Nagyapa és a Széchenyi

Nem nekem kellene rá büszkének lennem, mert kb semmi közöm a tényhez, de tegnap ünnepeltük nagy családilag, bő 70 fővel Seres Nagypapa 100. (!!!!) szülinapját Bocskaikertben. Annyira képben van még mindig, annyira vidám, energikus és lelkes, hogy nagyon jó lenne felét ellesni, eltanulni a sikerének. Le a kalappal előtte. És nagymamám előtt is, akivel májusban a 68. (!!!) házassági évfordulójukat ünnepelték. Ilyenkor megint csak kiváltságos helyzetben érzem magam. Hogy annyira jó ekkora családnak a része lenni. Ahol ennyi gyerek, unoka, dédunoka szaladgál, mászik. Mindig várandós valaki, mindig szoptat valaki, mindig vannak totyogók és iskolába indulók. Egy pár éve az unokák körében véget értek a ballagók, és diplomaosztók, az utolsó unoka is elérte a felnőttkor küszöbét. Azóta viszont valaki mindig szül, valaki mindig munkát vagy várost (országot) vált. Egyértelmű, hogy innen van a nagycsaládot akarok hajlamom. Megszoktam. Ez a természetes. Imádtam a Széchenyis nagy családi összejöveteleket a nagy zárt kertben, a sok 15 unokatestvért, a sok homokozót és kis biciklit, rollert a kertben, nagypapám szemészetét és fogászatát, ahol mindig játszhattunk, mindig kitakarítottunk, és kaptunk érte tőle zsebpénzt, a nagy közös bográcsozásokat, esti énekléseket a tűz körül, az este ájultan, ruhában koszosan lefekvést. Sok-sok homokozást, kispolski építést, szilvaszedést (amit úúútáltunk akkor ;-)), keményre főzött tejbegrízt a nagy porcelántálba behűtve, szeletelve édes eperlekvárral vagy inkább szörppel, a kifogyhatatlan túrórudikat és krémtúrókat, citromhabokat, a tejszínhabos kalácsot kakaóval, a zsidó pékségből hozott kenyeret a nagy barna nyelű konyhakéssel szelve, a (kincses), zsúfolt, kaotikus kamrát azt az önfeledt, de fallal körülvett szabad gyermekkort, ahol mindent szabad. Sarazni, puccoskodni, negrót enni akkor, amikor, epret szedni, paradicsomot a fóliasátorból, locsolni, ültetni, özön csokitojást és élő nyuszit keresni a kertben húsvétkor, a pincét, a padlást az egész Széchenyi 27 szellemiségét.

Ezt nem is akartam most, csak úgy sorba eszembe jutottak, felhánytam hát ide. 

Isten éltesse nagyapát sokáig még ilyen töretlenül!!!

Hu-húúú

Hétvégén a Gyerekszigeten jártunk, de az egész hétvége a gyerkőcökre volt szánva. Nem is panaszkodtak, sőt összecuccoláskor már kérdezték, hogy jövünk legközelebb is Budapestre?

Remélem ma lesz kapacitásom írni, és pár képet feltenni róluk, mert annyira cukik voltak :). Lsd :D

vagyok

Szóljak már kicsit a fiúkról is, legyen nyomom itt is, mert Édesjóanyám már felhívott este, hogy nem tud rólunk semmit, nem lát se a Tűkkelütöttön, se FB-on, se egyéb csatornán. A telefonbeszélgetés közben folyamatosan próbáltam Lócit megfékezni, hogy az Ady park szökőkútjára felmásszon (és ne csak a szélére, hanem bele a közepébe), hogy ne hordják fel rá a mulcsot, ne törjék bele a résekbe a botot. Kicsit olyan ez az időszak körülöttem mióta futás-London-Rácalmás-Budapestről hazajöttünk, hogy úgy érzem itt a kamaszkor :)). Úgy érzem, tök mindegy, mit mondok, milyen hangsúllyal, hatástalan vagyok. Átlátszó majdnem. Max büdös és buta. Mózi szerint... Valamelyik nap azzal várt az oviban, hogy rám csapott, és közölte, hogy nem szeretlek... Itthon is harcban állok velük. Hiába tudja az agyam, hiába ismerem a jól bevált (?) nevelési módszereket, amelyek annyira gyermek-centrikusak (és nem szülő ;-), de egy fél perc alatt képes vagyok mégis elkövetni az összes hibát, amit nem lenne szabad soha. Kb. Állandó, de legalább 90%-os verekedés, rugdosás, csipkedés, püfölés, visítás zajlik kettőjük között. Az oviból hazaérve Mózi úgy üdvözli Lócit, hogy gumicsizmával sípcsonton rúgja. Vagy veri a fejét. Megy ez visszafelé is. Sőt. Nem féltem egyiket sem, csak a saját idegeimet :D. Ilyenkor nyugodtan leülve, és leírva olyan viccesnek tűnik, tűnök magam számára is, hogy miért kell ezt ennyire mellre szívnom, hiszen fiúk, és még most jön majd a neheze. És ja.... De sorozatos ilyen napok után olyan jó azt hallani a bölcsiben is, hogy Lóci verekszik és dobál. Mindegy mi van a kezében. Homok, joghurtos kanál, műanyag pohár, játék, labda, kristályváza (kb). Csak jó mélyet szippantok a tüdőmbe, aztán megyünk a másik gyermekért. Ahol az vár, hogy: Mesélte tegnap nekem Mózi, hogy mi volt ebédnél? Jíííí, már sejtem, hogy nem piros pontot osztogatnak... Hogy a tejbegrízbe beleöntötte a vizet, és kézzel kevergeti... Fülem-farkam kinő, hogy aztán behúzhassam. Alig várom, hogy csukódjon mögöttem a bejárati ajtó, itthon legyünk a négy fal között. Itthon aztán azt hallom játék közben, hogy a K***A   Is*******.... Ezt viszont már nem bírom szó nélkül hagyni. Tudom, hogy fog ilyeneket haza hordani, még akkor is ha ilyet itthon nem használunk. Tudom, hogy nem kell ebbe megfeszülnöm, mert nagyon jól tudja mi a jó és a rossz, hol a határ. De akkor is. 

Tegnap megbuggyant reggelre a piacos tej, ezért ovi-bölcsi után elkocsikáztam a kicsikkel a Lidl-be. Gondoltam gyors leszek, nem is veszek nagy szekeret nekik, csak tej, joghurt kell. Meg mindig kérnek kiflit. Egy kék kosár nyilván nem volt elég. Kettővel ralliztak a sorok között. Ezzel nem is foglalkozok. Az árut nem szedik le a polcról, ki nem mennek. Max kiabálunk a bolt két végéből, hogy ANYAAAAA, hol vagy? IIITTTTTTTTTTTT VAGYOOOOK!!! :))

Megvan a két dobozos tej, Lóci választott 2 joghurtot, kellett kifli és zsömle is nekik. A pénztárig jók voltunk. Persze szatyor nem szokott nálam lenni, a kék kosár meg nem jöhet ki. Nem is volt sok a motyó, de azért kistáska fityegett a kezemben. Mózi meglátott valami ovis nénit, azt magyarázta, hogy hol van, és melyik, Lócika meg a katalógusos állványnál leragadt. Én a két gyerek között félúton. Közben Mózi már kiment, mi is iparkodtunk utána, de Lóci elvarázsolt művészként néha csak vigyorogva téblábol utánam. Most is.... A fotocellás ajtó őt nem érzékelte, és volt közöttünk akkora különbség, hogy rácsukódott, és fejbe vágta az ajtó. Ettől elesett, az ajtó becsukódott. Csak a lába lógott ki, de ez volt a szerencse, mert így vissza tudtam menni a síró fiúért. Megpróbáltam felnyalábolni, közben Mózi kiszaladt a parkolóba az útra, hogy ott van az XY néni. Ilyet ő abszolút nem csinál, benne megbízok már úttest tekintetében (nyilván nem 100%-ig, de korának jócskán megfelelően), most viszont mögötte szorosan állt egy terepjáró, és még 2 autó, mert feltartotta a forgalmat. Itt már kezdtem feszült lenni, mert a kezem nem volt szabad. Odatávirányítottam szép szóval magam mellé mind a kettőt, és az autóba megpróbáltam bepakolni. Amikor felnyitottam a hátsó csomagtartót, akkor kiesett az egyik joghurt a kezemből, és kipukkant... Ezt meglátva a gyerekek elkezdtek műsírni, hogy de nekik az kell pont, és kifolyt, és vegyünk másikat. Peeeersze. Becsüccsentettem őket, és húztunk haza.

Alig merek a kettővel egyszerre kimozdulni. Szökőkút és víz közelébe tényleg csak akkor, ha abszolút nem érdekel, hogy mennyire lesznek vizesek, sárosak, koszosak stb.

Azt hiszem ezt most mind betudom annak az egy hetes távollétemnek, és hamarosan összerázódunk megint. Éjszaka álmában Mózi azzal hozta ma a párnát, hogy Anya szeretlek... Én is.

10 db elszánt földigérő láb a Balaton körül - első ultra futás

Volt időm, megemészteni a sporteseményt, pontosabban még annyira nem is sok, mert csapkodnak a történések a fejem fölött, szerencsére. Ezzel viszont még tartozom. Legszívesebben egyből kitapaszoltam volna a benyomásokat, de hagytam időt, hogy az érzelmi inkontinenciám elüljön, és elsőként magamban dolgozzam fel ezt az összes 48.8 km-t. És összes ultra-élményt. Mert az volt.

Egy héttel korábban már rendesen vizsgadrukkom volt, és olyan gyönge lepkeszárnynak éreztem magam, hogy komoly kétségeim voltak a teljesítést illetően. Úgy éreztem magam, mint érettségi előtt, az első komoly megmérettetés és készülés pillanatában, hogy olyan jó lett volna még 1 hét. Vagy valami varázsütés. 

Pénteken indultunk neki Poszikóval Debrecenből, a többiekkel lent találkoztunk. Este sörözés-borozás, tészta party!!! Olyan jó hangulata volt már ennek az estének, ami részben annak volt köszönhető, hogy a Club Aligában (ami mellesleg rettentő retro) csak futók szállhattak meg, így tudtuk, hogy mindenki bennfentes. Találkoztam régi ismerősökkel, ami ilyenkor külön feldob. A Balaton szele meghozta az önbizalmam, kezdett csörgedezni bennem újból a sejtés, hogy olyan nincs, hogy nem futom le a kiszabott penzumot. Tudtam, hogy átadom a stafétát, de azt is tudtam, hogy nagyon tartalékolni fogok, és nagyon óvatos tempóban fogok haladni. Szombaton a reggeli asztal felett délelőttig még taktikai megbeszéltünk, kit ki fog autóval hova vinni, és kit honnan visszahozni, valamint kószáltunk a rajtzónában, fényképezkedtünk még vasaltan.

Szombaton, május 30-án 14:05-kor rajtoltunk. Az első harcos Poszika, 48.6 km-rel dög melegben dimben-dombon. Le a kalappal előtte, én ebbe belehaltam volna. Megleptük egy ad hoc szurkolással a 25. km körül, Balatonalmádiban. Picit elkalkuláltuk a tempót, és kb 10 percet napoztunk az út mellett, mire számfejtettük, hogy ezen a szakaszon valszeg Edina már túl van :)). Újra kocsiba pattantunk, és áthúztunk egy következő etapra. Ja. mert egyébként fölösleges lett volna mindenkinek haladni az aktuális futóval, mivel nagy mennyiségeket róttunk egyben, ezért én tudtam, hogy rám cirka éjjel 1-2 magasságában kerül majd a sor, addig lehet aludni... A logisztikában 3 autó volt a segítségünkre, és a kíséretben 1 szem bicikli és szelídítője, Dani, aki olykor mellettem már elaludt a cangán, és be-becsalinkázott a nádasba Keszthely körül :). Itt köszönöm meg neki újból azt a szűk egynapos non-stop tekerést, nem alvást, ázást, fővést, holmicipelést, szortírozást, csendes és hangos támogatást. Illetve az autós fuvart Lóri szüleinek, akik pihenni jöttek Siófokra, cserében nem aludtak semmit, de kb 2* megkerülték a Balcsit ;-). A látvány remélem, kárpótolta őket.

Poszikát Lóri váltotta egy laza félmaratonnal Aszófőn, majd Lórit Andi egy durvább 45.5 km-rel. Ebbe már cserkésztek meglepetés csúnya emelkedőt, és leszállt az éj is. Ezekről a szakaszokról én nem értesültem frissiben, mert lefeküdtem hunyni. Pontosabban próbálkoztam. De annyira dübörgött bennem az adrenalin, hogy hiába volt még csend a rajt és cél zónában, képtelen voltam aludni. Igyekeztem legalább a sötétben relaxálni, 2* eljutottam az alvás kapujába, de aztán újra dobolt bennem a ritmus. Úgy éreztem, a fülemből fog kilőni, hasra sem tudtam feküdni, mert akkor meg úgy éreztem, a szívem kalimpál. Ja és reszkettem egy darabig a paplan alatt. Éjszaka fél 12-re kellett glédába vágnom magam, kényelmesen felöltöztem, számot applikáltam, órát izzítottam, zenét hegyeztem, nyújtottam, előástam a Sanyikámtól kapott kis '21 km' kitűzőmet, amit az első félmaratonom célba érkezésekor kaptam, és minden nagyobb megmérettetéskor, egész és félmaratonokkor velem volt. Elértem a teljes nyugalom állapotát. Felpróbáltam újból a sapka-fejlámpa kombót, készítettem be isostart, műzlit, banánt, elemet, zsepit, másik fejlámpát, széldzsekit. Mire felkaptattam az első emelkedőn olyan békesség vett erőt rajtam, alig vártam a futást, az éjszakai Balatont, illatokat és ciripeléseket.
Úgy tűnt sok időnk van. Pontosabban kényelmesen odaérünk Balatongyörökre. Aztán Lóri szülei ittak egy kávét a Shell kútnál, majd felhívtam Danit, hogy Andi éppen merre jár. Akkor rezeltem be. A tempót tartotta ügyesen, sőt :)). 6 km volt hátra, amikor nekünk autóval még jóóóóval több. A váltópontokat autóval nem lehet szorosan megközelíteni, így a lovak közét csapott a sofőr... A kocsiból kiszállva rendesen fújt a szél. Ezzel abszolút nem számoltam. Kutyául fáztam az izgulás miatt is. Odaértünk, megtaláltuk a váltó zónát, vártunk is picit, majd belibbent Andi, mint aki 10 km futáson van túl, és még legalább 60-at le tudna futni. Váltottuk a chip-et, zene bedug, és öreges tempóban megindultam. Óóóó, bár még egyszer indulhatnék, és érezném azt a nagy elégedettséget és hitet, hogy bírni fogom, és beérek. A tempót kényelmes 6:30-ra vettem. Az elején nehezemre esett, volt hogy picit rá is húztam, de a vége az már fos volt. Oda nagyon okosan tartalékoltam az energiát. Az éjszaka és a sötétség a víz mellett tényleg nagyon király. Olyan megnyugtató, hogy semmit nem látok, semmit nem érzékelek, azt sem, hogy milyen tempóban megyek. Órát sem néztem. Csak a szakaszok hossza alapján belőttem, hogy hány perc múlva kell ott lennem a következőnél. Olyan ügyesen kalkuláltam a 12-13 km-es etapokat is, hogy percre pontosan tudtam mondani Daninak, hogy már csak 42 perc, már csak 20..., és bent vagyunk a következőnél, hogy magam is meglepődtem. Pedig menet közben nem volt jelezve. Sőt az emlegetett reflektorokból sem találtam egyet sem.... Csak a fényvisszaverő nyilacskák pislogtak, ha jól esett rájuk a fejlámpa és a biciklilámpa fénye. Nem sok volt... Itt volt jó Dani. Vagy előre ment vagy ismerte a terepet. Egyébként kb végig a keróútvonalon kellett haladnunk. Volt olyan óra, több is, hogy darab lámpafényt nem láttam, csak a békák kuruttyoltak. Eleredt az eső is. Abszolút nem zavart, sőt. Állítólag legalább másfél órát esett, de ezt nem érzékeltem. Vizes volt mindenem (a cipőmet kivéve), de csak a régi bicaj túrák jutottak eszembe, amit vigyorogva végig tekertünk több napos zuháréban. Az eső nem ellenfél. A hasfájás igen :)). Nagyon figyeltem, hogy igyak minden check point-nál, viszont enni nem kívántam semmit. A 3. váltópontnál is csak azért markoltam fel a mazsolát, mert max azt éreztem lenyelhetőnek. A következőnél is ezzel frissítettem. Maaaajd, elkezdte a hasamat csikarni. Sajnos nem emlékszem pontosan a városra, falura, ahol elkapott a napfelkelte, de a derengés megmaradt. A képet nem én lőttem, de akár lőhettem volna.
30. kilométerig nagyon jó voltam. Még elvetemült pajzán gondolataim is voltak a befejezést illető véghajráról. Aztán a nagy teljesítménybeli lejtő 35 után jött. Pontosabban onnantól éreztem, hogy már szuszogok, hogy jön a térdem is velem. Az utolsó két szakasz, ami már csak 14 km volt (8 km Máriafürdő-Alsóbélatelep és 6,5 km Alsóbélatelep-Fonyódliget). Ez volt a kihívás. Már világos volt, fárasztó hosszú egyenes szakaszok következtek. Vagy a kerótúra tartott életben, mert ismerős terep volt vagy az egykori "A balatoni nyaralás". Kérdezgettem Danit, hogy haladtam-e 1 km-t az előző helytől, mert már nem érzékeltem, hogy mozgásban vagyok-e. A lábam oszlopos volt. Csak arra összpontosítottam, hogy be kell érnem. Hogy már csak egy sorompó-pallag táv van hátra. Csak arra tudtam gondolni, hogy NÓÓÓÓRMÁÁÁLIS vagyok én?? :). Mi a manónak nekem ez az egész. A korábbi hatalmas eufóriát, hogy én valami extrán kiváltságos állapotban vagyok úgy és egyáltalán, mert nekem vannak a legszuperebb gyerekeim, párom, családom, szüleim, barátaim, rokonaim és még sorolhatnám felváltotta a túlélés gondolata :D. Ez az érzés ilyenkor olyan erős, olyan boldogságos, olyan kirobbanó endorfin bombát robbantgat bennem, hogy ezért szeretek futni. Ez a 40. km-nél végképp alább hagyott. Nagyon kevesen voltunk. A csúsztatott rajtok miatt, illetve hogy én már ennyire későn futottam széthúzott a mezőny. Éjszaka még találkoztam kb 10 emberrel, de a végén kettő-három maradt, akit megelőztem, lecsoszogtam. Úgy éreztem, én legalább decemberig pihenni fogok utána :). Aztán megláttam az utolsó váltót pontot. Bele tudtam erősíteni. Dani nevetett is, és viccesen megjegyezte, hogy miért is nem ebben a tempóban haladtunk végig.... :). Poszika kifutott elém vigyorogva. Zsófi váltott a következő 32.2 km-re Zamárdiig. Ő is tolta rendesen, egyszer megálltak lábat masszírozni, sétálni, mert 'pinocchio térde' van, nem is lenne szabad ilyen hosszúkat futnia... Megértem, hogy nehezen áll le.
Nagyon jó volt beérni. De rettentő fáradt voltam 5 és fél óra után. Kifingtam. Az önbizalom később szakadt a nyakamba. A térdem rettenetesen megérezte a betont. Sőt. Kb bárhol magamhoz nyúltam fájtam :). Betoltam egy szelet pizzát, és a kocsiban szinte rögtön elaludtam, bóbiskoltam nyitott, félárbocon lógó szemmel.

Az utolsó etap megint Lórié Zamárditól a Club Aligáig 24.4 km képében. A célba közösen futottunk be (de egyelőre nem találunk célfotót... :( ). A kipurcanás ellenére már azt tervezgettük, hogy jövőre ugyanígy rajthoz állunk, csak kipróbáljuk a váltott rövidebb etapokat egy buli busszal, és mindenki megy egyszerre, az aktuális futó kipattan, aki befejezte bepattan. A legtöbb csapat így futott. Mi ezt idén direkt vállaltuk így. Főként az én hülyeségem miatt, mert ha már ULTRABalaton, akkor a táv is legyen egyben ULTRA. Legalább az első alkalommal.

Érzem, hogy maradt bennem írni, sőt még futnivaló is. Nem szaporítom viszont a karaktert, elzárva kis kapszulában őrzöm instant őssejtként, bármikor aktiválni tudom, ha szükségem van rá. Így teszek olykor a maratoni és egyéb élményekkel is.

Amit viszont sajnálok, hogy darab kép nem készült rólam futás közben és a célba érkezéskor sem. Nyilván elgyötört voltam, és nekem meg sem fogant a fejemben, de most utólag sajnálom.
Szerelmes kamaszok módjára azóta is sokszor körbecsámcsogtuk a sikerélményt, hálálkodtunk a csapatnak a lehetőségért, a kitartásért és teljesítményért, de itt is megteszem. F@sza csapat voltunk/vagyunk. Igazi MAZSOLAK ;-)

És bár ez az én sikerélményem volt, a család rendesen helytállt mellettem, mögöttem, alattam. Köszönet érte Nekik is, amiért ANYA FUT (?)