Ígértem én egy mindenféle dinamikát mellőző Lola-beszámolót, egy aktuális statikus státuszt így közel a tizedik hónaphoz. Pár napja, kedden (2016.11.08) nem kiabáltam bele a számítógépbe, hogy Lola áll, így kezdem most ezzel. Lola áll.
Olyan sokszor kibújt már belőlem, hogy mennyire imádnivaló és mennyire hálás vagyok érte és azért, hogy olyan könnyű vele az élet. Amikor ezt kigondolom, egyből elkezdek morfondírozni, hogy miért könnyebb, könnyebb-e egyáltalán, vagy csak a rutin, a lazaság, az elvárásmentesség láttatja jobban annak. Magam sem tudom. Mert 10 hónaposan azért csomót kel éjszaka. És tudom, hogy ez Mózinál már nagyon kinyuvasztott, de őt szorgalmasan igyekeztem az ágyába szoktatni, keltem háromszor-négyszer éjszaka, evett, és ha el nem aludtam, akkor vissza is tettem. Ez nincs így most... Nap közben többnyire alszik a helyén, de éjszaka nem tud egy huzamban 3 óránál többet aludni. De tudom, hogy fog. A másik szembetűnő dolog, hogy nap közben is huzamos ideig eljátszik körülöttem, nem igényli a non-stop szórakoztatást. Ez olyankor szembeötlő, amikor egy-egy kis könyv vagy hangszer előkerül, és felsejlik, hogy Mózival mennyit mondókáztam, könyvet nézegettünk, tornyot építettünk, furulyáztunk. Szinte egész nap a háztartáson kívül vele voltam. Amikor nem mama tologatta, amíg futottam. Jártunk rendszeresen ilyenkor már zenebölcsibe, heti többször mentünk piacra, otthon pampucoltam, kísérleteztem. Ezek most nem főfoglalkozások, hanem ha már arra járunk, akkor ugorjunk be a piacra is, és gyorsan készítsek fel neki enni. Ez nem azt jelenti, hogy nem szívesen csinálom, hanem ahogy fokozatosan egy csomó saját főtevékenység is átalakult szükséges rutinná, úgy ezek közül is pár. Mózi elől bekötöztem egy csomó szekrényt, mert mindent ki tudott nyitni, és ő nem piszmogva játszott, hanem barangolt, és valamit ki akart nyitni, valamire fel akart mászni stb. Később is odatolta a széket, bilibot, ha nem ért el valamit, vagy fogott egy hosszabb dolgot és azzal kapcsolta fel a villanyt stb. Ez nagyon most sem változott. Kevés időre ül le, és köti le a piszmogás, odafigyelést igénylő játék. A nagy mozgásokban erősebb most is. Élvezem egyébként a bontakozó különbségeket közöttük. És elmúlt rég az összeméricskélés, és az egy síkba hozás kényszere (? - nem volt ezt kényszer sosem, de tudom, hogy bántott ha Mózi valamit sokáig jobban vagy ügyesebben csinált, mint Lóci. Most inkább olyan jó rácsodálkozni, hogy már az egész pici korban meglévő különbségek mivé lettek most, és hogy ezek már akkor ezért látszódtak meg. És nem azért mert az egyik többet tud, a másik meg kevesebbet.)
Nap közben, vagy inkább a nap végén mindig akkora a nyüzsgés, hogy Lola elszopogat a fiúk mellett a szobában, felfedezi a lakást, ha egy ajtót becsukok előtte, hogy oda neee, akkor kanyarodik, és keresi a következőt. Abszolút nem olvasok Kismama blogot, hogy mit is tud ilyenkor egy ennyi idős, jó-e ha nem csinálja, mikor fogja stb. Mózin sem aggódtam (Lócin inkább), csak követtem. Most ez sincs meg. Vannak hátulütői is, amit majd az orrunk alá dörgöl, de nincs babaúszás, nincs zenede, nincs rendszeres nagytemplom mögötti bandázás pajtásokkal, helyette jön velem mindenhova. Ha varroda, ha anyagvásárlás, ha csomagoló anyag, ha nyomda, ha fodrász, ha szülői, ha piac. Ezt majd utólag elmeséli, hogy mennyire utálta vagy szerette, ha a BABABABA és MAMAMAMAnál választékosabban fog tudni fogalmazni ;-). Én pedig kevésbé görcsölök rajta, hogy nem szereti, max nekem körülményesebb egy-egy út. Itthon elkaristol körülöttem varrásközben, és megfogadtam, hogy egyszer lefényképezem a kis cérna-mágnest, mert a hasára feltapad millió cérna darab és anyag miszlik. Ügyesen megméri a torka mélységét a centivel, bár itt még nem kellett komolyan közbeavatkoznom. Az ijesztő ludas a doboz ragasztó volt... :(. Sós meleg víz azt is megoldotta, de azért az para volt.
Az ablakban szeret nézegetni, és jó, hogy ilyen alacsonyan vannak a párkányok, mert itt is elmélázik 10 perceket is. Az áthúzásra váró kanapé romjain pedig kedden felállt. Már rajtam eljátszotta ezt piciben, de most már egyre magasabbra felkapaszkodik, és kitolja a 7 és fél kilóját. Az evéssel sem bajlódok annyit. Nem akarom programszerűen kitrükközni a cicit. Gyönyörűen eszik, néha többet is enne, mint amit én szeretnék. Mármint a pizzát is kinézi a szánkból, Lidlis pogácsát. Adtam is neki egy csipetet, és olyan piros lett a szája széle és a pofija, hogy ezt elfelejthetjük... Vannak favoritok, de eddig szépen elfogyasztott mindent. Valamiből többet, valamiből kevesebbet. Imád fürdeni, mint anno az anyja és a fiúk. Jó látni, hogy nem víziszonyos sőt. De ezen sem túráztatam magam sokat egyik gyereknél sem. Kortyolt már belőle, fordult már bele, de kikaptam, letöröltem, és vissza. Egyszóval nem nagyon tudok olyat említeni, ami meghaladná a képességeinket. Ha csak annyi nem, hogy valszeg ő is barna szemű lesz, a kékség és a zöldség totál felszívódott, most jelenleg a tarka-barnára hasonlít.
És mindig-mindig vigyorog idegenre, ismerősre. Ez sem újdonság. Most ugyan nagykönyv szerint szeparációs szorong, észre is veszem, ha idegen veszi fel, akkor azért legörbül a szája, nagyon követ, merre vagyok, vannak nyűgösebb napok, de kinek nem. A fiúkkal cukin eljátszanak. Lócikával akkorákat tudnak kacagni, hogy egyszer megpróbálom rögzíteni is. Lóci dobál neki ezt-azt vagy püföli a puha állatkákat, és az nagyon bejön. Természetesen nem mindig ilyen a hangulat, mert gyakran nyüstölik vagy útban van, mert rombol. Véletlenül 100adjára is összefejelnek, Mózi van, hogy beleharap arcába-kezébe... Ezek az oviban fordulnak elő leggyakrabban, amikor megyünk értük, és produkálják magukat a többi gyerek előtt. Edzett lesz nagyon.
Tegnap nekifogtunk a fiúkkal a régi járókából készített kisházat feltuningolni, mert a Kossuth utcán helyhiány miatt már az utolsó években lapjára szerelt állapotban várta a kikeletet. Úgy döntöttünk, ÉN ;-), hogy a korábbi években textillel bevont házikóról lenyúzzuk a bőrét, le is csiszoljuk, át is festjük. Olyan jó, hogy végre a sok "rumlimmal" külön szobába költözhettem, sőt a legnagyobb szoba lett az alkotó tér, így a kisház is valszeg ott kap majd helyet, hogy ha a gyerekek feljönnek, legyen nekik is játszótér. Mózi olyan rettentő boldog és büszke volt, hogy megengedtem neki, hogy ő is csiszoljon, így amíg én festettem a tetőt, ő egy nyers lécen szaladgált a géppel. Mondanom sem kell, ezzel aludt a délutáni alvás után, sőt az autóban is utazik velünk, mint egy kiskutya a lábánál :). Egyébként megint rájöttem, hogy engem kikapcsol ez a szerelő, szöszmötölő elfoglaltság. Sőt bátran előveszem a fűrészt, kalapácsot. Annak idején apával jártam az egykori Széchenyi utcán lévő pince-műhelybe, és amíg ő esztergálta, faragta az emeletes ágyat, könyvespolcot, galériát, addig én szögeltem, ráspolyoztam valami tönköt. Mostanában is lejárok a Blahánéra átköltözött műhelybe fúrni. születésnapomra pedig egy satut kaptam apától :). Lehet én fogom kihasználni Mózival a garázsban lévő kis ficakot, ahol betelepíthetem a szerszámokat is. Lócika inkább nézi, ő nem érez késztetést, hogy részt vegyen egy-egy ilyen munkálatban. Csiszoló papírral azért ő is simogatta a léceket :).
"2-7 éves kor között a gyerekek gondolatvilágát a mesék
uralják. Egy szülő sem érez lelkiismeretfurdalást amiatt, hogy a kisgyermek
esetleg rájön, Hófehérke törpéi csak a mesében léteznek, miközben a Mikulással
kapcsolatban úgy érezzük, átvertük a gyereket. A gyerekek gondolkodását 8-9
éves korig a mesék uralják. Innentől kezdve már tudják, hogy vannak a mesékben
irreális részek, amik a valóságban nem léteznek, de ha hagyjuk, akkor a
fantáziájuk még képes elrepíteni őket egy másik “valóságba”, ahol minden
megtörténhet.
Írtam már többször, hogy - korábban túl adagolt - spártai önmagamból nyomokban sem sokat tartalmazok, annyi felé elfolyik a figyelmem, hogy olyan szintű szigorú önkontrollra nem vagyok most képes, mint tináger és kezdő-felnőtt koromban. De tudom, hogy visszatér majd, és újból eljön az idő, amikor nem aprózódok fejben szerteszét. Komoly 10 pontos listám volt (vmelyik PESTI EST vagy hasonló színvonalú magazinból kivágva, kitűzve), hogy melyek azok a szemetes ételek, amelyekkel ne bújjak egy ágyba: virsli, chips, félkész kaják (és ezekre bátran aggatom a kaja szót, egyébként nem szeretem használni), Gatorade ital és társaik. Működött a NO fehér liszt, nuku tészta, pizza stb, rendszeres mozgás, glóriaigazítás. Fokozatosan engedtem be belőlük a ház(tartás)ba. Először csak a mellső lábacskáját főztem meg, utána a hátsót is. Vannak lépcsőfokok, szerintem mi még javában a "megfelelő" kategóriában játszunk, de van hova fejlődni.
Simon Úréknál (a mieink hívják így az oviban a Simon fiúkat) jártunk már párszor a gyerekekkel szétdíbolni a házat, ott akadt meg legutóbb a levágott búzafű téglákon a szemem, ami éppen préselés után várta, hogy felturbózza a szomszéd malacait és tyúkjait is. Akkor már látni akartam az ültetvényből is valamit.
Hamarosan kidurran.
Biztosra vettem már majdnem, hogy majd a bölcsesség fogakkal együtt bújnak ki a többiek is. Hát nem. Igaz a statisztika, hogy repülő fent, gyerek (fog) bent nem maradt még :). Azt hittem májusban fogas lesz a gyerek, de ezidáig csak a nyál dőlt belőle. Ha nagyon belegondolok annyira sok soha, hogy nyálkendő kelljen, aminek így, a harmadik gyerek után sem érzem igazoltnak a létét. Azonkívül, hogy cuki színekben kapható, tök fölöslegesnek tűnik (nálunk). Még jó, hogy nem vettem és varrtam ilyet soha. Jobboldali középső felső metsző a szó szerint átütő nyertes. Az éjszakai sűrű és már-már fájó szoptatásoknak is tudtam, hogy ez az oka. Csak már vártam végre az eredményét. A mai éjszaka pl tök jó volt. Álmodtam is. Nem emlékszem, mit. Vasárnap délután természetesen egérrel álmodtam, és ijedtemben tényleg belerúgtam Lolába, és álmomban visítottam is... Ebéd után kotorásztam a szájában, hogy mi van már végre, ereszt-e már valahol az ínye, mert annyira fehérlik, és duzzad, hogy sorozatgyártás lesz a napokban-hetekben. 
De megittam három kávét, mert tudtam, hogy itt éjszaka még munka lesz. Mindig az utolsó simítások a leghosszabbak, az utolsó nyomtatnivalók megszerkesztése egy-egy vásár előtt. Minden egyes alkalommal jobb és profibb vagyok, és minden egyes alkalommal marad elégedetlenkednivaló. Mindig elkészülök bizonyos dolgokkal hamarabb, egyre több mindent tudok megvarrni, leszervezni, de akárhogy is van, kihúzom az utolsó napig. Mert valami miatt nem érezném kitöltve és igazán megdolgozva, ha utolsó napokban 10-kor lefekhetnék. Akkor azt érezném, hogy még egy 8. vagy 10. darabot is képes lettem volna elkészíteni vagy megszerkeszteni vagy közösségi médián tudatosabban posztolva vagy jobban lefényképezve, nem csak lecsattintva stb-stb. Szóval ez ilyen. Lábujjhegyre állás van mindig. Csatatér a lakás körülöttem, reggel muszáj leszek zöld hajnalban kelni, hogy kicsit összerántsam, mire mindenki kitörli a csipát a szeméből. A napokban nem csak én alkottam, hanem a fiúk is. Dagasztottunk be finom illatos só-liszt gyurmát, diktálom a receptet is, mert olyan jó, hogy a BOLERO italportól milyen fini illata és színe lett a gyurmának. Öntöttünk gipsz állatokat, a fiúk pedig kifestegették. Hetek óta egy rossz szavam nem lehet rájuk, nem billentettek ki az egyensúlyomból semmivel, olyan szófogadóak, közreműködőek vagy csak én vagyok edzettebb a témában. Mózi cukikat rajzol, jelmezt készít Lolának és magának is. Pl nyuszi-álarcot :)). Mentek át képeket a telefonomról, mert itt biztosan megmarad.
Illatos só-liszt gyurma hozzávalók:
