Hogy én mennyire büszke vagyok magamra

 Ritka mondatok egyike, de reggel annyira hangosan megfogalmaztam ezt. Hosszú időszak után megint teli a fejem a futás és mozgás gondolatávával, érzésével, ami már önmagában akkora sikerélmény számomra, mert évek óta nem éreztem ezt, mindig felkapta és vitte a fókuszt valami más. Most pedig egyre azon kapom magam, hogy jelentős részét teszi ki a gondolataimnak. Ezért is kerestem fel a 'FUTOK' menüpontot, mert próbáltam visszakeresni, mennyi is volt a legjobb félmaraton időm, vagy hogy mennyit is futottam régen, mennyi alvás nélkül, szoptatás és kisgyerek mellett vettem alapnak a maratonra felkészülést. Nem akartam elhinni, hogy a legjobb félmaratont kevesebb mindt 5 perc/km alatt tudtam hozni, nem is tudom, hogyan. Próbáltam rájönni, hogy mi kellett ehhez. Mit is csináltam másként akkor. De futottunk Poszikóval 55 perces 12,5 km-t is, ami 4,4 perc/km. Nekem ez edző és tudatos felkészülés nélkül nagyon szép. Sanyikám azt mondta minap, hogy földönkívüli vagyok (függetlenül a futástól), és picit én is így éreztem most magam :D :D. Hogy hogy a búbánatba tudtam ezt összehozni. Arra jutottam, hogy biztosan benne volt a kor (28-31-32 évesen), benne volt a tudatlanságom. Hogy abszolút nem érdekelt, hogy mit hogyan kellene, mi elvárható, miből mennyit kellene, mikor-mit ehetek, hogyan kellene edzenem, felkészülnöm. Ismertem magam, és teljesen csak megérzésre mentem. Kellett az is, hogy nem vagyok túl kíméletes (magammal legkevésbé voltam), ezért legalább most megsimogattam a buksimat, hogy basszus, de jól összehoztam ezeket régen. Iszonyatosan hiányzik. Benne volt biztos a szakítás is Attilával, a rendelkezésre álló idő, a kevésbé szétaprózott, szétforgácsolt figyelem. És kellett önbizalom. Bár fura. Fel sem merült bennem akkor az, hogy ez benne van. Nem volt kérdés, hogy amit kitaláltam, az meglesz. Most pedig csak dagad a mellkasom, hogy ismerhetem magamat :D. 

Tegnap a futóruházatot is kiseljteztem, megváltam a csoda nadrágtól, pólótól, amiben az első félmaratont futottam a Hortobágyon, azt sem tudva, mi az , hogy szintidő, főleg nem azt, hogy TERVZETT szintidő, alkalmas futócipő, terepcipő, hidratálás a nyári melegben a júliusi Hortobágyon. Inkább nem ittam, csak pár kortyot, hogy ne rontsam az időmet :D. Tényleg csoda, hogy célba értem. Főleg hogy 10.ként a 163 nőből. Ma ilyen nosztalgiázós szabadnapom van.

Fosok. Lassan mindentől IS. Én?

 Ezzel a témával még adós vagyok. Említettem pàr poszttal korábban, hogy majd ezt még kiteregetem magamról itt. Hogy félek. Félek a repüléstől egy ideje, meg úgy arra kellett szép csendesen rájönnöm, meghallanom magam, hogy akárkivel beszélek, mindig gyakran előforduló szó vagy kérdés, hogy ‘félek’ vagy, hogy… ‘te nem félsz, tartasz ettől/attól?’ Akkor hallatszottam ki legjobban magamból, amikor egy focis társ anyukával trécseltem a padon, akivel eddig csak helló-helló viszonyban voltam (mellesleg én mindenkivel csak ilyen viszonyban vagyok ott), de a minap annyira nehezen harácsoltam össze magamban az energiát a futásra, hogy letanyázgattam az anyukák közé. Az egyik kérdezte,  hogy hogy nem futok? És innen indult a beszélgetés. Ő is szokott, de hajnalban, és rajta erősen látszik a sportolói múlt, úszott is egykor, volt két szívrohama stb-stb. Feltűnt, hogy kérdéseim 80 százaléka kb arra vonatkozott, hogy hogy nem fél egyedül futni Sámsonból, hogy nem fél a kóbor kutyáktól, hogy nem fél a következő szívrohamtól, hogy nem fél a vaddisznótól és ilyesmik… :(. Fél füllel hallottam a másik két anyukát, akik Törökországról és Maldívról beszélgettek, és bennem csak az merült fel, hogy basszus, oda el is kell jutni repülve, és az elég hosszadalmas, hogy nem fossák addig össze magukat :(. De nem kell ilyen messzire mennem, rájöttem, hogy napi szinten gondolok arra, hogy remélem nem leszek/vagyok rákos (mint pár éve meghalt nagybátyám), nem kapok szívinfarktust, mint apukám, ha bármilyen ismeretlen eredetű átsuhanó, kóbor nyomó/szúró/fájó érzést tapasztalok magamon valamerre. Nem merek futni eszetlenül teljes gőzzel, mint egykor, amikor minden mindegy volt, mert arra gondolok, van-e előjele, ha vissza kellene vennem, vagy csak bummm, egyszer vége.  Bevittem a témát még anno terápiába is, de már csak pont az uccsó alkalmak egyikén, amikor több más egyébbel ‘kész voltunk’. Akkor úgy tűnt, hogy nagy könyv szerint működök, amikor is az utolsó alkalmakkor, az elengedés fázisában felmerülő témák szoktak lenni a félelmek, vagy ennek csúcspontja a halálfélelem. Akkor kezdtem picit jobban belegondolni, hogy minden pitiáner, viccesnek tűnő félelmem/fosásom a hálál félelemig vezethető el. Mert azért félek a gazdátlan kóbor kutyáktól a tanyák körül a kukoricásban, hogy nekem jön, leteper, szétmarcangol, meghalok. Eddig úgy éreztem, az a félelmem alapja, hogy a gyerekek, meg akik itt maradnak  fájdalmat/traumát élnek át (ezt most leírva kicsit beképzeltnek tűnik, de azért csak úgy gondolom, elmorzsolnának páran értem egy-egy könnycseppet). Viszont a londoni repülés során egyértelmű lett, hogy azért kapaszkodok annyira, mert nem akarok még innen jó darabig elmenni. És úgy tűnik, csak beigazolom, hogy az érzés gyökere, hogy nem éltem eleget/eléggé. Igen. Annyi minden van, ami még felfedezésre, megélésre vár, hogy nem akarok sokat rágódni, toporogni, dilemmázni dolgokon. A ‘nénim’, akit itt Mártiként emlegettem, azzal engedett el többek között, hogy látja, érzi rajtam a nyílást, nyitást, ne féljek ettől, mert ha közel engedek magamhoz igazán valakit, és őszintén meg tudok nyílni, akkor nagyon lehet velem kapcsolódni, nagyon szerethető személyiségem, értékrendem van ❤️.

Ezt a két képet választottam, mert ezekben a mozdulatokban nagyon benne vagyok, nagyon jellemző, sokat elárul rólam :) 

Nyitott könyv vagyok most teljesen, semmi újat nem tudok mondani már  nektek itt 😁. 

Május vége

 Na jó, tolom, mert tegnap amennyire nem volt kedvem semmihez, és megint kb dupla idő kellett mindenhez, a hatékonyságom magasan a béka seneke alatt volt, most reggel annyira megszállt az ihlet, hogy érzem maga leszek az atomerőmű. Tényleg szorosan köze van ennek a mozgáshoz. A héten még semmit nem futottam, jól is jöttek az egyéb programok, amiket lendületes megkönnyebbüléssel tudtam magamra libbenteni kifogásként, de tegnap foci volt Lócinak és jó idő. Már felöltözni is nyűglődve készültem, és a padon is olyan jól megcsücsültem az anyukák között, hogy alig bírtam neki indulni. Végül csak az mentett meg, hogy úgy eltelt az idő, nem akartam kikukázni az egészet, és gyúrtam a lelkem, hogy legalább arra a maradék bő fél órára emeljem már fel a fenekem, főleg hogy át is öltöztem. Az a nehezen összekapirgált energia se vesszen kárba. Aztán belendült a dolog, azt bántam, hogy csak ennyi fért bele :D. Nehéz vagyok magam számára is sokszor - higgyétek el :D :D :D. Futás közben olyan jól megmosolyogtam magam, mert régen azt éreztem nehezebbnek, hogy a minőségi futóruházatot, az én lábamra bemért jó cipőt vehessem meg (akkor még nem volt Spuri Debrecenben, Pestre mentem érte és a Nyulcipőért), a szoptatások alatt megfelelő számú és tartású sportmelltartókat találjak, ami tart mint a beton, de levegőt is kapok benne. A futás volt a könnyebbik vége akkor. Most pont fordítva vagyok. Boldog mosollyal a ábrázatomon nézegetem a sportórákat, melltartókat, cipőket és az én fülemen megálló fülhallgatókat, és nem az árától félek. Hanem attól, hogy utána nincs kifogás, futni is kell :D. Mert ha ezeket beszereztem, akkor nagyon tolnom kell, hogy ne érezzem úri huncutságnak és sznobságnak, hogy nem csinálok semmit :D. 

- Vasárnap Attilával körbe tekertük a Tisza tavat. Csak a kicsi 70 km-es kört, de ez elsőre így pont oké volt egy kiskörei ebéddel és málnás sörrel meglocsolva. Még legközelebb is ezt a kört csináljuk, de akkor talán már kihagyjuk az ebédet, hogy egyben menjen. Utána rápróbálunk a 90 km-re. A fenekem és a hátam fájt csak.

Indulás

Úton - Kicsimmel nagy tekerésekbe’ 😉

Érkezés

Vmelyik nap volt egy céges csapat építőm, és Attila Svájcban/Noban volt, a gyerekek meg annyira mondták, hogy ők itthon tudnak maradni már, nem kell hívni mamát. Így is lett. 9-kor Lócika becsörgött, hogy most fekszenek, telefonban osztottam a jóéjtpuszit, és nagyon ügyik voltak fürdés, vacsi terén is. Mózi találta ki, hogy a social media egyik bugyrában talált valódi chicken nuggets receptet sörtésztában megcsinálja vacsira. Egyedül az olajos sütésben segítettem neki, de abban is csak azért, hogy ne legyen túl trutymó a tűzhely és a konyha. Hát ezen az élményen buzdultunk fel Attilával, hogy elértük azt a kort, hogy a gyerekek itthon tudnak/akarnak maradni, mi pedig tudunk kettesben mozogni. Szóval itt a fény az alagút végén. Egyik nézőpontból, és most nem húzom le a hangulatom a túl korán ajtóstól nekük rontó kamaszkor kapcsán, ami nekem brutál korai, és van összeakaszkodásom Mózival rendesen :(. 

- Baba Lola elballagott az oviból... Ott annyira nem tudott meghatni, de tegnap itthon csendes magányomban, főleg, mikor az óvó néni posztolta a ballagókról a képet, hogy elültették az udvaron a kis fát, ami majd árnyékot ad a maradóknak, és mindig ott maradnak az oviban, rendesen bepárásodott a szemem... Valszeg majd fogom ezt itt bővíteni, hogy kellőképpen elbúcsúztassam magamban is a kisgyermekes ovis éveket, ami több, mint 9 volt. Hüpppp... 

 Madárcsicsergésben dolgozni otthonról nyitott terasz ajtó mellől, karnyújtásnyira kávé, járó mosógép...? Annyira jó! És úgy szeretem, hogy ezeket észreveszem, jólesnek és nem természetesek :).

Nyári bakancs lista nekem

 Nagyon komoly listát kezdtem el írni a nyárra, ezt folyamatosan bővítem és aktualizálom majd, hogy hol tartok benne :D. Hogy miket szeretnék megtanulni, felfrissíteni. Persze nem kell semmi komolyra gondolni, de amikor sok lesz a számokból, akkor ilyenek felé kalandozik az agyam mostanában:

- megtanulni kézen állni :D :D - cigánykerekezni tudok még mindig (még ha kicsit nyögve is az elsőt), azt gondolom, innen nem lehet messze a kézenállás, járás.... :D

- görkorizni megtanulni - annyira csupán, hogy tudjak körözni körbe-körbe Lolával a településen. Jégkorizni pont ezen a szinten tudok, még a megállást kellene kicsit szárazon gyakorolni, mert itt nincs palánk, ami felfogjon. Meg az is motivál, hogy a nyaraláson milyen jól el korizgatunk majd Lolával 😁.

- a múltkor Sanyikám meghozta a kedvem, hogy egyáltalán kipróbáljak egy tenisz órát. Csak úgy a'la nature, hogy elbírom-e az ütőt, és tudom-e fogni, suhintani legalább 40 percen keresztül. Ez a leggyanúsabb pont eddig. 

- Lolát megtanítani végre ugrálókötelezni, és én is szeretném megint percekig bírni ezt. A másik a hullahopp karika 😂.

- Már bővítem is a listát (május 21.): Meg akarok tanulni gyorsúszni is. Mert csak mellben tudok. Az elv megvan, de nem bírom :(. Görkori már meg is van, fel is avattuk Lolával

Lássuk mit tartogat(ott már eddig) május

- Anyák napja: 

Mondanám, hogy egyszer van Anyák napja egy évben, de hál'Istennek minden nap anyák napja van nálunk. És mégis ha most kettőt hátra lépek a Nők Lapja stílustól, és kifújom az orromból az összes túl romanticizált orgona illatot, akkor is itt marad egy intenzíven dübörgő, mindenféle szélességű és mélységű érzelmekkel elárasztott meghasonlás, ami ízekre szedte a korábbi személyiségem, és nyakon öntötte jó pár egységcsomagnyi új ‘alkatrésszel’. Valami abszolút nem is került vissza, mint ujjáépítéskor ez sokszor lenni szokott. Kimaradtak fölöslegesnek tűnő, fény felé fordítva, hunyorogva távolról ránézve se érthető személyiség-morzsák az anyaságomból, de ezek nélkül is maximálisan megélhető, és csak ritkán kétségbeejtő :D

Sokszor érzem azt mostanában, hogy nem érdemlem meg a gyerekeimet. Hogy természetesnek veszem, hogy ennyire tökéletesek a maguk tökéletlen valójukban. Hogy talán túl sokat gyúrom őket, így pedig (előbb-utóbb) visszahúzzák a saját kis tapasztalataik alapján fejlődő ösztönös csápjaikat. Mégis úgy érzem, nagy fejlődésen vagyok túl, hogy kilátszik a kíváncsiságom feléjük (meg mások felé is), és kihallom az ő világukat, és nem azt várom, hogy az enyémet visszatükrözzék. Lehet, hogy nem ilyen anyák napi sorokat vártatok, hanem óvodai kajla piros szivet, ünneplő ruhát, ötletes anya-gyerek képeket. Mondom, mi volt az a pont, ami Isten igazán meghatott, és  éreztem, nem fogok tudni idén ennél jobban elmerülni május első vasárnapjában.

Anyai nagyszüleim lassan két évvel ezelőtti halála sem vetett végett annak a hagyománynak, hogy ilyenkor Tiszaszentimrére megyünk. Igazán csak az érintettek. Tehát Anya (az enyém), 'nagy' Lola (anya nővére), Anya gyerekei, leginkább Mi Dórival, mert Juditkának jóval nehezebb mozdulni, valamint Dózsapeti ('nagy' Lola egyetlen fiacskája :)), és a mi gyerekeink (akár szőrös, akár nem). Ilyenkor rendszerint jó idő van, teraszon kávézós, beszélgetős, megemlékezős, mostanában már nem főzős, hanem pizza rendelős :D, gyerekeknek sarazós, játszóterezős, kertészkedős nap. Idén  volt másodjára, hogy a temetőbe is kimentünk. Talán másnál gyorsabb az indulás, de én szokva vagyok ehhez a stílushoz... 

Megfogant az ötlet, hogy talán jó lenne most kimenni a temetőbe, mert még nem esik. Igen, jó ötlet. Még megiszom a kávét, még Mózi azt a sáv fűnyírást befejezi, még kurjantunk a kicsiknek, hogy jöjjenek haza a játsziról, még Anya hozza a virágot, jaj, akkor én is. Én is, meg én is. Lolácskám, hozzad már a kis kapát.  Igen, jöhetsz biciklivel, csak a műhelyben van. Lehet, fújni is kell bele. Ha már arra megyünk, rendeljük meg a pizzát is. Ki milyet is kért? Jaj, várj, csak a kutya épp betojt a kertbe, összeszedem. Húzzuk be a bútorokat az eresz alá, ha esne az eső. Petiék már elindultak? De ő viszi a virágot? Kivette a kocsiból a pulcsit? Mózikám, póló nékül nem jöhetsz a temetőbe. Tudom, persze Lóci sem. Bendi már felvette. Nem tudom, hol vetted le, keresd meg. Nem, én nem tettem el. De van pulcsi a kocsiban, ha az jó. Igen. Jó, akkor szaladj vissza a kulcsért, még Nagyanya nem indult el. Végre úton. Lola hozza a kis kapát? Szerintem nem. Akkor visszaszaladok érte... :))))). Na szóval valahogy így indultunk el mind. Derűsen, viccesen, mondanám spiccesen, de nem :). A csapat eleje hamarabb odaért, a temető bejáratnál vártak a fa alatt. Már itt elkezdtünk kacarászni, mert a kutya elkezdett ásni, és majdnem talált egy combcsontot. Közben persze eleredt az eső hol jobban, hol kevésbé, de esernyőnk nem volt, Dóri a virág palánta zacskóját húzta a fejére Mózinak is jó ötletet adva. Szépen elültettük a virágokat, de közben is olyan jól elviháncoltunk, pont mintha Nagyi és Nagyapa is ott lenne. Pont azzal a vicces szórakozottsággal, és naivitással, ami annyira jellemző volt Nagyira. És én olyan hálás voltam, hogy nem a megrendült, szomorúan álldogáló, egyik lábról a másikra egyensúlyt áthelyező, kötelezően szép emlékeket vadászó temetőmenet volt, hanem egy sokkal testközelibb és valóságosabb. Nem vagyok szerecsére gyakorlott emlék-ápoló, de Nagyiék olyan spontán jönnek. Ők itt maradtak, vannak velünk teljesen, csak olyan, mintha mindig a másik szobában lenne épp. Vagy a kamrában kotorászik a polcon, vagy a kertben gyomlál elől a rózsák között, vagy épp kazettát vadászik a lenyitható szekrényben, hogy nótázzon. Nagyapa pedig ruhát cserél. Mert ‘Apu nem ülhetsz le így az asztalhoz. Vegyél másik inget/nadrágot!’. Vagy ‘Mossál kezet, tiszta olajos!’. Itt van Nagyapa összes megadó homlokráncolása, és dörmögő szófogadása, reggeli hatalmas testű ölelése, frissen szedett markonyi málnája, ami már épp megért. Nekem ennél anyáknapibb nap nem kell. 

Mózi pont jól visszaadja a hangulatot :)

Én kb úgy ítéltem meg, max a fejem lesz a képen, nem számoltam a széles látószöggel 😁

Anyák napja 2023

Ami ezen felül jött, hogy Lócikát full izgatottnak és meghatottnak látom, mert ő verset is tanult, és szeretné elmondani. De úgy, hogy más ne hallja, mert izgul. És mondtam, hogy nem muszáj most itt a folyosón állva elmondani, elmondhatja az ágyban este is. De ő most szeretné nagyon, és mondja, és csillog a szeme, szemem, és annyira szükségünk van egymásra ❤️. Lola már napokkal az ovis ünnepség előtt kikészítette a ruhámat, hogy miben menjek, és már utolsó este nem bírta tartani, szivárogtak át rajta anyák napi dallamok, soook-sok verset és dalt tanultak, textil zsákot pecsételtek. Az ovis ünnepségen körben ülnek az anyukák és minden kisgyerek odamegy az anyukájához, és vagy az ölébe kucorodva vagy szemben állva közösen mondják a verseket dalokat kicsik nagyok egyszerre. Utána megvendégelnek szörppel, sütivel. Kifelé jövet megerősítette, hogy nagyon nehéz volt a titkot megtartani, és nem biztos, hogy még egy napot kibírt volna ❤️.

Vajon ők is látják az én szememben a teljes szétolvadást? Mert én annyira látom bennük azt a végtelen bizalmat, gyermeki szerelmet. Olyan képlékeny kis gyurma még a lelkük, minden beletapad mélyebben, felszínesebben, olyan kiszolgáltatott és szerethető Csodák (bármennyire elrágták már ezt a kifejezést). Minden nap Anyák napja Velük ❤️.

#apaépítő hétvége

 Tudjuk már egy ideje, vártam is :). Hogy lesz egy egész hétvégés Sári-építő időm :D. 

Az apaépítő hétvégét a Master Mind csoport hívta életre, ahova Attila jár évek óta. Ez egy fix vállalkozói társaság, akik havi-kéthavi rendszerességgel összejönnek egy ottalvós alkalomra, amikor egymás vállalkozásait veszik górcső alá, és egy-egy hozott problémán ötletelnek, kapcsolati tőkét cserélnek. Ez a fő váza ennek az aránylag, számomra friss kapcsolódásnak, mert az ilyen rendszeres munka szintű programokon túl vannak családi vagy páros megmozdulások, színház, itt-ott főzés, kerti partik pl. Ezen túl az apukák minden évben felkarolják a saját csemetéiket, és foglalva valami jó helyet, elmennek programolni, kalandparkozni, túrázni, kincset keresni, állatot simogatni egy egész hétvégére. Taval vmiért nem jött össze nekünk, az előtt igen, és most is oda van a család nagy része péntek du óta. Én péntekre alapból szabit terveztem, hogy pár dolgot elintézek, meg csak úgy nem intézek épp semmit csak POCOLOK, szellőztetem az agyam :D. 

Csütörtök éjjel még dolgoztam, és eldöntöttem, nem leszek pénteken szabadságon, mert akkor megint csak tolom magam előtt a munkát, ami nyomaszt, inkább a délelőtt egy részét lecsúsztatom, elmegyek kozmetikushoz, ide-oda, utána folytatom a munkát. Így is lett. 10-től du 6-ig befejeztem az sos dolgaimat, fél 3-kor elment Attila Lócival és Lolával, Mózit Pesten vették fel, mert ő az osztállyal aznap szabaduló szobában volt és Petőfi Emlék-kiállításon. Az utazás előtt mindig kapkodás van és feszkó itthon. Vártam már, hogy ez az energia kiürüljön itthonról. Viszont, mikor 6-kor lecsuktam a gépet, és felálltam, olyan nyomott volt az idő, félhomály, nem kapcsoltam lámpát sem, hogy engem is meglepett, mennyire hiányzik a család... Olyan tényleg sanyargató hiány csavarodott bennem. El is mentem futni :).

Viszont. Tudtam, hogy ha van 2,5 szabad napom, akkor az alsó hangon fog jelenteni 3 jógát Travis Eliottal, 3 futást, olvasást belealvással, majd újrakezdéssel, varrást-blogolást, éééés.... biztosan vagy a hűtőt takarítom ki vagy az evőszközös fiókot vagy a kamrát, de valami rendszerezés-selejtezés is lesz benne(m) :D. Meg ÖTYE és Ágis program - of course.

Olyan jól jön a mozgásban megmutatozó rendszeresség, mert ezt nagyon kívántam, de nagyon nem bírtam megteremteni. Már ennek létrehozása spanol, meg az hogy a futásban nagyon gyatra teljesítményt mutattam magamhoz képest, és most sem vagyok még a régi, sőtőőőt, DE látszik javulás, és ezt imádom!!! Veszek is új futó cipőt, mert a régi kaksi, és jó lenne valami célt is tűzni, de most ezt még nem érzem... Hiába nagyon távoli egy félmaraton vagy maraton most (a fél annyira nem is, azt érzem már a kanyarban), de nem is vonz. Ráadásul, amivel valahogy meg kell küzdenem, hogy 3/4 óránál többet szánjak rá. Csak megunom :D. Biztos vagyok benne, hogy bírnám tovább, de nincs kedvem, így meg megáll a fejlődés. Ráadásul fosós vagyok. Sajnos jobban, mint kéne, majd ezt is elmesélem itt, mert a héten Barbival olyan jót reggeliztük az irodában sokáig trécselve, hogy őt, mint rendszeres blogolvasót megleptem, hogy nem érezte ki a sorok közül rólam abszolút, hogy aggódok vmin... Pedig nagyon :(. Emiatt, nem merek itt a kukoricásban futni, meg a kis ösvényeken, földutakon, pedig minden adott lenne hozzá. Egy sorompó-pallagot sem merek egyedül bevállalni, pedig anno ez volt a minimum futás. Később a Főnix mellől indítottam ezt a távot, meg a Kossuth utcáról oda-vissza, megspékelve egyéb kanyarral, vagy 3 Pallag oda-vissza volt a hosszú futások egyike. Fülembe nem szoktam dugni semmit, mert zavar. Pont azt élvezem, hogy magammal vagyok, nekem ez egy meditatív tevékenység volt mindig. Állandóan magammal beszélgetek, magamat inspirálom, magamat analizálom. Valszeg találnom kell valami jó podcast-ot, amire tudok figyelni, amit kívánok, és azzal talán tudnám növelni a futásra szánt időt. Egészségileg úgy érzem, bírom most, nem fáj semmim, nem lötyög :D. Többnyire egyedül vagyok, Ági lemorzsolódni látszik, mert ő napi szinten jógázik, és a kettő nem ugyanazt az erőnlétet igényli, így ebben most lehagytam. Ő meg a jógában. Azért a Föld napja alkalmából futottunk kerezstül kasul az erdőben csupa olyan útvonalon, ahol sosem jártam, csak ő ott nőtt fel a környéken, és minden csapást ismert kb. 

Holnap az Ötyével megyünk kerámia (mázazó) workshopra, amjd ebédelünk és mozizunk. Ezek még mind karácsonyi ajándék beválltások lesznek, alig várom/várjuk, csak úgy izzott az ötye viber már a héten. Ma este színházba megyek Ágival, és felhajtom végre az egyik ruhám alját, egy másiknak az oldalából veszek be, mert ez is régóta vár rám. A függönyfelhajtásokból maradt ki csomó anyag, ami pont ideális lesz ilyen hálós bevásárló zacsinak, azokból is megcsinálok párat, hátha Attila is átszokik erre a zacskók helyett.

Ha még marad mára időm, akkor visszatérek egy Anyák napi megemlékezés erejéig, és beszámolok a 'mindentől fosok' érzésemről. Ezt már leírva olyan fura volt nekem is. Hogy én félek bármitől is? Hajjajjj, sajnos igen.

Lola szülinapi zsúron :)

Amíg én futok, ő fára mászik, bunkiban játszik

Mózi isteni finom brokkolis-tejszínes csirkét főzött

Lócika megint kiemelt Bozsik játékos volt

Ezek mindig nagyon előnyös képek :D - de mi ennyit tettünk a Föld napján.
'Kihasználtuk', hogy van nekünk

Foci edzés után mindig a Lidl az első megálló :)

Akik már nem leszünk sosem…

 Megint kicsit fullasztó irodalmat választottam. De szeretem a nehezebb műfajt, amikor bírja a lelkem is. Két Murakami között elfér, különben meg lehet, hogy nem is olyan ‘nehéz’, csak most könnyebben megy a belehelyezkedés. Konkrétan akkorákat lélegzek közben, mert elfogy a mellkasomból a levegő, mintha épp kihúznának a vastüdőből. Felfoghatatlan egy életet leélni egy ilyen szerkezetben magatehetetlenül csak egy állítható tükrön keresztül szemlélve a helyiséget :(. Gyermekbénulás, poliovírus, vastüdő, 80-as évekbeli tüdőgondozó, kortárs író, polimer kazetta, ismerős közeg (Debrecen is). Bejövős a stílus, folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan tud valaki ilyen szemléletesen írni. Ilyen lazán-f@szán (bocs). Hol a határ a tanulás és az őstehetség között. Imádtam. Kultusz regény, bele kell kóstolnom egyébbe is Krusovszky Dénestől.  

még ketten ma is élnek vastüdőben - felfoghatatlan és nagy falat ennek megemésztése számomra
(álmodtam is azóta róla)

Lótika

 Ahogy leírom a nevét, egyből ugrik utána a fejemben, hogy ‘én kis makim… ❤️”. Nyomokban őrzi még a kicsi kori bumbiságát, imádom benne tetten érni ezeket. 

- Látom magam előtt a bizonytalanságát a lépcsőn, ami mindmáig megvan, ha tök új terepen kell - főleg lefelé - közlekedni. 

- Őrzi az ágyneműk, párnák közé temetkezését, tekeredését, befészkelődését, és saját testhatárainak elmosódását, kicsit kontrollálatlanságát. Ez éjszaka vagy alvásnál abban ütközik ki, hogy mint a gáz részecskék, terjed(ne megállíthatatlanul)  csak a korlát, fal, másik ember teste tartja kordában, egyébként forog, szétvetett tagokkal váratlanul lesújt. 

- Őrült nagy csibész. Már most nem bírom megállni, hogy - amikor bosszantja a többieket vigyorogva, 1000* is rászólok, hogy fejezze be, mert ‘fogy az energia…’, - ne buggyanjon ki belőlem, hogy egyébként baromi idegesítő tud lenni. De NAGYON! Persze ez amilyen gyorsan megfogalmazódik bennem, úgy hussan el, és csak a huncut feje, a szeme vigyorgó villanása marad az emlékezetemben. Meg hogy ezzel együtt úgy imádom ❤️.

- Továbbra sem tartom jó evőnek, pedig nagyon kellene neki, mert sokat mozog :(. Semmi használhatót nem eszik jó ízzel, csak a rakott krumplit, paprikás krumplit, carbonara-t, bolognait, tésztát tésztával, pizza-t, hamburgert,  gomba pörit nokedlivel. Ezen kívül édességet, joghurtot, pudingot, gabonapeleyhet, almát-répát a fürdőkádban 😁.

- Egy vehemens szeretetgombóc, aki nagyot tud robbanni, ha fáradt vagy valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné.  Kell neki és igényli a pozitív visszacsatolást, magával vagy nagyon elégedetlen vagy nagyon is elégedett. Olyan jó ezeket írni, közben szembesülni, hogy vajon honnan hozza ezeket…

- Pont annyira szórakozott és elvarázsolt, mint az anyja 😂. Kifordított póló, Lola fekete pólójába bújik focis aláöltözőként, de az is csak nekem tűnt fel a Lidl parkolóban, neki nem 😁. Szidja a nadrágot, cibálja, hogy kicsi, de fel sem merül benne, hogy a Lola fekete farmerjába gyömöszölte bele magát 😂😂😂. Szóval van mire nézni :). 

- Ha bekattan, akkor jobb ha magára hagyjuk némi pátyolgatás után, mert amint felszáll a gőz/köd, ki tudja jól fejezni mi a baja. De addig mindenki hibás, csaló, hazudik a Duolingo is, a tankönyvek, és nem látja a fától az erdőt. Nem lehet kijavítani, mert azt gondolja, neki alapból tudni kell mindent, és ha nem, akkor addig is elfajul a helyzet, hogy a saját fejét üti, hogy ő a hülye :(((. Olyan apróságokon be tud pöccenni, hogy kijavítom szó tanulás közben, hogy nem ‘undre’, hanem ‘under’. Hirtelen nem látja a különbséget, és velem kezd el veszekedni, hogy de hát ő úgy írta, és különben is, és… Jajjj :(((. Szóval nem jó vele tanulni, mert inkább befogja a fülét, közbevág, hogy nem érdekli stb. 

- Iskolában a minta magatartású, tisztelettudó, szorgalmas stb, de ezt nagy feszkó és stressz árán tudja tartani, néha nagyon megfárad, és itthon bújik ki a szög a zsákból. Mondtam is már neki, hogy beszélek az ofővel, hogy cseréljünk kicsit, itthon hadd legyen a kenyérre kenhető, ott meg simán elég lenne a lazább magatartás. 

- Rágja egy ideje a fülünket foci kapuért a kertbe, de itt van a foci pálya a falu végén, tök fölöslegesnek gondoltuk, nem úgy ő. Végül a saját megdolgozott pénzén megvette Húsvétkor ❤️. Így hogy közelben van, csak még gyakrabban rágja a fülem hogy focizzak vele, álljak be a kapuba, hogy sikerélménye legyen, hiszen Apa, mindig ‘csal’, ellene nem tud győzni annyiszor, mint ellenem 😁. És tényleg. Pedig sokat fejlődtem :). Lola is élvezi nagyon.

folyt. köv

Muszáj vagyok máris egy kis frissítést rátolni a posztra:

Péntek este 11 óra mindjárt. Aki ismeri a Duolingo angol nyelvlecke hangját, az képzelje ide a háttérbe most. Attilát bevittem este sörözni a városba a haverjával,  gyerkeket 9 után ágyba bújtattam, fél 10-kor csend volt, én pedig olvasom az ‘Akik már nem leszünk sosem’ könyvet, majd 10 körül zokogva jön Lóci. De azzal a fajta világvége érzéssel, hanggal és kétségbeeséssel, amit pont ismerek. Lenullázódott a 90 napos szériája, amit baromi kitartóan és következetesen csinált, vezette, és most elfelejtette, nincs széria befagyasztója, pedig a 100 napot el akarta érni :(. Most azt írja ki a rendszer, hogy 500 drágakőért cserébe megmentheti (persze rettenet távol áll az 500 drágakőtől), még van egy órája. Megveszve keresi a lehetőséget, hogy hogyan tudna drágakövet gyűjteni, gyűri az angolt este 11-kor. Pont ez az elszánás és akarat, és csakazértis vehemencia tetszik benne. Valszeg nem fog tudni összegyűjteni, én is pörgettem neki a leckéket, még a végén megtanulok angolul én is, és tudom, hogy hót fáradt lesz és zokogni fog ha nem jön össze, de az utolsó pillanatig kitart és nem ereszti ❤️.

Áprilisi vasárnap

 Csütörtökön futás közben Lócikáról farigcsáltam fejben posztot, mert épp halmozottan sok megfáradt hiszti jutott az elmúlt két napra, ami annyira kirajzolta a gyenge pontjait, amin segíteni kellene neki, ha hagyná, hogy azt éreztem/érzem, én kevés vagyok ide. A héten Mózi is zokogott, előtte az ő fejét ‘mostam’, majd a lelkét támogattam, palléroztam, de most valahogy vasárnap délután az ágyban ébredezve a délutáni szunya után, a nyitott ablakon hallva a beszűrődő szomszéd kutya vakkantását és a tipikus kertvárosi hétvégi zajokat valahogy aláhúzta vastagon bennem az egyensúly érzést, és több pozitív is átcikázott bennem. Délelőtt családilag nekimentünk Nyírmártonfalvának, és tényleg úgy éreztem, hogy jesszusom, nekünk még nyaralni is el kell jutnunk közösen, és ha ezzel a mai lendülettel fogunk neki, szétrágjuk egymás idegeit mire odaérünk. A fiúk nagyon nem bírnak egymás mellett meglenni, Mózi olyan rettenet csúnya hangsúllyal beszél, velem is sokszor, hogy rengeteg energiámba kerül, hogy visszalépjek kettőt, és tudatos pályán tartsam magam. Ilyenkor iszonyatosan zavarnak a hangok, a zene, főleg ha hangos, de bármi repetitív izé zaj, zörej. Pl Lola a tépőzáras labdát azzal a tenyeres elkapóval nyiszegtette, meg Mózi is. Ezekben az állapotokban nem érezném luxusnak, hogy két autóval mozogjunk, csak ne kelljen hallanom. Aztán kiszálltunk, lett megint tér és jóidő, és kivasalt a Nap, a levegő. Már a héten beterveztük, hogy megnézzük a híres lombkorona sétányt, Mózi sem győzi megemészteni a látottakat és egyre csak azt kérdezi, hogy nem tűnt fel a készítőknek, hogy az egy dolog hogy fa nincs a környéken, de olllly kókler munka van az egészen, hogy megalázó látni mennyire pofátlanul szarnak a nép fejére, hogy ez az egész egyáltalán megszületett. Egy év nem kell, hogy ez az egész egy széthordott, gyomos terület legyen. A legjobb lehetőség és tankönyvi minta egy safety walkra, ahol lehet gyűjteni a hibás, balesetveszélyes, értelmetlen, ‘mekkmester’ módjára elvégzett munkákat, mert egyetlen olyan rész nem található, ami klappol. A sírva-röhögős kiruccanás. Attila nem is tudta abbahagyni egy darabig. Érdemes gyerekkel kimenni, és mesélni az egésznek a hátteréről a legjobban példázza a kis magyar valóságot. 

Pazar kilátás nyílik a magasból 😁

a csavarok több helyen hosszúnak bizonyultak 🤦🏻‍♀️ (jó’vanaz?)

a lovak megvárnak - ha azzal érkeznétek, amíg bebarangoljátok a terepet

Az egyik ‘legalja’ része a környéknek 

kondipark (???)

kondipark 2.
a lógó láncnak se vége, se hossza…

A kilátóból pont jó rálátást enged az egész lombkorona ösvényre a gyér aljnövényzet.

no comment

ezt nem hiszem el 🤯

Na angolozok Mózival, utána focizok Lócival, tollasozok Lolával, kocsit porszívózok, futok, utána folyt. köv.

Áprilisi mindfulness

 Mindig úgy örülök magamnak, amikor futok. Sokszor csak az ad erőt, lendületet, hogy korábban ez olyan jól ment. Na nem lazán, de imádtam. Most bőven nehezebbnek érzem, sőt egy újrakezdőnél is kezdőbb vagyok minden alkalommal. 5-6 km amit bírok tüdővel-szívvel, koncentrációval, és nem akarok éppen már máshol lenni, mást csinálni. A legjobb alkalmak erre Lóci foci edzései, mert amíg ő a bőrt rúgja a füvön, mi Lolával kondiparkozunk (akarom mondani, ő kondiparkozik, én meg fekszem a fűben szétvetett végtagokkal, iszom a Napot és nézem az eget. Ez olyan kincs, amit régen nyannyer bénaságnak éreztem volna :D) majd poroszkálok a salakon. Futás közben Lola talált egy bokrot, terebélyes tuja félét, ami kiváló bunki, be tud bújni alá/közé. Amíg én a köröket róttam, ő a fű közül csipegette a százszorszép fejecskéket a markába. Szusszanásként pedig rám bízta, hogy kezdjem el feldíszíteni a tuja-kuckót. Ahogy így tűzögettem a rövidke szárakat a levelek közé, megint a csontomig hatolt az energia, hogy ez mennyire jó nap, mennyire cuki és mennyire jó dolgom van ❤️. Lola akkora intenzív anya szerelmben él, h minden alkalommal mikor belémtemetkezik és ölelgetjük egymást, megkérdezem, hogy ugye így maradunk, és nagylányként is az ölembe kucorodik majd mindig. Volt egyszer egy facebook kép erről, ami olyan megható volt számomra. Nagyon sokszor gondolok erre. Megpróbálom megkeresni. …

megtaláltam

London 2023 részleteiben_Vol 3 - uccsó eresztés

(amíg a bőrgyógyásznál csücsülök, pötyögöm a londoni trip maradékát, még mindig sokszor jut eszembe)

A 4 napból kettőn délelőtt szitált/szemerkélt az eső, borongott, a maradékban igazi londoni turista idő volt. Amikor takony volt, akkor behúzódtunk enni, vonatra vártunk, vagy az M&Ms sok emeletes csoki boltban garázdálkodtunk. A gyerekeknek ez volt a legnagyobb élmény, pedig különösebben nem volt interaktív vagy wow. Valszeg a színek és a néhol plafonig érő színenként hangolt csoki drazsék voltak a nagy számok. Fejtek is a gyerekek bőszen, vettünk itthonra adagolót, forrócsoki port. Azt olvastam ez a világ legnagyobb csoki boltja, nem tudom, hogy csak az M&Ms -ek között vagy négyzetméter, szint, értékesítés alapján. Nekem pl a szemközti Lego jobban tetszett. Mindig elhűlök mi mindent megépítenek legoból :))

London eye a mi szemünkkel

Soookat sétáltunk, napi 12-14 km-t is a városban, Temze parton, hidakon. Az egyik napsütéses napon hajókáztunk Greenwich-be, parkoztunk, múzeumoztunk. Újra és újra megállapítottuk, hogy ezek az ingyenesen látogatható tárlatok, múzeumok is annyira igényesek, tiszták, nem leamortizàltak, nincs szétlopva, kispórolva. A gyerekeknek külön volt terem, lehetett daruzni, kirakodni a kikötőben, morzézni, ágyút sütögetni :)). 

elsörözgetnék most is ezen kis csolnakon ;-)
(nem sok kép van, amit Mózi nem trollkodott szét :D)

A nulla délkörön állva

Lolának meg kell nőnie, mert a
legtöbb családi szelfiből kilóg :D

Sláger számba ment a kicsiknél a Burger King :))). Milyen jó, hogy itthon ilyen limitáltan látogatjuk ezeket, mert most kész atttakció volt ennyiszer ott enni. Lóci és Lola mindig ezt választották, mi inkább a Pret a Manger-t.

Nem hagyhattuk ki az emeletes buszt sem :D,  de a Dungeon-t Lola kis virágos lelke miatt nem vállaltuk be, azt majd legközelebb. Mivel a szállás nyugat Londonban volt, és utolsó nap a gép csak este indult, ezért a kofferokat begórtuk egy megőrzőbe, hogy tehermentesen tudjuk az utolsókat szippantani a londoni levegőből. 

Mindjárt az én sorszámom jön, kilövöm az uccsó posztot, ebéd mellé mazsolázzatok belőle, hátha Ti is kedvet kaptok egy kiruccanáshoz.

Ez Mamának készült a lengyel bolt előtt,
amíg én visszaszaladtam a bankkártyámért 😁

Eeeevening Standard!

És persze összehoztuk indulás előtt a 9 és 3/4. vágányt is a King's Cross-on ❤️

patagonia