visít, kooperál, utánoz, és annyira lány a két fiú után, hogy nagyon. Nem mondom azt, hogy az ő fejlődését nem követem, vagy nem örülök a lépcsőfokoknak, mérföldköveknek, de olyan természetesen jönnek, annyira nincs körülöttem sorvezető, hogy mit mikor kellene tudnia, hogy nem akarom saját magát sem leköröztetni magával, hanem minden jön, ha jönnie kell. A szoptatással és a velünk alvással is így voltam. Tudtam, hogy nem fog így maradni, és minimalizálva a fáradságomat nem is pörögtem rá az ügyre. Most júni közepétől a szoptatást kezdtem tudatosan visszaszorítani, mert a napi és éjszakai 4-4 adagot/megszokást már én sokalltam. Még akkor is ha soha többet nem fogok szoptatni. Apránként tudatosan iktattam ki a nap közbeniket, hogy elég a reggel és este, majd kikopik az éjszakai is. Most ott tartunk, hogy este sem kéri, a reggelt is elhagytuk rögtön ébredés utáni reggelizéssel kiváltva, és egyelőre egyetlen éjszakai maradt. Hogy ettől-e vagy sem, elkezdtem látni hirtelen a fényt az alagút végén. Hogy semmi nem örök, de legalább forgandó. Egyre közelebb kerülök magamhoz, ami néha megijeszt, mert a fiúk is annyira önállósodnak, hogy sok helyen kopik a szerepem. Ami természetes, és nem akarom visszatartani a folyamatot, sőt. Érzem is, hogy erre most nekem hatalmas szükségem van, hogy visszatérjek fejben is saját magamhoz. Akarva és akaratlanul tudok nagyon alázatosan viselkedni a gyerekek kedvéért. Pontosabban annyira, amennyire a saját mércém szerint szükségük van, és amit végső soron nem is alázatnak élek meg, hanem zsigerből szorítom magam háttérbe. És mivel tudom, hogy ez nem örök, nem is sajnálom. Alapozok nekik, láthatatlan pufi fóliával tekerem őket körbe, hogy a lehető legrugalmasabban tudjanak reagálni majd a külvilágra. Hiszek a sok-sok befektetett energiába, hiszem, hogy ettől sem elkényeztetettek nem lesznek, sem anyámasszony katonái. A teret, a szabadságot és a választás lehetőségét egy bizonyos szintig meghagyom körülöttük, az idő előrehaladtával egyre tágítva. Hiszek rettenetesen a mesélt, eljátszott, kitalált mese erejében és a szabad játékban. Sőt, talán ebben hiszek a legjobban a látott minta mellett. Aztán hogy kamaszkor körül magamban, illetve az alapozásban bízva mennyire tudom majd elereszteni őket, később derül ki. Nem sok mindenben vagyok annyira eltökélt és határozott és magabiztos, mint a gyereknevelésben és a gyerekeimben. Egyetlen közeli vagy távol ismerőst családot, vállalkozó/dolgozó és/vagy "ős"anyát sem érzek ügyesebbnek, követendőbbnek, sőt. És erre most döbbenek rá. Hogy 7 éve tudom, hogy én ebben jó leszek, jó vagyok, mert maximálisan az akarok lenni. Nekem ez egy olyan kőkemény hivatás, és nem mellékállás, hanem egyelőre minden más egyéb mellékes ehhez képest. Ha ciki ezt bevallani, ha nem. Tényleg úgy érzem, hogy 50-60 év múlva is végig nézve majd az életemen minden egyéb annyira el fog törpülni a gyerekek (és család) mellett. Ééés itt most ne azt érezzétek, hogy csak ennyi az életcél. Sőt. Nálam ez kiindulási alap. Ha ez normálisan működik, csak akkor tudok rápakolni érdemben. Ha minden lépcsőfokon beleadom a maximumot. 

Ez most csak egy hirtelen kibuggyanás volt, mert a víztoronynál nagyon kipihentem magam :). Meg úgy és egyáltalán. Az elmúlt egy hónapban ez a pihenés jól ment, muszáj volt, tudatos volt, nem bántam meg, kellett. Futni is elmentünk a fiúkkal párszor, sőt régi torna videó is előkerült, cardio ellipszis is becsúszott. A Campus után, és egy édeskettes hétvége után remélem kitehetem magamra, magamnak a WELLCOME HOME feliratot ;-)z

A KARE Design pedig elbújhat mögöttem

:))

Volt egy lámpa, szépreményű. Képzeletben elsőrendű.

Amíg nem költöztünk el, és nem volt terítéken lakber. projekt, kezembe akadt egy magazin, amiben lámpák voltak különféle stílusban. Itt akadt meg a szemem egy-két stílusos varrott gyerek lámpán. Rettenetesen megtetszett az ötlet, mert addig ez fel sem merült bennem, hogy akár én is varrhatok. Akár... Nem tudtam még, hogyan és mikor, csak hogy a gyerekeknek (vagy az unokáknak) varrok valamilyeNt.

Tavaly aztán elköltöztünk, és továbbra sem volt élesebb képem a leendő lámpáról, csak hogy a gyerekek szobájába ÉN varrom. Nyilván nem csillárt, és szerencsésebbnek érzem gyerek esetén a falra rögzített falikart, mint az éjjeliszekrényen, kis asztalon elhelyezett világítást. A villanyszerelőnek akkor böktem kettőt a falra, hogy itt és itt hagyja ki a helyet, a LEHETŐSÉGET, mert bizony azt ÉN fogom oda VARRNI :)). Majd. Amikor megszáll az ihlet. Az ő tanácsára nem vezettünk bele 220-at, mert bár egyik gyerek sem pitiszkált bele soha, én is nyugodtabb vagyok, ha kevesebb a veszélyforrás körülöttük. 

Attila minden egyes alkalommal, ahogy haladt a felújítást rákérdezett, hogy állok, mert nem akarja nézni azt a 1,5 cm átmérőjű lyukat a falon a gyerek szobájában... 

Van sok közös vonás bennünk Attilával, és van sok 'válóokra' hajazó. Ez az egyik. Ő robotpilóta módjára a folyamat maximális végeredményre, kipipálására koncentrál, és nem tűr halasztást egyetlen félrehajló fűszálban sem. Legyen jó, legyen tökéletes de inkább legyen befejezett. Az ő erejét szívja, figyelmét szétforgácsolja a befejezetlen ügy, ezzel szemben, én az ilyenek mellett, ilyen "főbenjáró bűnökkel" együtt is vígan tudok, tudnék maximális életet élni, és ha eljön az ideje (és eddig mindennek el is jött vagy el is fog), akkor apránként alakítom, befejezem. Mint ezt a lámpát. 

Sokszor eszembe jutott, lépésenként bontakozott a képe, hogy egyáltalán mije lesz varrva, mije lesz esetleg papírmaséból, hogyan lesz a falhoz rögzítve, állat lesz-e vagy nonfiguratív lófitty. Eltelt egy év. Sokadik nyomasztó kérdésre, hogy lesz e bármi is a lámpából, eleresztettem haragosan a gondolatát, hogy leszarom, így nincs kedvem hozzá, jöjjön a villanyszerelő, és a kültéri lámpák szerelésével együtt hányjon a falra két valami bóti fényforrást... Persze ez sem lett volna egyszerűbb menet, de Lócika észrevétlenül megszülte a fejemben a problémát. Illetve a midsummer costum project (majd erről s bővebben) öntött belém annyi önbizalmat, hogy úgy érezzem, letörlöm a táblát, amit lámpaügyben már Attlával ketten rátaknyoltunk, és tisztalappal, pusztán a Lóci és az alkotás öröméért összehozom. 

Egyik reggel azt mondta Lócika (nem rémlik az előzmény és a körítés), hogy ő egy olyan makit (nem sushit, hanem lemurt) szeretne egyszer (nem feltétlenül tőlem, és nem lámpában, csak úgy általánosságban), amelyiknek banán van a kezében. És itt jött a HEURÉKA érzés!!! Ilyen lesz A lámpa. Egy faág lesz a falra erősítve, és egy farkincájával lefelé csüngő makit varrok, ami banánt tart a kezében félig meghámozva, és a banánba vezetem a vezetéket és a G4-es izzó a banán végéből fog kikandikálva világítani  - A KARE Design pedig lehúzhatja a rolót :))). Tervezésben jó vagyok, és azt kell mondjam, érnek kellemes meglepetések megvalósítást illetően is. Így hát nekiláttam, amíg Lola szunyált.

1. Elkezdtem rajzolni. Én... Hogy kb lássam magam előtt, mi vár rám. Mivel a rajzolás nem erősségem (de gyanítom azt is meg tudnám tanulni, ha vezetést így összehoztam) tényleg csak egy csüngő test formájú állatot vázoltam a papírra kezében egy banánnal :).

2. Olyan régóta szeretnék totál a nulláról figura szabásmintát tervezni. Hogy nem valahol levadászok hasonlót és átalakítom, hanem én, csakis én csinálom. Letelepedtem az asztalhoz / mellé, és megpróbáltam átlátni, hogyan is fogok hozzá. Nem csaptam fel a laptopot szabásminták után kószálva, csak egy lemur félprofilt nyitottam. Hamar rájöttem, hogy nem látok térben annyira jól még, mint amennyire Beethoven hallott jól belülről. Viszont begyűrűzött hamar az a pont, amikor már tök mindegy hogy és miből, de azonnal össze akarom hozni a dolgot, a dolog lebutított modell mását. Látni, mert ha leteszem és abbahagyom, akkor nem tudom felvenni a fonalat még egyszer ilyen jól.

3. Gyorsan leszaladtam a fiúk szikkadó házi só-liszt gyurmájáért, hogy szobrászkodok egy gyors maki fejet. Hogy mennyire lett hirtelen arányos és hasonló - mindegy. Tetszett, így azt mondtam, ez lesz a feje, erre, ehhez kell szabásmintát gyártani. Nem tudom, hogyan zajlik ez komolyban. A számítógép  és tervezőprogram segítsége nélkül, én viszont olyan jól rágombostűzögettem a kritikus pontokon a fejre az anyagot, majd azok mentén kivágtam, aztán finomítottam három "lögybölésen" át, majd megvarrtam a próba anyagból egyszer, utána kézzel az eredeti anyagból tovább csiszolva a szabásmintát, majd varrógéppel ÉS kézzel élesben :D.

Közben felkelt a délutáni szunyából Lola, mentem az oviba a fiúkért, így a testet és végtagokat éjszaka kezdtem el. Annyira örültem neki, hogy amit elképzeltem kb meg is tudtam rajzolni, varrni.

4. Fejben erősen bekábeleztem a maki testét, és ahol a vezeték fog kanyarogni benne, ott nem varrtam össze. Most ott áll a Maki (mostantól egyértelműen nagy M betűs Maki), hogy a posta meghozta a biztonsági szemet is hozzá, amit az első nekifekvő napon megrendeltem, hogy mire odaérek kéznél legyen.

5. Kész a meghámozott banán, amit arányában direkt nagyobbra terveztem.

6. AMI MÉG HÁTRA VAN - még bele kell varrnom a markába, karjába, rögzítenem a hiányzó végtagokat, alkalmas fa dorongot keresni, amiről farokkal kapaszkodva lefelé fog csüngni, sőt fejen állni, így egy pici polcnyi alátámasztásra is szükség van. Azt kell még kiötölnöm, erre hogyan és mivel rögzítem a fejet, hogy ha nagyon kell, akkor én szét tudjam szedni, de Lócinak eszébe ne jusson leszeretgetni a falról. A villanyszerelővel összedolgozva bejelölte, hogy egy gyufásdoboznyi helyet faragja, faragtassak a faág vagy polc belsejébe, hogy ő oda tudjon tenni valami villamossági kütyüt. A polcot úgy szeretném a falhoz fogatni, hogy ne a gyorsabb, de csúnyább megoldás nyerjen, vagyis egy derékszög polctartó fém pöcökkel odafogatom, hanem mint a lengő polcok, aminek külön kell a konzolját a falra csavarozni, és ráhúzni a polcot. BUMM.

Minden lépését imádom, és hogy Lócika felismerte az állatot már félkarúan, fél lábúan . Megszorongatta, alig tudtam kifejteni a fércelt tagokat a karjai közül :)...

A kapcsoló a falban van vezetve, csak az ágyuk között félúton van egy dupla billentyűs kapcsoló, mert a Mózi feje fölé is készül lámpa. Azt egyszerűbbnek remélem, ő a bagoly mániás, neki az készül.

Napi cuki - Lóci

Gurulunk haza az oviból, Mózi kérdezi, hogy a kutyakaka lebomlik-e. És az ember kaka? stb. Mondom neki, hogy le, persze, azért szokta érezni néha a földek körül a kaka szagot, mert az állatok kakájával trágyáznak is, és igen, lebomlik.

- Anyaaa, mi az hogy lebomlik? - kérdezi Mózi

- A-aaa-aa, én tudom..., hogy-hogy, amikor az állatkának a keze lebomlik. Pl a Rókucinak, de Anya visszavarrja. - mondja Lóci

:)))

Van visszatérő kedvenc

momentuma a napjaitoknak? Azon kívül, hogy sok-sok, egy visszaterő állandó?

Nekem egyertelműen lefekvés előtt, amikor bemegyek a fiúk szobájába lekapcsolni a gömblámpa füzért. Leteper az összes nap közben éppen nem bejárt érzelem is. A tény, hogy a két alvó, tökéletes fiú gyermek a miénk, bármikor meghat. Szeretem az alvó gyereket. És abszolút ne abból a szemszögből nézzétek, hogy éppen nyugi van :). Annyira gyönyörű, annyira tökéletes, annyira védtelen és ártatlan. Mindig megállok picit, és csak figyelem őket, megpuszilom, és rettenetesen imádom, hogy vannak, és hogy minket választottak. 

Slow life

Ha sikerül kifüstölnöm minden világmegváltó tenni akarásomat, és eleresztem a kényszert és a nyomást, hogy én most itt azonnal akarok hatalmasat alkotni és maradandó nyomot hagyni, akkor annyira bele tudok olvadni a gyerekekbe és a világukba. Általában, amikor ennyire és ilyen hosszan hagyom magam felszippantani általuk, olyankor érzem, hogy "Hello, 'rég' jártam nálatok..." Nem mindig tudok ennyire kirekeszteni mindent, és jelen lenni. 

Attila hétvégi legénybúcsún nyomja, baromira rá is fér, lehet alsó hangon egyhetesre kellett volna szervezni, hogy kupálódjon, töltődjön kicsit.

Csak a legszükségesebbeket csináltam meg ma, mint főzés, mosogatás, mosás (a teregetés még vár...), ezeken túl az esős idő miatt végig bent bandáztunk. És annyira jó volt. Nem volt versengés a gyerekek között, meséléssel indítottunk, de volt duplózás, báb készítés és bábozás, ebéd előtt mesélés, kuckózás, autózás, segítettek a főzésben, délután szunyáltak mindhárman egyszerre, elmentünk négyesben futni. Én toltam Lolát kocsiban, ők meg jöttek bringával. Tornáztunk, táncoltunk bömbölő Kicsi Krokodil és Tompeti zenére. Lola is riszál, forog, nagyon élvezi. Vacsi után is meséltünk, fürdés, közös elpakolás, területrendezés, és imádás. Folyamatosan ölelgetnek, fürtökben lógnak rajtam, vagy inkább lógunk egymáson :).

A napokban, hetekben gyakran megállapítom magamban, hogy Mózi megint nőtt, komolyodott, lépcsőfokot ugrott. Meglep az önállósága még mindig, pedig már jó ideje ilyen ügyes. Reggelire is ha hamarabb kel, megterít magának, kipakol a hűtőből, eszik, és még el is rakja!!!! Nem mellesleg annyira gyönyörű, hogy egy fiúnak nem is lenne szabad ilyen szépségesnek lennie. Hihetetlen, hogy ekkora nagy fiú. 

A bábozás arról szólt, hogy papírból vágtunk ki és rajzoltunk/tam királylány, szegény ember és majom bábokat a kérésükre, felragasztottuk hurkapálcikára, és előhozták a bábparavánt, rajzoltunk jegyeket, Lola volt a pénztáros, majd ők adtak elő nekem egy történetet. A lényeg, hogy a királylánynak jó barátja volt a szegény ember, aki ott lakott a kastélyban a királylánnyal, és mivel a királylány mindig mosogatott, mosott, kertészkedett, pakolt, ezért jött a szegény ember segíteni neki. Mert csapatban könnyebb...

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ugye nektek is egyértelmű, hogy a királylány én vagyok, a szegény ember meg maga Mózi, aki örökösen sündörög körülöttem, hogy Anya mit segítsek neked?. Ha megcsináltad a dolgozást játszunk...? Ezt a bábozást fogom még óvatosan nyomatni itthon, mert nagyon jó tükör.

Szeretem Dániát. És a gyerekeket is. Könyvélmény

Látatlanban is :). Sosem jártam, de egyszer eljutok. Már maga a Dánia szó annyira jó a vegyes tüzelésű magánhangzóival, szeretem a LEGOt, a sok-sok Andersent, nem beszélve a hyggeről ;-).

Azt hiszem, magamtól nem rendeltem volna meg a Gyereknevelés dán módra könyvet, mert ha egy könyvnek kifejezetten az a címe, hogy gyermeknevelés, akkor az 'fokhagyma' és 'feszület' nekem. Mert nem hiszek benne. Pontosabban azt hiszem, hogy ami így kezdődik, ennyire konkrétan az felületes léhaság. Pedig a téma hajjj, de kedvencem. Sőt. A legtöbb. Gyerek és Pszichológia. Ebben minden idősík és lehetőség benne van. Sőt annyi irányba hajlítható a tér körülötte, hogy bekapnám. 

Attila rendelte meg, és még úgy sem hittem benne. Ami biztató volt Vekerdy kékre szedett ajánlása a hátoldalon: 

"A könyv kitűnő! Tartsd be minden szavát, és boldog gyereked lesz!"

Nyilván ez elsőre úgy hangzik, mint a fitnesz gépek, kütyük, fogyókúra ajánlások és bölcs bagoly "ORAVECZ-COELHO" idézetek... Pedig ha belegondolunk egy idézet is működik, működhet, ha betartjuk. Ha nem kezdjük okoskodás címen kifogásokkal terhelni. Épp csak elkezdtem olvasni, amikor annyira lelkes lettem, hogy végre egy újabb kedvemre való könyv, hogy írtam egy rövid posztot. Lelkesítő öröm, amikor valaki kvázi idegen visszacsatol, hogy csak azért vitte haza, mert az írásom/megosztásom miatt kíváncsi lett... És én is az voltam.

Miért évtizedek óta a legboldogabb ország a Földön Dánia? (megsúgom, nekem ez így sosem elég. utána néztem, hogy egyáltalán mi alapján számítják a boldogságot, és hogy MO egyáltalán felfért -e erre a lajstromra? Létezik olyan, hogy World Happiness Report, amely az ENSZ kezdeményezésére jött létre és a Fenntartható Fejlődési Megoldások Hálózata (SDSN) 2012 óta évente publikálja a tanulmányt, melynek szerzői 155 országot rangsorolnak

• egy főre jutó GDP,
• várható egészséges élettartam,
• társadalmi támogatottság mértéke a bajban,
• döntési szabadság mértéke,
• társadalmunk szubjektív korruptsága,
• saját magunk nagylelkűsége alapján

Már a szempontokból kitűnik, hogy az emberi tényezők nyomnak a latba a legtöbbet, amelyek pedig gyermekkori élményekre és a szülői házban, iskolában bezsákmányolt ingerekre vezethetők vissza.

Hát ebben első Dánia évek óta (Ok, egyszer Norvégia beelőzte), és Magyarország TERMÉSZETESEN az első százba sem fér bele... :(  -2016-ban az első 80-ba bekerült, ami biztató is akár).

Szeretem ha egy könyv vagy személy szarkasztikus, érti a gúnyt, és szerintem ez csak úgy jön össze szerencsésen ha lapátolt mellé a Sors humorérzéket. A könyv szerzőpárosa egy amerikai nő, Jessica, aki Dániába házasodott, így rálátása lett az amerikai és a dán világra is, illetve egy dán pszichoterapeuta Iben Dissng Sandahl. 

Jessicát az kezdte foglalkoztatni, hogy hogyan lehetséges, hogy az USA miért csak ippeghogy  befér az első 20 legboldogabb nemzete közé, mikor egész sor pszichológiai iparág foglalkozik a kérdéssel. Jogos... A különbség a neveltetésre vezethető vissza. A gyermekkori versengés és SZABAD játék egyensúlytalanságára.

Bátrabban hiszem el azokat a könyveket, amelyek kutatásra épülnek, hitelesség, tapasztalat, sok-sok meggyőző munka és idő van mögötte. Ezt ilyennek éreztem. Nem politikai állásfoglalás (ezt a könyv előszava ki is köt), hanem egy évszázados hagyományokból eredeztethető gyereknevelési elmélet. Akár egyetért valaki a dán módszer minden aspektusával, akár nem, mindenképpen gondolatébresztő. Boldog gyerekekből boldog felnőttek lesznek, akik szintén boldog gyerekeket nevelnek, és így tovább...

Mivel iszonyatosan szívügyem a gyereknevelés a könyv boncolgatása nem marad ennyiben. Visszatérek az alappillérek mócsingolásával. 

Ki tart velem?

Játék, hitelesség, átkeretezés, empátia, ultimátumok nélkül, együttlét és hygge


Szeretném ha tudnátok, hogy semmilyen külső nyomás, inger, felkérés, megkeresés, reklám cél nincs a poszt mögött. Csak az én hitem és eltökéltségem a könyv irányába és  a könyv irányából a megvalósításába.

Titi sorozat - könyvélmény, ... mert szeretjük

Basszus, Nekem aztán jó dolgom van. Még csak kedd 1 óra, és már fürdőruhában süttetem magam a kertben, igaz a laptopba eléggé belesüt a nap. Dől a cseresznye a számba, Lola elvileg mindjárt szunyál, arra az időre viszont futást tervezek.

Miért nem szóltok, hogy mobilon olvasva túlságosan összefolyik a tartalom, és picit tagoljam jobban ;-)? Írni 90%-ban laptopon írom, így hiába olvasom vissza telefonon, nem tűnik fel igazán. Még szerencse, hogy érkezik építő kritika, hogy a bankban vagy itt-ott várakozva és olvasva így nehézkes. Pacsi!! Figyelek Rátok is mobilról követők.

  

Ismeritek Titit a toronyházból? Nem körítek, rettentő cuki mese. Egy kisfiú daruskocsival a toronyház legfelső emeletéről, akinek almahéj zabáló háziállata van, Zsazsa a csótány, aki gyufásdobozban szunyál Titi ágya mellett. 

A toronyház amolyan Mátyás király tér, és a lakói Barátok Közt :)). Itt pörög a történet ha kell légi híd összeköttetéssel Károly a féllábú sirály és Gerda a Gerle segedelmével. Titi teli van segítő szándékkal és a piros daruskocsi sok helyzetben kihúzza a csávából a lakókat vagy a hooosszúúúú testű Nyurgalovat.

Az én kedvencem a Trappolka család, ahol 6 kisfiút nevel az Édesapa egyedül, lazán és férfiasan ;-). Nem feltétlenül görcsölnek a tisztaságon, annál több a matracon sült-krumpli-evés, ketchup pecsét, bableves, kóc és pacuhaság, boldog gyerekkor...

A másik pólus Patyolatné, aki kórosan higiénia mániás, és rovarirtóval mászkál a parkban, 'priccolva a bogarakat. Ágica, Patyolatné lánya rózsaszínben, jólfésülten sóvárog a dorbézoló gyerek társaság után, és pöti csellel lejut Trappkolkáékkal a tengerpartra is.

A fiúk rátapadva a könyvre hallgatják a talpraesett Titit, akit gyereknapra választottam Mama nevében nekik. A Pagonyban ajánlotta Márti, mert a sok-sok könyv között elvesztem. Én. Szeretem a fogódzót, szeretem, ha valaki ajánlja, és nem pusztán a grafika miatt csapok vagy pont nem csapok le rá. Volt bennem félsz, hogy vajon nem nőttünk-e még ezen túl, de abszolút nem. Sőt. 100%-os volt a figyelem. Olyanon érzem, hogy nyerő választás, amiből 1-2-3-4 rész sem elég egyben, hogy amint kipattan a szemük reggel, már hozzák is, hogy meséljünk, és azt sem bánják, ha többször elővesszük. Vicces, nagyokat gurguláztak közben, ez sem elhanyagolható :). A könyvhéten már célzottan mentünk folytatást keresni, és úgy ölelgették a következő részt (Titi a parkban, Titi és az Időjós). Olyan hálásan szorongatták a kezem és puszilgattak a piacra menet, amiért egyből megvettük*. (A másik telitalálat Lócikának Berg Judit Dinói a zsírkréta korból :))

* a függvényszerű kapcsolat nem a puszilgatás irányából mutat a megvásárlás felé, hanem a vásárfia ténye felőle a hálás puszilgatás irányába. Ezt tisztáznom kellett - bocsánat ;-).

Lehet, Szutyoksárit jobban ismeritek, pedig a holland szerzőpáros csak a Titi után tátongó nemek közötti egyenlőtlenséget igyekezett betemetni egy kislány főszereplővel. De ez csak szubjektív vélemény :D. Fogjátok szeretni. 5-10 éves kor szerepel az ajánlásban, szerintem a 10 már sok, bár egyedül olvasva kisiskolásként hatalmas sikerélmény lehet.

Köszönjük debreceni Pagony. Nem, ez sem reklám, de a jó legyen még jobb, a játék még több, még szabadabb. Úgy érzem, ha csak átmesélem a fiúkat, gyerekeket a gyerekkorból a felnőtt létbe, már rengeteget tettem. Ráadásul ez őszinte élmény Nekem is. Fogyasszatok minél több mesét, legyen benne ilyen is-olyan is. Kicsit rágós, rostos, zamatos, nem szorul a fogatok közé.

Így lesz a "pokolból mennyország"

Újabb falatot hoztam a Gyereknevelés dán módra könyvből. Ha csak egyetlen gyermeknevelés/pszichológia témájú könyvet javasolhatnék az "utca emberének" ha megkérdez a Hajdú-Bihari Napló, akkor ez lenne az tuti.

Olyan jó nekem, zötyög alattam az IC Szolnokra. Nincs ma gyerek velem, van viszont betűű. Nagyon kedvemre való hasonlat és példa. A fejezet a dán hygge életmódról szól (aminek legtalálóbb fordítása az elégedettség). Az amerika individualizmust, versenyt és én-gondolkodást veti össze a dán "mi" fogalommal. Rajzolok hozzá betűben egy dán mesét, ami a pokol és menny ábrázolása, és hűen tükrözi a fenti elgondolást.

A pokolban egy hosszú asztal áll, bőséges lakomával, borral és gyertyákkal megterítve, de a légkör hideg. Az asztal körül ülő emberek sápadtak és soványak, sírás és jajveszékelés zaja tölti be a termet. Karjaik helyén hosszú botok lógnak, és ez megakadályozza, hogy az ételt a szájukhoz emeljék. Hiába probálkoznak teljesen reménytelen. A bőséges lakoma ellenére is éheznek.

A mennyben ugyanez a jelenet, de az asztal körül vidám nevető emberek ülnek, énekelnek, esznek. Meleg és vidám a hangulat, és mindenki élvezi az ételt, italt, társaságot. Az a dologban a visszás, hogy karok helyett nekik is csak hosszú botjaik vannak. Ahelyett azonban, hogy maguk próbálnának enni, inkább etetik egymást. Ebben az egyszerű tanmesében a nézőpont elmozdul az "én" felől a "mi" irányába, és így lesz a pokolból mennyország.

Akartátok már kérdezni, hogy mért csak Loláról posztolok képeket? Csattintani nem csak róla szoktam. A fiúkat is próbálom, de nagyon abban a periódusban vannak, hogy kb lehetetlenség. Főleg olyat, amin látszik a képes felük :)). Pakolok is majd fel olyat, ami van. Lolára még könnyű lőni.

A vakáció előszele

Volt itt sok minden az elmúlt egy hét alatt, hideg-meleg, sírás-rívás, de minden változatlan, eltántoríthatatlan vagyok. Csak hogy ne legyen annyira rébusz, egy emlékeztető keretet húzok magamnak. Nem fogok mélyre kaparni, nem fogok meg nem értett művészként tetszelegni. Eddig nyúlnék vissza csak egy említés és reagálás erejéig. Szellemi Pezsgés :). Ez már bevonult az ÖTYE fogalomtárába... Pünkösdi találkozó alkalmával "vallató padra" kerültem. Ok. Csak az aggodalom vezérelte a többieket, de én annak éltem meg, és zokogásba fulladt. Mert a belinkelt poszt bántó volt a számukra, hogy én kb a Hajdú-Bihari APRÓban barátnőket keresek. És különben is mi van velem, mert valami nem stimmel, megváltoztam, változok. A zokogás és kimerülés mögött ez mégis nekem egy hatalmas bók volt. Mert pont ez a célom. És én is érzem, sőt élvezem. Nyilván nem elhanyagolható rész, hogy a figyelmem 100 fele osztódik, és sok-sok energiát felzabálnak olyan dolgok, amiket muszáj megcsinálni, és három gyerek mellett sokszor egyedül zsonglőrködve úgy, hogy nincs látszatja, nem visz előrébb, leszív. És csak a háztartás és a 3 gyerek körüli "semmi extra" is bőven kitenne egy napot, egy életet, ráadásul ha annyira "alapos" akarok lenni velük kapcsolatban, mint sokszor vagyok (más ezt hülyeségnek hívja, hogy nem adok ki semmit a kezemből. megsúgom boldogan kiadnám az örökös mosást, teregetést, mosogatást, gép ki-be pakolást, zokni párosítást, ruha hajtogatást, szortírozást, virág locsolást, porszívózást, kád sikálást, kis wc napi szintű karban tartását, stb-stb.. mert hiába van rendszeres időközönként ebben segítség, ehhez valakinek itt kellene élnie velünk,  hogy tudjak azokra a dolgokra fókuszálni, ami tényleg fontos és szeretem.) Engem rettenetesen kiborít a házimunka. Utálom az olyan tevékenységet, aminek totál nincs értelme. Ennek elvileg van. Rend lesz, tisztaság. De meddig. Szélmalomharc. És nem is kell fantasztikus ÁNTSZ minőségű élére állított patyolatra gondolni.... Ez csak a sok apró "CSAK TÍZ PERC". Ami buzi sok. És vagy picit kieresztem a kezemből, és koncentrálok azokra a dolgokra, amik visszatöltenek a rendszerembe, és a gyerekekkel is nyugodt vagyok, élvezem a játékot stb-t vagy konstans karban tartom, de akkor belenyekkenek. Ebbe nem tudok belenyugodni, ebbe szeretném én még a saját magam túlnövését is belepréselni. Ami látszólag működik, de mégsem tökéletesen. Ilyeneken látszik. Hogy egy-egy komolyabb beszélgetés során (bárkivel) tuti, elbőgöm magam minden előjel nélkül. És ez az, ami nem talált megértésre a barátnők részéről, és ami nekem kakin esett, hogy lehurrogták. Hogy fel lehet ezt csipegetni játszótéri beszélgetéseken meg ösztönös lazasággal. De kurvára nem. Szerintem. És én AKAROM. Akartam, hogy közösen csináljuk, de eleresztettem. Mert én az ösztönös, saját gógyi után történő változásnál hatékonyabb módszert szeretnék. És itt nem kell hűűű de Nobel díjas gondolatokra számítani, pusztán annyira, hogy én bő hat éve vagyok egy huzamban itthon, és saját magam fejlesztését kell megoldanom. Anyag, segítség van hozzá, pár paradigmám még akadályoz, illetve van olyan, ami fog is még egy darabig, mert mindezt épkézláb gyerekek mellett szeretném és fogom is. 

Ha már ezt így megosztottam itt, akkor azt is ide jegyzetelem, hogy ebben a szituációban nagyon meglepett pozitív értelemben Kiskata érett hozzáállása, és elfogulatlan, őszinte segítő szándéka, ami nem csak buborék és illendőség kérdés, hanem tényleg egy segítő jobb. Ami pénteken ki is derült hogy kb pont ugyanaz, amire én vágytam/vágynék, és szellemi pezsgésnek címkéztem. Ügyesen megbeszéltük azt is, hogy nem a multit és a multinál dolgozókat nézem le. Hogy is tenném. Csak egy saját vállalkozás elkezdése, folytatása a nulláról b... (és itt egy nagyon csúnya szót akartam írni) nem összevethető egy multis alkalmazotti léttel. Tudom, mert én s voltam az. És nem gondolom, hogy az ott dolgozók nem dolgoznak, kevesebbet dolgoznak stb. Én csak annyit sugallok max, hogy a kettő nagyon nem ugyanaz, és aki eddig csak alkalmazott volt, annak egy ilyen kőkemény meló.

Az pedig lehet, az én hibám, hogy nem jön át jól a kommunikációban, hogy azt mondták lehúzóak a posztjaim, valami nagyon nincs rendben. Jelentem, soha nem éreztem magamban nagyobb hálát és imádatot és szerencsét és akarást, eltökéltséget. A többi majd kiforrja magát. Érzem a téma mögött az ő aggódásukat, és örülök, hogy hegyes a csápjuk, legyen is, és tartsunk tükröt, mi ebben mindig jók voltunk. Ahányan vagyunk négyen, annyi élethelyzetben vagyunk, annyi helyről jöttünk és annyi irányba haladunk. Ebben pont ez a szép. Hogy mégis itt VAGYUNK. Szóval a sorok mögé, közés beleszőttem egy KÖSZÖNÖMöt is, de inkább le is írom. Meg majd mondom szóban is, nem csak viberen ;-)

Egyébként nyakunkon a nyár. Sokat gondolok az elmúlt pár napban a tiszaszentimrei nyaralásainkra gyerekként nagyiéknál a kertben. Sokkal jobban látom most ezt a szünetet gyerekszemmel. Ja. Még azt a küzdelmemet is ideírom, hogy hosszas töprengés, morfondírozás és bűntudat után arra jutottam, hogy a fiúk egy hetet még maradnak ügyeletben az oviban, mert az én anyukám is dolgozik, Mamánál így is lesznek sokat, és különben is a Kuruc utcai ovi az ügyeletes, lesz ismerős gyerek, sokat lesznek kint, játszanak bla-bla-bla. Kérdezem, hogyan oldják meg azok a szülők, akik alkalmazásban állnak, és nem ennyire mobil a munkájuk... Tábor, TV előtt, másik tábor, nagyszülők, felváltott felügyelet stb. Most az egyszer kiléptem magamból, és azt mondtam, ok: plusz 1 hét ügyelet közvetlenül az ovi után, még akkor is, ha elvetemült anyának néznek majd bent. Mert nem csak arról van szó, hogy Lolával itthon vagyok. Hanem mellette dolgozom, vásár, varrás stb. Megkaptam a kegyelemdöfést az egyik óvónéninktől egy laza, váll felett odavetett. De ugye azt tudod, hogy ezt nem a GYES-en lévő anyukáknak találták ki? Először eltalálta a bűntudattól mardosó énem jelentős részemet (nem volt nehéz célba venni), és majdnem elbőgtem magam, majdnem a föld alá buktam szégyenemben. Kifelé menet az oviból, pedig feltámadott bennem a népek tengere. És azóta is támad... Ide nem írom le, nem próbálom magamnak századjára is levezetni, hogy miért lesz ez most így, és hogy miért nem fognak ebbe a gyerekeim és az óvoda sem tönkremenni. Pont az ovinak köszönhető, hogy megléptem, mert tudom, hogy jó kezekben lesznek, játszanak, kint vannak, hatalmas fás-füves udvar. Szóval PONT. Nekem is kijár, még akkor is, ha csak olvasni fogok vagy töltődöm :). 

Cherry-Cherry Lady

(majdnem… :))

Két hete eszméltem, hogy van cseresznyefa a kertben. Három is :D. Pedig nem is csenevész, nincs is eldugva. Olyan szépen belombosodott, hogy csak ha alá állok, akkor piroslik. Egyébként Lóci hívta fel rá a figyelmemet. Lekapkodtunk ugrálva pár rózsaszín szemet, de mondtam, hogy majd hétvégén szüretelünk bővebben. Ma aztán majdnem eldőltem az alumínium létrával kezemben egy üvegtálkával… Megugrott az adrenalin bennem rendesen, ki is fordult a létra az egyik lábán, a szabad karommal öleltem rá az ágra, és lábbal visszatáncoltattam. Haaahhhh… Mózi is megijedt, onnantól ő tartotta alattam. Kint vacsoráztunk a teraszon, és levezetésként ez volt a bezzeg. Nekem, örök belvároslakónak ez maga a Kánaán. Meg a kis zöldséges kert. Szeretek benne kapirgálni, nő a retek, karalábé, répa, cukkini, paradicsom, paprika, kápia paprika Lóci kedvéért, eper, málna, spenót az én kedvemért, és Popeye kedvéért. Annyira imádok itt lakni, annyira nem fáj a bejárás még mindig. Sőt, igazi Fittipaldi lettem, sokat bátorodtam a vezetésben is. Továbbra is az a legnagyobb nyűgöm, hogy reggel a város felé telibe süt a Nap, illetve hazafelé délután :D. Nincs az a napellenző az autóban, és olyan ülésmagasító, ami megfelelő lenne, és kitakarná a Napot előlem. Arra is kíváncsi leszek, hogy a tetőtér és padlás mennyire lesz szauna. A varrósarok és munkabázis fent van, bízom benne, hogy nem lesz 50 fok. Tudjátok, decemberre meg lett a szigetelés, sőt kaptam egy-két biztató megerősítést, hogy a VELUX  hővédő roló még sokat fog segíteni, ne kísérletezzek IKEÁban kapható és méretre vágható tekercsekkel. Elég alaposak vagyunk, jobbról-balról körberágjuk a témát, utána olvasunk, véleményeket böngészünk, ár-érték arányokat összehasonlítunk. Attila a műszaki felelős, nekem ott nem sokat mondanak a számok, de azt tökéletesen értem, és viszonyítom, hogy:  "A VELUX külső hővédő roló hatékony védelmet nyújt a legnagyobb kánikulában is. A napsugarak 76%-át megfékezi

(üvegtípustól függően), mielőtt azok elérnék az üvegfelületet, így zárt ablakoknál akár 5 fokkal lehet hűvösebb a tetőtérben." PONT. Mellesleg a VELUXról kinek nem ugrik be az a régi-régi reklám, hogy kint tombol a hideg, és az ablak tövében ott dorombol a lakásban a cirmos, mert nem huzatos a nyílászáró (hűűűű, remélem, tényleg VELUX reklám volt, mert youtube-on próbáltam rákeresni, nem leltem meg…)? Ez csak egy státuszjelentés a korábbi projekt állapotáról, a VELUXon meg majd jól behajtom a reklám árát ;-). Ez is várja egy hónapja sorsa jobbra fordulását. Nagy most a varrásból visszamaradt kupi fent, de ha felkerültek, akkor lefotózom a szobát. Nagyon csipázom.

Ha megtaláltátok a reklámot, küldjétek már át nekem… 

Valóságunk a nyelvhasználatunkban képződik meg

/Allan Holmgren/

Nagyon szeretek olvasni. Ami nem regény. Hanem ami rendszerezi akár a hétköznapi történéseket és mögöttes mozgatórugóit vagy éppen neven nevezi azokat. Ami csapokat nyit, gondolatokat ébreszt, inspirál, analizál vagy AHHA élményeket szül. Viszont ez csak a saját benyomásom. Szeretnék erről vitatkozni, megbeszélni, hogy más hogyan látja. Persze azért, mert utána érdekel, hogy más miért látja máshogy. Szeretek ismerős családok és nevelési módszereikből példát meríteni olvasás közben, vagy megvilágosodni a saját "állapotom" felől. Hogy nálam/bennem miért működnek így-úgy a dolgok. 

Szeretem úgy érezni, hogy pl ezt vagy azt jobban csinálom, mint más. Ééés már kevésbe jó érzés, mikor rádöbbenek, hogy mi az amit viszont nem jól csinálok/csinálunk, de lehetne, kellene jobban a saját inercia rendszerem szerint. Van bennem csipetnyi prófécia, hogy egy-egy szar példát látva ráébresszek valakit annak igényére, hogy lehetne jobban, lehetne máshogy. Ez a Gyereknevelés dán módra maga volt a literális ízélmény. És akkor szép magyar szót alkottam.

Nagyon-nagyon erős bennem a vágy egy szellemi csoporthoz való tartozás iránt. Ahol folyamatos a szellemi pezsgés. Ami nem csak élménybeszámolókról szól és játszótéri homokozásról. A játszótéri beszélgetésekben is csak az vonz, hogy szociális képet lássak, kapjak gyereknevelési mintákról. Durva vagyok, nem? :D

Lehet, nyitok egy Pilvax kávéházat, miután a baráti társaságom leszavazott, hogy nem akarnak olvasni ilyet, nem hisznek az önfejlesztő könyvekben, inkább lazítanak a nap végén egy A maffia ágyában trilógiával. Ami nem baj, csak ezzel én most nem tudok azonosulni. Ők meg velem :). Ha ismertek debreceni női Pilvax kávéházi társulást, ami nem csak kotkodálás, írjatok meg léééégyszi.

Huuuu, es remélem, nem azt szűrtétek le, hogy én maga vagyok a tökély, és mást ennek mintájára szeretnék átformálni. Örök elégedetlen vagyok magammal (ami egyébként nem igaz, de ezt is jól megállapítottam, hogy otthon plántálták belém (lehet, nem szándékosan), és hozom a címkét magammal. A másik véglet a kiskirálylány...), szeretnék mindig több lenni bárhol, bármiben magamhoz(!!!!) képest.

Motivációm abból is táplálkozik, hogy 3 gyerek és sok napi kihívás mellett türelmetlenebb vagyok, és zsigerből jönnek elő azok a reakciók, amikről tudom, hogy nem jó, romboló. És igen.... A szülő is ember, a szülő is fáradt... De a szülő felnőtt ember, aki tud uralkodni magán, aki el tud számolni minimum háromig, hogy ne a rosszul rögzült, elavult nevelési sémákat böffentse fel. Főleg, ha az nem tetszik neki, és szeretne máshogy csinálni.

A könyvből ki fogok ragadni pici részeket, mert egyben tömény...

Ezt meg csak úgy ide mellé. Mert mostanában különösen szeretek ilyeneket hallgatni.

Lola JÁR!

Már tegnap ide akartam örömködni, amikor a lakásban így lófrált. Ma kertben gyakorolt sokat. Egyik szemem örül, a másik már elsiratta, hogy kirepül a fészekből, és megházasodik :D. Műűűűűű.

Eddig térden tolta, nem mert hosszan neki indulni két lábon egyedül. Pedig látszott, hogy simán menne neki, de félt. Csak puhán, ágyon matracon bátorodott neki, pedig az nehezített pálya. Annyira örül magának, ragyog az összes szőke racka tincs a fején. Göndi Bari. Főleg ebben a melegben, mert ha lefő, akkor gyűrűs kis bárány. Megpróbálok egy videót is csatolni holnap róla.

Vákum a lakásban

Észrevettem, hogy a lakás különböző pontjaiban különböző napszakokban más-más intenzitással működik a VÁKUM. DE működik. Ez most este fél 10-kor tudatosult igazán, mikor mind az összes gyerek elaludt.

Annyira cukik a fiúk mostanában. Pontosabban mindig azok, de egyre önállóbbak és közreműködőbbek. És egyre gyakrabban. Pl ha Attila nincs itthon, a kert locsolása szinte 100% ban a Mózi közreműködésével történik. Épp hogy bepakolok a kocsiból, már látom is, hogy megy az öntöző. Aztán fogja, és áthúzza a kert másik végébe, hogy ott is érje. Én max csak kikapcsolom, amikor már úgy érzem, alapos volt. Ezt kérnem sem kell, intézi. A vacsorához is ő pucolta meg az öszzes zöldséget, répákat, cukkinit, hagymát. Lóci kezdte reszelni, de ő még megunja egy idő után. Utána megy, és mosogat. Reggel pl csak meghallotta Mózi, ahogy mondtam Lolának, hogy Most anya megy mindjárt zuhanyozni... Már hallom is, hogy csobog a víz. Első gondolatom :( Melyik gyerek pancsol már megint (sajna a kis WC gyakran ki van téve ilyesminek, így nem volt alaptalan a gondolat, de csak elszégyelltem magam, miután kurjantottam Mózinak, hogy zárja el a csapot.) De Anya, csak Neked nyitottam meg a fürdővizet. Mindenhol füle, és segítenivágyó receptora van ennek a gyermeknek. Ölelgetnek, bújnak. És ilyenkor rendszerint megkérdezik, hogy Anya, ugye, mi vagyunk az egyetlen kincseid? .... (szivecske). Ugye azért ehhez nekünk is közünk van, hogy ilyenek. Vagy ne áltassam magam :)?

Mózi kérdezte egyszer, hogy annak a bácsinak miért van nyaklánca és/vagy fülbevalója. Attila nem magyarázta túl. Mózikám! A férfi egyetlen ékszere az (automata)órája. Erre Lócka: Anyának meg az egyetlen kincsei mi vagyunk... És rettenetesen nagyon tényleg így van, és nem is kell más.

Na de vákum. Este fél 10-kor borzasztó erővel támad a háló felől, mire az összes gyerek ágyba kerül, és Lola utolsó cicijét elkortyolgatja. Legszívesebben már fel sem kelnék. Ha összeszedem az erőm, és ellenúszom az árral, akkor kikeveredek a nappaliba. Ott szív a gép (=laptop). Csak ezt és ezt megnézem, ezt és ezt a tutoriált elolvasom, aztán olvasok normális könyvből... Nap közben nagyon erős szívó hatása van a kamrának, és az ilyen-olyan ürüggyel elmajszolgatott műzliszeletnek, csak egy könyékig-mártózás-szilvalekvárnak, csak egy utolsó almafröccsnek, még egy félkocka/tábla csokoládénak, zacskó ropinak.

És hogy mennyire vagyok kifingva és mennyire vagyok telefonfüggő a legjobb példája ez a reggeli kép, amit Attila lőtt, amíg főzte a kávét és bealudtam. 

Minden napra egy AHHA... - 2

Megkezdtem egy ilyen sort márciusban. Most itt van a második.

Tudjátok, hogy érdekel a 'mért' és az ok-okozati összefüggés viselkedésben, ki mit miért csinál és a másiknak pl miért kínszenvedés ugyanaz. Miért haladunk másként egy-egy feladati listán, ki melyik teendőnek ugrik neki hamarabb, és mitől van az hogy valaki teendőnek éli meg valaki meg kihívásnak. Ebbe nem is akarok mélyebben belemenni most. Csak annyira, hogy általában egy egy feszítettebb hét után, ami a vásárokat, pici piacokat, egyebeket megelőzi, és több a fizikai alkotás és létrehozás, az utána elkövetkezendő hét amolyan szellemi felfrissülésre van megnyitva. Amikor olvasok, tanulok, töltődök, írok, posztot időzítek vagy csak tartalmat gyártok. Most éppen olvasás közben (Seth Godin-t szeretem) tarkón vert egy újabb AHHA. Pontosabban olyan ismerősen csengett a mondat, olyan természetesnek hatott, hogy éreztem, ezt anno rengetegszer hallottam, és nagyon belém épült, és tényleg így működöm. A téma éppen az 'átlag' és a 'világ(om)ban legjobbakról' szól. És itt jönnek az ismerős mondatok:...: "Az iskolában gyakran mondták, hogy ha egy nehéz feladat nem megy elsőre, ugorjuk át és kezdjünk neki a következőnek. (...) Nézd át a kérdéseket, és ugord át azokat, amelyekre nem tudod azonnal választ! Kezdd azokkal, amelyekre a legkönnyebben tudsz válaszolni!" Ez hasznos tockos volt mára. Dettó így élek zsigerből még mindig. És magamon tudom, hogy nem jóóó, és lesem, hogy másnak miért nem ez az alap :D. Nektek se ez legyen. A helyzet az, hogy a világ legjobbjai éppenséggel azokra a kérdésekre koncentrálnak legjobban, amelyekre nem tudják a választ. ,

Sebaj Haj - könyvélmény, ... mert szeretjük

Emlékeztek gyerekkorból arra a gyomorszorongató érzésre, ami zsizsegő kíváncsisággal párosul? 

Lócin nagyon sokszor érzékelem, amikor félelmetes mesét kér, hogy olvassak. Amiben sárkányok, "félelmetes" bácsi (pl magyar népmesék - Dió Dénes, Égig érő paszuly és társaik), farkas, tigris szerepel. Hiába ismeri a történetet, hiába tudja, hogy jó vége lesz, nagyra nőtt pupillával hallgatja, sőt figyel engem, ahogy elváltoztatott hangon és eltorzított arccal játszom a történettel. Látom az izgalmat rajta, le tudom tapogatni az egész testén a készenléti állapotot, amiben ül és figyel. Ha megkérdezem, hogy biztos ezt meséljük, nem fél? Neeeem, Ő bátor :)! És kéri sokadjára. Addig, amíg tart a feldolgozás folyamata, addig sokszor újra kéri. Vannak ilyen szakaszos favorit mesék. Ahogy nőnek egyre komolyabbak, és átalakulnak a rémisztő szereplők. De kellenek. És pont annyira képzeli el ijesztőnek és szorongatónak, amennyivel pont meg tud küzdeni. 

Ezt az érzést ismertem fel, és kerestem tovább, amikor megtudtam, hogy létezik egy olyan mesekönyv, hogy Sebaj Haj. Tóth Kata ráadásul szegről-végről ismerős. Debrecenben ki nem... ;-))? Rettentő kíváncsi voltam, miről szól. Pontosabban inkább arra, hogyan meséli el, teszi fogyaszthatóvá egy gyerek számára, hogy az anyukája (rákos) beteg. A könyv magja Nekem a legnagyobb "sárkányom". Annak esélye, lehetősége hogy egy anyáról egy betegség körbe tudja rágni a testet, és szó szerint az Angyal marad belőle, annyira szorító, annyira félelmetes, hogy olvasni-olvasni, felfogni, feldolgozni akartam/akarom. Hál' Istennek 37 éves fejjel sem kellett még közelről megismerkednem az "elengedés" fogalmával. A lehető legteljesebb családban élek, nagyszülők tekintetében is. Senkit nem kellett eleresztenem, ami viszont azzal jár, hogy nem is tudom, hogyan kell, és ez megijeszt. Hiába nincs aktualitása, és ne is legyen, engem szív minden ilyen, főként ha mese. Gyerekkorom kedvenc könyve is az Andersen volt. Nem gondolom, hogy egy gyerek ne hallhatna szomorú mesét, nem hiszek abban, hogy nincs szüksége "negatív" történetre. Én szerettem a megkönnyebbülést a Kis gyufaárus lány, az Ólom katona, a Gyerekbeszéd, a Pöttöm Panna után, hogy mennyire szerencse, hogy ez nem velem, velünk történik, pedig akár történhetne. Érzem a nyakamban a lüktetést, ha visszaemlékszem a Bambi bakalit lemezre, amit az anya tükörasztalkája alá bebújva hallgattam, mert ott volt az egyik hangfal. Megsirattam Bambi anyukáját, de újból akartam hallani a zenét, a lövést... Hogy ez nem mi vagyunk. 

Körülbelül ezzel az érzéssel kezdtem mesélni a fiúknak Kata könyvét, amihez a CS.A.K. egy NŐ? konferencián jutottam hozzá. És amikor elkezdtük, újabb meseélmény ugrott be. Molnár Ferenc, A kékszemű? Ez megvan? Rettenetesen szerettem azt is. Csak úgy mint az Andersen kötet, ez is Apa kicsi kori könyve volt. Annak a nyelvezete villant be a Sebaj Hajról.

Vasárnap úgy kezdtünk a meséléshez, hogy addigra pár nyomasztó függő dolgomat lezártam. Érezni akartam, hogy igazából mesélek. Ami nem rutin. Mert akadnak olyan késő esték, amikor az... Félve kezdtem bele, mert nem akartam előre beleolvasni. Mózi rendkívül érzékeny szociálisan, tőle nem tartottam, Lócika meg ha nem érti vagy nem tetszik egy mese, akkor játszik közben. Most nem. Figyeltek, kérdeztek. Én bennem pedig csak hízott-hízott egy fb vagy instagram színű és formájú szívecske karakter. Amit egyből meg is írtam Katának., hogy Jaaaaj...
Elolvastuk, és bátran kezdjetek bele Ti is. Még akkor is, ha úgy éreztétek elsőre, másodjára, hogy nincs szüksége egy gyereknek ilyen mesére, hogy az anyukája rákos beteg lesz, és kihullik a haja. Pont annyira derül ez ki fájdalmasan a 9 kis fejezeten keresztül, amennyire egy gyerek számára ki tud. A mesélő pedig érzi a sorok között a félelmet és a hálát. Néha olyan érzésem van (beljebb gondolva a történetbe), hogy kevés levegő jut a tüdőmbe, és szívnám át bőrön is. Ilyenkor nyit pár pólust Kata rajtunk néhány lufival, szénaboglyával és kiscicával :). A történet nem fájdalmas sirám, ami agyonnyomna egy gyereket. Feloldozás számukra, hogy nem ők tehetnek róla, hogy lehet róla beszélni, megbeszélni. Sőt. Együtt sokkal könnyebb. Annyira valóságos, amennyire egy felnőtt ember szégyelli megterhelőnek érezni az orvoshoz járást, a megváltozott szokásokat. Egy gyerek nem. Őszintén utálja! Nagyon tetszik a könyv mögül kikandikáló családi értékrend is, ami abszolút nem tudatos. Mosolyra húzó megkönnyebbülés egy-egy hétköznapi hasonlóságot felfedezni. Például a projektoros mesenézés ünnepszámba megy, amikor enni is lehet a szobában :D. 

Igazi csapatmunka. Az egyik legsürgetőbb kérdésem az volt Katához, hogy keresgélt illusztrátort, vagy ismerte Bencze Anitát és a stílusát? Mert annyira passzol a mese karakteréhez a grafika, hogy nem tudom különválasztani, és nem tudom melyik volt előbb. 

Telitalálat.

Hétfő

Most megint nem fogok tudni disztingválni, de miért menő megosztani, kigondolni, sőt úgy érezni, hogy a hétfoi napnál nem történhet velünk rosszabb. Miért olyan "zsír" dolog a pénteket várni egész héten, hogy 2 nap után megint belehaljunk a hétfőbe, és túléljük a hetet a következő péntekért? Ez nem alap. Ennek nem kellene így lennie, nem? Vagy megint a prófécia szólt belőlem :D?

Nyugi, nincs baj. Addig, amíg nem írok olyat, hogy: Az érzés,  amikor azt érzed, hogy.... - bla-bla-bla - ...,  megfizethetetlen.
Grrrr, Ettől domborítok még nagyot :)

A vidám gyerekek 7 szokása - könyvélmény, ... mert szeretjük

Fűűű mennyien körülrágták már a sikeresség témáját felnőtt és gyerek vonatkozásban is. Én pl ezt a szót nem is szeretem. Nekem olyan negatívan fellengzős. Viszont mindig rájövök,  hogy tudok nagyon sarkalatosan fogalmazni, gondolkozni, vélekedni, sőt sokszor nem tudom lekerekíteni az álláspontomat. A véleménynyilvánítás csiszolását (is) tanulom ;-). Pl az imént a 'nem szeretem' szót alaposan körül csiszoltam... Sokszor arra is rájövök, hogy betű mögül gyakran félre megy a stílus és az üzenet. Ezért szeretek több oldalt kedvelni, olvasni, követni, mert figyelem ki hogyan kommunikál, ki hogyan reagál.

Ez a sikeresség (vagy inkább boldogulás (?)  - ebben pedig érzek egy szerencsétlenkedő, kínkeserves, az életen való átbukdácsolást, így ezzel sem akarom összekötni*) viszont egyre jobban érdekel mióta gyerek is van a háznál. Folyamatosan villannak be helyzetkezelések, problémamegoldások, tanítások, nevelések, hogy melyik merre vihet, melyik hozzávalót mikor adagoljunk a "főzethez". Kell-e tudatos adalékanyag vagy bőven elég az organikus ösztönösség. Tudunk-e jó példát mutatni, kell-e ehhez még nekünk fejlődni? Melyik szülő legyen bizonyos mintákban mérvadó, mi szülőként mit hoztunk a családba, miből bújjunk ki, mit öntsünk mély alapokba? Kell-e kimondani, szájba rágni? Mik azok a tulajdonságok, amelyek tetszenek másokban, és úgy érzem belőlünk/belőlem hiányoznak egy-egy szituációban, élethelyzetben, viszont könnyebbség lenne, ha magunkkal hoztuk volna. Ezeket figyelem a gyerekek esetében, és arccal abba az irányba fordítom őket, hogy szívják magukba. Próbálom átszitálni a divatos tulajdonságokat és egy mélyebb szintű morális alapot húzni, ami önmagában bármilyen korban megállja a helyét, és amire rugalmasan lehet építkezni. Sajna én rugalmatlan vagyok sok mindenben - erre is a gyakorlatban kellett rájönnöm, hiába nem szeretnék az lenni. Nehezen reagálok, nehezen módosítok, idő kell az újratervezéshez. Attila ebben a témában élenjáró, nagyon sok olyan tulajdonságot hozott, amit saját elmondása szerint az egy év amerikai családnál eltöltött élményeire épített, és menet közben is csipegetett fel az oldalára még pár kiló ilyet. Ezek viszont pontosan szemben állnak a(z) - tipikusan magyar mentalitásnak bélyegzett - idegesítő, negatív, lehúzó, kifogáskereső, egymáslegyűrő, mindig mást hibáztató, kiskapukereső jajjongásokkal. Ami tényleg nem annyira építő, lendületes és energia dús. Természetesen ezekből bennem is volt, de sokat tudatosan igyekszek fejleszteni, mert szeretném, ha gyerekek sokkal nyitottabban, rugalmasabban nőnének már a kezdetektől. Hogy ez evidencia legyen a számukra.

A tüdőnadrágot AttilApa húzta rájuk :D

Egyszer régen amikor Lóci dadogásáról írtam, említettem egy könyvet A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása Dr Stephen R. Covey-tól. Ennek gyerekváltozatát vettünk meg tavaly év elején (másik már megvolt): A vidám gyerekek 7 szokása (és teljesen véletlenül, de a fiúk mindig úgy emlegetik, hogy a Boldog gyerekek 7 szokásából meséljünk).

A történet Héttölgyesben játszódik kis állatok főszereplésével, akik mind-mind más karakterek, de barátok és remekül szórakoznak, legyen az focizás, kertültetés, tollbamondás. Közösen fedezik fel a 7 alapelvet.

- Ugrifuti az izgága extrovertált nyuszi
- Talpas, a lomha kicsit antiszoc mackó
- Tüskeszüri, az álmodozó sündisznó
- Marcsi az okos, művelt mókuslány
- Marci, Marcsi ikertestvére, aki él-hal a kütyükért és szerel
- Énisjövök Micike, a mindenkit követő és pösze kis egér
- Borz Eszti, aki balagyféltekés :D - szeret rajzolni, festeni, alkotni

A könyvben 7 mese van, természetesen egy-egy szokás köré építve. Ami rettenetesen tetszik, hogy nem szájbarágós, nem tanmese, nem szajkózza az igazságot és nem lövi le a poént, vagyis nem fejti meg a mesét. Nem von konklúziót. Vagy ha von is, szépen belesimul a mesébe. Annyira aranyosak a szereplők és érthetőek, hétköznapiak a történetek, amivel bárki tud azonosulni. A hosszuk pedig pont úgy jó, ahogy van (se nem rövid, se nem hosszú).

És hogy ne maradjon titokban a 7 szokás sem, leírom ide:

1. Légy proaktív!  Te vagy a felelős
2. Tudd előre, hova akarsz eljutni! - Készíts tervet!
3. Először a fontosat! - Előbb a munka, aztán a szórakozás (bevallom, nekem ez a fájó pontom... Mert ha sok a munka, hol a szórakozás és a pihenés :))))
4. Gondolkodj nyer-nyerjben! - Mindenki győzhet!
5. Először érts, aztán értesd meg magad! - Hallgass, mielőtt beszélsz!
6. Teremts szinergiát! - Együtt jobb!
7. Élezd meg a fűrészt! - Törekedj az egyensúlyra!

Most ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mantrázzuk itthon, mint a kisdobosok 6 pontját. A mesék végén van a szülőknek instrukció, beszélgessünk! rész. Ezt nem feltétlenül szoktuk elolvasni, végigcsinálni. Ha pont úgy hozza a helyzet, akkor szóba kerül, felvillan valamelyik kis figura, emlegetjük a történetet. De nem feltétlenül mi. Sokszor a fiúk csatolnak vissza.
Nekem ez nagyon tetszik. Sokan tudom, ódzkodnak az előre tervezett, célmeghatározó, és ezért konkrét, tudatos apró lépéseket tevő, szervezett élettől, mert hol a spontaneitás, a Némó fajta sodródás... Pont ezt írtam az előbb. Hogy nem görcsösen csak eszerint élünk (sőt, máshol bőven akad lazaság...). De én, aki hatalmas álmodozó voltam, vagyok, sokat ad a masinériámba, hogy egy-egy álom nyugodtan megvalósulhat, és nem kell annak maradnia. Ezt pl hiányolom otthonról. Inkább a bilibe lóg a kezed, ne álmodozz, a tények ma kacs dolgok szerint nőttünk ;-). Amit értek én. És támogatom. Csak eszközt nem kaptunk eleget hozzá, hogy hogyan épülhet egy álomból valóság. És azt hiszem, épp ideje, hogy egy nevelési hiányosságra rávilágítsak a szüleim részére :D.
Majd valamelyik piacutcai tartózkodás alatt, vacsi közben és után jól megvitatjuk ezt...


* küldjetek sok jó ötletet, hogy ti mivel azonosítjátok a sikerességet, hátha megtalálom a hozzám legközelebb álló szót

Szívd fel magad Napsugárral, és szebbnek látod a világot... - OUPS

Remélem, nem néztek UFÓnak, ha azt mondom, vannak olyan ajándék 'lovak', bonbonok, sőt akár könyvek, apróságok, amelyek létezésének nagy miértje tagadhatatlanul AJÁNDÉKságukban rejlik. Megvagyok róla győződve, hogy vannak ilyen sokszor gazdára talált finomságok, szépségek, amik kézről-kézre járnak, és nálunk is megfordulnak, majd tovább vándorolnak :D. Stól-stól-stól, ajándéktasakoSTÓL... A napokban pont volt egy ilyen átmenő forgalom, és mindig fészkel pár költöző madár a garázsban ;-)

Most viszont nem ilyen könyvről lesz szó. Májusban-júniusban nyakunkon a 'ballagó' időszak, és egy nagyon kedves Szívbolygóról érkező földönkívüliről, OUPSról hoztam egy sorozatot, aki a szeretet nagykövete, és azokat az élethelyzeteket boncolgatja, amikor fogy az energia és szökik a szeretet. És tényleg... A négy kis könyvet egyenesen a dabasi nyomdából kaptuk elsők között ajándékba, mikor végre magyar nyelven is megjelent a korábbi 20 fordítás mellett. Története négy kis könyvben tanít, gyógyít és motivál. Emlékeztet a Kis Hercegre. Eredetileg felnőtteknek íródott a könyv, de Conny Wolf illusztrációi annyira érthetőek és kézzelfoghatóak a gyerekek számára, hogy szívesen hallgatják, kérdezik. A könyvek hátulján pedig diszkréten megbújik színes pausz borítékban 5 kiemelt gondolat egy-egy grafikával névjegy méretű ajándékkártyán. Mondanom sem kell a gyerekek elsőként ezt cincálták ki :), és szívesen viszik magukkal reggel az oviba, lapul a kesztyűtartóban és a "kincses" ládikójukban.

A négy kötet címe:

A szeretet nagykövete

Szívünk Ragyogása

Kényeztetés szívnek és léleknek

Szívvel-lélekkel a sikerért

Szeretném megőrizni és tovább örökíteni OUPS létezésének nagy MIÉRTjét, és egy apró láncban a négy kis kötetből hármat tovább ajándékozni egy valakinek, aki a legkedvesebbet megtartva két kötet szintén továbbajánl egy valakinek. Igen..., aki ebből a legkedvesebbet megtartja, a másikat elajándékozza. 

Írjatok! Kivételesen nem az első, hanem a harmadik leggyorsabb lesz a befutó (a bronz :)), neki ajándékozzuk a három OUPS kötetet.

Szoktak Benneteket nyomasztani elmaradások? Szoktátok úgy érezni, hogy jaaajjj, ezt is megígértem már mikor... (még ha kevésbé súlyos dolgokról is van szó), szoktatok halogatni? Jelentem, az is halogatás, ha több feladat, ígéret közül, nem a legégetőbbel, aktuálisabbal, fontosabbal kezditek/kezdjük... BEzony :(. 

Elért bennem az apróbb-nagyobb elmaradásoknak egy olyan - saját mércém szerint csúnya - szintje, ami már nyomasztó volt, és nem én vagyok (vagy inkább voltam régen). Sok apró magamnak és/vagy másnak tett ígéret - még ha határidőt nem is rendeltem mellé - amihez vagy nem férek hozzá fáradságmentesen időben, mert dög vagyok, vagy van fontosabb, vagy van olyan, ami szintén aktuális, ráadásul jobban is szeretem... 

 * Talán ez az egyik dolog, ami önismereti válsághoz vezetett. MERT én nem ilyen vagyok - elvileg. Sőt nem csipázom az ilyen emberi tulajdonságot.

 * A másik pedig, hogy ami korábban működött, nem működik bennem, és nem tudom, hogy foghatom-e fáradtságra vagy kimerültségre, mennyire átmeneti vagy akkor ez most így marad??? Ebből fakad a halogatás is. Mert nincs energiám/kedvem hozzá. Egyik ilyen most a mozgás. Nem kell letargiás csigának képzelni azért, de távol áll a kirobbanó Sáritól. Hiányzik nagyon a sportolás utáni győzedelmi mámor, ami önmagam legyőzéséből és felfrissülésből, jóleső fáradtságból eszeget, és nő az égig. Hogy én, csakis én dolgoztam meg érte. Na ez most abszolút nem jön össze. Lusta vagyok felkelni ezért hamarabb (mondjuk ki, mert ez az. simán kelhetnék 6-kor vagy előtte, messzire sem kellene fordulni érte), könnyebben burkolózom a 3 gyerek és az egyéb teendők, kedvtelések mögé. Amivel nem is lenne baj, más is vígan elél mozgás nélkül, nekem viszont (testemnek, kinézetemnek leginkább, de lelkemnek is) hiányzik rettenetesen.

 * Felborult szokások kikalapálása és újak építése. Tegnap véletlenszerű, egykori biciklitúra 'bajtársi' találkozó kerekedett a Lovardában, és felmerült egyikőnkben a félelem, hogy egy gyerek, sőt több gyerek mennyire pancsol bele korábbi személyiségünkbe vagy a férfi-nő kapcsolatba. Hmmmm... Nem feltétlenül pancsol negatív értelemben, ha van alap és akarat. Mint minden másban is.

 * ÉTKEZÉS. Nálam romos szokás, sosem jeleskedtem benne. Valszeg igénytelen vagyok a témában. Szeretek finomat enni, szeretem ha elkészítik, sőt én is szeretek sütni-főzni, de magam miatt aligha űzném rendszeresen. Én simán elropogtatok papagáj eleséget, műzli szeleteket, utóbbi időben csokoládén élek, + a jó öreg pufi búza, banán, alma. Csoda hogy élek :D? Azt gondolom, nekem elég lehet, de szoptató és nem szoptatónak testemnek hosszú távon mégse.  Ez lesz egy újabb meggyöngült láncszem. Rendszertelenül eszem hülyeségeket, soook csokit, a korábbi zéró mennyiséghez képest. Amiből újból az a feszültség csapódik le, hogy de én ELVILEG nem ilyen vagyok, voltam. Nem nassoltam, nem csokiztam, nem is hiányzott... Hol a kitartás, a JELLEM? :) Elszállt, itt hagyott, így maradok vagy csak kemény munka árán hozhatom vissza, ami régen evidens volt? És legfőképp MIÉRT?

 * Kávé. Csak azért iszom napi hármat, hogy csak ne legyen már 4-5-6... De menne. Ezt akarom visszaszorítani 2-re :). De olyan finom kávét főz Attila itthon, hogy vétek lenne leszokni róla.

* Víz ivásban jobb vagyok. Azt januárban elhatároztam, és elég jól hozom is, az elvárt eredményeket. 

Mostanra jól állok az elmaradt dolgok pótlásával is. Pucolom magamból a halogatást, kicsit úgy érzem a napjaimat, mint szülés előtt, hogy minden legyen elintézve, megválaszolva, bepakolva, kikészítve. Nyomaszt még egy-két elhanyagolt kapcsolatom, amiben szintén én vagyok a ludas. Akikre napi szinten gondolok, hogy ma sem hívtam fel, azokat tényleg fel is csörgessem. Lassan rend lesz bennem. 

Anyák Napja utózönge, ovi

A hat csoport közül, háromban ma volt az ünnepség, így elég nagy tumultus volt az oviban, de megérte Lolával kicsinosítani magunkat.

Mózi manó nagyon közreműködő volt, végig mondókázott és énekelt nekem, de Lóci is sokáig szavalt. Ott csücsült az ölemben, Mózi pedig állt szorosan szembe velem. Tudjátok milyen jó ez így? Két nagymamával a hátam mögött + három gyerekkel, akiből kettő most épp nekem verselt csillogó szemmel. Mint egy vadalma vigyorogtam végig meghatottan, mondom is az idei kedvenc versemet, el ne felejtsem:

Álruhás királylány

Álruhás királylány az én anyukám,
télen, nyáron farmerban jár mindig az utcán.
Ám, hogyha felvenne egy szép hosszú szoknyát,
mindenki láthatná királylány voltát.

Anyukám vedd fel a legszebbik szoknyád,
hajadba tűzzél csillogó koronát,
mindenki ámuljon, hogy te milyen szép vagy,
világgá kiabálom: Te csak az enyém vagy!

Mózi egyelőre nem egy szelfi-zseni, nem tudja,
melyik pontot kell figyelni :D

Ez biztos azért szaladt mélyre, mert általában tényleg farmeros vagyok, de most szoknyába bújtam, és korona is volt a fejemen... Remélem, látták a gyerekek. Én annak éreztem/érzem magam időszakos fáradságom és idült kimerültségem ellenére is. 

Mózi olyan izgatottan adta át az ajándékot, és csak kérdezte, hogy Anya, tetszik? Fogod hordani? Most is rebeg a pillám, annyira éreztem rajta a vágyat, hogy örömöt szerezzen. Vékony drótra fűztek gyöngyöket, és pici mágnessel záródó karkötő lett belőle papír dobozkába csomagolva, amit ők színeztek ki... Lecsattintom mindjárt, csak a hálóban bent maradt, és Lolát nem akarom felmatatni. Mellé kaptunk még virágot, valamint készült anya-rajz. A nagymamák meglepetése piros papír szívecskére ragasztott kép volt, aminek a szélét apró szalvéta galacsinokkal díszítettek. Ilyenkor nem tudok szemet hunyni az óvó nénik megható munkája felett sem. Tele van a szívem szerelemmel.

A linzer és isler okozta szénhidrát bőséget lehűtöttük egy kis fagyival, ahogy ilyenkor anyák napja után szokás. Ami viszont most is elmaradt az a közös kép. Olyanok, mint 10 zsák bolha szerteszét pattog mind a kettő, amint kinyílik a zsák szája, én pedig nem szeretek megerőszakolva fotózni. Itt is csak azért ülnek, mert fagyiztak :)

Nekem  van a legjobb dolgom, mert enyém a világ 3 legeslegjobb gyereke

Anyák Napja előszele, ovi

Szeretem az ovinkban azt az elvi figyelmességet, hogy az ünnepeknek, főleg, ami igazán intim és családi, meghagyják az elsőbbséget, és nem előznek be óvodai szervezéssel. Mikulás is mindig az "igazi" Mikulás után megy az oviba, és az Anyák Napját is az első májusi vasárnap utánra tervezik. Ma lesz az esemény. Tavalyi tapasztalat azt mutatta, hogy előtte és utána jobban meg voltam hatódva, mint éppen ott, mert - tavaly éppen - nagy pocakkal kis székeken, 2 csipkelődő fiúval az ölemben vigyázni, hogy ne borítsanak ki semmit az asztalon elvitte a fókuszt :D. Mózi viszont alig bírja ki, de kibírta, és ebben ő különösen jó, hogy ne mondja el, mivel készült, készülnek. Egyik reggel baszaladt előre a szobába, majd fordult is, hogy OHhh-ohhh, Anya, te most nem jöhetsz be, mert éppen az ajándékot csináljuk... :DD. Vasárnap, amikor étterembe mentünk családilag dédi papa 100 (!!!) éves szülinapi party-jára, kérdezte megzavarodva, hogy akkor most hogy lesz? Az étterem után megyünk az oviba? Édes... Tudta, hogy aznap van Anyák Napja, már szavalna nagyon, és mutatná az ajándékot. Most nagy várakozással nézek a délután elébe. Lolát nem tudom kire hagyni, mert jönnek a nagyik, AttilApa külföldön, így ott lesz ő is. Csak ez Lóciban további féltékeny csipkelődést generál... Beszámolok este

CS.A.K. egy nő? - Család, Anya, Karrier

Május 11-én 12:00-tól a Lovardába 3. CS.A.K. egy nő? konferenciára és kerekasztal beszélgetésre invitállak Benneteket. Még mindig úgy néz ki, hogy én is ott leszek. Februárban kerestek meg, akkor olyan távolinak tűnt, úgy gondoltam, addig annyi minden történhet. És történt is :), de ez változatlan. A téma természetesen erősen vonz bármilyen kontextusban, bármilyen szögből, bárminek a vonatkozásában. Nő és Anya. Helyi nőkön/anyukákon túl jönnek színésznők, kulturális vezető, írók, pszichiáter.

A rendezvény gyerekbarát, hogy ezennel tényleg ne legyen kifogás a gyerek.

A Mini Expo pedig tökéletes alkalom, hogy közelebb merészkedjetek, és tapogassatok, próbáljatok, nézelődjetek, ismerkedjetek, valamint vásároljatok.

Még 2 nap. Lassan már csak 1.

Be is bújok.

Nagyon szépen fogynak az elmaradásaim, néha érzem, hogy több levegő jut a bádogtestbe, újra azon veszem magam észre, hogy blogolok fejben. Tudom, hogy virágba borulok. Legyetek itt akkor is.

PRESS ;-)

Szoktátok úgy érezni

... hogy körülvesz Benneteket valami láthatatlan védelmi burok? Hogy a Sors kegyeltjei vagytok? Én gyakran. Mostanában különösen. A gyerekekkel jöttünk haza tegnap Anyáéktól, és az autóban kérdezte Móz, hogy Anya Dédipapa öreg? Mondtam, hogy igen. Mind a három dédipapa, mégis jobb formában vannak mint nálánál 20-30... évvel fiatalabb társaik!!! És akkor bennük is megerősítettem, hogy érezzék a súlyát, hogy nagyon különleges helyzetben vannak, vagyunk. Mert nem hiszem, hogy sok gyerek van az oviban - folytattam - akinek 5 dédije él még, és ebből az 5ből kettő dédipapa is 100 vagy 102 éves. Jesszus... Leírva is hihetetlen. Anya és Apa mindkét szülője él (Apa apukája lesz a nyáron 102 éves), és Attila Nagypapája, Nagyapó most tölti be a napokban a 100-at!!! Lesem a titkot, de elég nyilvánvaló a képlet. Hajthatatlan, nyughatatlan, valamit örökösen tervező, valamire örökösen készülő (nem szenilis) pozitív, tettrekész megvalósítók és kombinátorok. Akik az utolsó pillanatig is érzik értelmét az életnek, akik úgy érzik, feladatuk van/volt/lesz.

Kilóg a vitorlám

Mondom, mennyire vagyok hülye, szórakozott, elvarázsolt, exhausted, álmodozó, réveteg, nemtörődöm, igénytelen, szétesett, figyelmetlen (a megfelelő aláhúzandó). Egy simikás szatén, enyhén denevérujjú izé volt ma rajtam délután, és postára menet - a gyerekeket nagyanyánál parkíroztam - épp azon gondolkoztam, mennyire fura egyedül lófrálni babakocsi és gyerek nélkül. Szinte újra kell tanulnom járni, félretenni a babakocsitoló-testtartást, mikor feltűnt, hogy olyan furán felpöndörödik, kifordul a felsőm ujja széle... Próbáltam lazán visszafordítani, igazán oda se figyelve, helyette viszont belül vigyorogva egy láthatatlan kötélen egyensúlyoztam. Már az állomás előtti Coopnál zúdult a nyakambat a jeges vödör, hogy basszus, nem furcsán felpöndörödik az izé ujja, hanem bizony fonákul van rajtam!!! Na innentől rém kakin éreztem magam, lestem a helyet, ahol gyorsan lekaphatnám, visszafordíthatnám. Nem volt ilyen... Szerettem volna azt hinni, hogy a válltáska pántjával eltakarom a "vitorlámat", de nyilván naiv elképzelés volt. :D

Almás pite - kemencében

Vagy sütőben :). Tegnap mennyei almás pitét sütöttem kemencében sárgabarack lekvárral. Ígértem, hogy képet és receptet is mellékelek. Nem nehéz ügy, max az alma darabolás volt időigényes, mert nincsen forma lyukasztóm, és nem reszelni akartam, hanem picike kockákra vágni, mint a darabos bébipapikban. Tortaformában, rácsosan nyammmiiii. Legközelebb a cukorból visszaveszek, én sokallottam, Lócinak egy árva mukkja sem volt :D.

Későn sült ki, így csak ma csattintottam a reggeli szeletről egy képet, hogy hihető legyen, hogy elkészült. Ilyenkor, amikor képet csatolok, sajnálom, hogy nem gasztro magazin minőségű.

A tészta egy egyszerű linzertészta tojás nélkül:

400 gr liszt, átszitálva!

250 gr Ráma kocka

100 gr porcukor

+ a recept nem mondott reszelt citromhéjat, de ez alap

gyúrás után hűtőbe tesszük picit a margarin miatt pihenni, addig jöhet a töltelék:

7 db alma csinos kockákra vágva (ki milyet szeret, és milyen bőséges töltelékkel... Én tettem bele 8 dbot, és a hersegő savanykás idaredet szeretem)

10 gr fahéj

20 gr vanília cukor

140 gr mazsola - én 120 mazsolát, 20 vörös áfonyát tettem bele

A tészta 2/3 részét belelapogatjuk, nyújtjuk egy kapcsos tortaformába, legyen pereme is egész magasan.

1/3 rész megy a rácsozásra (elvileg.. nekem maradt ki tészta, túl magasra béleltem elsőre a peremet, nem ért fel addig 8 alma sem :)): kinyújtjuk, felcsíkozzuk, berácsozzuk.

1 órát kell sütni 200 fokon, és amikor kivettük, a rácsok közé kell eloszlatni a sárgabarack lekvárt....

Ami még hiányzott szerintünk, mert valaki forrón szereti... egy-két gombóc fagyi mellé/rá. Legközelebb úgy csinálom.