Jöttem lezárni

 Jöttem lezárni itt is a témát és ezzel kicsit magamban is.

Hétfőn megjött a szövettan, ami azt mutatja, hogy sikeresen és épen eltávolították a szükséges szövetdarabot a méhszájról, ami még nem rákos volt, de egy közepesnél jóval súlyosabb rákmegelőző lépés. Szerencsés esetben, és persze hogy szerencsés eset lesz, ezzel teljesen gyógyult állapotba is kerülök. Negyed/félévente kell járnom szűrésre, tesztelésre. Valamint oltatok és gőzerővel immunerősítek, és kevesebbet dolgozom. Nem mondom, hogy full megnyugodtam, de azért most jobb. Szépen lassan pedig kiürül ez az élmény, lazul, és kevésbé fogok szorongani rajta. 

Megyek, csinálok egy finom rókagombás rizottót ❤️.

Muszáj lenne aludnom

De nem tudok. Nem volt nekem ezzel korábban gondom, de most jó ideje nem megy könnyen. Le van gatyásodva a kedvem. Pontosabban van egy folyamatos stressz faktor bennem, amit ez az egész rákszűrős folyamat és műtét generált. Viszont vannak nagyon mélyen rögzülő fotók, pillanatok, amik jobban elraktározódnak, mint a többi.

Az egyik ilyen, hogy úgy örülök, hogy Mózi ráharapott a biciklizésre. Szombaton először ment el egyedül a BMW gyárhoz és a Látóképi csárdához, ami oda-vissza 43 km. Annyira ügyes. Itthon is görgőzik ❤️.

Ez a kép nem akkor készült :)

A másik, - és szombaton le is fotóztam - hogy annyira imádom, hogy Lóci még mindig így rám fekszik, bújik, kb belém kucorodik, mint pici baba korában ❤️ Ezeket soha nem akarom, hogy kikopjanak. Ha van ilyen a ‘Sorry, Bro!’ és az ‘Úúú, ez oltás..!’ szlengek, mondatok között, akkor ez így pont jó arány :).

A harmadik, hogy nagyon szeretem nézni ahogy Lola teniszezik, és egyre ügyesebb. Imádom a kis csini, fürge testét, és hogy büszke a fejlődésére. Már kapott nagyobb ütőt és kisebb/keményebb labdát. Most én nem játszhatok, de ez bőven kárpótol.

A negyedik, hogy Attila mindig lesi a rezgéseket körülöttem, mert vannak magambafordulós időszakok, amikor nem tudok kommunikálni. Elveszek a belső mozimban, annyira csak befelé koncentrálok. Ő pedig igyekszik vagy a zavaró(nak) vélt hatásokat enyhíteni (pl ha érzi, hogy kell a nyugi nekem, elviszi a gyerekeket, vagy választott nekem könyveket, mert mostanában erre sem tudtam fókuszálni, hozza a behűtött meggyes söröket vagy cidereket, h lazuljak kicsit. Vagy felszerszámozza a biciklit, hogy mire tekerhetek, már tényleg csak tekernem kelljen, de legyen rajta radar, pedál-fordulatszámmérő, fedélzeti computer ❤️.

Amikor ezekre gondolok, amikor annyira érzem hogy körbe vagyok szeretve, akkor elkap a bűntudat minden irányba, hogy én ezt meg sem érdemlem.. 

Ma reggel mikor elment a csapat, még hallgattam pár Gréta Stőhr ‘főzök és mesélek’ videót. Annyira szeretem a hangját, meg ahogy főz. Az én szemszögemből nézve egy túlromaticizált élet, amiben van, és pont ezért szeretek belassulni a főzései mellett. Nem vagyok gyakori főző, de akkor pont így érzem magam. Hogy valami jót tegyek az asztalra. Aztán nem feltétlenül győzedelmeskedik az íz mindenkinél, mert az indiai az a kicsiknek pl nem jön be.

Délben, mikor kivittem a kutyát, megint kint lebegett, az a mozdulatlan pont jó hőmérséklet és állapot, pont találkoztunk. Azt éreztem, h kihúzom a kis Ikeás fellépőt a ház elé, mint falun az emberek, és csak nézem a kukoricatáblát, mert ez olyan jó most. Csak a kulcsom és a kakazacsi tartó kis műanyag tok surlódott a kezemben, és a kutya zörgött a száraz fűben a liget szélen, semmi más hang nem volt. Vágyok lassabb életre, kevesebb ingerre. 

Ma du-ra volt időpontom debreceni nőgyógyászhoz, hogy HPV témában felzárkózzak és ne innen-onnan hallott, olvasott képem legyen csak. Nagyon izgultam, mert közben a megjött a szövettan eredménye is, jelzett a teló. Nem mertem megnyitni a váróban. Annyira dobogott a szívem, hogy látszott a póló alatt is, ahogy kiugrik. Az órám is rezgett, hogy szokatlanul magas a stressz szintem, pihenjek, csináljak légző gyakorlatot. Belépve mondtam az orvosnak, h most kaptam értesítést, de nem mertem megnyitni. Ő nézte meg. Muszáj leszek a műtős orvossal is majd konzultálni, mert nem nyugodtam meg. Holnap megpróbálom elérni. Egy picit megint okosabb lettem, és nyugodtabb is, de még van híja.

Helló Szeptember!

 Nehéz az 50 fokban arra gondolni, hogy berúgta az ajtót Szeptember, pedig ha máshol nem, a tornyokban álló iskolakezdési tanszerek között lavírozva itthon nehéz nem észrevenni, illetve a kikészített fehér blúz és sötét szoknya látványa emlékeztet rá, hogy holnap vége a lazzer nyári napoknak :(.

Ígértem, hogy jelentkezem, de annyira elkámpicsorodott, letargiás állapotban voltam, hogy nem volt kedvem írni sem. 

A Medicover-ös szoba és ellátás hibátlan volt. Jött értem a nővér (?, betegirányító, betegkísérő srác), aki megmutogatott mindent, kitöltött pár papírt, kérdezett egyet-kettőt, és mindig mondta, mi lesz a kövi lépés. Jött az orvosi konzultáció (ez húzta ki alólam a talajt, mert sajnos nem azt mondta, hogy tévedés történt, és semmi keresnivalóm itt, hanem, hogy van dolgunk, jeleznek a HPV értékek, hogy valami van. Ő sem mond többet a szövettanig). Utána jött az altatóorvos, ő is elmondta, mikor mi fog történni, és hogy majd kb egy órán belül jön értem a műtős, addigra kellett felvennem a fehér kórházi szerelést és bebújni az ágyba, mert ágyastól gurítanak majd le. Nem volt kedvem egyből öltözni, ahogy elment, viszont hamarabb jött a műtőbe kísérő bácsi, így gyorsan átvedlettem, és takaróztam. Nagyon rendes volt (gondolom, ez protokoll is, de amíg tolt végig a folyosók labirintusán és lifteztünk, beszélt, kérdezett, hogy oldja a feszültséget). Jól jött. Addig nem izgultam, de az egésznek a hangulata, ahogy csak a plafont látom és tolnak, és elfogynak a felszíni külső szemlélőknek készülő design-os terek, falak a repkedő pitypanggal, fa burkolatok, és közelítünk a műtő steril színeihez, anyagaihoz, fényeihez, hőmérsékletéhez, kezdett inamba szállni a bátorság. Ki kellett bújnom a fehér kórházi felöltőből, a bácsi próbált a kék műtős lepedővel takargatni, majd fekvő helyzetben átpattantam a a gurulós kényelmes ágyról a műtősre. Elkapott a gyermeki állapot. El akartam magam sírni. Csak úgy a gyámoltalanság miatt, de nem hagytam kibújni. Aztán betoltak a műtőbe, átfeküdtem a végső bútordarabra, felpattintották a nőgyógyászati lábtartót, volt bent ha jól rémlik 4 férfi és egy nő. A műtőbe toló bácsi betakargatta a lábam, mert fáztam. Közben az egyik kezemen vérnyomást mértek, meg betekerték azt is vmi anyaggal, h ne érjen fémhez, a másikba a kanült szúrta a néni. Az altató orvos mondta, hogy majd mindjárt elkezdi adagolni az altató, de előbb jön az oxigén maszk, amiből szippantsak. Emlékszem, hogy megnézték a szaturációt, 99%… A többi kiesett.

Legfrissebb, első emlékképem, amikor visszaértünk az ággyal a szobámba, és mondta a betegkísérő srác, hogy minden rendben volt, kb 10 perc volt a műtét, ébredezzek, és majd be fog nézni. Nagyon jó érzés volt az ébredési, eszmélési fázis. Nem voltam még altatva, de ha másért nem, már ezért a béke és nyugalom érzésért megérte. Csak arra emlékszem, hogy azt éreztem, olyan jó minden körülöttem, velem, bennem. Beugrott a család, hogy olyan jó emberek vesznek körül, és hogy annyira jó helyen vagyok. Nem volt bennem semmi nyugtalanság csak egy ilyen lebegő, könnyed életigenlés. Vissza-visszaaludtam, majd jött az orvos, hozta a zárójelentést, de nem nagyon tudtam belőle kihúzni információt a jövőre nézve, mert azt mondta a szövettant várjuk meg. Szóval most azt várom. Néha pedig egyáltalán nem várom. Én nem tudok szembenézni bizonytalansággal, mert olyan szintű félelem van bennem, hogy inkább hallani sem akarom, homokba dugom a fejem. Itt most nem lehet.

Ez nagyon megnyomta a hangulatom péntek-szombaton. Késő délután beszéltünk Ágival bő órát, ami után úgy éreztem, hogy megint visszazökkentem a hétköznapokba, és nem ragad el a kétségbeesés. Most igyekszem itt is maradni. Itt pont, ahol vagyunk és amit tudok. Se előrébb, sem hátrébb. Minden jó lesz!!!