Taps-taps, kezeket a magasba!!!

Zalatnay Cini újból a porondon. De Pamela is elbújhatna mögöttem, úgy elvagyunk látva Csupa tejjel. Szerencsére nem volt ezzel gond korábban sem, most sem lesz.

A hormonok még most is rendesen játszanak velem, remélem, nem maradok így. Be vagyok kicsit szarva, hogyan fogom tudni egyedül bonyolítani a napokat, közben azt is sejtem (vagy inkább erősen remélem), hogy cirka egy hónap múlva már csak mosolyogni fogok ezeken az aggályokon. A védőnő jól célozta. Mózinak egy hét kellett, hogy egy picit a baba-varázsból rádöbbenjen, hogy az addig rendben van, hogy jön egy kis nyekergő fenevad, de hogy itt is marad, és ezáltal a rászánt idő és türelem is változik már nem kóser. Most is állandóan emlegeti, be kell menni a szobába, oda fekszik vagy ül szoptatáskor, de a simogatás és óvatos érintés kezd olykor átváltani kisfiús marcangolásba. Meg kell szoknom ezt is, meg kell tanulnom kezelni ezeket is. Változik. Hogy ez most a testvérnek köszönhető vagy egyébként is elért volna minket, már nem derül ki. Pár napja alig lehet normálisan kezébe adni poharat, kulacsot, mert mindent egyből fúj ki a szájából prüszkölve. Bármilyen ízű és színű folyadék, bármilyen háttéren jól fest. Még a fehér fürdőköpenyemen is - szerinte. Köpköd, tépked és mindent gyűr a szájába és közben csöpög a nyála :). De ezek mellett egyre jobban lehet vele beszélni, egyre jobban reagál le dolgokat, és nem vinnyog feleslegesen. Ennek a másik vége, amikor minden válasz és kérdés NEM-mel kezdődik. Még akkor is, ha szeretne valamit. Ma este is úgy aludt el, hogy közben azt mondogatta különféle hangmagasságban, hogy: nem-nem...
Igyekszünk csak Mózis rutint beépíteni a napokba. Ilyen pl az esti családi diafilm vetítés. Apa a mozigépész, anya a narrátor.
Az is pikk-pakk kiderült a számomra, hogy kár volt azon aggódni, hogy a második gyereket lehet ugyanúgy szeretni. Simááán. Most inkább azon aggódok, hogy Mózira lesz kevesebb időm, energiám, mint szeretném vagy mint megérdemelné. De szerintem ezzel mindenki megküzd, nem egyéni probléma :).
Kicsit hálátlan természetem van - úgy fest. Az utolsó időszakban már vártam, hogy levessem magamról a kemence jelmezt, és előkerüljenek rég nem látott testrészeim, utána meg áhítozom a pocak után. Ez csak átmeneti állapot, már érzem, hogy kezd bennem sütni a nap, fogy a sírhatnék, hatalmasodik az étvágy. Nincs is miért pityerkőzni - tudom. Arany életem van. Olyan vagyok, mint egy meg nem értett írónő/művésznő, akit körbe takarítanak, körbe főznek, segítenek, én meg írogatok, fényképeket válogatok és közben butaságokat beszélek :). Nincs is jobb a gyermekágyas időszaknál. Ajánlom mindenki figyelmébe.