És ez már löttyint is ki belőlem egy következő posztot. Ez most olyan erős érzés, és úgy szeretném, ha ti is pont így éreznétek a dülöngélő sok viaskodás közepette, hogy mettől-meddig vagyunk jó anyák (apák), azok vagyunk-e, elég jók vagyunk-e. Igen. Még így is.
Ideiglenesen odaadja magát, ő lesz az én lábam és kezem, rajta keresztül érem el mindazt, amire szükségem van. (...)
Szoktatok olyat érezni pl gyereknevelés - épp valami "harci" helyzet - közepette, hogy egy pillanat töredékére ugyanabban a szituációban találjátok magatokat, mint anno gyerekként a saját szüleitekkel? Én egyre gyakrabban észlelem. Sokszor abszolút nem tudom körbehatárolni az élményt, nincs konkrét képem az eseményről, csak nagyon erősen érzem az akkor, gyerekként érzetteket. Ez ugyanígy igaz a jóra és a rosszra is. Nem is mutogatni, felhánytorgatni akarok, inkább csak letaglóz, hogy honnan a mélyből kerülnek elő. A legutóbbi ilyen olvasás közben kapott el. Gyerek sem volt a közelemben. Rettentő analitikus típus vagyok. Legfőképpen magamat analizálom. Nem könyv vagy más közbenjárásával, csak figyelek erősen, és keresem a miértjét.
A "legakutabb", hogy rettentő nehezen kérek segítséget, sőt inkább szívességet. A végsőkig elhúzom a kérés idejét, amikor viszont már kellemetlen, hogy az utolsó pillanatban kell összeegyeztetni más programjával, és könnyen dugába dől a rendszer, nem hagyok felkészülési, alkalmazkodási időt a másiknak. Nagyon így vagyok a gyerekek körüli és saját magam körüli egyensúly megvalósításával. Hiába érzem, hogy valami nagyon-nagyon jól esne nekem, egyszerűen lemondok róla, mert több nagymamát vagy bárkit kellene mozgósítanom, és tudom, hogy nekik is van bőven egyéb másuk. Abszolút nem tudom a belső okát, de erősebb a szégyenérzet bennem az empátiánál. Olyan nagyon nem megy a kérés, hogy utána roppantul nyomaszt és rosszul érzem magam tőle. És a program vagy bármi amiért igénybe veszem a segítséget jóóóval jóval kecsegtetőbbnek kell lennie, hogy túlérjen ezen a nyomasztó szégyenérzeten. Mert egyébként nem éri meg nekem. Nem működik jól az sem, hogy 'de hát nagymama bármikor unokázik, neki az felüdülés' vagy 'neked is kell a kikapcsolódás' stb. Van ennek egy másik vége is, amikor excel táblában vezeti a család, hogy melyik nagyi mikor és hol lesz a gyerekkel, megkapják a táblázatot, és KÉSZ. Nekem ez a véglet a masszív kihasználást súrolja, de több helyről is hallottam már ezt a verziót. Ez csak egy kis háttér infó, hogy értsétek, miért fogott meg a következő pár sor.
Feldmár Andrást olvastam. És ugye, ami megfog, ott van a kutya általában elásva. Kimondatlan vágyainkról volt szó. Illetve az anya - (kis) gyerek kapcsolatról, hogy sok nő paranoid módon kihasználva érzi magát a gyerek által, és hamarabb elválik tőle mintha teher lenne. Ekkor jelenik meg a szeparálódás ördöge. Ez még az ősbizalom kialakulás ideje, majd jön az aktív Activity korszak mutogatással, mikor az Anya érzi a gyereket, mit akar, mire vágyik. Kérnie sem kell, nem is tudná még. Ebben eddig nem volt újdonság, de valahogy mégis...
Ideiglenesen odaadja magát, ő lesz az én lábam és kezem, rajta keresztül érem el mindazt, amire szükségem van. Ha ez is simán működik, ha szülők örömmel szolgálják a gyereket (korának megfelelő módon és mértékig), akkor kibontakozik benne a bizalom és a rokonszenv az őt körülvevő világ iránt.... Viszont vannak olyan családok, ahol megszégyenítik a gyereket, ahol félnek a hatalmától, és arra nevelik, hogy ne kérjen, ne akarjon semmit. Ennek a vége mély szégyen lehet a gyerek számára. A gyerek nem tudja, hogy a szülők, a család az őrült, hanem elhiszi, hogy jobb lenne, ha ő nem kérne semmit, és szégyellje magát azért az impulzusért, hogy kérni akar.
Hát ez volt az. És csak egyetlen mondat visszahangzik ezzel kapcsolatban a fejemben. Fogalmam sincs, mikor hallottam, de már nagyobbacska voltam. És az a baj, hogy ilyen bármikor elhangozhat dühből, kimerültségből, csak később előjön, és makacsul észrevétlenül gyökeret ereszt...
"TE CSAK NE AKARJÁL SEMMIT!"
Idő lesz, mire a többi poszt kikerekedik, mert hirtelen úgy érzem, szűk áteresztőképességű tölcsér az agyam, és túl sok tapasztalat, élmény, minta akar egyszerre a témával kapcsolatban átpréselődni, én pedig nem tudom elég gyorsan és frappánsan rendszerezni. Hétvégén 4 napig a szentimrei nagyszülőknél aludtam, ingáztam, és ez is váltott ki belőlem pár kérdőjelet. Ráadásul ezek már nálam azok a morális pontok, ami ahogy észlelem sokat változott, változik mostanában, és erősen az egyén egyedüli igénye felé mozdul (számomra picit az önzőség irányába), nem annyira a kollektív érdek felé. Ezek bennem nagyon nehezen kimozdítható pontok, paradigmák, mert ha a hatékonyság oldaláról közelítek, akkor elég szomorú eredmények születnek.
Ahhhh, lehet, lehúzom a wc-n a posztot, hogy ne legyek már ennyire okoska törp. Most viszont ebéd a Kis Padliban, és azért fogok mégis posztolni, mert utána a gépem rehabilitáción lesz, napokig nem lesz ujjbegynyi, normális méretű karakter a kezem alatt
- nagyszülők-kisbabák hasonlatai
- teher-e egy idős szülőt gondozni?
- teher-e egy pici babát gondozni?
- miként érhetjük el azt, amit akarunk, és ez hogyan függ össze azzal, ahogy kezdetben érzékeltük a világot
- hogyan válik szégyenné a kérdés/kérés (nagyszülőktől való segítség kérés)
- empátia (nem használom ki őket maximálisan a saját érdekem miatt)
Ezer bocs. Öregszem ;-)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése