Szög a zsákból

Nálatok milyen formában bújik elő a stressz vagy a szorongás? Produkáltok testi tüneteket?

Én nagyon ritkán álmodok rosszat vagy olyat, amire emlékszem vagy olyan, aminek egyből látom az okát.

Pont a napokban oldoztuk fel egymást Ágival, és erre tessék másnap megjelent álom formájában is. Annyira szörnyű volt.

kép forrása

Azt álmodtam, hogy Anyáéknál a Piac utcán voltunk, de már jöttünk el, ők nem is szerepeltek az álomban, csak hogy a másodikról jövünk le. Nem volt korlát a gangon, és Lola ott vicceskedett a szélén. Én meg rászóltam, hogy jöjjön bentebb, mert leesik. Tudtam, hogy nem fogom tudni elkapni, így csak abban bíztam, hogy szót fogad... Ő meg vigyorogva lesz@rta, mit kérek, és a virágos kis nyári ruhájában direkt rám mosolyogva lelépett a másodikról... Nyilván hiába rohantam oda, nem tudtam elkapni. Nem tudom leírni azt a gyomor reakciót és remegést. Néztem le, és azon szurkoltam, hogy csak mozduljon meg. Csak egy pillanatra legalább... És megmozdult. Rohantam hívni a mentőt, utána csak az rémlik, hogy lent állunk a ház előtt, várjuk a mentőt fogom Lóci kezét, és szintén ökörködik, és kérem, hogy ne csinálja. Érzem magamban azt a feszültséget, amit nem tudok visszanyelni, de csak nem fogad szót. És ahogy fogjuk egymás kezét visszatöröm a kézfejét egy hirtelen pici mozdulattal, hogy nyomatékot adjak a szavamnak. De ez úgy sikerül, hogy hallom azt a filmekből ismert csonttörés/reccsenés hangot.... Vááááá.... Konkrétan kitörtem a gyerekem csuklóját :(((. Olyan iszonyat bűntudatom volt, hogy erre, ezzel keltem.

Jajj... nyilván a korábbi időszakhoz képest "el vannak hanyagolva". Legalábbis én annak élem meg, és itt kiütközik. Lehet holnapra Attilát nyírom ki.

A másik álom, ma reggelre futott be. Ez vicces, de van alapja. Kb egész nap trenyában nyomom itthon, alig mozdulok ki, és sport tevékenységi szintre ugrott a szelektív elvitele, és a kutya kivitele a mezőre (ide nem is szoktam mindig csatlakozni a családhoz, Attilához).

Na de azt álmodtam, hogy az ÖTYÉvel strandra megyünk, pont mint itt, és az öltözőben jöttem rá már kint a strandon, hogy baromira nem vagyok strandképes :D. És ezt értsétek a lehető legátfogóbban :D :D :D. Annyira szégyelltem magam, hogy ők meg olyan tipp-toppok :D. ÖTYE, valljatok színt! Ugye nincs így mindig otthon ;-)?

Gyerekes lenne azt mondanom toppantva egyet a lábammal, hogy legyen már vége ennek a korona vírusnak, de attól még jó lenne (toppantás nélkül is :))

Miért szeret(t)ek olvasni?

Gondolkoztatok már ezen? Hogy miért vagy miért nem? Mit ad nektek egy-egy jó könyv, és milyen  szubjektív vélemény alapján soroljátok 'tetszett-nem tetszett' kategóriába?

Én 'jó' könyv olvasás közben rájövök, hogy vak vagyok a világra. Legalábbis nagyon sok vakfoltom van. Annyi féle árnyalt rétege van mindennek, aminek én csak a felszínét kapirgászom. Ezt a fajta “alkotói” érzékenységet 'jó könyv' olvasáskor érzem át leginkább.  Képi és metaforákkal tompított világban élek, de imádom ezt fokozni, stimulálni. Ilyenkor valami rácsodálkozó irigység üti fel a fejét bennem, hogy nekem ezek hogy nem mennek, hogy nem jutnak az eszembe? Hogy tud valaki így írni, ilyen storykat kitalálni, és ennyire átélhetővé tenni. Elgondolkozom közben, hogy vajon mennyi kutatómunka előzi meg, hogy egy-egy lázán odavetett történelmi utalás, szóhasználat, öltözködés, eszközhasználat és bármi megállja a helyét ott és akkor. Nem csak rommá aggatott jelzős szerkezetek és hasonlatok jelennek meg előttem, hanem egy szeletnyi beirdalt szerzői lélek, ami egy jó könyvben kinyílik számomra, mint egy sárga húsú bevagdosott mangó. 

Pont egy ilyen kép ugrott be vasárnap olvasás közben, amikor megint el voltam hűlve :)

Őszi szünet

Azon veszem észre magam, hogy szorongok. A gyerekekkel is olyan irányba terelődik a beszélgetés, hogy mi a próbaidő, hogy elküldhetik az embert ilyenkor egyik napról a másikra a munkahelyéről vagy komolyabb indoklás nélkül én is távozhatok. 

Lócikával hasonló cipőben járunk. Ő este sutyorogja nekem vasárnap, hogy fél, hogy valamiből megbukik. Hogy le fog maradni, hogy nem tud egyenletesen koncentrálni órán, és csak egyszer mondják el, és nem fogja megtanulni. Itthon is kéri, hogy gyakoroljunk. Érzem, hogy a dicséret mélyebb nyomot hagy benne. Indulat feszíti, hogy a barátja feladata mindig hibátlan. De hogy csinálja? Neki nem mindig az, de azt szeretné ő is. 

Nem rémlik, hogy bármikor számon tartottam volna, hogy a próbaidő alatt elküldhetnek. Most kb ettől rettegek. Hogy mi van, ha tényleg. Lehetek vajon annyira szétszórt vagy bamba, hogy ez megtörténjen? Mi az a türelmi idő, ami alatt természetes, hogy nem vágom oda-vissza az egészet. Tudom, hogy hülye vagyok :). Olyan visszajelzés érkezett, hogy ‘hard worker‘ vagyok. De én arra fogom, hogy valójában arra gondoltak, hogy lassú vagyok, és ezért sokáig tart. 

Ebből a fajta minden téren tökéletességre törekvő énemből valahol el kellene hagyni egy darabot. Mert persze nyilván közelében sem vagyok az általam kikiáltott tökéletesnek, viszont fáraszt, ingerültebbé, türelmetlenebbé tesz a katona énem. 

Lócikát továbbra is baromira élvezem. Az a fajta elsős, akit kívánni lehet a Nagy Könyvben, mert akadálymentes iskolás éveket jósol előre. Ragyogva meséli, hogy mikyen betűt tanultak, alig várja a következőt, teli van lendülettel, és van ott a sarokban jó adag megfelelési kényszer. Még nagyon nem önmaga. Egy DISC elemzés lényeges különbséget mutatna a természetes és a felvett viselkedés között. Nálam pl ez a kontroll sosem működött. Én ‘átlátszó’ vagyok elég hamar.Nincs különbség vagy csak nagggyon minimális. Tényleg, lehet csináltatok év elején megint egy ilyet. Kb 5 éve készült pont az első és utolsó ilyen részletes elemzés rólam.

Meglett az újabb modulzáró vizsga. Persze már azon agyalok, milyen újabb tudás lesz a következő, holott a neheze még hátra van. Akár ezt a szakmát mélyítve, akár valami tök újat megkóstolva.

Mi mással lazítanám le a hetet? Gyerekeknek bedugtam a ‘villanypásztort’, Attila maratoni több napos tréningen van (az emeleten). Én pedig olvasok.

Máglya

Mózinak köszönhetem Dragomán Györgyöt. Ez volt az első, amit tőle olvastam. Érte bóklásztam hasonló tartalmat keresve már elsőben, hogy ismerkedjek a másságnak ezzel a fokával. Azóta is ha elolvasom óriási szimpátiát/empátiát ébreszt bennem az irányába. Mózi irányába, mert nekem ilyennel nem volt problémám, így figyelmeztetnem kell magam néha. És rettenetesen büszke vagyok minden napjára, mert tudom, hogy hasonlókat él meg.

A napokban így dolgozom. A reggeli riportokig az ágyból. A napi meetingre kelek fel. Lola még akkor is szunyál. 10-kor kel magától. Tudom, hogy hiányozni fog ez. 

Dragomán György: Máglya

Kiszállni sem merek az ágyból, pedig mindjárt lemerül a telefonom, hogy ne dőljön össze bennem az írni akarás. Tudom, hogy nem akarok nagy dolgot. De nem akarom, hogy az elképzeltek elboruljanak bennem. Mert fejben mindig előrébb vagyok. Mindig ügyesebb es gyorsabb. 

Ma a riportok értem ilyen lassúak. hogy közte is tudjak olvasni. Pár mondatot, de iszom. Így szeretek olvasni. Ennyire szomjasan egy könyvre. Ami megmagyarázhatatlan okból, de szív.

Ki kellett kelnem, befejeztem a piszkozatot, megszakadt egyelőre a könyv varázsa...

Októberi ősz

Pénteken Attila szabin volt, és Lolával kóricáltak erre-arra, felavatták az új gumicsizmát, én pedig nyugiban haladtam pénteken.

“Nagy fagyizásokban kicsimmel:)” - küldte a képet Attila :D

A hétvégén hosszú idő után megint egyszerre van minden kimosva, kivasalva, összehajtogatva és bepakolva a szekrényekbe. Béke belém. Aludtam nagyokat reggel és délben, simultak a gyűrődéseim. 

Viszont hiányzik a program. Hogy már többedik ilyen-olyan esemény marad el vagy mondjuk le a covid miatt. Most egy Révfülöp :(. Tudom, hogy ez most a legkevesebb, de mégis. Csütörtökön bentről dolgozott a csapat, kivéve én, aki nagyon vágyott volna arra, hogy arcot pakoljak a kollégák neve mellé, viszont Lola a héten még itthon volt, és lesz is. Nem érzem biztosnak a helyét az oviban, ahol 3 óvó néni és 3 szülő lett koronás. Pedig egyszer csak vissza kell eresztenem :). 

Vasárnap kimozdultunk ebédelni, mert bár Attila bőszen grillez és vásárolgat/rendel hozzá, én ezt már beígértem a Családnak, hogy felavatjuk a Szép kártyámat, ha fel lehet. A gyerekek is annyira igénylik a (helyszín és esemény) változást. Legyen az bármi. 

Nagyon szeretem az őszt. Abból is kedvencem az indiános, de a szürke esős is annyira jó. Amikor lámpa kell nap közben, és olyan jó egy bokorban lenni.

A hétfő reggel pedig ha így indulhat, csak jó hetet ígér.

Dragomán György: Máglya

Mondanám, hogy hajam szála sem rezzent...

 ... de DE. Szombaton fél 1-kor felemelkedett a mellkasomon ülő elefánt - egy időre. 

Az elmúlt 9-10 munkanap húzós volt a javából késői fekvéssel, bizonytalankodó tapogatózással megspékelve aggodalommal, hogy mi lesz velem, ha magamra maradok Moosicon (a fő amcsi site-on, amit könyvelek, riportálok). Nem is simulhattam volna szebben bele a munka sodrába:én sok év kihagyás után evezek vissza pont egy olyan 30-as leányzó helyére, aki szülni indul... (pont így tettem én is 10 éve). Ő leteszi a stafétát az egyik fronton, én leteszem a másikon, és csere. Szeretem az ilyen folytonosságot :).

Amit viszont nem szeretek az az űzöttség. Hogy egyik frontvonal sem maximális, mindenhol vagyok egy kicsit, de nagynak érzem a ‘zajt’ körülöttem (=bennem). Ezt fokozza, ha valamit elfelejtek. Pl online angol óra. Amire még délelőtt készülök, amivel még tervezek, de munkából startolva a gyerekekért megszűnik az itthon hagyott feladat, és kb se kép-se hang 1,5-2 órára. Szégyenteljes az ébredés ebből... Meg jelzésértékű, hogy valami egyelőre túlnőtt rajtam, és ritkítanom kell a feladatokon és elvárásokon magammal szemben. Mérlegképes modulzáró meg volt szombaton, zárás lezajlott, gondoltam, jön a megérdemelt béke érzés belül, de még nincs itt. Várom. Ovi nincs, Lola itthon, ez is nyilván nyomaszt, hogy zavargálom el magamtól, pedig egy szavam nem lehet olyan türelmes és alkalmazkodó ehhez a helyzethez. 

Vizsga után Lolával és Lócikával elmentünk Glamour-napozni, mert megérdemlem :D. Pár nagyon hasznos női csacskaságot vettem + vasalót, festéket, hígitót. Vasárnap pedig Ágival csapattuk a jól megérdemelt futást. Durvák vagyunk, hogy végig bírjuk pofázni az utat megállás nélkül. Inkább megfulladnánk, mint hogy csendben csoszogjunk egymás mellett. 

A gyerekek űber cukik, segítenek sokat, Mózi tanulása továbbra is egy fekete lyuk, ahol elvész sajna a szülők és az ő energiája. Itt muszáj katonának lenni :(. Lócin és Lolán érzem leginkább, hogy igényelnének belőlem még jóval többet, és talán Attilán. Mózi pedig Apát igényelné többet. Nehéz egy egyensúly ez. 

 

Nem tudok elég hálás lenni...

 (bocs, telefonról írtam gyorsan elalvás előtt, képeket gépen majd elforgatom :)). 

... Covidnak, hogy focimeccsen és próbaidő alatt nem terjed. Eltelt egy hónap a munkaba állásom óta, és lehet, vért pisiltem volna, ha még két gyereket tanítani is kellett volna az első hónapban. Így viszont szimplán csak azt érzem, hogy rég éreztem ennyire szétfeszítve magam. Egyértelmű, hogy most is az újdonság varázsából, és a csakazértismegtudomcsinálni érzésből táplálkozom, viszont muszáj leszögeznem, hogy ez zárás idusán korántsem ennyire evidens. Sőt. Kétségbeesett kérdőjelek mandinereznek bennem, hogy lehetek tényleg ennyire lassú felfogású vagy alap, hogy egy hónap alatt nem vágom az egészet kisujjból? Ha visszanézek, így is sokra jutottam, valszeg a köv havi zárás is jóval gyorsabb lesz. Bár még bőven van hátra

Óriási háttértáncos brigád tolja mögöttem, én pedig 4 napja szinte megállás nélkül a gép előtt ülök, és rágom a kefét. Vagy a laptop vagy a varrógép előtt. Barátom a tejberizs, amit gép előtt is kanalazhatok, Attila hordja a kávét, teszi alám a széket, hozza-viszi a gyerekeket, bevásárol, logopédiázik, angolozik, Lolával táncol. Én meg csak fogyok. Aminek egyébként örülök, mert a bekövesedett 46 kg-ból egy fél zárás már levitt másfelet. Se kocogás, se okos mérleg, se kevesebb evés nem mozdított a dolgon.

Sajna továbbra sem tudok párhuzamosan kettőnél több dolgot végezni. Pl vasalás közben nézem a mérlegképes vizsgatételeket videón, daily huddle-ön festettem a nihil időszakban a körmöm, szedtem a szemöldököm, mosogatás közben gyakorlom az angol házit. De ez még mindig kevés ahhoz, amennyi vége van egy napnak. A mese szent és sérthetetlen, már ha valaki nem trollkodja szét hisztivel, akkor a gép elől is felpattanok.

Lolika ma itthon volt, ’kovidos’ az óvó neni, bár ő már két hete nincs, ez egy s.o.s. kötelező ovimentes nap volt mindenkinek. Annyira isten-császár gyerekeink vannak (leszámítva a tanulás elleni hisztit és kiborulást - ezt elcserélném) akkora szívvel-lélekkel, hogy... ez olyan jó. Nem is tudom, hogy megérdemeljük-e őket.