Azt hiszem, kijelenthetem, hogy 'szobatiszta' minősítést viselő rappert nevelgetünk (éreztem én ezt, hogy sántít... szóval melengetünk) a keblünkön ;-)

Tyííí, nem ismerek magamra...

Mint, akinek sosem volt gyereke, vagy legalább egy fél generáció választaná el a kettőt, örökös majrénak tűnhet az agyalásom és parám Lóci miatt. Mózi nem nagyon evett/eszik céklát, nyilván mert én sem. Azért próbálkoztam vele a hozzátáplálás idején, de nem túl kitartóan. Tegnap azt csináltam a kicsinek, almával, burgonyával, hússal. Meglepően finom volt. Nekem nagyon. Ő fintorgott, meg egyébként is elég rossz hullámra ült fel pár napja: ha ébren van, akkor 80%-ban sír :(. Így tett cékla evés közben is. Egy-két kanálkával berejtettem a szájába, amit aztán aranyosan elcuppogott. Utána megint sírt, megint pakoltam a nyelvére. Ez összesen volt kb. kettő, de max. három kiskanálnyi. Este teszem tisztába, bontom ki fürdés előtt, hogy amíg Attila fürdik Mózival ő tudjon puccoskodni a szőnyegen. Szívbaj 1. - már a combja tövénél gyanúsan piroslott a sz@r. Jesszus!! Nem evett semmit, tejen kívül (volt az első gondolatom). Szívbaj 2. - kibontva a pelenka derekánál is hasonló a kenet. Na akkor kiabáltam Attilának. Ugrik ki, hogy megyünk az ügyeletre. Mire kiért.... bevillant, hogy próbáltam délben céklával etetni... De úgy rémlett, semmit nem sikerült lenyelnie. Lassan bontakozik a memóriám az ijedelemtől, hogy de bizony egy-két nyelet lecsúszott. Vér ciki, tudom, de tárcsáztam az orvost. Megnyugtatott, hogy ha véres lenne a széklet a bélcsavarodástól, akkor hányna is. És most egyből, nem egy héten belül. 

Yo vagyok ;-). Soha ilyen jó nem voltam.

Hát még ezt... (az előbb lemaradt)

Ezeket most úgy szeretem :) - Móniék esküvő

Nem tudtam letörölni a vigyort reggel az arcomról, amikor Mózival beléptünk a bölcsőde kis mosdójába, és az ajtónál fürtökben lógtak a gyerekek, többségük Lilike, Blanka, Lilla, és ugrabugrálva kiabálták, hogy Megjöööött Beníííí! Itt van Beni!! Örök hála Nekik egy fiúgyermekeket nevelő anyukától ;-). A többit meg majd később megbeszéljük.

Időnk kiszabva - egy kéthetes nyaralás utolsó napjai

...de feltenyerelek még Nektek egy-két barlangrajzot. Tényleg ideje pakolásznunk. Lassan minden ruhánk magától megáll a sarokban, szaporodnak a hátközépig fosos textilek. Pedig mostanra olyan jól belelazultam, hogy ne kövessem, melyik ruha tiszta, melyik felvehető még, melyik a gyalázat és vegyi fegyver kategória. Attilán pl ma még teljesen tiszta, vasalt vonalakkal ellátott illatos pólót észleltem. Kérdeztem is döbbenten, hogy Neked még van tiszta ruhád??!

Igazi ábrándos levélsárgulós szeptemberi szép időnk van. Pálházán a játszin erősítem a csuklóm, illetve most terítettem meg Lócikának a padon, hogy a három rétegben összebarnázott szerelésből a legalsó és legelveszettebb darabot lehántoljam. Tegnap már rám hozta a frászt. Kétszer sugárban visszahányta a tejet… Térerő után kutatva, felhívtam a gyerekorvost, hogy erősítsen meg benne, nem feltétlenül kell éjszaka haza indulnunk. Nem hát. Csak adjak neki azonnal Daedalonetta kúpot. Simán. Bepakoltam az egész házi patikát… Kivéve azt az egyet nem. Murphy is velünk nyaral - természetesen. Szoptatni csak óvatosan húszpercenként, apránként, hogy ne lássuk viszont. Ez azért rossz érzés. Mire megindul a tej, és ráhangolódik a csörgedezésére, én már piszkálom is ki a szájából, ő meg sivalkodik :(. Azóta legalább elzárta az antiperisztaltikát, átcsoportosított az erőt mélyebb régiókba… Ráncolgatom a hasán a bőrt, és tapogatom a kutacsát, ahogy tanultam a Klinikán, hogy nem járunk-e a kiszáradás nedves partján. Hála az égnek, nem. Éjszaka borzasztó sokat kel. Eddig is. De eddig lefegyvereztem a melleimmel. Lehet most fogunk leszokni az éjszakai szopásról. Pedig én és a derekam is jobban bírná azt, mint óránként kelni, csendesíteni, ágyból ki, ágyba be, visszavackolni magam. Azokat a nyugodt, félálomban lévő perceket viszont nem adnám Nektek, amikor megnyugodva, ellazulva, hálózsákos meleg kis testét, puha pofiját pihegteti rajtam, én meg arra zökkenek vissza, hogy talán ülve már álmodtam is valamit…

Ma meglódultam futni egy bővebbet, mint 30 perc. Egészen eljutottam a NOL kútig Pálházán. Alig kellett három házat elhagynom, éreztem magamban az erőt. Vannak helyzetek, képek, amikor azon veszem észre magam, hogy nem gondolkozom, hanem fejben írok. Mint most. Olyannak éreztem, mint egy dugulás elhárítást. A felszabaduló endorfin hatására megindult az áradat, sodorta bennem a betűket és szavakat. Társultak a képek is egyből, mert így párban gondolkozom. Szinte állandóan képeket látok, és azt írom le. A dugulás elhárítás volt az első hasonlat, ami fekete-fehér kézzel rajzolt, egyszerű fénymásolással sokszorosított, házilag felszabdalt A5-ös papíron jelentkezett. Kezemben WC pumpával futok, lóbálva, mint a majorettesek, de hirtelen átvált rajtam a futóruha, és fekete bocskai indázza át a mellkasomat, magam mellett szorítva, de felfelé mutatva a pumpát, mint a refis diákok. Elhessegettem, mert lehet nem is ildomos ilyen montázst összeollózni fejben sem. Visz a lábam lefele, és képzelgek, hogy annyira jól bírom ezt a kocogást, és annyira élvezem. Biztosan nem azért szeretek futni, mert karban tart, biztosan nem csak azért érzem üdítőnek, mert ez EGÉSZSÉGES és jó nekem. Bizonyára a Willendorfi vénusz korában is élveztem volna a zsírégetést, és nem lett volna bűntudatom, hogy felálltam az asztal mellől, és nem csak sült csirkével álmodok. Bizonyára ;-). Mindegy is ez, futni jó.

Meg olvasni. Sikerstory: 325 oldalt elolvastam 2 és fél nap alatt gyerek mellett. Ok, Attila egyszer 3 órára elvitte őket kisvonatozni, de akkor már csak az utolsó 20 oldalt fejeztem be. Hallatszik a hangomon ;-)?

Glória nélkül szaladgáló halandó vagyok

Abból is a kevésbé istenes fajta. Fogadkozom, hogy na majd hétfőtől jobban megy. Majd jövő hónapban vagy 10-étől, 20-ától ügyesebben megoldom. Majd tavasszal könnyebben legyőzöm. Terpeszkedik bennem egy ördögfajzat, holott olyan lazán dobálózunk a „ez csak napi tíz perc” vagy „heti háromszor +30 perc, és ölünkben a megváltás…”. Eldöntöm, hogy jobban beosztok. Mert tényleg mi heti 3* 40 perc mozgás, vagy akár napi 20 perc, megfogadom, hogy gyakrabban mosogatok. Vagy inkább egyből, amikor használtuk. Elhatározom, hogy nem áztatom annyit lustaságból a nyakig szaros kis body-kat, és nem dobálom a kagylóból a kád sarkába, hogy majd még a mai adagot megvárom, és akkor gépbe teszem. Hogy a mosogatógépet egyből reggel, mikor fél 6-kor mindenki előtt felkelek… - de jó is lenne, ha menne, és a kávét elszürcsöltem (vagy még jobb lenne előtte), kipakolom. Hogy fél hétre a piacot is megjárom, és este mindig megfőzök, hogy ne másnap nyitogassam két percenkét a hűtőt, hogy hátha most találok benne valami ínycsiklandót, ami azelőtt még nem volt ott vagy most majd megkívánom. Eldöntöm, hogy gyakrabban mosok. Úgy, mint a pedáns családokban, ahol van mosás és vasalás nap, és fixen be vannak építve tehermentes nagymama-napok. Nálunk mindig lóg valami a szárítón, mindig teli a szennyes, Mózi mindig szerteugrálja a vasalásra hadba szólított ruhatárat a kanapén, ázik a vödörben valami, ázik a kagylóban vagy a kádszélén, jár a gép vagy mosogatógép. És hiába minden csak 10-20 perc. Tudom én. De bármit szívesebben űzök a házimunkánál. Különben meg ritka hogy összefüggő 40 perc legyen napközben a birtokomban, akkor meg ki ne találjátok, hogy háztartásbeli legyek J. Inkább hátat fordítok a kupacnak, és megőrülök majd tőle holnap, de mást cselekszem. Azért próbálkozom. De nem megy csomómentesen. Én alkalmatlan vagyok az ilyen táblázottságra, programozottságra. Hol van az ad hoc meglepetés, Pató Pál Úr még elviselhető lazasága, a spontaneitás? Pedig néha hiányzik a kőkemény beosztás. Utána pedig megfojt a gondolata is.

Ez a bejegyzés akkor fogant, amikor délután a BSI félmaratoni kis programfüzetét lapozgatva 1 héttel a futás után rátaláltam egy olyan felhívásra, hogy regisztráljunk a BSI oldalán, és 2014-ben fussunk 2014 km-t. Ez annyira megtetszett. Utána levezeti, hogy ez napi 5,5 km futást jelent csak. Vagy ha nem tudok naponta szánni rá ennyit, akkor heti lebontásban vagy haviban ennyi és ennyi. Na ez a része ijesztett meg. Habár tényleg nem sok napi 5,5 km. Csak ha elmarad, utána összegyűlve már nehezebb törleszteni. Úgy döntöttem, belevágok. Aztán eltántorodtam. Talán nem is jó ötlet várni 2014. januárig. Elkezdem holnap, itt Hután. Ezt nem megpróbálom, hanem megcsinálom. Ezt már Csernustól rég megtanultuk, hogy bár olyan romantikusan álbuzgónak tűnik (én fogalmaztam így a Csernus gondolatát) a megpróbálom szó, amögé el lehet bújni, lehet vele takarózni, kifogást keresni. Nem megpróbálni kell, hanem megcsinálni J. Majd valakit megkérek, segítsen kovácsolni az oldalra egy számlálót, amin monitorozhatóvá válnak a tények magam számára is, hogy hol tartok a gyűjtött km-ben, és hogy hol kellene tartanom…

Most pedig élvezem, hogy alszik a két fiú egyszerre, Attila a tornácon szivarozva hallgatja a szarvasbőgést valami könyvvel a kezében. Én is keresek pár betűt, amit nem én szórtam szét az éterben, hátha bölcsességre tanít. 

Időnk, mint a tenger

Gondolhatjátok, hiszen két hétig nyaralunk :). Mondanom sem kell, eddig 326 oldalnyi IKEA katalógust sikerült megnézegetni alaposan, ami nem panaszkodás, csak nem az a fajta kikapcsolódás, mint hinnétek. Fő célom az, hogy szépre aludjam magam. Ez alakul, bár feküdni most sem fekszünk fél 12 előtt. Inkább csak a délutáni alvások vasalnak valamicskét rajtunk. Nyáron még azt terveztük, sátorozni fogunk. Én olyan szép emlékeket őrzök a tiszai vadkempingezésekről, olyan jó táborokat építettek apáék. Attila is nagyon lelkes volt, sőt. Ő nézegette és mérte fel a sátor kínálatot, majd magunkévá tett egy kétszobás, kocsi beállós (kb.) hatszemélyest, hogy ez elbírja a jövőbeni szaporulatot is. Ez már az indulás előtti mérlegelésnél kívül esett a rostán, mert csak hideg van ilyenkor. Így nem tudtuk felavatni idén. Tavasszal lakókocsi bérlésben reménykedtünk, de költséghatékonyabb megoldásnak tűnt a sátor, ha már vissza a természetbe és kempingbe. Végül csak ez a megoldás maradt. Háromszemélyes lakókocsiban nyomjuk, hűtővel, előtérrel, IKEÁs garnitúrával, remek kis konyhával, külön kuckóval Mózinak, biciklikkel, babakocsival, tömérdek motyóval, hogy komfortos is legyen. Kaptunk babakádat, van a kempingben főzési lehetőség, pedig hoztunk grillt, is faszénnel mindennel :D. Azt majd beizzítjuk Hután.

Nincs tömeg, csak lakókocsik és lakóautók vannak. És rajtunk kívül jóformán csak német nyugdíjas házaspárok. Akiknél komoly kultúrája van az ilyen pihenésnek. Meg is állapítottuk, hogy de jó lehet… Lesem tőlük az ötleteket, hogy mivel vannak felszerelkőzve, jövőre mit kell beruházni. Az ablakban, vázában három szál, nyíló rózsája is volt az egyik párnak. Cukik. Csak olvasnak, beszélgetnek, gépeznek (Mózi így hívja a laptopot), ücsörögnek, eszegetnek. Korán fekszenek, teljesen felveszik a ritmusát a nap-hold váltakozásának. Fekszenek a nappal, kelnek a kakassal. Tetszik.

Mi kicsit zsizsegősebbek pereputty vagyunk. Amikor a zene is szól bent, Lócika is ordít, Mózi is akar valamit, akkor úgy érzem ki kell jönnöm :). De ez a ritkább.  

Voltunk Esztergomban megnézni a Bazilikát, kószálni, és persze elsétáltunk a Máltai Szeretetszolgálat játszóterére, mert Mózinak nem hiányzik még semmi más program. Itt olyan boldog, azt sem tudja mihez kapjon, teli van gyerekkel, játékkal. Volt csap, volt kismotor, kavics, homok. 6-kor zárnak, akkor volt visítás, de szerencsére látta, hogy mindenki elvonul a tett helyszínéről. Ma átkocsikáztunk Visegrádra, de nem volt szerencsénk. A Fellegvárba igyekeztünk, fel is jutottunk, csak a pénztárnál kiderült, hogy ezt babakocsival nem tudjuk kivitelezni. Sok a lépcső. Túl sok ahhoz, hogy kivegyük Lócit, és lent hagyjuk a szekeret :(. Palotajátékok és hajókázás meg csak hétvégenként van.

Itt a kempingben hatalmas sláger a csupasz csiga. Láttam már én is ilyesmit, de ez olyan impozáns példány, hogy nem csoda, Mózinak ekkora öröm. Mikor mutattam nekem, hogy Apával mit találtak, akkor mondta, hogy meg is lehet fogni… (grrr, én ezt megúsztam szerencsére), és hogy behúzta a szarvát, mert fáj a torka… :). Mikor negyedóra múlva visszasétáltunk már nem volt ott. Elszontyolodott, de gyorsan meg is magyarázta felderült arccal, hogy hova lett: biztosan elment a boltba sajtot venni neki (mármint Mózinak) :)). Ma megtalálták megint kicsit arrébb a fűben, és Attila kérdezte tőle, hogy na hozott-e sajtot tegnap. Erre annyit válaszolt, hogy ad neki kártyát, hogy tudjon fizetni. Mennyi esze van egy két és fél évesnek?

Lócika két napja elég nyűgi pók. Ami tőle szokatlan. Mindenen visít, kivágja egyből a magas C-t, és csak akkor jó, ha legel a végtelen tejmezőkön. Mózi is nyüstöli állandóan. Néha az erélyesebb odamondás sem használ. Lóci pedig már sokszor fél, ha megjelenik Mózi, és ráfekszik, hozzáér. Ha csak a hangját hallja, akkor felderül az arca, ragyogva keresi merre van. Nincs átmenet. Nem csak elkezd méltatlankodni, ha baj van, hanem egyből világvége acsarkodásba kezd, és vonyííít. Simán bele fog férni az is, hogy Mózinak piszkálnia sem kell, ő meg sír. Ilyen is előfordult már, hogy a konyhából hallom a felvisítást, szaladok be, egyből Mózit veszem elő, hogy mit csinált, és szegény semmit…  Tudom, hogy ez tipikus hiba, de ha sírás van két oldalról, Mózihoz nincs türelmem. Mert tőle már elvárnám, hogy megértse, ne csinálja stb. 

Most így vagyunk. 8-kor koncert a kempingben, hétvégén pedig áthelyezzük a bázist a jó öreg Hutára. A bölcsiben is akkora sikere van, annyit mesél róla Mózi, hogy most is mindenki odajön utánunk Mama elmondása szerint, aki a napokban összefutott Márt nénivel.

Nekifutok még1* az esemény prezentálásnak - Nike félmaraton 2013

Erősen sejtem, hogy ezt a FUTOK menüpontot átrajzolom NEM Futok menüponttá, hacsak tényleg el nem kezdek futni.

Az utóbbi héten eléggé ki voltam már pukkanva, főleg mert… már nem is tudom igazán. Minden napra jutott valami rohannivaló, turbó módjára (meg)oldódó, instant keresztelő, így végre van egy darab keresztelt fiunk, a másik pogány gyermek még picit várjon valahára J. Ez a mondatvég bármennyire is sántít, itt most lila dalra kelt egy nyakkendő.

Az ünnepi esemény fő mozzanata körülbelül a családon belüli erőszakra hajaz, a szenteltvízzel locsolkodós kép pedig a Nők Lapja hasábjain gyermekvédelmi összefogás témájában tökéletesen elhelyezhető azzal a szöveggel, hogy a kép csak illusztráció… Meg sem mutatom J. Vallási témában nem kezdek okosnak mutatkozni, mint ahogy politikaiban sem, de abban házon belül megegyeztünk és meggyőződtünk, hogy számunkra a református szemlélet és hozzáállás a passzentos, így nem volt kérdés a keresztelés milyensége sem.

Péntekre (szeptember 6.) kaptunk időpontot, tehát nem csaphattunk hatalmas ünneplőzést és rákészülést. Aki nem nyugdíjas és GYED-en lévő, annak egy idő után még tolni kellett a szekeret a gyárban. Aki pedig tudott maradni, azzal jót belga csokoládéztunk és kávéztunk még délután is a romok felett, amíg aludtak a gyerekek. Miután felkeltek én továbbra is csak zsibbadtan néztem ki magamból, és nem volt erőm nekifogni összecuccolni két hétre a konyhát, a gyerekeket, magamat. Ez végül szombat kora reggeli, délelőtti projekt maradt: ki tud jobban száz irányba csoportosítani, hogy mi kell még 2 napra Pesten, mi kell a futáshoz, mi kell a gyerekeknek, amíg őrizetben lesznek, és mi kell a maradék 2 hétre, amíg szertelenkedünk a Dunakanyarban és a Zemplénben?

Ilyen még nem volt, hogy mindenki futott. Hogy anya, apa, keresztanyu is a flaszteren nyomja. A gyerekek meg csak szaporodnak, egyre több Pestre szakadt ismerőst és rokont kell beizzítanunk, hogy segítsenek a gardírozásban. Jelentem, eddig remekül helytállt mindenki. Kiskatám! Csillagos ötös a pelenkázás, nem csak elpőtyög, hanem én sem tudom jobban. Még akkor is ha telefonos segítség kellett egyéb anyukáktól. Keresztapa is felavathatta frissen született posztját, mert Mózi hozzá lett leosztva ;-). Mindezek ellenére sem voltam nyugodt. Nem attól tartottam, hogy anya nélkül nincs élet a Földön, hanem, hogy helyénvaló-e ez így, hogy én megint önmegvalósítok, még akkor is, ha nem versenykategóriában, a sarjak meg lekapcsolva valahol. Aztán valahogy próbáltam elhatalmasítani magamban a megnyugvást, és összetömöríteni a bűntudatot, hogy valamiből nekem is fel kell töltődnöm. Tömörítések ellenére is úgy szoktam magam érezni, mint egy repülőgép, akinek nincsen elég hosszú felszállópályája a repüléshez, és sokszor nekifutok a feltöltődésnek, azért ez nem mindig elegendő az interkontinentális szárnyaláshoz, csak az intrakontinentálishoz. Próbálkozom. Egyébként banya vagyok J. Csak bizakodni tudok, hogy senki nem fogja komolyan az orrom alá dörgölni, hogy B@sszus Anyjuk, amíg Te futottál a Duna parton, alattam nem csúszott a csúszda, mert összepisiltem magam, és teljes új szettet kellett vásárolni a belvárosban, hiszen semmi nem volt kéznél a játszótéren…

Végre a tömegben. Ez volt az első olyan futás (talán a legelsőt leszámítva), hogy nem voltak elvárásaim magammal szemben. Abszolút nem akartam kipécézett időt futni, vagy azon belül. Tényleg csak azt reméltem, hogy nem fog szúrni a bordám, nem csíp a pisi, nyom a kaki. Zenével sem terveztem, de azért Attila behajította az iPodomat a táskába. Jól tette J. Volt rajta 6 és fél órányi karácsonyi zene…. (rég használtam). Mire ez tudatosult, és kedvet kaptam hozzá, hogy valószínűleg én lennék az egyetlen, aki szeptember elején a NIKE félmaratonnak bő hatórányi mézeskalács illatú muzsikával vág neki, rá kellett eszmélnem, hogy fölösleges fülhallgató nincsen nálunk. Nem baj. Az idő tökéletes. Levakarhatatlan félhosszú szerencsenadrágban sem volt melegem, és hiába kaptunk egyen futómezt a nevezéshez, én azt szeretem, ha le vagyok szorítva, nem rázkódik semmim. Nem vagyok kabalához ragaszkodó, de azért nagyon figyeltem, hogy a kék nike csuklószorító rajtam legyen (ami mindig rajtam van), rátűzve a 21 km-es kis kitűzővel, amit Sanyikámtól kaptam az első hortobágyi 21 km után. A nagy rohanásban és végső szoptatásban viszont Kiskatánál hagytam a napszemüvegemet L. Ez rendesen elszontyolított. Mert ápol, és eltakar. Nem látszik alatta a kimustrált, fáradt asszony, csak a lelkes két gyerekes futó anyuka, akire büszke lehet lenni.

Idén megint voltam olyan szófogadó, hogy a nevezéskor megadott célzónából indultam. 2:15-re lőttem be magam, és ezt halálosan komolyan is gondoltam. A környezetemben sok első félmaratonista, trióban futó, vagy felező (a partedlin fel volt tüntetve) izgult. Nincs is ezzel gond, én pedig abszolút nem futottam a nyáron, közvetlen mellettem egy nőci azt ecsetelte, hogy jó lenne maratont futni, na de jó annak, akinek van ideje. Hiszen ő fél 5!!!!-ig dolgozik, hogyan készüljön így fel???! A másik asszony mögöttem azon jajjongott, hogy futott ő maratont, jó is az, de erre nem kell annyit készülni, ez befér az idejébe, illetve most is fájdalomcsillapítóval fut. Na, gondoltam, csak ebből a lehúzó mezőnyből pattanjak ki. Csúsztatott rajt volt, mert vagy kilencezren indultunk neki. Nem lehetett az elején így sem kipattanni a mezőnyből. Nekem 11 perc kellett, hogy elérjem a START-vonalat. A hangulat viszont annyira jó. Már ezért megéri. Most volt először olyan, hogy nem idegesített az útonálló rezesbanda, a kukákon doboló biztatók, sőt. Nem nézegettem az órám, nem akartam jobb lenni saját magamnál. Csak úgy élveztem a futást, a Dunát, a jóidőt, az eseményt. Mikor a 10. km-nél megnéztem az órát, és láttam, hogy 55 perc telt el, csak megörültem, hogy beférhetek a 2 órába. Aztán láttam elöl a tömegben himbálózni a 3 zöld lufit, ami a 2 órán belüli időt jelező iramfutók kis csapata volt. Ennek is megörültem, hiszen én percekkel későbbi zónából startoltam. Na akkor viszont próbáltam nem szem elől téveszteni, sőt a 18. km kölül a hídon le is hagytam őket. Végig nagyon jó volt az egyenletes tempó, viszont az utolsó 2 km-ben kiderült, hogy mennyire nem készültem/készültünk erre a futásra. Ilyenkor szokták tolni a felkészültek. Nem lőttem el az erőmet az elején, de abszolút nem bírtam gyorsabban futni. Hányingerem lett kicsit így is. Tartottam a tempót (már ez is szép  teljesítmény volt szerintem). Aztán nyomom az órát, látom 1:55. F@sza vagyok. Tavalyelőtt mélységesen csalódott voltam az 1:50-től, de akkor futottam rendesen. Most viszont úgy örültem ennek, hogy csuda.

Attila már bent várt. Ő 1:46-ot alakított ilyen felkészületlenül. Nem reménykedett az 1:29-es idejének a javításán Ő semJ. Utánam surrant be Poszikó 2:2 perccel. Egyszerűen ez így volt tökéletes. Nekem biztosan.

Van bennem potenciál ;-)

1:55. És ebben minden mellékes is benne volt/van :)


To be continued...

Ezt a posztot Mesi Esztijének köszönhetitek

Verjetek hátba, hogy megint így elvagyok tűnve. Nyilván minden rendben van, csak szeretem ha várakoztok rám. Az elkövetkezendő idő sem lesz lazább, de ne is legyen. Max kevesebb baci, vírus és sérülés érjen bennünket, mint augusztusban.

A héten végre eljutottunk arra szintre, hogy reggel Mózi önszántából kérte, hogy ne pelenkát adjak rá, hanem kisgatyát a bölcsődébe. Itthon régen pelenka nélkül toljuk. Vagy alul egy szál fütyülőben, vagy kis nadrágban, amit könnyűszerrel, roham tempóban is letud(unk) fejteni. Nem is nagyon volt gond, szaladt mindig bilire, WC-re. Viszont ha kitettük a lábunkat, akkor kellett a csomag a kis seggére. Követelte. Ha itthon is abban pállott, akkor viszont esze ágában nem volt se szólni, se levenni. Most a héten eddig így ment, sőt hétfőn éjszaka aludni is pőrén próbálkozott.... Úgy voltam vele, miért is ne. Semmi baj nem lesz, ha rommápisili az ágyat és az ágyneműt. Gumilepedő van, a többi meg könnyen mosható. Amíg le nem feküdtünk tapogattam körülötte az ágyat, hogy száraz-e még, és ja. Csak hajnalban kiabált, hogy Anyaaa, bepisiltem. Akkor viszont nem volt kedvem teljes ágycserére, így átöltöztettem, és jött közénk :). 

Lócika távol áll még az efféle szobatisztaságtól. Annak szurkolnék már, hogy elinduljon. De Il est paresseux. Mondta az orvos (magyarul ;-)), mert megkértem, hogy nézze már meg, kell-e tornáztatnom, vagy megmutatnom egyéb szakembernek, vagy szimplán lusta és dundus, azért nem halad, csak hátrafelé, és felfele. Ügyesen forog oda-vissza, bár gyakran ha a földön van, annyira kimerevíti az alkarját, hogy számomra is képtelenség lenne megmozdulni. Ettől ő is dühbe gurul, még jobban merevít, és acsarkodik, hörög :). Vagy tolat óvatosan hátra. Négykézláb stabilan áll, mint egy kisasztal, meg feltolja a fenekét, hogy a térde sincsen lent, aztán vagy elborul, mint az ólajtó, vagy szépen leereszkedik hasra. Aztán kipécéz magának valamit, és rettenetesen szeretné elérni. Ilyenkor repül hason. Erős a háta, nagy a pocakja, így bőven a levegőben kalimpál kezével-lábával. Fejét lehajtja, gondolatban halad, mert mikor megpihen, és nézi meddig jutott, csalódottan jön rá, hogy semmit. Olyan jó titokban figyelni a nagy munkáját. Küzd ő rendesen, csak nem jön rá, hogy a kezét kellene emelni és pakolászni egymás után szép sorban. Most javasoltak egy technikát. A mellkasa alá kell tennem a kezem, a másikkal meg megemelni a lábát, és csúsztatni előre lassan, hogy közben a kezével tapicskolva haladjon. Azt mondták semmi baja nincsen, nem kell hordani semerre, csak próbáljam ezeket a trükköket bevetni. Az neki már kevés, hogy rázok vagy gurigatok előtte valami ínycsiklandó játékot. Ezzel szemben 6 foggal jeleskedik (a hatodik augusztus 27-én törte át a gátat :)). Szeret enni, mondanom sem kell... Brokkoli, alma, répa, krumpli, húsok, barack, borsó egy szuszra. Közben mindig megszállja az ihlet, és mint aki énekelget vagy dúdol, pár kanál után elkezd dünnyögni, és brümmögni. Ilyenkor kell ügyesnek lennem, hogy ne fújja ki.


Mivel ülni nem ül fel magától, még hanyagoltuk a sport babakocsit, Mózesben nyomja leggyakrabban hason. Teli van vele a teknő :D. A bébihordozóról nem is beszélve.

Ja, és ami még heti történés lesz: instant keresztelő :)

Még a héten megpróbálok jelentkezni. Pl vasárnap, amikor célba értünk. Tessék szurkolni Nekem, hátha az megment.