tűkkelütött

Sajnos jellemző rám, hogy egy-egy pillanatot vagy időszakot nem tudok időben értékelni vagy teljes mélységig kiélvezni. Ez így leírva súlyosabban hangzik, de megfigyeltem a "kórt" magamon már többször, hogy mindig várok nagyon valamit, mindig készülök nagyon valamire, utána olyan gyorsan elillan az esemény, hogy benne se vagyok. Amikor vége, akkor meg kapaszkodnék bele, próbálnám visszahúzni, megismételni, hogy majd másodjára jobban ott leszek. Szerintem a szüléseket is ezért éltem meg ennyire intenzíven, mert 9 hónap pont elég volt ahhoz, hogy már várjam a csodát, vágyjam vissza a régi Sárit, aki képes elérni a zöld lámpát és a lába ujját, aki menet közben is tud telefonálni és nem fújtat. Amikor pedig meghasad az ég, kell, kellene... vissza a pocak, a rugdosás érzése, a sokszor elképzelt átvilágított "kemence" gyerekestől, hogy merre és hogyan fekszik, mit csinálhat bent.

Látszik, hogy most sem vagyok (már nem is leszek) korábbi önmagam. Olvasom délutáni alvástól gyűrött fejjel a Kismama magazin bevezető szövegét, és folyik a szememből a könny :). Ami arról számol be, hogy a főszerkesztő a harmadik kisgyerekét szoktatja be a bölcsődébe, és hiába gondolta úgy, hogy látja a fényt az alagút végén, mert újra dolgozik, és nincs több játszótér délelőtt stb megszokott kismama program, ami csábítóbbnak tűnt már kívülről, most megszakad a szíve, hogy "levált" róla az összes gyerek. Én jellemzően már előre elpityeregtem a harmadik gyerekünk beszoktatását (na nem mintha úton lenne, majd szólok időben, ha szó van róla ;-)) és az összes olyan percet, amit nem élveztem ki kellő képen, amit néha leráznék magamról, és átpasszolnám harmadik félnek. 

Végre aludtam két órát ma, és nem sajnáltam az időt magamtól, nem kergetem magam fejben, hogy olyan sok mindent szeretnék tenni és tanulni és olvasni és megvalósítani. Csak aludtunk Lócival összebújva a nagyágyban lesötétített szobában, melegben és nem szeretnék sehol máshol lenni és mást csinálni, csak helyt állni ebben a szerepben a lehető legjobban.