Rég írtam kedvenc gyerekkönyvről, de ma délelőtt ahogy bepakoltam párat az ágyunk végéből, és kikerestem a helyüket a polcon, elhűltem :). Kis falatokban, de nagyon sok-sok mesét felfaltuk közösen. Soksok folytatásost, és ‘magányos farkast’. Magyart és nem magyart. Voltak kevésbbé telitalálatosak, és volt soook, amit alig akartunk letenni. Mostanában megsuhint, hogy kifut ez a mesélő-hallgató időszak… Egy-egy alkalmat éltem meg kipipálandó napi rutinként, amikor az időbeosztás nem engedte volna, mert alapból ez a legtáplálóbb és leghidratálóbb tevékenységem, ami engem is tölt és én is a gyerekeket és iszonyatos vasaló, lecsendesítő hatása van ránk. Ha túl háborús a hangulat a fiúk között, akkor bár a kezdésig az utolsó pillanatig tudnak veszekedni, hogy ki melyik oldalamon fekszik/ül, ki ült/feküdt már visszamenőleg többet egyik-másik oldalamon, melyik párna, takaró kell nekik, milyen szögben világít a lámpa, kinek a meséjével kezdem ha nem közös, kinek hova lóg a lába, karja és hozzáér-e a másikhoz, szuszog-e, taknyos-e, közbeszól-e, kérdez-e stb…. Mese után ezek a fölöslegesen túlgerjesztett érzések eltompulnak, sokszor még kooperációt is szül. Ez a legtisztább, legönzetlenebb cselekedetem feléjük. Nincs bennem menet közben jobbító, tanító szándék, csak az ott és akkor élmény.
Van olyan sorozat, ami az én életemből totál kimaradt, mert nem hozott lázba, és valszeg csak a magam kedvért most sem olvastam volna, de még sem tudtuk letenni, és nagy bizonytalanságot hagyott maga után, hogy mi lesz a következő, ami ennyire jó lesz nekünk. Leginkább a fiúknak és nekem, mert Lolának még külön mesélek, és próbálok újakat levadászni, hogy nekem se legyen uncsi. Ilyen volt a Harry Potter összes kötete például. Vagy annak idején az összes Rumini. Az összes Pathera (itt Lócika volt aktívabb hallgató), de a Matyi és Sári, Berg Judit dínói, a Berg Judit-Kertész Erzsi kollabok. Lolával a legkedvesebb felfedezésünk Pettson és Findusz. Mind annyira cuki.
Gyűlt viszont olyan félelmem, hogy nem kényelmesítem-e el őket, és fognak-e akarni majd maguktól olvasni, de pszichológus nyugtatott meg, hogy ilyentől nem kell tartanom és ha ez mindannyiunknak ilyen jó, akkor miért ne lehetne minél tovább. Móziban egyébként már felsejlik, hogy nem mindig ez a legkecsegtetőbb opció, nem is szoktam erőltetni. Pont ezt a zökkenőmentes ‘elfogyást’ szeretném.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése